Tizenegyedik fejezet

McCoy szó nélkül lépett be a gyengélkedőbe, s amint a szakállát egy csók erejéig hozzádörzsölte Chapel arcához, indult szétnézni az új felszerelés közt, és nekifogott a csöndes káromkodásnak. Annyira csöndes azért nem volt, hogy a csinos, nyúlánk nő ne hallotta volna, mi minden szidnivalót talált, s amint első meglepetésén túljutott, mulattatta is már, hogyan bóklászik az Öreg a bonyodalmas élettudományi készülékek közt.

Dr. Christine Chapel a természettudományi kar orvosbiológiai szakát végezte, amikor hét éve az Enterprise-ra jelentkezett nővérnek. Szolgálatának évei során tisztelete McCoy orvosi készsége iránt szinte a bálványozásig nőtt. Többet tanult McCoytól, mint a természettudományi karon, sőt úgy érezte, annál is többet, mint amennyit az orvosi cím elnyeréséért az óta tanulnia kellett. És tudta jól, hogy bár McCoy t titokban elégedettség tölti el a finom készülékek láttán, a fejét mégis örökké rosszalóan fogja ingatni, mondván, hogy őneki nem kell más, csak rászoruló beteg meg a tulajdon paraszti esze, hogy a beteg bajára rátapintson.

McCoy régi meggyőződése volt, hogy az emberi test és lélek óvó– és javítórendszereket foglal magában, az orvosnak ezért első és legfontosabb tennivalója, hogy a betegeket a maguk gyógyításának útjára segítse. És dr. Chapel látott is elég példát az Öreg holisztikus módszereinek sikerére, hogy kétsége se legyen: morgolódása a mérgek meg a kések alkalmazása ellen jogos. S a szükség parancsára mégis különb sebész, mint amilyet dr. Chapel valaha látott, gyógyszertani ismeretei pedig felöleltek vagy félszáz bolygót. Nem szólva arról, hogy az ide került műszerek és készülékek jó része McCoy kísérleti munkásságának és ajánlásainak köszönhető. S hiába böstörgött McCoy, a szemét le nem vette tökéletesített vizsgálóasztaláról, amelyen betegét úgy világíthatta át, akár a rétegelt üveget, de lehetőségeihez tartozott az is, hogy követhette a sejtek molekulaszerkezetének változásait. Dr. Chapel látta McCoy titkos elégedettségét, hogy a Csillagflotta Daystrom-műszereket szerzett, s rajtuk azokat a Fabrini-féle orvosi jeleket alkalmazták jelzőül, amelyeket McCoy talált és Spock fejtett meg egy tízezer esztendős civilizáció iratai közt.

– Azt hallom, hajóorvosi képesítést szerzett. – McCoy e szóval sarkon fordult, és dr. Chapel szeme közé nézett.

– Igaz, Leonard. Két éve már. – Látta, hogy McCoy meglepetten pislog, amint keresztnevét hallja tőle. Csakhogy most már rangja és képesítése megadja a jogot hozzá. Nővérkedett is a keze alatt öt évig.

– Nem zavarja, hogy a főnöke én leszek? – firtatta McCoy. – Hiszen e pillanatban minősítettem le alorvossá!

– Soha ilyen boldog megkönnyebbülésben nem volt részem. – S még a zsörtölődő

McCoy is elhitte, ha nem a szavának, a kék szeme vallomásának.

– Hadd látom a kapitány törzslapját – törte meg a pillanatnyi hallgatást McCoy. Dr. Chapel ismét föllélegzett. Ha főnöke most próbára tenné, hát jó helyen kereskedne. Ő készült. Oly sok évig dolgoztak együtt, hogy módjában állt megfigyelni a hajó parancsnoka meg a főorvosa közötti kapcsolat jelentőségét. S a főorvos nem csupán a parancsnok testi, lelki és értelmi épségéért viseli a felelősséget, hanem ha úgy fordul, akár leválthatja a parancsnokságról is. Nem is alakulhatott ez a kapcsolat másként olyan szolgálatban, amelynek során a hajó akár évekig járja a csillagrendszereket, és semmiféle kapcsolata a Tengernagyi Hivatallal.

McCoy nekiült a törzslapnak. Szemmel láthatóan meglepte, mi mindent összegyűjtött dr. Chapel Kirk kapitány meg a legénység felől. Segítségére lehetett nyilván, hogy a csillaghajókon időközben meghonosodott a személyvizsgáló rendszer – végpontján azzal az apró érzékelő-közvetítő készülékkel, amelyet a legénység viselt, ilyenformán testük minden vészjelét nyomban jegyezhették az orvosi rendelőben. (Új szolgálati egyenruhájukon övük csatjába épült bele az apró készülék, a test monitorozására eszményi helyen.) Az így nyert értesüléseket az egészségügyieknek persze éppolyan bizalmasan kellett kezelniük, mint minden egyéb orvosi értesüléseket^[vii], de az egészségügyiek körén belül az értesültség folyamatos és pillanatra kész volt a legénység egészségi állapotáról.

– Mire magyarázza ezeket az átállási anagrammákat a kapitánynál? – tette fel a kérdést McCoy. – Stressz jeleit olvassa ki belőlük?

– Persze, mi mást?

Dr. Chapel kurtasága figyelmeztette McCoyt, hogy az orvosnő a szokásosnál több figyelmet szentelt Kirknek. Jóllehet, gyűjtött adatai jórészt tizenöt órásak lehettek csupán (vagyis amióta Kirk a fedélzetre lépett és bekapcsolódott az egészségügyi gyűjtőrendszerbe), dr. Chapel azonban a Csillagflottától is megszerezte Kirk legfrissebb vizsgálati eredményeit, és a két adatcsoport összehasonlításából érzelmi megrázkódtatás jeleire következtetett. McCoyon is távoli aggodalom vett erőt, amikor értesült, hogy régi kapitánya és barátja valami módon magához ragadta az Enterprise parancsnokságát. Annak idején ő is ebben az ügyben vált meg a szolgálattól. McCoy ugyanis dühösen tiltakozott, hogy Kirknek tengernagyi előléptetést ajánlanak, és tiltakozásához csatlakoztak más flottaorvosok is. Nem mintha sokallották volna a tisztességet – az ellen tiltakoztak ők, hogy a Tengernagyi Hivatal meg sem fontolja Kirk lelki mutatóit. S amikor tiltakozásukat Nogura nemhogy semmibe vette, hanem gorombán félresöpörte, McCoy megvált a Csillagflottától. Jól ismerte Kirköt, és nem hihette, hogy a földön járó élethez hozzászokhat, sőt tudta biztosan, hogy semmilyen élethez nem szokna hozzá, ha döntési szabadságával és parancsnokijogaival nem élhet. Mit is beszél Chris Chapel? Mintha olyasmit hallott volna, mint amiket ő gondol éppen.

–…Mindezeket egybevetve tehát – foglalta össze dr. Chapel – parancsnoki tevékenysége annyira egybevágott lelki szükségleteivel, hogy visszavonulása a kábítószereseknél tapasztalható elvonási tüneteket idézett elő.

McCoy vizsgapillantást vetett az orvosnőre és epésen megjegyezte volna, hogy az alma összehasonlítása a kókuszdióval nem szerencsés, azonban inkább megvallotta magának, hogy az orvosnő igen közel jár az igazsághoz.

Gyorsan közeledtek a Jupiterhez. Hatalmas tömegének festékgyári színei messziről ismerősnek tetszettek. Kirk már nyolc éve nem járt az óriási égitest közelében, ezért elmerenghetett, hogy elúszó vörös foltjának közepében a fekete vakszem nem nagyobb-e most. Láthatott a Jupiter holdjai közül is néhányat, az Iót meg a Ganymedest kivált jól, s a látvány arra emlékeztette, hogy épp e holdak mozgása vált Galilei távcsövén át az emberiség első bizonyságává, hogy a Föld nem a világegyetem középpontja. A történelem előtti mutánstenyészeti civilizációk is tudták ezt persze, tudomásuk azonban ajándék volt, nem pedig az emberi szellem fáradozásának gyümölcse.

– A jupiteri állomást tudósítani kezdtük sebességi görbénk felől – jelentette Decker. Kirk rábólintott. Decker teljesítménye összekötő és tudományos tiszti minőségében mindeddig hibátlan. Nem mintha Kirk ettől végképp meg is nyugodott volna, de a Jupiter melletti sima elhúzás látványában nyugodtan gyönyörködhetett.

Az utóbbi néhány évszázadban Galilei felfedezéseiből akkora tudást és olyan teljesítményeket kovácsolt az emberiség, amilyenről a régi idők maroknyi tudósa nem is álmodhatott. Vajon Einstein volt-e vagy Clarké, aki megjósolta, hogy egyszer majd a Napot energiagyűjtők láncolata fogja össze a Földdel? Kirk az olvasmányaiból emlékezett egy O’Neillre, aki megjósolta, hogy egyszer majd műbolygók karéját szerkeszti az ember, s hogy a legnagyobb megépítése éppen a Jupiter kis naprendszerének bőséges szilárd– és vegyianyag-készletéből válik lehetségessé. Az ló holdra való leszállás néhány bökkenővel járt a Föld tudósai számára, korántsem annyival azonban, mint amikor jóval korábban a Föld tulajdon holdjára kellett leszállniuk, és ott építeniük űrállomást. Furcsa, hogy e tudósok kiléte felől máig nem tudni, holott ők folytattak ott genetikai kutatásokat, az emberi történelmet évmilliókkal megelőző földtörténeti élet kezdetei kapcsán.

Kirk látta, hogy Ilia, a navigátor, beüti az irányváltozásokat, amelyekre az imént utasította, majd ránéz – Kirk pedig bólintott, hogy látja a módosult hajózási tervet.

Kapitányi napló, csillagkelte 7412/6. Kettőegész-hét óra indulás óta. A fényévsebességre térést mindeddig halasztottuk, hogy befejezhessük az üzemanyag-egyensúlyi kísérleteket. S bár főgépészem és összekötő tisztem egyaránt elégedetlen az eredményekkel, a további halasztást nem kockáztathatom. A behatolónak útját kell állnunk mielőbb.

A Jupiter már mögéjük került, és kisebbedett a képernyőn. Kirk sejtette, hogy Decker elkészült méréseivel mögötte, a tudományos műszerfalnál, és egyre elégedetlenebb.

– Kapitány úr – szólalt meg, de a szaván érzett, hogy számol még –, ha sikerül a teljes fénysebességig gyorsítani, azaz hetes fokozatig, a behatolót huszonegy-egész-egy órán belül érjük el.

– Megerősítem a tudományos tiszt számítását – fűzte hozzá Ilia.

Kirk a szeme sarkából látta, hogy deltái hajózója és tudományos valamint összekötő tisztje az egyetértés jelénél hosszabb pillantást vált. Szemük kapcsolatát a felvonóajtó kinyílása és a simára borotvált, makulátlan egyenruhába öltözött dr. McCoy megjelenése szakította meg. Nocsak, hogy kivakarózott a Nyúzó! Kirk derűsen nézett végig rajta, bár McCoy keserves képpel jelentkezett.

– Nos, dokikám, megnyerték-e tetszésedet az egészségügy új gépei?

– Egy csöppet sem – jelentette ki McCoy. Mintha valami számítógépközpontba löktetek volna be!

– A fénysebességbe való átmenet programja tiszta – jelentette Decker.

Kirk már fordult volna a kormányoshoz, Decker azonban még nem mondott el mindent.

– A döntés a kapitány úré, és mégis további szimulációs megfigyeléseket ajánlanék.

– Mi azonban a behatolót akarjuk megfigyelni, mielőtt a Földet eléri! Fénysebességre most van szükség! – Kirk érezte, hogy McCoy sandán néz rá, Deckert azonban rendre kellett utasítania. S már kapcsolta is a hajórádiót. – Gépterem! Fénysebességre készülj!

Scott aggályos válasza nyomban megérkezett.

– Lebegő érzékelőink szimulációs próbát kívánnak, kapitány úr…

– Főgépész úr – ripakodott rá Kirk –, nyomban indítsa a fénysebességet!

– Erőlteted, Jim -jegyezte meg McCoy szelíden. – Embereid értik a dolgukat. – Kirk nem örült az orvos békítésének. Én is értem ám a dolgom, doktor úr! – ezt tudatta vele a pillantása.

– Egy pillanatig várjon, kapitány úr – szólt vissza Scott a hajórádión. Kirk várt. A rádión hallotta közben a keverőkamrákban gerjedő dörgést, amint Scott a gépeit nekiterelte a fénysebességnek. A zaj előterében technikusával tanakodott.

– Ha megfeszülök, se leszek okosabb – hallotta Kirk a technikust, majd Scott ingerült válaszát: – Ha nem, hát nem. – Aztán a neki szánt feleletet: – A szimulátor csupa határértéket mutat. Nem felelek, kapitány úr…

Hát senki nem érti, hogy elébe kell vágniuk a benyomulónak?

– Fénysebességet kértem, főgépész úr – hangoztatta hajthatatlanul. – Egyes fokozattal előre, Sulu.

– Közeledünk az egyes fokozathoz – jelentette Sulu, és már Kirk is érezte a gerjedő erő rázkódását.

Majd egy évszázada, amikor egy csillaghajó mennyiségi ugrása sikerült a fénysebességbe, az Einstein munkásságát értelmező kishitű elméletek halomra dőltek. Az első csillaghajó és legénysége nem porlott energiává. Csupán annyi történt, hogy amikor elérte a fénysebesség küszöbét, egyben eljutott a „közönséges” űr meg a hiperűr határára is. Ennek a határnak pedig maga az idő bizonyult, és a hiperűr felfedezői azt tapasztalták, hogy a világegyetem zsugorodni kezd körülöttük; s a fénysebesség mértani növekedésével meg a világegyetem zsugorodásával ijesztően csökkentek a távolságok.

Sulu közben fennhangon és egyenletesen számolt.

–…nulla-hét fényév… nulla-nyolc… nullakilenc…

– Nálam időfolyamatosság mutatkozik! Decker kiáltása arra figyelmeztetett, hogy a fénysebesség határát nem közelítik meg egyenletesen.

– Fénysebesség. Egy fényév – jelentette Sulu. Kirk hátrapördült parancsnoki székében a tudományos monitor felé. – Decker… – kezdte volna, de be nem fejezhette, mert hangját vészjelzők sivalkodása, harangzengés és kiáltások nyelték el. A parancsnoki híd főmonitorán a csillagok hiperűrre jellemző spirálja és olvadt fénye örvényleni kezdett, mintha dugót húztak volna ki a világegyetem aljából, s annak tartanának mind.

– Hernyócsavar! – kiáltotta oda Sulunak Kirk. – Vissza villanysebességbe! Teljes ellenerőt!

A vészsípok sikongtak, a főmonitor pedig ablakot nyitott a világegyetemre, és mutatta kérlelhetetlenül, miféle zűrzavart támasztott az Enterprise anyag és idő között. A csillagok elnyúlt formákká váltak, ahogyan az Enterprise egyre mélyebben szívódott az örvénylő hiperűrbe. Vadul bukdácsolni kezdett, és akadozott a kormányirányítás.

– A visszájára fordult, kapitány úr! – kiáltotta túl Sulu a hangzivatart. – Villanysebességre megfarol!

– A földpályás frekvenciákat megszakította a hernyócsavar! – kiáltotta Uhura.

Decker nem vette le szemét tudományos monitoráról, úgy kiáltozta megfigyeléseit:

– Huszonkét másodperces tehetetlenségi kiesés várható, amíg az előreható erők a fénysebesség alá csökkennek!

A deltái hajózó kiáltása is beleszólt a zűrzavarba:

– Meg nem határozható kisebb test sodródik a forgatagban, kapitány úr! Most egyenest előttünk!

– Erőpajzsokat föl! A testet monitorvégre! – Kirk is csak ordítva szerezhetett érvényt parancsainak. Az idő torzulása hatott még a szóra is. A kamerán apró fénypont jelent meg, közvetlenül előttük. A védelmi rendszer számítógépei harsogni kezdték: -Ütközési veszély! Ütközési veszély!

– Kézi vezérlésre! – kiáltotta Sulunak Kirk.

– Nincs foganatja! – szólt Sulu válasza, mikor már látnivaló volt, hogy keze hiába jár a tárcsáin.

– Hajózási visszaverőkkel dolgozom! – jelentette a deltái navigátor, de korán, mert riadtan állapította meg:

– A visszaverők nem működnek, kapitány úr!

A tudományos műszerfal mellől Decker jelentette:

– Úgy látom, csillagszilánk, kapitány úr! Igazított a főmonitoron, és a kép két nagyságrenddel nőtt. Jól látták, mi robog feléjük: nem apró fénypont, hanem üveges élű űrrög – csillagszilánk, igen, csakhogy robogásában hegyméretűvé nő!