Második fejezet

Az a faragott kő, amelyiken Spock térdelt, oly régi volt, hogy a legrégibb vulkanita legendákban is legendaként szerepelt. Spock követ söprő palástját pedig az ősi kő faragásának mintái díszítették. Jelképeinek értelmét csakis a Vulcan Mesterei ismerték, azok lakoztak itt a Gól fennsíkján. Spock maga nem sokkal azután jött ide, hogy az Enterprise csillaghajó teljesítette ötéves történelmi küldetését. Spock akkor úgy látta, nem is tehet egyebet. Csak a Gólon lakozó mesterek segítségével juthat fel a Kolinár bölcseleti magaslatára. És csakis a Kolinár magaslatán vetkezhetett ki emberi valójából, mert ő azt okolta minden keserűségéért.

– Spock, a vulkanita Sarek meg a földi Amanda fia, készen vagy-e, hogy elmédet megnyisd nekünk?

Emberi nyelvre fordítva nagyjából így szólt a szavuk. A T’sai Mesternő óvulkáni nyelven beszélt. Jobbján-balján kismesterek sorakoztak, és némán mormolták az Értelem dicséretének ősi énekét.

– Készen vagyok.

Spock a hagyományos és várt választ adta. Lelkiismerete azonban nem volt tiszta. A teljes igazságot mondta vajon? Mind a mai reggelig úgy érezte, hogy a Vulcan Mesterei fölkészítették és megpróbálták. Az elmúlt kilenc vulkáni évszakban^[iv] nem csupán a Kolinár tanát emésztette meg, hanem megjárta azokat a kemény próbákat is, amelyek olyan tudati síkra juttatták, ahová zavar, fáradtság és fájdalom el nem hatolhat. Tudta, hogy a Mesterek elégedettek vele, még azok is, akik először ellenezték, hogy félvér vulkanitából a Gól fölkentje lehessen. Most már nem kételkedett őbenne senki – csupán ő maga.

Spock mind a mai reggelig maga is hitte, hogy sikerült kivetnie emberi felét minden szégyenletes érzelmi örökségével együtt. Egy órával a vulkanita napkelte előtt felzarándokolt arra a bércre, amelyet magának választott, és értelemtisztító elmélkedéssel köszöntötte a számára oly fontos nap hajnalát. Tudta, hogy ezen a napon áll majd szemtől szemben magával T’saival, és hogy a Nagymesternő felszólítja, lépjen vele észegyre. S végezetül a nyakába keríti azt a jelképes ősi díszt, amelyet a Kolinár Mesterei viselnek. Amint Spock az értelmében kutatott ezen a reggelen, kivált azt figyelte, nincs-e benne büszkeség, amiért a Gólon sikerült a helyét ilyen jól megállnia. Kaüdth!

Megtörtént, ami megtörtént! Csupán azt tette, amire elhivatott, a többit jó szerencséjének köszönheti. Spock ezzel a végső gondolattal emelte fel szemét a vöröslő égre, és tekintete ott állapodott meg, amerre a Solt meg a Földet tudta. S akkor rövid, tisztelgő búcsút rebegett anyai bolygójának és mindannak, amit az a bolygó az ő életéből hordozott. Régen eldöntötte már, hogy nem fog sem visszatérni, sem lakói közé vegyülni többé.

Jim! Ég veled, t’hy’lám^[v]! Gondolatom utoljára száll hozzád, neved sem fordul meg a fejemben többé!

E pillanatban megrázó erejű eszmélet fénye világította be Spock elméjét. Mintha isteni egyéniség járta volna kereső fényével a világegyetemet, hogy utat találjon a Föld embereinek érzelmi rejtelmeiben, most íme, megtalálta őt, amint végső búcsút rebeg a Földnek s Kirknek. S bár Spocknak sejtelme nem lehetett, mit akar tőle ez a vakító erejű eszmélet, úgy érezte, mintha vallatná – mintha élő Csipkekő lenne, mert az a tudója emberi észjárásnak és lelki hullámzásoknak, az a megmondhatója, miféle kulcsokra nyílik az ember.

Spock megrettent. Éppen aznap, amikor kimondanák felőle, hogy megszabadult az érzelmektől, félelmet érez! Félti, ha nem is magát, de a Földet és azokat a földieket, akiket oly jól ismert.

Hogyan költözhetett bele ilyen féltő érzés? S éppen azok iránt, akiket életéből és tudatából száműzött! „ím, e fövényen vetették el állati szenvedélyeiket eleink, s szentelték magukat az értelemnek…” Az Értelem Éneke a végére járt, s a háborgó lelkű Spock ott térdelt T’sai Nagymesternő előtt. S ha egyéniség hatolt Spock elméjébe a mai pirkadattal, jelenléte elhalványult. Talán nem is félelmet érzett ott fönn a bércen, csupán meglepetést. Mert meglepetés a telivér vulkanitának is, ha ilyen hatalmas eszmélet ébred benne. Spock emlékeztette magát, hogy igenis megállta ő a Kolinár minden próbáját – tanúnak itt állnak a Mesterek ezen az ősi avatáson.

Spock szinte érezte, hogy T’sai feléje fordul, amint a szertartás az észegyhez közeledett. Tudta, hogy most be kell fogadnia T’sai értelmének áramát, mint ahogy befogadja a Nagymesternő is az övét, majd láthatja magát és helyét a világegyetemben a Mesternő szemével, T’sai pedig annak a valónak válik részévé, aki Spock volt. Feledd a Földet! Légy a Vulkáné! Vulkanita apától lettél, vulkanita gyermekként növekedtél… Hanem a vulkanita gyerekek kegyetlenek, és nem hallgatnak értelmükre! Furcsa, meg sem gondoltam mostanáig, hogy alighanem vulkanita gyerekségem hajtott a Csillagflottába. Bizonyítanom kellett, hogy régi könnyeim s kacagásaim gyermeki bohóságok voltak mind. Bizonyítottam, hogy a magam ura vagyok a földiek közt is, nem fordíthattak ki vulkáni mi voltomból! Az ám, de mit mondott egyszer Jim Kirk? „Miért dacolsz te annyira, Spock? Hogy csak egy világ fia lehess? Miért nem azon igyekszel, hogy mindkét világot elnyerd?”

– Spock!

Az egyik Kismester szólt rá. T’sai maga is meglepetten tekintett le Spockra.

– Elménkben mi is érezzük a távoli egyéniséget, Spock. Te olvasol belőle valamit?

Spock nem tehetett egyebet, rábólintott, és elröstellkedett. Mert a Kolinár szertartásának kellős közepén ismét megjelent benne az idegen egyéniség, hogy próbára tegye. A Föld iránt való érdeklődése visszatért… és vele a félelem! De a szégyen! Spock e rajtaütésből érezhette, hogy emberi valója még nem hunyt ki benne. S ez a valója rejtette ravaszságát – a ravaszság pedig emberi felét, hogy maga se lássa. Könnyelműségében azt hitte, eltávozott tőle. Azonban régi ellensége rálesett, s íme, akkor üt rajta, amikor védtelen!

– Énnekem nyisd meg gondolataidat, Spock! A Nagymesternő elől nem zárkózhatott el még szégyene pillanatában sem. S érintésére megnyitotta elméjét, ahogy az észegy cseréje követelte. Kaiidth! Ami benne él, az őbenne is éljen. T’sainak joga, hogy megtudja a teljes igazságot.

– A KLINGONOK NEM PUSZTULTAK EL! OLYAN SEJTÉS FOGOTT EL, MINTHA… MINTHA A POKOL MÚZEUMÁBA JUTOTTAK VOLNA! S MOST A FÖLDNEK TART A FELHŐ! JÓ LENNE, HA ITT LEHETNÉL, SPOCK, ÉS SEGÍTENÉL, HOGY MEGÉRTSEM!

Spock zavartan tekintett föl. Mintha Jim Kirk volna! Pedig T’sai áll előtte, neki nyitotta meg a gondolatait. Ám a Nagymesternő most visszavonult elméjéből, és maga lett megint, majd amint szóra nyitotta száját, Spock azt is tudta már, mit fog hallani:

– Másutt keresd a választ, Spock.