Tizenharmadik fejezet

Hosszas böjtök, sívó szelek, forró homokviharok emlékét hozta, bölcseleti tanok szigorú fegyelmét. A fenséghez oly közel járt, hogy úgy tetszett, a méltóságot régen elhagyta már a gondolkodás útján. Csupán a szeme nem volt sem fenséges, sem méltóságos. Kirk elbámult.

– Spock…! Hogyhogy itt? – Majd meglepetését feledve elmosolyodott, és kézszorításra nyújtott kézzel sietett elébe.

A vulkanita azonban megkerülte, és a tudományos műszerfal felé igyekezett, ahol Decker ült.

– Megengeded? – Spock hangja szokatlanul fakónak tetszett. Decker nem így emlékezett rá a régi Enterprise tudományos rögzítőszalagjairól. De a legjobban az hökkentette meg, milyen önkéntelenül engedelmeskedik fakó szavának. Nyomban megértette, hogy Spock az ő helyét foglalná el a tudományos műszerfalnál. Azért talpra ugrott, és nyitott tenyérrel mutatta, hogy csak parancsoljon! Tudta, hogy ő is van olyan jó tudományos tiszt, mint akárki emberfia, mégis úgy pattant föl, mint a műkedvelő zongorista, amikor a hangversenyművész megérkezik. Spock pedig belesimult az ülésbe, és nekidőlt a munkának a számítógép sűrű billentyűzetén. Deckernek nem is kellett csalódnia. Spock hosszú ujjai iszonyú sebességgel mozogtak a válogatók, sorozok és szabályzók rendjében, mégis minden billentése meggondoltságra, figyelemre vallott.

– Hallgattam a Csillagflottának szóló rádióüzeneteidet, kapitány uram – vetette oda Kirknek, szinte egykedvűen –, és mindjárt tudtam, miféle bajok támadtak a gépteremben. – A műszerfal kisebb kameráinak sokaságán számoszlopok jelentek meg, és még Deckert is zavarba ejtették, kivált, amikor eszébe jutott, hogy Spock még nem ült ennél az új műszerfalnál soha, bár tervezése éppen az ő naplóban hátrahagyott utasításai nyomán készült.

Spock megállt, értékelte a kamerákon megjelent számsorokat, majd Kirkhöz fordult, és rezzenetlen hangon jelentette:

– Tudományos tiszti szolgálatra jelentkezem.

Kirk elmondhatatlanul megkönnyebült. A fénysebességre való átállítás mestere csodálatos módon megérkezett! Kirk Deckerhez fordult.

– Ha összekötő tisztünk beleegyezik…

– Hát hogyne! – felelte Decker készségesen. – A hozzáértés dönt! – Talán el is felejtette, hogy már a második csalódás éri küldetése során. Inkább az foglalkoztatta, honnan bukkant fel Spock éppen ebben a pillanatban? Talán Jim Kirk varázsolta elő? Deckernek eszébe jutott, hogy az Enterprise ötéves hajónaplójában hány mozzanat emlékeztette Kirk kapitány lehetetlennel határos megoldásaira. Még ha Spock a maga jószántából jött is, Kirkkel való régi barátságuk lehet a magyarázat… Meg az, hogy Spock szinte bálványozta Kirköt… Decker mindenképpen Kirk régi hírének újjászületését látta Spock megjelenésében. Csehov ismét ott állt műszerfalánál, kábán a meglepetéstől.

– Jegyezze fel – utasította Kirk –, hogy Spock visszatért a Csillagflotta szolgálatába az Enterprise tudományos tisztjeként. Mégpedig ettől a pillanattól.

Bár a többiekénél Kirk meglepetése sem volt kisebb, megállapította, hogy ő tért észre legelsőnek, azért a hivatalos tennivalókat zavartalanul intézi. Elfogódottságától mégsem szabadulhatott, ha meggondolta, hogy Spockkal való régi szívbéli barátsága felől azt mondják a vulkáni költők: különb érzelem az a vulkániak hétévente feltörő szerelménél. Másrészt Spock új, remetei fensége arra figyelmeztette, hogy a személyes közeledésnek nincs itt az ideje.

Spock felugrott műszerfala mellől.

– Az üzemanyag keverési arányát meg kell beszélnem a főgépésszel – mondta. – Mégpedig mindjárt, ha a kapitány úr az első közelítésből származó észrevételeimre nem kíváncsi…

Kirk érezte, hogy akkor ragadja kezébe a parancsnokságot, s vele a küldetés sorsát igazán, ha hűvösen tekint mind a szerencsés, mind a szerencsétlen fordulatokra.

– Intézd csak – vetette oda –, hogy a fénysebességet mielőbb elérjük.

Spock nem mondott se igent, se nemet, csak megindult a parancsnoki híd felvonója felé. Ajtaja e pillanatban nyílott, és dr. Chapelt bocsátotta ki McCoyjal. Spock éppúgy keresztülnézett volna rajtuk, mint többi ismerősén itt, azonban ahogy a felvonóból kiléptek, önkéntelenül elálltak az útját. Amint dr. Chapel meglátta királyi fekete talárjában, fájdalom szorította el a torkát. Fájt, hogy csak áll ostobán, és üdvözlés sem telik tőle, annyira megrendült… Tudta, hogy bamba mosoly terül szét a képén, és csupán Spock nevét rebegi. McCoy éppily sikertelenül próbálkozott öröme elrejtésével.

– Nicsak ni, Spock! Vesszek meg, ha nem örülök!

A pofonnál fájdalmasabban érte őket, ahogy Spock tekintete átsiklott rajtuk. Sértőbb készakarva sem lehetett volna. Kirknek kedve lett volna közbelépni, azonban meggondolta, hogy Spock nem tehet dr. Chapel lelkivilágáról, McCoy pedig régi róka, megsérteni baltával se lehet.

– Mindannyian örülünk… – szólt oda Uhura, hogy simítson a helyzeten, azonban Spock hideg pillantása torkára fagyasztotta a szót neki is.

Kirk kezdte érteni Spock viselkedését. Csak annyit szól környezetéhez, amennyit szolgálata megkövetel. Érdekes lesz megtudni, mi hozta vissza a csillaghajóra… Érdekes, de talán kínos is. Úgy döntött, nem piszkálja, mert lehet kétélű is a magyarázat. Azért megvárta, amíg a vulkanita belép a felvonó ajtaján, akkor kiáltott utána:

– Mindannyian köszöntünk a fedélzeten, Spock!

Tudta, hogy a kiáltása emlékeket ébreszt Spockban. Meg is rezzent. De már lépett be a felvonóba, nem viszonozta az üdvözlést. Az ajtó rácsukódott. Eltűnt a szemük elől.

– Ajándék vulkáninak ne nézzed a fülét, Jim – szólalt meg McCoy. Kirk szélesen elmosolyodott. A doki szellemességének se füle, se farka nem volt ugyan, mégis azt olvasta ki belőle, hogy ő is úgy érzi: ha Spock köztük van, rózsásabb a jövő.