Tizennyolcadik fejezet

A felhő végső foszlányai mögül mintha északi fény derengett volna, amint az Enterprise mögéje került és áthatolt színes függönyén.

– A navigációs érzékelőknek és fénytörőknek teljes erőt! – szólt oda Kirk Iliának.

– Teljes erő az érzékelőknek meg a fénytörőknek. Megvan.

A fénytörők sem kaptak eddig a legszükségesebbnél több erőt, ilyenformán megvolt a kockázat, hogy csillagszilánkba vagy más súlyos űrtörmelékbe ütköznek. Kirk tartott attól is, hogy a behatoló a teljes erejű fénytörést csatahajó harci készültségének tekintené. A hajózási érzékelők távoli munkája pedig felderítésnek érthető, hiszen annak tekintették az Epszilon Kilenc érzékelőinek munkáját, és le is sújtottak rá. A feszültség megmaradt a parancsnoki hídon. Minden szem a főmonitoron volt, csupán Spocké nem. Reménykedtek, hogy ebből a gyönyörű fényjátékból nem csap ki megint a zöld halál. Útjuk amúgy is kockázatosra fordult. Az óriás felhő rejthetett bármit – akár csillagot is bolygórendszerével, azért az érzékelőkre szükségük volt, hogy idejében elkerüljék, vagy az apróbb szilánkokkal a fénytörők elbánjanak. Az érzékelők útjukat mutatták a felhő magvának, közben küldték az ezredmásodperces üzeneteket tevékenységük magyarázatául. De választ nem kaptak. A felhő sűrűje bámulatosabbnak bizonyult még a foszlányok fényjátékánál is. Behatolásuk pillanatában szinte káprázattá vált a ragyogás. Kirk úgy érezte, mintha víz tükrén hatoltak volna át szép ugrással. Mintha hallotta volna még a csobbanást is! S az Enterprise attól fogva színek taréján lovagolt. Egy nagy hullám megmegtört, habbá omlott, halványult és eltűnt a felhő belsejének egyenletes ragyogásában. Az Enterprise úgy jutott beljebb, mint papír tengeralattjáró a tej tengerében. Mintha pompás tűzmesterek ünnepelték volna az érkezésüket. A parancsnoki híd személyzete lassan megkönnyebbült. Várhat rájuk húsz perc múltán akármi, amikor a felhő magvába érnek – ők a magukét megtették. Decker Spockhoz fordult, és a főmonitorra mutatott.

– Még mindig úgy látod, hogy a felhő nem egyéb erőtérnél?

– Most látom csak igazán úgy – válaszolta Spock a műszerfala mellől.

– Szerintem, ha lehet is ekkora erőtér – szállt vele vitába Decker –, láthatóvá válására nincs magyarázat.

– A magyarázat a hidrogénatomok hasadása – válaszolta Spock. – A behatoló sebessége akkora, hogy a szabaduló atomtömeg keltheti felhő látványát.

Decker amellett kardoskodott, hogy a felhő magvában elképzelhetetlenül nagy erőnek kell rejlenie, amivel ennyi szabad hidrogénatomot pusztíthat. Majd arra kért magyarázatot Spocktól, hogyan pusztíthat erőtér hidrogénatomokat ekkora színjáték kíséretében. A vulkanita válasza úgy szólt, hogy ez az erőtér nemcsak hatalmas, hanem bonyodalmas is lehet.

– Azt tetszik mondani – szólt át Csehov az elhárítás és védelem műszerfala mellől –, hogy lehet az erőgerjesztő flotta is?

– Ha nem hajóhad – hangzott Spock válasza. Akkor rájött, hogy a vita emberi örömét érzi, és nyomban visszahúzódott kagylóhéjába. Meg is maradt benne hosszú percekig, amíg az Enterprise meg nem kezdte a lassítást, és mind óvatosabban araszolt a felhő magvának.

– Nagy testet érzékelek… – Ilia habozóan jelentett, mert nem tudta maga sem, mit is jeleznek érzékelői. – Többet nem mondhatok.

– Gyors felderítő érzékelés kellene talán? – tudakolta Decker.

Kirk megrázta a fejét. Nem tehetik. Meg kell maradniuk hajózási segédeszközeiknél. A felderítő érzékelést még mindig ellenségesnek minősíthetik. Jobb a békesség. Meglepetten látta, hogy a felhő mintha ritkulna a magva felé. Kisebb tisztáson, majd nagy óbbon haladtak át.

– Akár az enyhe idő a hurrikán magvában – jegyezte meg Uhura. Hanem aztán Sulu keze nyomban a vészkapcsolóin volt – de egy hosszú felhőpászma már el is rejtette a látványt a szemük elől. Sulu nem nyúlt semmihez, csak a keze rebegett kapcsolói fölött – olyan volt, mint a repülőgép pilótája, ha gomolygó felhők közt hegycsúcsot sejt.

Újabb hatalmas formát pillantottak meg.

– Ez másik lesz…?-tűnődött Sulu.

– Egy az – vetette közbe Ilia, és érzékelőmonitorán mutatta a formát.

– Tartsuk a helyzetünket – szólt bele Kirk éppen akkor, amikor újabb „tisztásra” érkeztek lassításuk során. Most irányuk is, sebességük is megegyezett a körülöttük úszó iszonyú tömeggel.

– A formától hetvenezer kilométer választ el – jelentette Ilia.

Bármekkora tömegnek látszott, értelmezni nem tudták. Csupán annyit láttak, hogy úgy aránylanak hozzá, mintha hajójukhoz szúnyog közeledne. Nyomott gömbformának tetszett, és furcsán villódzott, mintha számtalan távolból nem látható részletformát rejtene.

Kirk hiába ismert meg életében sokféle hajót, köztük óriásokat is, most nem akarta elhinni, hogy hajót lát. Ennél nem nagyobbak még az űrbe épült városok sem! Készült ő bámulatos vagy éppen rémisztő látványra, ez azonban hihetetlennek tetszett. Ha Isten hajót építene magának, nem méretezné nagyobbra.

Uhura nézett rá riadtan.

– Kapitány úr! A Csillagflottával megszakadt az összeköttetés! Sem adást, sem vételt nem enged át a felhő.

– Üzenetközvetítőt állítson ki – rendelkezett Kirk –, és sugározza rajta mindenkori helyzetünket.

– Úgy számítom, hogy a hossztengelye hetvennyolc kilométer – állapította meg Decker.

Majd nyolcvan! A valamikori Manhattan hosszának kétszerese!

– Legénysége ezrekre mehet, akár százezrekre – fűzte hozzá Ilia.

– Vagy lehetnek jóval kevesebben, de csupa százméteres alak – mélázott Sulu.

– Üdvözlő jelzéseinkre sincs válasz – tudatta Uhura. Azóta már csak a behatoló nagy sebességével sugárzott, de minden hullámhosszon.

– Üzenetközvetítőinket kibocsátottam – jelentette Csehov.

Kirk Iliához és Suluhoz fordult.

– Oldalozással közelítsük meg száz kilométerre, vagyis mintegy háromperces távolságra.

Ilia máris bekopogta a parancsot. Spock rajtafelejtette a szemét Sulun, amint az irányítótárcsákhoz nyúlt.

– Oldalozón közeledünk – jelentette Sulu.

Irányuk keveset változott, az oldalozó mozgás mégis közelebb vitte őket a lenyűgöző ismeretlenhez. S amint az idegen hajó méretei egyre növekedtek, villózásából gazdag és finom minták bontakoztak ki.

Spock eleget láthatott tudományos műszerfalánál, azért elmélkedéseibe merült ismét. Nyilván azt remélte, hogy kapcsolatot talál azzal a hatalmas tudatfolyammal, amely sejtette az idegen hajó terjedelmét. Decker közben Csehov műszerfalának lőtávolság-mérési optikáit hasznosította.

– A mi hossztengelyünk kétszázötvenhétszeresét számítom, kapitány úr – jelentette nyugodtan. – Térfogata szerint azonban hatmilliószor nagyobb nálunk.

Közeledőben mind elképesztőbbé vált… És a villózó „kéreg” a színén miféle?

Bonyodalmasságával csakis a nagysága vetekedhetett. Kirk eltűnődött, hátha éppen nem atomszerkezetű, mérföldes lapokat lát… Másutt meg mintha csupán erőmezők falait látná… Anyagként viselkedő energiát?

Decker gondolatai hasonló pályát jártak. Szilárd anyagot lát vajon? Tudós fejében megfordul ez a lehetőség. De igen fejlett technológiával lehetséges az anyag elrendezése olyan mozaikokban, amelyek szemeinek – valójában hatalmas lapoknak – más anyagoknál jóval nagyobb az összetartó erejük. Decker hálás volt az életnek, hogy láthat effélét, akár az Enterprise összekötő tisztjeként. Ha nem is kapitány, nem éppoly lélegzetelállító-e a látvány?

– Mennyire vagyunk?-kérdezte Kirk.

– Kilencszázhatvan kilométerre, közeledőben – felelte Sulu.

Kirk nem hitte, hogy a távolság ekkora. Mintha egy hold oldalában jártak volna. A hajó legénysége azonban nem adta jelét, hogy nem nézik tetszéssel a közeledésüket. Kirk közben tudta jól, hogy a behatoló ilyen sebességgel eléri a Föld naprendszerét egy napnál rövidebb időn belül, hosszas tapogatózásra tehát nincs ideje az Enterprise-nak. Kapcsolatot kell teremtenie a hajót irányító életformával – akár kényszeríteni a kapcsolatot, ha teremteni nem lehet.

– Meg kell kísérelnünk az érzékelést, Spock – mondta. – Kezdjük a gyengébb felszíni érzékelőkkel.

– Meglesz, kapitány úr.

Kirk hallotta is, amint zümmögve működni kezdenek – hanem a parancsnoki hidat egyszerre fényrobbanás töltötte meg. Vakítóan – és nem is múlt el a robbanás pillanatával. Kirk a két kezével födte el a szemét, majd igyekezett, hogy ujjainak résén mégis lásson valamit. Egyenletes dongást hallott, színes fényminták villogtak lassan visszatérő látása előtt – úgy eszmélt, hogy ismeretlen jelenség került közéjük a parancsnoki hídra.

– Szerintem sejtenergia – jelentette Spock a dongást túlkiabálva.

Amint Kirk szeme hozzászokott a ragyogáshoz, láthatta, hogy a jelenség nem áll meg a parancsnoki hídon, hanem lebeg. Éppúgy lehetett sejtenergia, mint akármi más. Tompa vörös és lila örvénylésű tömeg volt, az bocsátott ki fehéren izzó fénytűket. Lehetett kétolyan vaskos, mint egy ember, s talán egy fejjel magasabb.

– Gépként működhet – vélekedett Spock. – Alighanem a szondázásunkra küldték.

Spocknak igaza lehetett, mert Kirk is megfigyelte most már, hogy a bíbor örvénylés lüktető mozgásai különféle fokozatú és fajtájú energiák mechanikus működését sejteti.

Nem veszítjük el fejünket a parancsnoki hídon! Kirk örült, hogy csupa tapasztalt ember veszi körül. A sejtenergia-tömeg azonban mintha kutyába sem vette volna őket. A híd közepe táján egy technikus elugrott az útjából, de a jelenség mit sem törődött vele. Majd megtorpant, egy „kacs” nyúlt ki belőle kobratekergéssel. Uhura feje fölött lendítette el, és rátapasztotta a híradós műszerfalra. Megvilágosodott minden számadata – a sejtenergia-kutasz nyilván látni akarta működését.

– Félre a műszerfalaktól!

Kirk jókor adta ki a parancsot, mert újabb kacs lendült elő, és a műszaki műszerfalra tapadt. Megvilágosodott az is. Majd ismét egy kacs a kormányzás műszerfalának lendült, Sulunak alig sikerült kibújnia alatta. A kutasz a parancsnoki híd közepe táján lebegett, és vészjósló dongása egyre erősödött, ahogy kacsai megszállták a műszerfalakat. Energiapolipnak tetszett most, információkra éhesen szipolyozta a csillaghajó irányító rendszerét.

Kirk fölpattant, és ott termett Spock is az oldalán, amint a felvonó megnyílt, és két biztonsági ember robbant a parancsnoki hídra.

– Nem lősz! – rivallt rájuk Csehov nyomban, mégis későn. Az egyik már emelte fázisfegyverét, s azon pillanatban a zöld villám kicsiny mása görgött végig a parancsnoki hídon. A biztonsági ember pedig eltűnt. A második nyomban visszaakasztotta övére a fegyvert – közben Csehov figyelmeztetést tett közzé a hajórádión, hogy a biztonságiakat ne mozgósítsák. Egyik-másik műszertábla fénye már kialudt, amint a sejtenergia-kutasz a kacsóját levette róla. De az egyik megindult Csehov műszerfalának.

– Ne gátold! – figyelmeztette Decker.

– Eszem ágában sincs! – tiltakozott Csehov. S az egyik kacs már rá is kapcsolódott a műszertáblájára, mindjárt a füle mellett.

– Irántunk nem érdeklődik – dörmögte Kirk. – Csak a hajó érdekli.

– Bámulatos – állapította meg Spock. – Különbül át sem vizsgálhatná.

A kutasz mintha eszmélt volna, hogy fontos információi hiányzanak még. Minden

Kacsát visszavonta, úgy indult meg lebegőn Kirk és Spockfelé.

– Vigyázz!

Ezúttal jóval vaskosabb kacsot eresztett a tudományos műszerfalnak. S a fények azon is felvillantak nyomban, amint ontani kezdte információit. Kirk riadtan látta, hogy a kacs feji a számítógépet is – mert Spocké volt az egyetlen, amelyik közvetlenül kapcsolódott a csillaghajó számítóközpontjához.

– Kikapcsol! – kiáltotta Kirk, de a számítógép nem engedelmeskedett a szóbeli parancsnak. Decker elsurrant a kacs mellett, és a kikapcsolás kézi billentyűjét ütötte meg. Mindhiába.

– Nem kapcsol ki, kapitány úr! A kutasz a hatalmába kerítette! Hozzáfér a teljes memóriánkhoz… Benne a Csillagflotta ereje, a Föld védelmi rendszerei… – Kirk mintegy magának motyogott csak.

Spock azonban cselekedett. Két kezét összekulcsolta a feje fölött, úgy sújtott le a számítógép aljzatára. A műszerfal végighasadt, s a parancsnoki híd fényei elhalványultak a műszerfal rövidzárlatától.

Spock megpördült, hogy szökjön, de egy kacs máris kapott utána, majd a vulkanitát a súrlódásuk pontján támadt apró villám döntötte Ilia lábához. De a kacs követte oda is.

– Ne mozduljon, Spock!

Ilia, a deltái hajózó, átlépett Spockon, hogy magára vonja a kutasz figyelmét. Sikerült is.

– Ilia! – kiáltott rá Decker figyelmeztetően. A kutasz azonban magához ragadta Iliát, és vakító fényrobbanással eltűnt vele együtt. Ilia kezéből kiesett térhatású rögzítője, és elgurult a parancsnoki hídon.