Negyedik fejezet

Akár a Csillagflotta parancsnokságának, akár a flotta főhadiszállásának, akár Tengernagyi Hivatalnak nevezi a köznyelv, ismeri mindenki, ahogy ott tornyosul San Francisco régi városában, és a cédrusfenyőerdőből szegül neki az űrnek. Egyik-másik múzeumváros megőrzött ugyan magasabb épületeket is az ipari múltból, a Csillagflotta épülete mégis mérföldkőnek számít ebben a mai világban, amikor életünk nyüzsgésének jó része a föld alatt zajlik.

Két óra sem telt bele, Kirk földalattin eljutott Gibraltárból Los Angeles szigetére, ott felkapott az első északnak tartó légi villamosra, és tizenöt perccel később már a San Franciscó-i öböl kék vizén pihent a szeme. Hanem amikor a Csillagflotta főhadiszállását megpillantotta, a szíve, mint akárhányszor, meglódult. Űrkadét kora óta csodálta az épület világos részarányosságát, földi és űrbéli építőanyagainak szembeszökő együttesét. Szinte mesekönyvbe illő várnak tetszett, ahogy tritaniumkék szerkezete kiszökött szürke gránitlábazatából.

Költői állításnak tetszett Kirk szemében mindig, ahogy ez az épület összefoglalja a Föld sarát a csillagok messziségével. Ma azonban nem gondolhatta végig mindezt. Dühös és csalódott ember volt, magára dühös, és magában csalódott. Ennyi évig nem eszmélt, hogy játékszer volt a flotta főparancsnokának kezében!

– Csillagflotta! Öt perc!

A számítógép jelezte a leszállást. Kirk lenn már láthatta a távvezeték nagy közökben elhelyezett oszlopait, ahonnan mikrohullámok áradása irányította lefelé a villamost. Néhány perc múlva elválik, megmarad-e a Csillagflottában, él-e, hal-e, vagy fütyül arra is. Heihachiro Nogura főparancsnokkal való megbeszélése döntő lesz.

Kirkben már nem maradt kétség, miért utasította Nogura éppen Lóri Cianát, hogy Gibraltárban megkísértse. A behatolás vészhelyzetében nem jutott okosabb dolog az eszébe, mint hogy Lórival vásároltassa meg a nyughatatlan James Kirk hallgatását! Nogurának nyilván az járt az eszében, hogy ami egyszer sikerül, az sikerül másodszor is. Ő azonban végre átlátott a szitán. Megárt-e a sok a tengernagyok együttlétéből is? A főparancsnok úgy gondolhatta, hogy az íróasztalhoz láncolt és a megpuhult Kirkkel könnyebb bánnia.

Viselkedéséből semmi nem emlékeztette mostanában Nogurát, de még Lórit sem arra a tettre kész kapitányra, akit az Enterprise hajónaplója a legszebb lapjain örökít meg! Meglehet, hogy nem is az az ember ő már. Vagy az utóbbi években nem lehetett az?

Kirk úgy érezte, mintha évek múltán most élne először szemével és fülével. Meg a világos eszével. Szinte hihetetlen, hogy kétkedő kíváncsisága, elemző kedve ennyi időre elhagyta! Az űrben ilyen henyeség emberéleteket követelt volna, ha ugyan oda nem vész a hajó is! De itt a Földön még arra sem eszmélt, hogy Nogura kihasználja!^[vi] Hogy nem ütötte ki a szemét? Kirk azon naptól, hogy viharvert hajóját és legénységét visszahozta hosszú útjáról, Nogura számára pótolhatatlan értékké változott. Nem is annyira a nyájas Nogura nagypapának magának, aki annyiszor nyújtott Kirknek segítő jobbot fiatal hadnagy kora óta. Kirk értékét a főparancsnok látta, aki fogadalmat tett, hogy sem költséget, sem áldozatot nem sajnál imádott Csillagflottájától.

A Föld népének új emberei mind kritikusabbá váltak a Csillagflotta értékét, céljait és költségeit illetően. A főparancsnok pedig felismerte az élő jelkép értékét – az olyan retusált hősét, aki leveheti lábáról a hiszékenyeket, és a kritikus lelkeknek olyan érvekkel szolgál, amelyek űrbéli tapasztalatokon sarkallnak. A Csillagflotta hősére a Földön volt szükség, nem messzi kinn, valami újabb űrbéli küldetésen.

Az Alcatraz Gyermekpark alig tűnt el a szeme elől, Kirk már érezte, hogy a villamos távolból vezérelt fékjei működni kezdenek. A tehetetlenségi tompítok a jobbra forduló villamost megfogták esésében, és Kirk maga fölött látta máris a főhadiszállás kéken tükröződő épületét. A villamos megállt a főhadiszállás alatti végállomásán. Kirk szállt ki elsőnek, és úgy sietett keresztül az íves átjárón, hogy a San Franciscó-i öböl bámulatos látképét be sem fogta a szeme. A forgalom nyüzsgésében csak később gondolta meg azt is, hogy a legtöbb arc itt, amelyikbe belenéz – az emberi arcok legalábbis —, mind mogorva és aggodalmas. Hogyne, amikor az elmúlt néhány órában az ő élete is mekkorát fordult! S bár azt hitte, a titokzatos behatoló miatti szakmai érdeklődése hozta ide oly sietve, valójában a hajó, az ő Enterprise-án járt az esze egyre.

– Sónak kapitány úr!

Sónak meglepetten fordult meg, hogy a nevét itt hallja a tömegben – a Vulkánon súlyos tapintatlanság lett volna így rászólni. A vulkáni flotta tudósa még jobban meglepődött, amikor látta, hogy Kirk volt az – pedig’ ő ismeri a vulkáni szokásokat! De sejtette, hogy az efféle udvariatlanság oka rendkívüli lehet.

– Megkapta már tudományos tiszti beosztását az Enterprise-on?

A vulkánita bólintott.

– Mégpedig, ha jól értettem, az ön ajánlására, tengernagy úr. Köszönöm.

A köszönet fölöslegesnek tetszett, Sónak mégis hozzáfűzte, hiszen ennek az ember-Kirknek annyi köszönettel tartozott.

– Akkor miért nem szállt még hajóra?

Sónak kitért a bántóan egyenes kérdés elől.

– Decker kapitány úr utasított, hogy a továbbképzőmet fejezzem be, csak aztán…

– Itt a főhadiszálláson? – vetette közbe Kirk. – Az Enterprise kifutásra készen áll…

– Abba még legalább húsz óra beletelik, tengernagy úr.

– Tizenkét órán belül kifut – helyesbített Kirk. – Majd tegyen jelentést, amint a fedélzeten van.

– A tengernagy úrnak? Kirk szigorúan rábólintott.

– Rövid találkozóm van Nogurával, utána nyomban hajóra szállók.

Azzal sarkon fordult és elsietett a turbofelvonók felé. A vulkanita csak bámult utána felvont szemöldökkel. Megváltozott ez az ember? Sónak nem bánta volna, ha az emberek nem ennyire talányosak.

Kirk egy ideje elérhetetlen álomként tekintett vissza az Enterprise-ra. Mint tengernagy többé nem kapitánykodhat – nem, amíg a Csillagflotta vezérkarában megmarad. Voltaképpen megfordult már a fejében, hogy leköszön tisztéről – igaz, a csillaghajó parancsnoki szabadságában többet akkor sem lehet része, de akadnak más hajók is kinn az űrben… Hanem most, útban Nogura irodája felé, csakis az Enterprise-on járt az esze. Nem azon, hogy neki mekkora szüksége van a hajójára inkább, hogy a szükségben az Enterprise lehet a mentőkötél, ő pedig kapitányaként mindenképpen alkalmasabb az egyébként rátermett, de jóval kevésbé tapasztalt Deckernél.

– Nyilván meggondoltad – nézett rá Nogura. – Hiszen Decker kapitányt éppen te ajánlottad volna az Enterprise parancsnokául.

– Igaz. Töprengenivaló mégsem volt. Ajánlottam őt nem is egyszer, amikor különb embert nem ajánlhattam volna. Most azonban másként vagyunk.

Kirk tudta, hogy e pillanatban oly elszánt, mint már évek óta nem, és tudta azt is, hogy van mit mondania magáért. Az Enterprise hajónaplójának öt éve bizonyíthatta, hogy Nogurának nem olyan parancsnokra van szüksége, aki az átépített hajó minden műszaki csínját-bínját áttekinti, hanem tapasztaltra, akinek lesz mit kezdenie a Föld felé robogó ismeretlen veszedelemmel.

Nogura először szórakozottnak és türelmetlennek tetszett, Kirk azonban látta, hogy a vezérlő admirálist valójában gondok nyomasztják, és fáradt. Mert hagyjuk most a régi hajónaplókat – vajon ma is Kirk volna-e jobb parancsnok a rátermett és törekvő fiatal Deckernél? Vajon mennyit veszített majd hároméves hivatali senyvedése során a rugalmasságából? Kirk egyébként soha meg nem kockáztatott volna efféle nyílt szembeszegülést a vezénylő admirális akaratával, viszont alkalma sem lett volna rá az elmúlt három esztendőben. Nogura hiába oly tiszteletet parancsoló egyéniség, mégis csak játszott vele, tulajdon hasznára fordította. Azért Kirk szánakozott, hogy ebből az összeütközésből csakis ő kerülhet ki győztesen. S látta is, hogy Nogura szokatlanul türelmes, mintha megbánta volna, hogy őt a tengernagyi tiszttel járó kötöttségekbe belekényszerítette. Már éppen tizenkét perce tárgyaltak, és Kirk nem emlékezett, hogy Nogurának bármilyen határozathoz ennyi időre lett volna szüksége valaha. Látta, hogy a szénája jól áll, mégis megdermedt, amikor Nogura felugrott ültéből.

– A vezérkar mindenfelől megvizsgálta az ügyet, Jim – jelentette ki. – Amit itt elmondasz, azt mind meggondoltuk.

– Sem a részletes, sem az alapos meggondolásban nem hihetek, admirális uram, hiszen az ügy megtárgyalására nem voltam hivatalos. – De Kirk máris látta, hogy még személyesebbnek kell lennie. – Most azonban itt vagyok hívatlanul is, és figyelmeztetlek arra a kötelességedre, hogy a kinevezésem ellen szóló érveket ismertetned kell velem.

Mint tengernagynak és a Nogura főparancsnoki köréhez tartozó főtisztnek valóban joga volt, hogy megtudja, hogyan vélekednek szakmai teljesítményéről a vele egyenrangúak. Nogura tekintete öt másodpercig megállapodott rajta, majd odébb vándorolt. Tíz másodperc, húsz… Kirk küszködött, hogy arcizma se ránduljon. Érezte, hogy a következő perc dönt a sorsa felől.

– Hát ennyire visszatérnél?

– Az Enterprise-ra? Nem tagadom, örömöm telne benne, ha ismét…

– Becsületedre bízom, Jim. Ha sarkall más is, mint az, hogy útját szegjed a behatolónak, és hozzáértésed, hogy a mibenlétét tisztázd, az élet ismeretlen formáit megfejtsd…

– Nem értem, miért hivatkozol a becsületemre, Heihachiro. Emlékezetem szerint soha nem kaptál hazugságon… mint ahogy én se tégedet.

Kirk már tudta, hogy győzött. S hitte szentül, hogy színigazság még az is, amit elhallgatott, nemcsak amit mondott.