Tizenhetedik fejezet

– Kitérést! – rendelkezett Kirk.

A szava el sem hangzott, Sulu keze megindult az irányítókon. Ilia ujjai pedig a navigációs számítógép billentyűin táncoltak, hogy kerülésüket a hiperűr bonyodalmaihoz szabják.

– Gépterem! Tartalékerőt készenlétbe! – szólt bele Decker a hajórádióba. A főmonitoron a csöpp zöld kígyó lustán kúszott feléjük. Kirk tudta, hogy iszonyú sebességét csupán a becsapódása előtti másodpercekben tapasztalják majd. Sebességét is, valóságos méretét is. S hallotta, hogy a számítógép húsz másodpercre teszi a becsapódás idejét.

– Elülső hárításunk, elülső erőpajzsaink készek – tudatta Decker Kirkkel. Kirk persze jól látta Csehov monitorát is, az első tisztnek azonban kötelessége volt a jelentés, hiszen a kapitány figyelme megoszlik. A főmonitor mutatta a kígyó hajló fényszövetét, amint az Enterprise-i követte kitértében. A hajó a legkedvezőbb vektorpillanatban meglódult, és hatalmas gépei kilenc fényéves sebességre álltak. Ezt a pillanatot követte a becsapódás, de szinte puhán, nekilódulásukhoz képest könnyedén. Valójában beborította őket. Megrázó hulláma áthatolt a csillaghajót védő erőpajzsokon, és megdördült a vaskos tritaniumhéján, akkora hanggal, hogy belerendült emberi hús és dobhártya. Kirk adrenalintermelő mirigyei görcsbe rándultak, szíve megbokrosodott, tagjait félelem bénította. Próbálta megemberelni magát, de a fülhasogató robajlás nem szűnt, s látta, hogy őhozzá hasonlóan hat mindenkire. Emlékeztek ugyan mindannyian, hogyan pusztították el a klingon cirkálókat efféle villámok, de megtapasztalni más volt. A csillaghajó émelyítőén rengett, a pokoli zöld tűz rátapadt elhárító reteszeire és erőpajzsaira, és úgy szaggatta, mintha élő szörny keresett volna rést rajta. Kirk agyán átvillant, hogy ha ezt átvészelik, Nogurával meg kell beszélnie a sokk hatását. Mert csupán a hangja megéri, hogy áttervezzék miatta a csillaghajók védelmi elhárítását. Kirk oldalpillantást vetett Spockra, és úgy látta, imádkozik. Megfigyelésének lehetetlensége ébresztette rá aztán, hogy a vulkanita csak a támadó logikai rendszerét elemezheti. Odébb Sulut láthatta, amint látását és kézügyességét összeszedve igyekezett visszaigazítani a hajót befogói helyzetébe. A többiek is mind próbálták megemberelni magukat. Kirknek hideg veríték csörgött a hátán, amíg sikerült kényszerítenie magát, hogy megmaradjon parancsnoki székében, mégpedig olyan nyugalommal, amilyet a pillanat is, legénysége is megkövetel. Decker gyorsan életre tért, és láthatóan megkönnyebbült, hogy lerázta az első pillanat bénító félelmét. Vállon kellett veregetnie Kirköt, mert az iszonyú dörgést nem harsoghatta túl, majd a parancsnoki híd gépészeti műszerfalára mutatott, mert az jelezte, mennyi hajtóerőt vesznek el erőpajzsai. Energiakészletük hatvan százalékosra csappant, és egyre fogyott. A gépteremben Montgomery Scott meglepetten látta, hogy keze viaszfehér a kapcsolókon. Nem a villám korbácsütésének pokoli lármája sápasztotta – majd akkora zajjal járt idelenn a kitérő gyorsítás kilenc fényévre. Tartalékerőik fogyta töltötte el riadalommal – a felénél több használódott el! Nem tehet egyebet, a gépeket ki kell kapcsolnia, hogy minden energiáját a főbb erőpajzsokra vonhassa össze. Az ám! De amint kapcsolt, a hajótestet figyelő monitorain zöld fény cikázott át. S máris látta, hogy a vészvillogók sorozatos áramkiesést jeleznek, mintha valami megszaggatná a hajó főáramkörét! Kugel másodgépész mutatta az erőtáblán, hogy a zöld fény gyengül, amint a mellékkörökben szétoszlik. De egy foszlánya a gépterembe is eltalált zöld tüze az egyik segédműszerfalból kanyargott elő. Kugelnak sikerült elugrania az útjából. Szinte csak a szele legyintette meg, de a másodgépész fölsikoltott. A parancsnoki hídon a biztonsági műszertábla kezelőjét lepte meg a BEHATOLÁS jelzése végig a hajó főáramkörén, majd eszmélt, hogy egy „behatolás” tart őfeléjük is, amint szétoszlik a mellékkörökben, de a híd tisztjeit figyelmeztetni már nem tudta. Gyengülő zöld fény csapott ki az elhárítás műszerfalából, és csak egy pillanatra tapadt meg Csehov jobb karján, de Csehov máris a földön fetrengett kínjában. Az automatikus tűzoltás munkába lépett, és Csehov fájdalmas kiáltásait vízpermet felhőjén át hallották mindannyian. Decker beugrott Kirk és Sulu között Csehov helyére, hogy az elhárítás mindennél fontosabb irányítását átvehesse. Kirk pedig látta, hogy Ilia a szolgálati rend szerint Csehov segítségére siet, hiszen a hajózási műszerfal e pillanatban nem követelt embert. Halványul már! A zöld villámfény eltűnt, s elvitte a fülrepesztő dörgést is!

– Megálltak az új erőpajzsok! – sóhajtott Sulu megkönnyebbülten. Mögöttük megnyílt a turbófelvonó ajtaja, és fülkéjéből dr. Chapel sietett elő. Már útjában a sérült Csehov felé nyitotta táskáját.

– Gépterem a parancsnoki hídnak! – jelezte a főgépész. – Tartalékerőnk alig egyharmadán!

Kirk nem is igen remélt többet. Scott ezután részletes és józan helyzetjelentéssel szolgált. Kirk elfogadta ajánlásait, hogy megmaradó erejüket légióként a nehézkedési irányításra, a tehetetlenségi tompítókra meg az oxigénellátásra fordítsák. Kirk így sem hitte, hogy egy újabb villámcsapás akár öt-hat másodpercét elviselhetnék.

– Éppen huszonhat másodpercig tapadt meg rajtunk – jelentette Decker, mintha Kirk gondolataiban olvasott volna. S tudták mind a ketten, hogy hat másodpercnél többet erőpajzsaik sem bírnának. Dr. Chapel az elhárítás műszerfala tövében annyi fájdalomcsillapítót fújt Csehovra, amenynyit csak elviselhetett, majd fordult volna segítségért, amikor a keleti deltai hajózónő megfogta a karját.

– Én már elkezdtem a fájdalom csillapítását, amikor megérkeztél. Hadd fejezzem be.

A deltái nő pillantása meggyőzte dr. Chapelt, hogy értheti a dolgát, így aztán Ilia a két keze közé fogta Csehov fejét, és ujjait a halántékára illesztette. Dr. Chapel meglepetést figyelhetett meg Csehov arcán, amint a teste ernyedni kezdett. Dr. Chapel jól ismerte kín és kéj élettani hasonlóságát, sőt tudott arról is, hogy a deltaiak nemi közeledésük során delejes erővel hatolnak egymás tudatába, mégis meglepte, hogy Ilia ilyen módon csillapíthatja Csehov fájdalomérzését. Spock ocsúdott elmélyedéséből, és fáradt tekintetét Kirkre emelte.

– Értetlenséget érzékelek, kapitány úr… A kapcsolatteremtés viszont megtörtént. Miért nem válaszolunk?

Uhura kerekre nyílt szemmel tekintett rá.

– Hiszen választ hívok minden hullámhosszon!

– A behatoló válaszolt is a maga módján állapította meg Spock. – Válaszát fogadnunk kell valahogyan. – És már műszerfalához fordult megint. Két keze a bonyodalmas billentyűzetet járta az érkező és kimenő jelzések kerestében, Uhura pedig visszafordult a maga műszertáblájához. Kirk a főmonitoron látható felhőalakzatra vetett aggodalmas pillantást. Ha valóban értik az üzenetet és válaszolnak rá, majd üzenetüket megérti a behatoló is… lezajlik-e ez mindaddig, amíg a következő villámcsapás elindul?

A villózó felhő képe már eltűnt az ernyő négyszögéből. Sulu azon igyekezett, hogy bemért középpontjának irányítsa hajójuk orrát, hogy az újabb csapásról, ha készül, a lehető leghamarabb értesüljenek. Kirk pedig látta, hogy másképp nem térhet ki, csak ha a befogó művelettel fölhagy – de a felhő már egynapi járásra sincs a Földtől, s a művelet elhagyása, majd megismétlése annyi időveszteséggel járna… A vészsípok megszólaltak.

– Tűz indul, nulla célpontnak tart… – ismételte a számítógép hangja.

Kirk látta a zöld pont keltét a felhő felől.

– Segíthetünk? – tudakolta Spocktól.

– Nem, nem – vetette oda Spock.

– Becsapódás húsz másodpercen belül – jelentette a deltái navigátor.

Kirk gyakran eltűnődött, min jár majd az esze, ha egyszer üt a halál órája. S ráébredt, hogy a felelet roppant egyszerű: bosszantja, hiszen élhetne még akár egy teljes évszázadot, ha ugyan közbe nem szól valami. Hosszú, fülsértő sípszóra ocsúdott, s amint megfordult, látta, hogy Spock műszerfala jelzi számításainak sikerét, és Spock odabólint Uhurának.

– Sugárzóm az üzenetet – mondta Uhura.

– Tizenöt másodperc a becsapódásig -jelentette Ilia.

– A frekvencia egymillió megahertznél több – vetette oda Spock. – Ilyen sebességgel egy ezredmásodperc, és megkapják.

– Nem lesz idejük a válasz fordítására – mondta Decker.

– Folytatjuk békeközvetítésünket – mondta Spock. – Közvetítési sebességükre programozom.

Kirk csak ült, és tehetetlenül várakozott. Spockot biztatnia igazán nem kellett.

– Tíz másodperc -jelentette Ilia.

Spock végre megnyomott egy gombot, és az ezredmásodperces sípszó elhangzott.

– Öt másodperc – mondta Ilia nyomatékosan.

S a tekergő villám bontakozott –, de nem sújtott le rájuk! Az utolsó pillanatban, amint zöld dühe már a képernyőt töltötte meg, egyszer csak kitűnt a képből! A meglepetés legalább olyan döbbenetes volt, mint az első becsapódás dörgése. Ujjongás nem tört ki, sőt egymás közt váltott pillantásaik zsibbadt értetlenségről beszéltek.

– Úgy látszik, üzeneteinket végre fogták és megértették – vélekedett Spock színtelen hangon.

– Köszönöm a fáradozásod – fordult feléje Kirk.

– Egy perc a felhő végső határáig -jelentette a deltái navigátor.

– Orral a tölcsérnek, tovább – rendelkezett Kirk.