Kilencedik fejezet

Az Epszilon Kilenc pusztulásának látványa harmincegy emberébe került Kirknek – ennyien tértek vissza a Csillagflotta központjába. Ezeknek is csupán a fele menekült, a többiek akár maradtak volna a hajón, ha nincsenek újabb jelentkezők. Az „öngyilkos vállalkozásról” keringő rémhírek dacára azonban szép számmal kerültek elszántak a Csillagflotta központjában, akiket az Enterprise küldetése lelkesített. A visszaszámlálás elakadt az indulás mínuszhuszonegyedik percénél, amikor a személycserék történtek, és néhány későn érkezőt sugároztak föl. A szállítóhidak járása hibátlanná vált még Kirk is elégedett lehetett a baj elhárításával. Különb gondja most az lett, hogy összegyűjtse és az irányítás gyeplőjévé fonja mindazokat a vékony pókszálakat, amelyek egy csillaghajó legénységét közösségként, később családként fűzik össze. Néha egy-egy ilyen szál nem volt több az emlékezetében megragadt névnél, vagy valami tréfánál, amelyen együtt nevettek. Hasznára vált most „élő legendája” is. Nogura gerjesztette, bár más céllal, igaz, mégis könnyebben nyerhette meg általa az új emberek hűségét. A régiek persze nem törődtek a legendával, nekik megvoltak próbált okaik a hűségre

– így aztán a hajó teljes legénységi állománya zokszó nélkül viselte a készülődés embert követelő fáradságát.

A turbófelvonó a parancsnoki hídon tette ki Kirköt. Mióta ismét övé lett a parancsnoki szék, módja sem nyílt, hogy beleüljön. Lelépett a kormányszintre, és magán érezte a híd személyzetének fürkésző pillantásait. Uhura mellett ott dolgozott Sulu. Odébb, a fegyveres védelem új monitoránál Csehov. Kirk szeme örömmel állapodott meg rajta. A fontos beosztású, fiatal orosz tiszt legényes magabiztossága tetszett neki. Majd végigsimított az új parancsnoki széken, és jól megnézte az új vészhelyzeti lökésgátlókat, amelyek persze mind beépültek a parancsnoki híd tisztjeinek székébe is. Érzékelők biztosítják, hogy a helyükön megmaradjanak valamennyien, ha valami baj bénítaná a hajó tehetetlenségtompító rendszerét. AZ ÁM, DE HOGY ÜLÖK BELE EBBE A SZÉKBE? Balszerencséjére a lökésgátlók éppen zárt helyzetben voltak, így hozzá sem

férhetett az üléshez. Melyik a nyitó kapcsoló? Figyelik-e most is? A KAPITÁNY NEM TUDJA, MELYIK FELÉVEL ÜLJE MEG A TRÓNUSÁT! Uhura éppen kérdő pillantást vetett rá, amikor Kirk szeme megakadt a nyitás kapcsolóján. Sulu is éppen odafordult, amikor sikerült a lökésgátlót megnyitnia. Megkönnyebbülten telepedett le. Vajon jóakaratú félmosolyt lát Uhura finom csontozatú bantu arcán? Hanem Sulu rávigyorodott.

– Nem is reméltem már, hogy egyszer itt látom ülni a parancsnok urat megint – mondta Kirknek. Ázsiaira éppen nem valló széles mosolya beszédes jele volt, hogy a kormányos a színigazat mondja.

– A visszaszámlálás elakadt a mínusz-huszonegyedik percnél, parancsnok úr!

Kirk felpillantott. Decker állt mellette vigyázzban, és várta a kérdéseit. Ostyára emlékeztetőén vékony helyzetjelentési táblát nyújtott Kirknek, az pedig ismét megkönnyebbült, amikor látta, hogy az adatok rajzos kivetítései egytől egyig ismerősek.

Decker ezután megtette szóbeli jelentését.

– A főrendszerek teljesítményére csupán becsült fölső határuk negyven százalékának erejéig számíthatunk. Ha ugyan nem kevesebbre. A segédrendszerek ötven-hetven százalékos teljesítményt nyújtanak legföljebb. Sem a végső fénysebességet, sem a fegyverek bevethetőségét nem próbáltuk ki. Scott főgépész úr mégis úgy véli, hogy lehetőségeik mintegy nyolcvanszázalékosak.

– Mármint fénysebességen.

– Én magam sem vagyok ilyen derűlátó – fűzte hozzá Decker mindjárt. – Helyzetutánzó próbákat kellett volna folytatnunk hetekig, hogy az új gépeken az anyag-antianyag egyensúlyát beállíthassuk… – Tudom. Köszönöm a jelentést, Will.

Eddig minden szép. Kirk a szemléltetőtábláról azt olvasta le, hogy Decker derekasan végzi összekötői dolgát, ő ilyenformán a parancsnoki körültekintésnek szentelheti magát. Igen ám, de ha az ellenőrzéseknél több dolga is lesz Deckernek, mint tudományos tisztnek… Uhura üzenetet fogott.

– A rakodótér és Scott főgépész jelenti, hogy a szállítórendszer rendben van végre, és a várt szinten teljesít.

– Tiszták a jeleink a sólyáról is, kapitány úr tette hozzá Sulu a kormány mellől.

– A szállítók jelentik azt is – mondta Uhura –, hogy navigátorunk, Ilia alhadnagy megérkezett, és a parancsnoki hídra tart.

Kirk éppen Deckeren pihentette a szemét, és arcán meghökkenést látott.

– Ilia deltái nő – fűzte a jelentéshez Uhura alig hallható nyomatékkal.

– Márpedig a deltaiaknál jobb hajózói nincsenek a Csillagflottának. – Kirk már ráharapott volna a nyelvére. Uhurának semmi szüksége arra, hogy sokféleségük hasznaira kioktassák. Csupán figyelmeztetni akarhatta kapitányát meg a parancsnoki híd többi férfiemberét, hogy szakmai munkájukat másképpen terheli egy deltái nő jelenléte. Kirk megfigyelte, hogy Deckert nem nyugtatja meg a szóváltás, és Csehov is az égnek fordítja a szemét, mintha azt mondaná: „Uram, segélj!” Csupán Sulu nem rezdült. Mintha meg sem hallotta volna Uhurát. Meglehet azonban, hogy soha nem találkozott a deltaiak egyetlen példányával sem, hiszen ez a régi, kifinomult emberfajta alig-alig jelentkezett szolgálatra a Csillagflottához.

Kirk hirtelenében meggondolta, nem kellene-e kioktatnia, hiszen egymásra vannak utalva munkájukban. De aztán elhessentette a gondolatot azzal, hogy jobb, ha Sulu maga tapasztalja ki a deltái nő közelségét. A deltaiak vonzása nagyobb a másik nemre, mint merő testi vonzás. A test vegykonyhája működik itt már. Feromonoknak nevezett, finom illatokat bocsátanak ki mindkét nembeli delták, és az emberfajták másik neméből hormonválaszokat csalnak elő. A legravaszabb dolog ebben az illatkihívásban éppen az, hogy az emberi szaglás nem is érzékeli – mint ahogy a kutyasíp hangját sem hallja emberi fül. A delták feromonjai azonban igenis hatnak az emberekre, és a gyanútlanabbak váratlan nemi izgalmat tapasztalnak, azt sem tudják, miért. Hajón zavart is kelthet az ilyesmi – azonban a kockázat megéri, mivel a deltaiak elsőrendű navigátoroknak bizonyultak mindig.

A felvonó megnyílt Ilia hadnagy előtt. Érzéki megjelenése még Kirköt is megdöbbentette, holott készült rá. Meztelennek tetszett szemében a hadnagynő, pedig egyenruháján semmi kivetnivalót nem találhatott. Aztán eszmélt csak, hogy a furcsa érzést Ilia teljes kopaszsága okozza. S amennyire Kirk megítélhette, csupán vékony vonalú, sötét szemöldöke és szempillája volt szőrös. Egyenest Kirkhöz indult.

– Ilia hadnagy jelentkezik szolgálattételre, parancsnok úr. – A neve is idegen muzsikának hangzott. Kirk ügyelt, hogy a szolgálati udvariasságon túl ne menjen, bár a feromonok hatását érezte. Fel sem kelt ültéből. Elvégre teheti. Parancsnok.

– Üdvözlöm a fedélzeten, hadnagynő – ennyit mondott csupán. Akkor látta, hogy Ilia tekintete összekapcsolódik Deckerével. Mintha e pillanatban ismertek volna egymásra.

– Szervusz, Ilia – köszöntötte Decker.

– Decker! – rebegte Ilia.

Kirk érdeklődéssel szemlélte a jelenetet. Nyilvánvaló, hogy jól ismerik egymást, talán szerelem is összefűzte őket – ami lehetett volna Decker személyes ügye, ha szerelme tárgya nem deltái. Tudta persze azt is, hogy szerelmüket nem vállalhatták, különben Decker nem lenne itt. Viszont ha még mindig vonzódik Iliához, abból baj lehet. Összekötőjére és tudományos tisztjére neki minden helyzetben számítania kell. Decker a parancsnoki ülés felé fordult, mert tudta jól mi forog Kirk fejében.

– A hadnagynő bolygóján állomásoztam néhány éve – magyarázta. Ilia közben megpillantotta Decker karján a kapitányi sávokat.

– Hát Decker parancsnokhoz van szerencsém? – tudakolta mosolyogva.

– Összekötőnkhöz és tudományos tisztünkhöz – igazította ki Kirk, méghozzá hűvösen, hogy a hadnagynő érezze: a kérdezősködésnek nincs helye tovább.

– Kirk kapitány azonban teljes bizalommal van irántam – simított a dolgon Decker.

– Mint ahogy kegyed iránt is, hadnagynő. – Decker igyekezete bosszantotta Kirköt, de ez a válasz nemigen sikerült.

– Tartózkodási fogadalmamat jegyzőkönyvbe foglalták hajóra szállásom előtt, parancsnok úr – mondta Ilia tisztelettudóan. – Elfoglalhatom a helyem?

– Hogyne – bólintott Kirk. Nem örült, hogy Iliának kellett előhozakodnia a fogadalmával, hiszen tudnivaló, hogy a Csillagflotta megköveteli ezt a szolgálatba lépő deltaiaktól.

– A Csillagflotta jelenti, kapitány úr – szólt közbe Csehov –, hogy legénységünk utolsó hat tagját sugározná fel. Egyikük azonban nem akarja a szállítóhídra tenni a lábát!

Kirk elgondolta, hogy megint a híddal van baj, aztán eszébe jutott a magyarázat, és amióta a hajóra lépett, először ömlött szét mosoly a képén. – Nocsak! Majd én teszek felőle! S amint fölpattant, Decker vette át a parancsnokságot, bár Ilia jelenlétében nem valami magabiztosan. Már egyszer választania kellett: vagy Ilia, vagy a csillaghajó parancsnoksága. A parancsnokságot választotta, s íme, most oda az is.

– Kormányos úr, vegye kezelésbe Ilia hadnagyot! – szakította félbe paranccsal tépelődését.

– Tessék? – Sulu szeme megrebbent, majd észbe kapott.

– Igenis! Meglesz. – Sulu nem értette, miféle furcsa érzés szállta meg, amikor ez a deltái nő a parancsnoki hídra lépett. Odafordult hozzá, bár nem bánta volna, ha egy hideg zuhanyzásra előbb időt szakíthat. – Előzetes programját már betápláltam, hadnagynő.

És úgy érezte, akár Kirk, hogy nem tanácsos ültéből felkelnie. Azonban szólította a kötelessége, ezért hajlottan indult meg Ilia felé, majd megbotlott, s úgy tett, mintha Iliának nyújtaná segítségül a kezét. Végül visszarántotta, és igen sietősen kezdte beütni az adatokat Ilia navigátori műszerfalába.

– Egyébként benne lesz a számítógépben minden – motyogta. – Nem lesz gondja…

NEKI UGYAN NEM, DE NEKEM LESZ. SULU! – gondolta Decker. Annyit remélhetett csupán, hogy Ilia hatása csökken mindannyiukra nézve, ha megszokta új környezetét. Feromonkiválasztása ugyanis önkéntelenül erősödik ismeretlen férfiak társaságában. Sulu éppúgy csetlett-botlott, mint Decker, amikor először találkozott Diával. Sulu persze nagy igyekezetében melléütött, és sívó hangot csalt ki a számítógépből. Ilia együttérzően rámosolygott.

– Gondoljon a fogadalmamra, kormányos úr. Nem vagyok veszélyesebb más nőknél.

Így szól a Csillagflotta meséje, gondolta el Decker keservesen. Az efféle fogadalom sok biztonságot nem nyújt, de annyit mégiscsak, hogy Kirk előtt nem szükséges bizonykodnia.

– A kapitány úr nyilván nem gondol semmi rosszra – fordult Iliához. Ilia szeme megmaradt a műszerfalon.

– Eszembe nem jutna, hogy nemi éretlenségében megmaradt fajtával kísérletezzek

– felelte, azzal fölnézett, egyenest Decker szemébe. Akár tanúm lehetsz, igaz?

Decker úgy érezte, hogy pirulása följebb nyomul a gallérja vonalánál.

Kirk lesietett a rakodótérbe, hogy lássa, amikor Janice Rand meg a beosztottja behajózza az utolsó öt érkezőt. Korábbi altisztnője arcán ugyan megmaradt a nemrég átélt borzalom nyoma, de a dolgát hozzáértéssel és zökkenő nélkül végzi műszertáblájánál, ennyit elégedetten megállapíthatott. Mindig kedvelte Randot. Amint az öt érkező befelé szállingózott a hídról, Kirk beleszólt a rádióba:

– Mi volt a gond odalent?

– Egy orvos százados maga elé engedett mindenkit – felelte egy fiatal női hang. – Valami olyasmit mond, hogy megvárja, amíg mindenki más miszlikre megy.

Kirk kuncogva kapcsolt át a Csillagflotta rádiójára.

– Kirk kapitány beszél! Azt a vonakodót nyomban sugározzák föl.

A nyombanból egypár perc lett, de a szállítóhíd végül zümmögni kezdett, és a képernyőn kibontakozó mágneses minták ismerőssé váltak. Dr. Leonard McCoy a rakodótéren látható megkönnyebbüléssel kezdett hozzá a tollászkodáshoz, amint egy darabban megérkezett. Súlyos körszakállat, flanelinget, kordnadrágot és goromba bakancsot viselt. Külseje egybevágott azzal, amit Kirk hallott felőle, hogy tudniillik remete lett a dokiból, amióta a Fabrini-gyógymód alkalmazását kutatja a Föld színén élőkön. Nem úgy festett semmiképpen, mint egy csillaghajó leendő főorvosa, viselkedése azonban mit sem változott. Megmaradt kétkedőnek és tiltakozónak, mintha földön járó ember módjára azóta sem békéit volna össze azzal a gondolattal, hogy ő otthon lehet a csillagok közt is.

– Hát a fogadalmad, azt egyszer megtörted, hogy soha nem lesz dolgod többet a Csillagflottával… – kezdte Kirk kuncogva. McCoy nem hagyta rá.

– Eszerint te sugalltad Nogura admirálisnak, hogy rántson be, arra az elavult paragrafusra való hivatkozással…

Kirk nem is annyira a szavaira figyelt. Morgolódik csak? Nem, mintha méreg is pattogna a hangjában. Nyilván kedvére élhetett, és csakugyan nem örül, hogy behívták.

– Behívnak, kérem, mint valami újoncot! – méltatlankodott.

– Én ugyan nem kenem másra – válaszolta Kirk rezzenetlen arccal, de az orvos nyomban értett a szavából.

– Hát te hívattál be? – ripakodott rá.

Persze, régen elmúlt az az idő, amikor legényeket fogtak fedélzeti szolgálatra. Hogy Nogura „berántotta” McCoyt Kirk kérésére? Inkább tekintélyével, mint erőszakkal. De hátha a kíváncsisága hozta? Kirk már el nem eresztette volna semmi pénzért. De amit tulajdon maga felől kellene tőle megtudnia! Mi mindenben változott? Mit tett ővele a Földön töltött három esztendő. McCoy a vesékben olvas. A hajó főorvosa címnek nem nagy, pedig a parancsnok után többnyire ő a hajó legfontosabb embere. Ha úgy fordul, be is ugorhat helyette. A McCoyhoz hasonlóan jó orvosnak pedig mérhetetlenül jelentős a szerepe a hosszú küldetéseken, hiszen a kapitány félistenként kezdhet viselkedni cselekvési szabadságától eltelten… Kirk mindig hálás volt a hajózás rangrendjének, hogy ilyen emberek háríthatják el a tébolyt a feje felől.

– Nyúzókám – nézett rá Kirk barátságosan, de határozattan —, minekünk most olyan jelenséggel kell szembenéznünk…

– Miért van az, hogy minden ismeretlen dolog jelenség, de máris a szemét keressük? – vágott a szavába McCoy.

– Errefelé tart, azért – felelte Kirk. – Azért is van szükségem rád. – S a kezét nyújtotta. McCoy azonban nem kapott rajta.

– Szóval ezt művelted velem?

– Én. Mivel a szükség akkora.

– Nahát, gondolhattam volna!

– Rád akkora a szükség, dokikám. – Azzal ismét a kezét nyújtotta.

McCoy kék szeme pillantása összeakaszkodott Kirk szemével, de egy kínosan hosszú perc beletelt, amíg az orvos elfogadta az odanyújtott kezet. Hanem akkor úgy szorította meg, mint rég várt találkozáskor a régi barát. Majd Randhoz fordult.

– Kapok engedélyt a fedélzetre lépéshez? Rand ragyogó mosollyal válaszolta:

– Megkapta, főorvos úr!

De McCoy már indult tovább az ajtónak, morgolódón, mintha a legrosszabbra készülne.

– Hallom, orvos lett a jobbkezemből. Nekem pedig főnővérre van szükségem, nem alorvosra, aki mindent jobban tud, és…

S amint haladt át újabb ajtókon, hangját, mint csíkot, húzta maga után.

– A gyengélkedőt is nyilván átalakították. Ha egyszer a mérnökökön rajta a változtathatnék…

Sejthető volt azonban, hogy tapsikolni fog, ha az új élettudományi felszerelését meglátja, hiszen jórészt az ő tervei szerint készült.

Rand közben még egyszer áttekintette a behajózandók lajstromát, és odafordult Kirkhöz.

– Nincs több várakozónk, kapitány úr. Kirk rábólintott, majd beszólt a hajórádióba:

– Minden fedélzeten figyelem! A kapitány beszél. Azonnali induláshoz készülünk.