Ötödik fejezet

Kirk úgy sietett át a Csillagflotta Földpálya állomására, hogy diadalittasága meg ne lássék rajta. Sejteni kezdte, hogy szégyentelenül Heihachiro ellen fordította tulajdon tisztességét. Hanem mindjárt meg is nyugodott: soha alaposabb okkal. Nogura elbocsátó szavai csengtek a fülében: ha igaz a meggyőződésed Jim, hogy te vagy a legalkalmasabb, hát eredj! De ha nem, bele ne vágj! Ha McCoy hallhatja beszélgetésüket, hegyezte volna a fülét bizonyosan. Mert nem az Enterprise hajónaplójának Kirkjét hallotta volna. Valami kicsorbult benne, állapította volna meg, és csak az idő dönti el, helyre köszörülhető-e. Ennek a Kirknek csak az Enterprise-on jár az esze, a Föld felé igyekvő „felhő” alig-alig foglalkoztatja. És McCoy azt is megállapította volna, hogy bár a hajók vagy a nők iránti szerelem költői megfontolásokra ad csupán okot, annyit megmond az orvos is, hogy mindkét fajta szerelem birtoklásra tör, és vak a vele járó felelősségek iránt.

Kirk kilépett a pályaudvarra, és jelentette az útirányt:

– Űrkikötő. Hetes sólya. Sietős – fűzte hozzá, majd rálépett a továbbító síkra, s az elvitte a Centroplex hatalmas épülettömbjének műszaki szárnyáig, ahol a kiterjedt Űrkikötő műszaki és adminisztrációs ügyeit intézték. Itt volt a Csillagflotta legnagyobb hajóépítő és -javító telepe. Innen indult el a kilenc esztendővel fiatalabb Kirk, hogy az Enterprise parancsnokságát átvegye.

Montgomery Scott főgépész meglátta Kirköt, és kellemes meglepetésében otthagyta gépszerkesztő számítógépeit. Bogárszemében és újabban eresztett bajsza alatt feszülő száján megvillant ugyan az együtt töltött évek emlékező mosolya, de arca aggodalmas maradt.

– Miféle indulási parancs ez, tengernagy úr? A Csillagflotta nem gondolhatja komolyan!

– Miért nem működnek még az Enterprise rakodóhídjai, azt mondja meg, főgépész úr!

– Az elakadás csupán pillanatnyi, tisztelettel. – S hogy a panaszát ne feledje, Scott máris mondta tovább: – Az átalakítás tizennyolc hónapos munkája után vagyunk, tengernagy úr. Húsz órán belül kifutásra készen is lennénk… De ki a fene állt elő azzal az ötlettel, hogy indulhatunk tizenkét órán belül?

Kirk látta, hogy szóváltásukat sokan figyelik. Itt a műszaki központban nyilván egymást kergetik a rémhírek, s az ő megjelenése újabb rajt szabadít majd el. Intett azért Scottnak, és eltessékelte a légsűrítéssel működő félkörös ajtók felé, amelyek a Centroplex oldalából induló utazófülkékhez szolgáltak.

Scott összevont szemmel nézett rá. Látnia kellett, hogy itt valami készül, hiszen sok-sok együtt töltött év alatt ismerte meg Kirköt. És Kirknek éppen ezt az arcát látta nem is egyszer. Régi kapitánya elszánta magát, hogy szembeszegül valakivel vagy valamivel, és a győzelemig nem enged. A főmérnök azért óvatosságot intett, amikor panaszát visszhangozta:

– Munkák kellenek még ide, próbajáratok…

– Gyerünk – hangzott Kirk kurta válasza. Scott csak pislogott. Nem tudta, mit kell tennie. Kirk azonban már belépett az utazófülkébe, és Scott látta, hogy át kell kísérnie az Enterprise-ra. S ez nem is kérés, hanem parancs.

– Igenis. – Scott odalépett az utazófülke műszertáblájához, és beleütötte személyi számát meg az úti céljukat. Mögöttük bezárult a Centroplex épületének ajtaja is, az utazófülkéé is, és a víznyomásos reteszek kattantak.

Kirk Scott mellé lépett a fülke előterében. A zöld kioldó jelre alig éreztek zökkenést, a fülke elindult az épület mellől. Szabadon lebegtek. Scott mintha zongoraiskola háromujjas gyakorlatait tanulta volna, amint megindultak a derengésben a Földpálya kikötői felé. A Föld fölébük került, hatalmas tömegét körülrajzolta a Csendes-óceán síkjáról lecsúszó Nap.

Kirk vázolta Scottnak a parancsnoki riasztás okát. Részletezte a villózó felhőt és a Csillagflotta tudósainak azt a vélekedését, hogy a felhő magva bocsát ki erőteret. Scott nagy figyelemmel kísérte az új klingon cirkálóról szóló beszámolóját, és megelégedetten mosolygott, amikor pusztulásukat hallotta. Tekintetük összetalálkozott. Jó volt tudni, hogy a klingon flotta új hajói sem győzhetetlenek – még akkor is, ha a fenyegető kérdés megmarad: vajon az Enterprise megállja-e a helyét a behatoló felhővel szemben.

– A klingonok támadtak – állapította meg Kirk. – Az Enterprise persze nem követne el ilyen hibát…

– Nem láthatjuk előre, milyen hibát követ majd el – vetette közbe Scott. – Azt sem tudjuk még, mi telhet tőle. Gépezete, fegyverzete, védelmi rendszere új. Nemhogy tűzkeresztséget nem látott, még bejáratása sem történt meg! A gépek végső teljesítménye sem világos, tengernagy úr! Számítsa még mindehhez a kapitány tapasztalatlanságát…

– A tengernagyi hivatalban töltött két és fél évbe talán beleáporodtam egy kissé, Mr. Scott vetette közbe Kirk –, azonban tapasztalatlannak nem mondanán magam.

Egy jó pillanatba beletelt, amíg Scott megértette – még egy fürkész pillantást is vetett Kirk arcába, hogy végképp meggyőződjön. Elvégre a vezérkar tagjai nemigen térnek vissza a kapitánykodáshoz.

– Visszaadták a hajómat, Scottykám! Scott tovább fürkészte Kirk arcát. Értette is, nem is.

– Visszaadták? Csak nem azzal, hogy nesze, tengernagy úr? – Kirknek nem lehetett könnyű dolga, annyi bizonyos. – Akinek ilyesmi sikerül, annak én sem okoznék csalódást – folytatta Scott. – Kifutunk időre, tengernagy úr. Elkészülünk mindenképpen.

Kirk csak rábiccentett. Elvárt ennyit, meg sem elégedett volna kevesebbel. S a szeme már arra járt, amerre az utazófülke tartott, mert mintha Scott készakarva irányította volna úgy, hogy a kikötő egyik fele rejtve maradjon beszélgetésük közben.

Megenyhült aztán, amikor látta, hogy Scott a büszkeségét nem leplezheti. Sőt kéjessé válik az arca, amint az utolsót igazítja a fülke haránt helyzetén.

– Íme, tengernagy úr! Parancsára!