21
 
Isten majd megbosszulja halálunkat

Miközben a pápa a fogság valamilyen formájára készült Avignonban, addig Molay-i Jakab mester, Hugues de Pairaud franciaországi visitator, Raimbaud de Caron ciprusi preceptor, Geoffroy de Charney normandiai preceptor és Gonneville-i Gottfried, Poitou és Aquitánia preceptora egy másik – a szó valódi értelmében vett – fogságban szenvedtek: a Vienne folyó kanyarulatában, Poitiers-től vagy száz kilométerre magasodó, nagy, kerek tornyú chinoni vár falai mögé zárták be őket. Átélt élményeik mindannyiukat megtörték; Molay-i Jakab állítólag egy bíborosnak megmutatta a felső testét beborító, az inkvizítorok ténykedése után megmaradt sebhelyeket, amikor visszavonta első vallomását. Ennek ellenére az ilyen értékes rabok esetében semmit sem bíztak a véletlenre. 1308 februárjában egy ismert templomos könyvelő, Lombardia preceptora, Penne-i Olivér – őrei legnagyobb megrökönyödésére – megszökött házi őrizetéből. Az esetnek semmiképpen sem volt szabad megismétlődnie.

A templomos vezetők közül – Chinon viszonylagos közelsége ellenére – egy sem került Poitiers-ba, hogy vallomást tegyen a pápa előtt. A hivatalos magyarázat szerint nem voltak utazásra alkalmas állapotban – és ez akár igaz is lehetett, jóllehet inkább arról volt szó, hogy az előző évjúniusában Kelemen elé vezetett testvéreket alaposan kiválogatták, hogy meg tudják győzni a pápát a bűnösségükről. Természetesen fönnállt a veszélye annak, hogy a rend magas rangú tisztségviselői ebben a gondosan megrendezett színjátékban esetleg zavart okoznak.

Augusztus 14-én, egy nappal a pápa elutazása előtt bíborosokból és királyi miniszterekből álló küldöttséget menesztettek Chinonba. A tagok közé két francia, Bérengar Frédol és Suisyi István, valamint egy olasz kardinális, Landolf Brancacci került be. 17-én érkeztek a várkapu elé, majd az öt templárius fogoly egymás után előadta történetét, miközben szorgos jegyzők örökítették meg az újabb vallomásokat. Ezeket utóbb egy nagy pergamenen összegezték, amelyet eljuttattak Kelemenhez, hogy helyezze el a pápai levéltárban.{653}

Elsőként Raimbaud de Caront, az erélyes természetű ciprusi preceptort kérdezték ki. Beismerte, hogy a rendbe történt belépését követően egy alkalommal megtagadta Krisztust, de ezentúl semmiféle vétségről nem volt tudomása. A szodómia mindössze egyetlen előfordulásáról tudott a rend egész történetében, és az a három rajtakapott keleti testvér esete volt, akiket büntetésül életfogytiglan a Château Pèlerinbe zártak; ám ezt az incidenset annyira szokatlannak és visszataszítónak tartották, hogy az elvetemültség végletes példájaként belekerült a rend regulájába.

Vallomása után Raimbaud letérdelt a bíborosok elé, és bűnbocsánatért esedezett, amit el is nyert. Föloldozták bűnei alól, így visszanyerte helyét „az egyház hívei és szentségei közösségében”.

Négy társára ugyanez az eljárás várt. Geoffroy de Charney normandiai preceptor, aki a rend ruházati ügyeiért felelve – drapier – Cipruson is szolgált, bevallotta, hogy beavatása alkalmával megtagadta a keresztet, a beavató testvért szájon csókolta, meg „a mellkasán is, noha a tisztesség okán, csak a ruháján keresztül”. Ez új elemnek számított, amelyről első vallomása alkalmával nem beszélt. Ő is bűnbocsánatért könyörgött, és föloldoztatott. Gonneville-i Gottfried, aki korábban Molay-i Jakab hírnökeként járta Ciprus és a pápai udvar közti utat, azt vallotta, hogy ugyan visszautasította, hogy megtagadja Krisztust, de megígérte: úgy tesz, mintha megcselekedte volna, hogy beavatói ne kerüljenek bajba. Hugues de Pairaud beismerte, hogy kigúnyolta a feszületet, de hangsúlyozta, csak fenyegetés hatására cselekedett így. Azt is elmondta, másokat arra kényszerített, hogy a hátán meg a hasán is megcsókolják, valamint hogy a nőkkel való üzekedéssel szemben inkább elnézte, bár – amint hangsúlyozta – soha nem gyakorolta a szodómiát. Korábbi, a Montpellier-ben található furcsa fejről szóló vallomását is megismételte. Mindkét férfiú megbocsátást nyert, és visszafogadták őket az egyház közösségébe.

Végül augusztus 20-án Molay-i Jakab is megjelent a színen. Decemberben visszavonta ugyan a vallomását, ám ezúttal – a pápai bűnbocsánat reményében – ismét megváltoztatta az álláspontját. Mindössze egyetlen vádpontban – Krisztus megtagadásában – vallotta magát bűnösnek, ám ezzel ki is elégítette vallatói igényeit. A jegyző az utókor számára följegyezte, hogy a mester „jelenlétünkben elítélte a föntebb említett, valamint egyéb eretnekséget is”, így a társaihoz hasonlóan könyörületes bánásmódban részesült. Később, de még ugyanazon a napon mindegyikük vallomásáról készített összefoglalót fölolvasták az illető előtt az anyanyelvén, aki annak igazságát esküvel bizonyította. Föloldozásuk után mind az öten börtönben maradtak, tekintve, hogy a rendnek mint intézménynek a romlottságát kivizsgáló pápai megbízottak munkája csak később, valamikor még az év folyamán kezdődött el, és a tanúbizonyságokra ők is kíváncsiak lehettek. Ami pedig a magánjellegű bűnökkel kapcsolatos vallomásokat illeti, az eljárást befejezettnek tekintették. A bíborosok összecsomagoltak, és abban a hitben távoztak Chinonból, hogy megmentették a testvéreiket.

A pápa által elhatározott, széles körű vizsgálódás lassacskán mozgásba lendült. A püspökök Franciaországban és az egész katolikus világban testületeket kezdtek fölállítani, hogy egyházmegyéjükben tekintsék át a templomosok viselkedését, s ennek eredményeként majd vallomásokhoz jussanak, amelyeket azután föloldozás és vezeklés követhet.

Az a tény, hogy Franciaországban az inkvizíciós eljárásért viselt felelősség a királytól a pápára szállt, semmit sem javított a bűneik megvallására kész testvérek sorsán, mivel a helyi eljárást felügyelő püspökök többségét szoros kapcsolatok fűzték a királyi udvarhoz. Az ellenszegülő templáriusok hosszú börtönévekre számíthattak, és büntetést meleg ruházat nélkül, kenyéren és vízen, bilincsbe verve kellett letölteniük, gyakori vallatásokkal, fenyegetésekkel és végső soron kínzással szembenézve. A kegyetlen bánásmód következtében sok testvér megtébolyodott, sokuknak pedig a hosszú hónapokig tartó magány és a bántalmazások következtében olyannyira összezavarodott az elméje, hogy a vallatások alkalmával nem tudtak válaszolni a kérdésekre.{654} Azoknak, akik erre még képesnek mutatkoztak, egy sor oly módon megszerkesztett kérdést tettek föl, hogy a lehető legtöbb vétséget rájuk tudják bizonyítani. Minden testvérnek nyolcvanhét vagy nyolcvannyolc kérdést szegeztek, akik ezekre vagy beismerő, vagy tagadó választ adtak. A vallomással kapcsolatban minden érdeklődésre számot tartó körülményt följegyeztek, ám egyébként az egész eljárás a bürokratikus terror iskolapéldájának számított.

Az előre megfogalmazott, bárgyú és sablonszerű kérdéseket újra és újra nekik szegezték: A testvér vajon a fölvételénél megtagadta Krisztust? A többiek is ekképpen cselekedtek? Ez a későbbiekben is előfordult? Azt tanították nekik, hogy Jézus nem az igaz Isten, vagy netán hamis próféta? Leköpték a feszületet? Vajon ezt rendszeresen megtették? Levizelték a feszületet? Megtaposták és levizelték a feszületet? Mindezt húsvétkor művelték? Megtagadták az egyházi szentségeket? Fölszentelt pap helyett a mesternek gyóntak? Megcsókolták-e illetlen módon valamelyik testvérüket? Melyik testrészén csókolták meg? A hátán? A gyomrán? A hímvesszőjén? Mondták-e nekik, hogy közösülhetnek a testvéreikkel? Maguk is követtek el hasonlót? Volt-e behatolás az ő részükről, vagy a másik fél részéről? Mondta-e neki valaki, hogy ez nem bűn? Imádtak-e bálványokat? A bálványok vajon fejekhez hasonlítottak? Esetleg háromorcájú fejekhez hasonlítottak? Hogyan imádták őket? „Istennek” szólították őket? „Megváltónak” szólították őket? A többi testvér is ekképpen cselekedett? Mondta nekik valaki, hogy a bálvány majd megmenti őket? Gazdaggá teszi a testvéreket? Termékennyé teszi a földet? Virágba borítja a fákat? És így tovább és így tovább.{655} Végül a testi szenvedések és az eljárás kilátástalan hosszúságának hatására – noha sokukat csak hónapok múltán tudták megtörni – a legtöbb testvér fejet hajtott, és beismerte a bűneit. Az 1310 októberére tervbe vett vienne-i zsinatot végül elhalasztották egy évvel. Az idő a vallatóknak dolgozott, és ezt igyekeztek is minél jobban kihasználni. Az egyéves vagy annál is hosszabb, hidegben, éhkoppon eltöltött tömlöcélet után a legtöbb templomos föladta vagy belepusztult. Az egyik körzetben az 1307-ben őrizetbe vett testvérek harmada öt év elteltével már nem volt az élők sorában.{656}

1310 tavaszára a vizsgálóbiztosok, a templomos testvérek és a független tanúk vallomásai alapján – Írországtól Ciprusig – összegyűjtötték a bizonyítékaikat. Ezekből a legtöbb helyen az derült ki, hogy IV. Fülöp miniszterei által kiötlött és a pápa által mindenütt ismertetett vádak megalapozatlanok voltak, és nagyrészt a képzelet birodalmába tartoztak. Ám a rend központjául szolgáló Franciaországban, a kíméletlen eljárások eredménye nyomán csaknem mindenütt egy ördögien romlott, erkölcstelen rend képe bontakozott ki. A francia királyi udvar már 1309 húsvétjától elkezdte haszonbérbe kiadni az elkobzott templomos birtokokat, azt föltételezve, hogy azok soha nem fognak visszakerülni jogos tulajdonosaihoz, ily módon nem csupán az egyes személyek ellen folytatott, hanem a rend egészének romlottságát firtató központi vizsgálat eredményeit is megelőlegezve. Az igazságtalanság nyilvánvaló volt.

A templomosok központi vezetésének nem sok reménye maradt az ellenállásra. Molay-i Jakab személy szerint föloldozást nyert vétkei alól Chinonban, ám hosszan tartó és sok szenvedéssel járó bebörtönzését nem vészelte át következmények nélkül. Miután Párizsban és Chinonban gyötrelmes vallatásokat kellett elszenvednie, újból a francia fővárosba szállították, hogy megjelenjen a pápai vizsgálóbizottság előtt, amely azzal a céllal gyűlt egybe, hogy a rend egészét illetően folytasson nyomozást.

1309. november 26-án, szerdán és november 28-án, pénteken a megtört templomos mestert a régi Sainte Geneviève-apátságba vitték, hogy a nagyobbrészt francia püspökökből és bíborosokból álló bírói testület előtt feleljen a kérdésekre. Ennek elnöke, Gilles Aycelin narbonne-i érsek egyben a királyi tanács tagja is volt. Jakab zavaros, bizonytalan válaszokat adott. Először azt állította, nem elég bölcs, és nem elég tanult ahhoz, hogy megvédje a rendet, így csak annyit jegyezne meg, „fölöttébb meglepőnek” találja, hogy az Egyház tönkre akarja tenni a templomosokat, hiszen harminckét éven át azzal fenyegetőztek, hogy II. Hohenstaufen Frigyest letaszítják a trónjáról, de ennek soha még csak neki sem kezdtek.{657} Amikor korábbi, saját magára nézve terhelő kijelentéseit fölolvasták előtte, ingerült lett, majd keresztet vetve azt mondta, „adná Isten, hogy amit a szaracénok és a tatárok műveltek, azt lehessen ezen ügy gonosztevőivel művelni, mert azok a szaracénok és tatárok vagy leütik a gonosztevők fejét, vagy kettéhasítják őket.” Ekkor Plaisians-i Vilmos, aki odakint meghallotta a mondottakat, bejött a terembe, és a mestert átölelve, arra kérte „ügyeljen rá, hogy ne alacsonyodjon le, és ne tegye tönkre magát értelmetlenül”. A mester ekkor időt kért, hogy végiggondolhassa, mit is mondott, majd a vallomását pár nappal későbbre halasztották.

Amikor Jakab 28-án, pénteken ismét megjelent előttük, már nem volt olyan állapotban, hogy válaszolni tudjon. Arra a kérdésre, hogy vajon kívánja-e megvédeni a rendet, azt válaszolta, hogy ő csupán egy „elszegényedett lovag, aki nem tud latinul”, de úgy értesült, létezik egy levél, amelyben a pápa fönntartotta magának a jogot, hogy az ügyével személyesen ő foglalkozzon. Miután tudomására adták, hogy a mester cselekedetei nem tartoznak a párizsi bizottság hatáskörébe, hiszen az a rend egészét vizsgálja, Jakab azt felelte, csupán három dolgot tud fölhozni a védelmükre: a rendnek minden vetélytársánál jobb templomai vannak; több alamizsnát osztottak szét; és „nem tud arról, hogy volna olyan rend, […] amelynek tagjai nagyobb elszántsággal lennének készek a halálba menni a keresztény hit védelmében, annak ellenségeivel szemben”. Ezután ismét a Szentföldért folytatott háborúról kezdett összevissza beszélni, belevágott egy lendületes, de semmiképpen sem oda való történetbe IX. Lajos testvéréről, Artois-i Róbertről, aki 1250-ben halálba vezette a templomosokat.

Ekkor, miközben a mester még beszélt, Nogaret Vilmos lépett a terembe. Míg Plaisians-i Vilmos viselkedését korábban baráti segítőkészség jellemezte, Nogaret sötét és rosszindulatú tekintettel pillantott körbe. Miután hallotta, hogy történelemről esik szó, elmondta, hogy a saint-denis-i királyi apátságban ő is olvasott olyan krónikákat, amelyekben az állt, hogy a templáriusok hűtlenül behódoltak Szaladin előtt, de a szultán megvetette őket, hiszen úgy tudta, hogy 1187-ben azért veszítették el a hattíni ütközetet, mert „a szodómia bűnétől szenvedtek”.{658}

Ennek persze egy tárgyszerű történelmi vitához nem sok köze lehetett. Mindössze azt szemléltette igen világosan, hogy Molay-i Jakab ekkorra már egy zavaros beszédű öregemberré vált, és az alkalmassága, hogy a rendet megmentse a pusztulástól, a nullához közelített, továbbá hogy a bizottságot, jóllehet püspökök álltak az élén, a színfalak mögül valójában a király miniszterei mozgatták. Amikor 1310. március 2-án harmadízben is visszahívták tanúskodni, Molay-i Jakabnak már anekdotázásra sem futotta az erejéből, csupán annyit kért, hogy küldjék a pápa elé, és ott hozzák meg az ítéletét.

Miközben a mester zavaros vallomásainak útvesztőjében csetlett-botlott, a templomos rend egyszerű tagjai körében mind erősebb ellenszegülés volt tapasztalható. Franciaország különböző vidékeiről több száz testvér érkezett Párizsba, hogy a testület előtt tanúskodjon. A városban kijárási tilalmat rendeltek el a számukra, és a püspöki házak biztonságos szobáitól a párizsi Temple-ig különböző helyeken tartották őket őrizetben. Közülük azonban többen, ha korlátozottan is, de rendelkeztek némi szabadsággal, így kapcsolatot tarthattak egymással, és ekként összefogva komoly, erőteljes védelmet kezdtek szervezni. Februárban több mint ötszáz templomos vonult az apátsághoz azzal a szándékkal, hogy a rend védelmében önként tanúskodjanak. Néhányuk vallomását a bizottság tagjai meg is hallgatták, ám csakhamar oly sok testvér érkezett a fővárosba, hogy meg kellett szervezni a hivatalos képviseletüket.

Március végén szabadtéri tanácskozást tartottak az apátság területén, és az ott megjelenő több száz templomos a fölhozott vádakat dühösen alaptalannak nyilvánította. A bizottsági tagok azt kérték, jelöljenek ki „meghatalmazottakat”, akik a testvéreket testületileg képviselik majd. Erre a célra négy férfiút – két káplánt és két lovagot – választottak. Az egyik káplán a negyvennégy esztendős, korábban a pápánál a rend érdekében eljáró követ, Bolognai Péter, a másik Provins-i Reginald, orléans-i preceptor volt; a lovagok pedig – Chambonnet-i Vilmos és Sartiges-i Bertrand – igazi veteránnak számítottak. Ők több ízben is panaszt emeltek azon körülmények ellen, amelyek között a testvéreket fogva tartották, megkérdőjelezték az egész per jogi alapjait, és kifogásolták a király minisztereinek tevékenységét, akik egy szigorúan egyházinak tekintendő ügybe avatkoztak bele.

Április 7-én Bolognai Péter a küldöttsége élén a kihallgató terembe vonult, és a rend fönnmaradása érdekében indítványt terjesztett elő. Előadásában indulatos szavakkal, félelmet nem ismerő bátorsággal mindent lerombolt, amit a király és emberei 1307. október 13-a óta fölépítettek.

A bizottság tagjai által összegyűjtött minden egyes bizonyítékot ki kell dobni – érvelt –,hiszen az önmagukat vádló templomosok „kényszer, erőszak vagy megvesztegetés, rábeszélés, megigézés vagy félelem hatása alatt vallottak”. Azt kérte, hogy ajövőben egyetlen világi személy se lehessen jelen a templomosok kihallgatásánál – és itt kimondatlanul is Nogaret Vilmos és Plaisians-i Vilmos neve lógott a levegőben –,„se más olyan személy, akitől joggal tarthatnának, […] mivel összességében minden testvér megbénul a félelemtől meg a rémülettől, és így nem meglepő, hogy néhányan hazugságokat beszélnek”. Franciaországon kívül sehol nem találni egyetlen olyan templomos testvért sem – hangsúlyozta Péter –,„aki efféle hazugságokat állítana vagy állított volna”. Akik pedig az igazat akarták vallani, „azok ezért igen megszenvedtek, és most is naponta számtalan kínzást, büntetést, gyötrelmet, nélkülözést, sértést, csapást és viszontagságot kell elszenvedniük, amely nehézségeken csak a lelkiismeretük segíti át őket”.{659}

Ezután Péter fölidézte a templomosok alapításának a történetét: ez olyan rend volt, amelynek „kibontakozását az irgalmasság és az igaz testvériség biztosította, […] éspedig mindennemű erkölcstelenség, szenny és bűn nélkül. Nálunk mindig is szigorú szerzetesi rend uralkodott és uralkodik most is, [valamint] a lelki üdvösségünk megszerzésére való erős igyekezet munkál bennünk.” A rendbe való fölvétel során pedig semmiféle nemiséggel kapcsolatos, eltévelyedett vagy istenkáromló szertartás nem történik:

Bárki, aki belép a rendbe, négy elengedhetetlen dolgot – nevezetesen engedelmességet, szüzességet, szegénységet és minden erejével a Szentföld szolgálatát – ígér meg. […] Békecsókkal fogadják be, ezután felölti a kereszttel ékesített ruhát, amely keresztet állandóan a kebelén viseli […] majd elsajátítja a regula előírásait, valamint megtartja a Római Egyháztól és a Szentatyáktól örökölt régi szokásokat.

Az ellenük fölhozott állítások „épp annyira képtelenek, mint amennyire szemérmetlenek […] tévesek és hamisak voltak”. Akik ezeket hangoztatták, azokat „zabolátlan kapzsiság és a feneketlen féltékenység hajtotta”. Ezen állításokat „hazug és erkölcsrontó személyek” agyalták ki, és csak azért erősítették meg őket a testvérek vallomásai, mert „halálos fenyegetésekkel kényszerítették őket olyan dolgok bevallására, amelyek lelkiismeretükkel ellenkeztek”.

Péter a bizottságokat törvénytelennek nyilvánította, majd fölpanaszolta, hogy testvérei továbbra is az életükért rettegnek, és képtelenek vallomásaikat visszavonni, mert nap mint nap azt hajtogatják nekik, hogy ez esetben visszaeső eretnekként tekintenek rájuk, akikre már semmi jó, csak a máglyatűz szenvedései várnak. „A vallomások visszavonása – állítják – mindenképpen a máglyahalálhoz vezet.” Beszéde elején kilátásba helyezte, hogy a templomosok meg fognak jelenni a vienne-i zsinaton (vagyis az eredetileg 1310 októberére tervezett gyűlésen, ahol ügyükben V. Kelemen mondja majd ki a végső ítéletet), hogy a rend további fönnmaradásának ügyét a pápa elé terjesszék. Ha valóban így tesznek – tekintettel a többi királyságban lefolytatott vizsgálatok eredményeire –,akkor ügyük kedvezőre fordulhat.

IV. Fülöpnek sem a templomosok párizsi megjelenése, sem ügyüknek a bizottság előtti szakavatott jogi képviselete nem volt kedvére való. Még inkább dühítette, hogy Kelemen pápa április 4-én – a bizonyítékok maradéktalan összegyűjtése érdekében – egy évvel későbbre, 1311 októberére halasztotta a vienne-i zsinat kezdetét. A templomosok pere egy hajnali, meglepetésszerű és villámgyors rajtaütéssel kezdődött, ám az évek folyamán megpróbáltatásaik véget érni nem akaró kínszenvedéssé váltak. Döntő beavatkozásra volt hát szükség.

A kormányzat elkezdte kiválogatni azokat, akik Párizsban tanúvallomást tehetnek. A könnyen hajlítható tagokat idézték a bizottság elé, hogy a szokásos rágalmakat elismételjék, lehetőség szerint minél jobban fölnagyítva a groteszk elemeket: a köldökre adott obszcén csókok most már a végbélnyílásra csúsztak át. A király a párizsi egyetemről egy második jogi szakvéleményt is igyekezett beszerezni, amely megerősíti abbéli hatáskörét, hogy országában megtisztíthatja az Egyházat.{660} Azután ahhoz a taktikához folyamodott, amely mindig jó szolgálatot tett neki: a megfélemlítéshez.

Miközben a pápai bizottság a templomosok fölkészült védelmével birkózott, sok tanúskodásra érkezett testvér ellen még mindig vizsgálat folyt eretnekség és istenkáromlás ügyében. A király mindezt szem előtt tartva a sensi egyházmegyében fekvő, Párizsban illetékes egyházi vizsgálóbizottsághoz fordult, amelynek felügyeletét Marignyi Fülöp érsek, az uralkodó egyik legközelebbi tanácsadójának testvére látta el.

Az érsek május második hetében nagy sietve ítéletet hozott ötvennégy templomos ügyében, akiket az ő helyi bizottsága előtt kérdeztek ki, de akik ez idő szerint Párizsban támogatták a rend egészének a védelmét. Az volt a célja, hogy rámutasson azokra az ellentmondásokra, amelyek ezen testvéreknek a püspöki vizsgálat során, illetve a pápai bizottság előtt adott vallomásaik között feszültek, bebizonyítandó, hogy e tanúk valójában visszaeső eretnekek.

Gilles Aycelin narbonne-i érsek, a rend ügyében eljáró bizottság elnöke erre, hogy kifejezést adjon a fölháborodásának, nem vett részt a további kihallgatásokon. A testület nélküle folytatta tevékenységét, ám 1310. május 12-én hírnök szakította félbe munkájukat, tudatva velük, hogy az előttük vallomást tett ötvennégy sensi templomost visszaeső eretnekség bűnében vétkesnek találták, ezért késedelem nélkül máglyán fogják elégetni őket. Bolognai Péter és meghatalmazott társainak kétségbeesett erőfeszítései dacára, miszerint jogi kifogást emeljenek az ítélet ellen, most a királyi akarat győzedelmeskedett a szabályos eljárási rend fölött. A király tisztviselői összeterelték az összes sensi templomost, az összekötözött testvéreket szekereken a párizsi utcákon át a város mellett fekvő mezőre vitték, és az ott emelt, több tucat máglyán mindegyiküket elevenen elégették.

A király tehát féktelen dühétől elragadtatva a máglyák fölcsapó lángjaival törte meg a templomosok ellenállását. Az ugyancsak sensi Provins-i Reginald nem volt a május 12-én máglyhalált halt templomosok között, de tarthatott tőle, hogy ugyanarra a sorsra jut. Az ellenállás folytatásával tehát a saját halálos ítéletét írhatta alá.

Bolognai Péternek, aki korábban keserűen panaszt emelt a bizottsági tagok előtt a tanúk megfélemlítéséről, most a király megmutatta, hogy milyen az igazi megfélemlítés: a káplán ugyanis egyszerűen eltűnt a süllyesztőben. A bizottsággal csupán annyit közöltek, hogy megszökött a cellából, ahova éjszakára bezárták. Soha senki nem látta többé. E hitszegéssel sikerült a templomosok jogi védelmét fölszámolni, és a rend egyszerű tagjainak ellenállását meggyengíteni. Heteken belül leállt a rendet megvédeni szándékozó önkéntesek jelentkezése, miközben az untig hallott vallomásokat hangoztató tanúk újra megszólaltak, és elismételték mindazt, ami annak idején az eseményeket elindította. A kihallgatások még hónapokon át folytatódtak, mialatt a bizottsági tagok igyekeztek bizonyítékot találni arra, hogy a rend lényegéből fakadóan eretnek volt. Ezzel azonban alig tettek hozzá valamit a tűzhaláltól menekvést kereső, megrémült emberek fantáziálása alapján korábban összehordott bizonyítékokhoz. Ám a vallomások egyhamar terhelővé váltak. 1311. július 5-én a bizottság tagjait Pontoise-ba rendelték kihallgatásra, IV. Fülöp elé. Ő elrendelte, hogy fejezzék be a tevékenységüket, ugyanis már elegendő dokumentum állt a rendelkezésükre. Az írásos anyagot V. Kelemennek továbbították, hogy az októberben sorra kerülő vienne-i zsinaton majd alaposan áttekintse.

A templáriusok ellen Franciaországon kívül folytatott bűnvádi eljárás az egyes uralkodók pillanatnyi elfoglaltságától és jellemétől függően nagymértékben eltért egymástól. Ez sehol nem volt annyira nyilvánvaló, mint Angliában, ahol II. Eduárd 1307 júliusában – tehát éppen három hónappal a franciaországi tömeges letartóztatások előtt – foglalta el a trónt. A rend ellen fölhozott vádakra adott első reakciójául a gúnyt választotta. Ez nagyon is összhangban volt a személyiségével: alkalmanként helyesen ítélte meg a dolgokat, ám politikai ügyekben gyakran igencsak ostobának mutatkozott. A trónra lépésekor huszonhárom esztendős angol király IV. Fülöp leányát, Izabellát jegyezte el, ezért többen bizonyára némi diszkréciót tanácsoltak volna az ügyben, ám a templomosok őrizetbe vételéről tudomást szerezve Eduárd azonnal levelet írt az aragóniai, navarrai, kasztíliai, portugál és nápolyi királynak. Ezekben kifejtette, hogy az állításokat teljes mértékben képtelenségnek tartja, és igen óvatosnak kell lenniük, hogy mit higgyenek el belőlük. Csak vonakodva tett eleget a Pastoralis praeeminentiae bullában foglaltaknak, és amikor 1308januárjában 144 angol templomost (közülük mindössze tizenöt lovagot) letartóztattak, az őrizetbe vételeket foganatosító főispánok figyelmeztetést kaptak, hogy ne „mocskos és bűzös” börtönökbe zárják őket.{661} Az angol mester, Guillaume de la More számára például kényelmes szobákat, napi járadékot és több szolgát biztosítottak Canterbury-ben, és a városban is kedvére sétálgathatott. Még abban a hónapban Eduárd Franciaországba utazott, hogy Fülöp leányát nőül vegye, ám még visszatérte után sem mutatott nagyobb hajlandóságot arra, hogy belefogjon az apósa által annyira óhajtott üldöztetésbe.

Eduárd templomosokkal szembeni magatartását végül kisszerű önös érdekei változtatták meg. Jóllehet 1308januárjában, Boulogne-ban feleségül vette Franciaországi Izabellát, de nejével nem sokat törődött. Sokkal nagyobb érdeklődést mutatott egy nálánál idősebb, bizonyos Piers Gaveston nevezetű, ifjúkori barátja iránt. Az angol politikai osztály szemében a király és Gaveston fölöttébb visszataszító párt formált, és májusban egy angol püspökökből meg nemesekből verbuválódott szövetkezés arra kényszerítette az uralkodót, hogy kegyencét – visszatérése esetén kiátkozás terhe mellett – Írországba száműzze. Ettől kezdve Eduárd életében minden más eltörpült amellett, hogy miként hozhatná haza biztonságban Gavestont. Így aztán V. Kelemen támogatása – akinek hatalmában állt kegyencének fölfüggesztett kiközösítését föloldani – hirtelenjében fontossá vált, és Eduárdnak a templomosokkal szemben követett politikája ennek megfelelően változott. Novemberben elrendelte az összes angliai templomos újbóli letartóztatását, akik mindaddig viszonylagos szabadságot élvezhettek.

A művelet elérte az óhajtott célt, 1309 tavaszán Gaveston kiközösítését föloldották, és júniusban már – Eduárd báróinak elégedetlenségére – újra élvezhette az otthon melegét. Eduárd szeptemberben két pápai inkvizítort engedett be az országába, akik elkezdték a templomosok törvénysértő cselekedeteinek vizsgálatát.

Azonban a rendnek korántsem kellett olyan viharos időket átélnie, mint Franciaországban. Ez részben annak tulajdonítható, hogy az inkvizíció egész koncepciója az angolok számára idegen volt, hiszen jogrendszerük az esküdtbíróságok előtt tett, nem pedig az elgyötört, megkínzott tanúkból kihúzott vallomásokra épült. A kínvallatást nem alkalmazták széles körben, és azon kevés esetben, amikor a templáriusok elleni vizsgálat során ehhez akartak folyamodni, a próbálkozás a legtöbb esetben nem hozott eredményt. A vizsgálatok három főbb helyen – Londonban, Lincolnban és Yorkban – folytak, és a pápai delegátusok előtt megjelent csaknem mindegyik testvér, és az eléjük tett hosszú bűnlajstrom minden pontját tagadta. Amit a legtöbbjükből ki tudtak csikarni, az a téveszme volt, hogy amikor egy testvért a regula megsértése miatt megkorbácsoltak, a mester fenyítést követő megbocsátását szent föloldozásnak, és nem a fegyelmi ügy lezárását jelző megnyilvánulásnak tartották. Ez pedig valóban jelentéktelen semmiségnek számított.

A templomosok elleni vizsgálatok 1311 nyaráig folytatódtak, amely idő alatt a Franciaországból érkezett inkvizítorok levelekben adtak hangot a kudarcuknak, és azon tépelődtek, vajon el tudják-e érni, hogy kivételesen átszállíthassák az összes rabot a francia Ponthieu tartományba (amelyet II. Eduárd IV. Fülöp iránt tanúsított hűbéri hűségének köszönhetően birtokolt), és ott alaposan kivallathassák őket. Végül e terv kútba esett. Rövid időre izgalom lett úrrá a vallatókon, amikor két elfogott szökevényt meggyőztek arról, hogy úgy vághatják ki magukat a bajból, ha elismerik, hogy beavatásuk alkalmával megtagadták Krisztust, ám végül ez sem hozott meggyőző eredményt. A vizsgálat azzal zárult, hogy a legtöbb testvért kolostorba küldték, hogy ott a kisebb vétségekért bűnbánatot gyakoroljanak, másokat pedig egyszerűen különböző szerzetesrendekbe vettek föl. Csupán a két legmagasabb rangú gyanúsítottra várt súlyosabb büntetés, az is inkább a titulusuk, semmint a tetteik miatt. Az angliai mestert, Guillaume de la More-t a londoni Towerba zárták, ahol 1312-ben – mindvégig a pápai föloldozásban reménykedve – elhunyt. Imbert Blanke (Humbert Blanc) auvergne-i preceptort – akinek úgy sikerült kereket oldania a franciaországi letartóztatás elől, hogy 1307-ben átszökött a La Manche csatornán – ugyancsak börtönbe vetették. Minden bizonnyal fogságban hunyt el valamikor 1314 után. Egyikük sem ismert be semmiféle gaztettet. II. Eduárd tíz éven át rendelkezett a templomosok földjeivel, az annak idején Geoffrey Fitz Stephen által oly szorgalmasan lajstromozott jövedelmekkel a királyi pénzes láda tartalmát gyarapította, mígnem 1324-ben át nem kerültek az ispotályosok birtokába. A templomos rend tehát csöndben, minden föltűnés nélkül szenvedett ki Angliában.

Más királyságokban az ellenük folytatott eljárás a helyi viszonyoknak megfelelően változott. Írországban az inkvizítorok inkább közönnyel eltelve végezték a dolgukat, minden alaposság nélkül, csak felületesen kérdezték ki a vádlottakat, és 1312-ben úgy helyezték nyugállományba a testvéreket, hogy még csak egy másik rendbe sem kellett belépniük. A spanyol félszigeten a templomosok sokkal inkább harcoló katonai rendnek számítottak, mint Franciaországban vagy Angliában, amely tényező letartóztatásukkor igen fontos szerepet játszott. II. Jakab király legalább annyira kételkedőnek mutatkozott a vádakat illetően, mint Eduárd, és kezdetben – hozzá hasonlóan – ő sem mutatott különösebb hajlandóságot, hogy föllépjen ellenük. A franciaországi letartóztatásokat megelőző öt esztendőben Jakab ugyanis kézzelfoghatóan segítette a rendet, hogy a másik, valenciai királyságában kiépíthesse a földbirtokhálózatát.{662} Ám az Aragóniában megalapozott katonai erejük egyhamar tönkretételük valódi okává vált. Tudniillik amint Franciaországban elkezdődtek a letartóztatások, az aragóniai templomosok fölkészültek az ellentámadásra: készleteket halmoztak föl, javaikat a könnyebb mozgathatóság érdekében arannyá váltották át, váraikat megerősítették. Jakab eredendően nem viszonyult a rendhez ellenségesen, ám az a lehetőség, hogy királyi hatalmával erődítmények szegüljenek szembe, elfogadhatatlan volt számára. A beköszöntő új évben, 1308-ban lefogatta a helyi mestert, majd elkezdte ostrom alá venni a templomos várakat. Az egyik elkeseredett testvér elátkozta II. Jakabot a háládatlansága miatt, szemére hányva, hogy a templáriusok hányszor áldozták föl életüket az aragóniai királyságért. Jakab azonban ügyet sem vetett az efféle bírálatokra. Kisebbfajta polgárháború vette kezdetét, amikor a királyi csapatok Miravetben, Monzónban, Ascóban és több más helyen megostromolták az eredetileg a mórok elleni szent háború céljaira épített templomos erődítményeket. A királynak több hónapjába tellett, hogy kiéheztesse az utolsó várak védőit is: a hatalmas monzóni erőd (amelyben annak idején Jakab nagyatyja templomos felügyelet mellett nevelkedett) és Chalamera csak 1309 júliusában adta meg magát.

Foglyokat ejtettek, néhányukat meg is kínozták, ám ez Aragóniában ugyanolyan hatástalannak bizonyult, mint Angliában. Egyetlen aragóniai templomos sem ismert el semmiféle bűnt vagy gonosztettet, 1312-ben a rend ellen folytatott eljárást egy árva kicsikart vallomás nélkül zárták le.{663} A testvéreket életjáradékkal bocsátották el, hogy szerzetesként valamelyik klastromba vonuljanak vissza, birtokaikat pedig a király az ispotályosok és egy új, a calatravai mintájára – a valenciai Montesában – alakult katonai rend között osztotta föl. A templomosok szervezete lassan az emlékek ködébe veszett.

Kasztíliában és Leónban a templomosok ellen folytatott vizsgálat 1310-ben ártatlannak nyilvánította őket. Mallorcán sem sikerült komolyabb vagy botrányos esetre fényt deríteni. A különböző itáliai városállamokban a templomosok elleni eljárásokat csupán múló figyelem kísérte. Noha akadt néhány testvér, aki elismerte a szokásos tévelygéseket kezdve a feszület megtaposásától a szodómiáig és a bálványimádásig, ez viszonylag csekély visszhangot váltott ki. Itália északnyugati térségeiben a vizsgálóbiztosok megtiltották a kínvallatást, és tevőlegesen is igyekeztek foglyaik ártatlanságát bizonyítani.{664} Szicíliában a hatóságok nagyfokú érdektelenséget tanúsítottak a testvérek üldöztetése iránt, és bár letartóztatások meg perek előfordultak, ezek semmiféle izgalmas eredménnyel nem jártak: csak csekély számú testvér akadt fönn a hálón, ám ők is anélkül, hogy bármelyikük élete veszélyben forgott volna.{665}

Németországban hasonló volt a helyzet: az egyes uralkodók csak korlátozott mértékben és különösebb lelkesedés nélkül léptek föl a rend tagjaival szemben. Minél távolabb utazott valaki északkelet felé a keresztény világban, annál kevesebb templomossal találkozhatott. A német fejedelemségeket jobbára a Teuton Lovagrend uralta. A templomosok ellen folytatott németországi eljárás egyetlen újdonságát a mühleni rendház apácái szolgáltatták. A klastromot 1272 óta hivatalosan a templomos rend birtokolta és kormányozta, mégpedig a wormsi püspökkel kötött megállapodás eredményeképpen, akit valószínűleg ama tény befolyásolt, hogy a Német Lovagrend a frontvonaltól távol eső monostoraiba szerzetesnőket fogadott be. Amikor a templomosokat fölszámolták, a mühleni apácákat kényszerűen az ispotályosok alá rendelték, amit ők ellenkezéssel fogadtak, és panaszt emeltek a velük szemben alkalmazott bánásmód miatt.{666}

Ciprus szigetén a templomosok – Aragóniához hasonlóan – valódi katonai erőt és állítólagos spirituális fenyegetést jelentettek. 1307 nyarának eleje óta a sziget több településén tartották őket fogva. Csaknem három esztendő telt el, mire 1310. május 5-én megkezdődtek a kihallgatások.{667} Ekkorra az eredetileg letartóztatott 118 templáriusból már csupán 76 maradt életben és bizonyult alkalmasnak a vizsgálóbiztosok kérdéseinek megválaszolására. Ezeknek több mint a fele lovag volt – tehát sokkal nagyobb volt az arányuk itt, mint nyugaton, ahol csupán a testvérek egytizede viselt lovagi rangot. Az állítások minden pontját egyemberként mindannyian határozottan tagadták. Azt viszont nem, hogy az újoncokat a fölvételükkor makulátlan békecsókkal üdvözölték. Megerősítették, hogy a templomos rendtartás szerint a káptalani tanácskozások titkosak voltak, amelyekbe kívülállók nem nyerhettek betekintést.

A vizsgálat kiszélesítése érdekében ötven nem templomos tanú, közöttük a sziget néhány kiemelkedő személyiségének – mint amilyen a királyi sénéchal (máshol: ciprusi bailli) Ibelini Fülöp, vagy Montfort-i Rupen, Bejrút címzetes uralkodója, továbbá bejrúti püspök és két apát – vallomását is meghallgatták. E férfiak ellenezték a mély politikai megosztottságot II. Henrik és testvére, Amalrik között, aki letaszította trónjáról és Örményországba száműzte a királyt. Mindannyian esküvel erősítették meg a templomosok feddhetetlenségét és jellemességét. Többen is elmondták, hogy látták a templomosokat, amint éppen áldoztak, vagy nagy mennyiségű alamizsnát osztottak szét a szegények között: „kenyeret, húst, alkalmanként pénzt, és ezt minden héten (megcselekedték)”.{668} A testvérek hírnevéről szóló tanúvallomások nem is lehettek volna ennél előnyösebbek. Áthatotta őket a templomosok iránt érzett büszkeség és az irányukban megnyilvánuló jóindulat, hiszen a rend – minden fogyatékossága ellenére – az iszlám elleni háború frontvonalában nagy megbecsülésnek örvendett. Az egyik tanú, Jean de Norris limasszoli kincstárnok és páfoszi kanonok arról számolt be, hogy a ciprusiak között élt egy közkeletű mondás, miszerint: „Akár igazad van, akár nincs, templomosként foglak védelmezni téged.”{669}

A vienne-i zsinat 1311 októberében ült össze, és ítéletét 1312. március 22-én hirdették ki. Sokan az egész keresztény világból összegyűlt magas rangú egyházi személyek közül – egyebek mellett négy pátriárka, húsz bíboros és nagyszámú érsek, valamint püspök – kételkedtek a templomosok ellen fölhozott vádakat illetően, és követelték a védelem meghallgatását. Ez önmagában még nem lett volna észszerűtlen, ám e fölháborító kívánság teljesítése ellen hatott a francia király közeli jelenléte, aki a harminc kilométerre fekvő Lyonban sereget gyűjtött össze, miközben levelekkel ostromolta a pápát, követelte a templomos rend eltörlését és helyette egy új rend életre hívását, amely folytathatná a hitetlenek elleni harcot. Az üzenet világos volt, és V. Kelemennek választania kellett: vagy VIII. Bonifác sorsára jut, vagy magáévá teszi az igazságot, amely igazából azóta nyomta a vállát, hogy a pápai tiarával 1305-ben megkoronázták. Francia pápa lévén a végén úgyis csak a francia király parancsát fogja végrehajtani.

A templomosokra vonatkozó határozatot a Vox in excelso (Hang a magasból) kezdetű pápai bulla summázta. Az ótestamentumi idézetekbe foglalt szövegben Kelemen az alapítás idejétől kezdve összegezte a templomosok ügyét. Kiemelte, hogy az Egyházban milyen tisztelet és megbecsülés övezte a rendet, ám „maga Jézus Krisztus ellenére […] beleestek a keresztény hittől való elpártolás istentelen bűnébe, a bálványimádás förtelmes gazságába, a szodomiták és különböző eretnekségek halálos vétkébe”. A pápa hízelgett IV. Fülöpnek, „oly kedves fiunknak Krisztusban”, akinek „nem állt szándékában, hogy a templomosok birtokaiból bármit is magának követeljen vagy kisajátítson, […] ő az igaz hitért égett, őseinek jól látható nyomdokaiba lépve és csillapíthatatlan lelkesedéssel”. Ezután megismételte a vétségek és kegyeletsértések sorát, azon állításban összefoglalva, hogy „a mester, a preceptorok, a rend többi testvére valamint maga a rend is elkövette ezeket és mellettük más egyéb bűnöket is”, amelyekről az inkvizítorok által egybegyűjtött, számtalan vallomás bizonyságot szolgáltatott. Kelemen külön említést tett Molay-i Jakab, Hugues de Pairaud, Raimbaud de Caron és társaik Chinonban tett tanúvallomásairól, hozzátéve, hogy ők föloldozást nyertek. Ezután bejelentette végső határozatát:

E vallomások nagyon is kétessé tették a rendet. […] A romlottság meg a gyanakvás gyűlöletessé változtatta Isten szentegyháza, prelátusai, a királyok és más fejedelmek, valamint általában a katolikus hívők előtt. Azt is hihetjük, hogy ettől fogva minden feltételezés szerint nem akad majd jóhiszemű ember, aki belépni kívánna a rendbe, ezért hát mind az Isten szentegyháza, mind a szentföldi kötelezettségek számára fölöslegessé válik.

A templomosok nem kaptak esélyt, hogy megvédjék magukat Vienne-ben, és jóllehet képzeletszülte hírek szóltak arról, hogy a város környékén kétezer testvér vár arra, hogy bemehessen az ülésterembe, végül semmi ilyesmire nem került sor. Védtelenek és jobbára látatlanok maradtak azon gyülekezet számára, amely a sorsukról döntött. A pápa a Vox in excelso kezdetű bullájában ügyesen vágta ki magát ezen égbekiáltó igazságtalanságokból, és úgy érvelt, hogy amíg döntését az ellenérvek meghallgatásával késleltetné, aközben a templomosok javai teljesen tönkremennének, és hasznosságuk a keresztes vállalkozásban is kérdésessé válna. Vagyis a húzás-halasztásból semmi jó nem származna.

Ezen okból, sajgó szívvel […] a szent gyülekezet jóváhagyásával a templomosok rendjét, reguláját, öltözetét és elnevezését megtámadhatatlan és örök érvényű dekrétumunkkal eltöröljük, és szigorúan megtiltjuk, hogy ettől kezdve bárki is belépjen a rendbe, magához vegye vagy viselje annak öltözetét, vagy merészeljen templomosként viselkedni. Ha bárki másként cselekszik, azonnali kiközösítésnek teszi ki magát.{670}

Amint az írnok befejezte munkáját és a pápai pecsét is rékerült az oklevélre, a 192 évig fönnálló templomos rend megszűnt létezni. Az egyetlen apró győzelemnek az számított – ha egyáltalán annak lehetett nevezni –,hogy birtokai nem IV. Fülöpre szálltak, hanem a pápa a „saját és az apostoli szék rendelkezésére” tartotta fönn. Továbbá egy szó sem esett a katonai rendek összevonásáról. 1312-ben olyan döntés született, hogy a templomosok vagyonát a keleti tevékenységük támogatására az ispotályosok kapják meg. Ám ez csak részben számított jó hírnek az ispotályosok számára. Ugyanis míg elméletben 3200 kilométeren át húzódó, hatalmas birtoktestekhez jutottak, az égből pottyant ajándékokkal kapcsolatos követeléseik érvényesítéséhez vezető jogi huzavona több mint egy évtizeden át megkötötte a kezüket.

A spanyol félszigeten elterülő templomos birtokokat a világi uralkodók, az ispotályosok, valamint az aragóniai Montesában székelő új katonai rend között osztották szét. A párizsi templomos kincstár ezüstkészlete minden valószínűség szerint a király pénzverdéibe vándorolt, viszont a földekből csak keveset sikerült megszereznie, és sem magának, sem a fiainak nem tudta biztosítani az egyesített katonai rendet vezénylő keresztes uralkodó szerepét. Győzelme szigorúan személyes volt: egy olyan szervezet fölött aratott diadalt, amelyről sikerült elhitetnie magával, hogy minden ízében átjárta a titkolózás, az eretnekség, az erkölcstelenség, a paráznaság, az istenkáromlás, az érzékiség és a gonoszság fertője.

A templomos birtokok fölosztását követően több száz fogoly szorult rehabilitációra vagy elszállásolásra. A bűnüket nem bánó megátalkodottakat egész életükre börtönbe zárták, ám szép számmal akadtak olyanok, akik föltételezett vétkeiket elismerték, és bűnbocsánatot nyertek. Őket más szerzetesrendekbe küldték, ahol az avignoni pápai udvar járadékot biztosított számukra. Ottani életük jobbára alig különbözött a templomos rendházakban töltött mindennapjaiktól. Az olyan vidékeken, ahol a templáriusok korábban tényleges katonai feladatokat láttak el, új külsőben folytathatták tevékenységüket. Portugáliában 1319-ben megalapították az új Krisztus-rendet, amelynek a volt templomos birtokokból is jutott, és ez lehetővé tette, hogy az új uniformisba bújtatott templomos katonák továbbra is a korábbi templomos erődítményekben maradjanak, és részt vegyenek a mórok elleni szent háborúban.

Néhány elkóborolt templomost egyáltalán nem érintett a rend föloszlatása. Sudheimi Ludolf német krónikás 1340-ben találkozott két vándorló öregemberrel Palesztinában, akik azt állították, hogy Akkon 1291-es elestekor kerültek mameluk fogságba templomosokként.{671}

A muszlim világban a rend megszüntetése korántsem váltott ki akkora ünneplést, mintha mindez Szaladinnak sikerült volna, és a Hattín utáni lefejezésparádéjával tünteti el végképp a föld színéről a templomosokat. Ekkor a testvéreket már egy teljes nemzedéket felölelő ideje nem lehetett látni a Szentföldön. Valójában már jóval korábban eltörölték őket.

Minden vitézi hírnevük ellenére a templomosok feltűnően keveset küzdöttek ez ellen. Ám néhányukat nem lehetett kifizetni azzal, hogy új öltözékbe bújtatták őket, hogy aztán a feledés homályába merüljenek. 1310-ben Molay-i Jakabot, Hugues de Pairaud-t, Geoffroy de Charney-t és Gonneville-i Gottfriedet Chinonból a Párizs és Rouen között félúton, a Szajnától északra fekvő Gisors hatalmas erődítményébe szállították át (Raimbaud de Caron valószínűleg a chinoni börtönben hunyt el). Az utolsó megjelenései egyikének alkalmával a rend bűneit vizsgáló bizottság tagjai előtt, Jakab patetikus módon a pápa kegyelmébe ajánlotta magát, ám taktikája, amelyhez a megpróbáltatásai során mindvégig ragaszkodott, végül semmilyen eredménnyel nem járt. És a kudarcnak ez a sorozata azután is folytatódott, hogy a rendet föloszlatták.

1313 decemberében Kelemen figyelme egy utolsó pillanatra a mester és három, még életben levő társa felé fordult. A testvérek abban reménykedtek, hogy személyesen hozzá folyamodhatnak majd segítségért, ám Kelemennek ekkor már nyilvánvalóan elege lett a templomosokból. Ezért maga helyett egy bíborosokból álló testületet bízott meg azzal, hogy vizsgálja meg a négy templomos ügyét. Novelli Arnold, Auch-i Arnold és Fréauville-i Miklós fogja tehát viselni a felelősséget az utolsó tanúvallomások összegyűjtéséért, és az ítélet meghozataláért.

1314. március 18-án nagy sokaság gyűlt össze a párizsi Notre-Dame székesegyház mellett fölállított emelvény körül, hogy végignézze, amint ezen idős férfiakat – akik valamikor a világ leghíresebb katonai rendjét vezényelték – elítélik a szervezet összeomlásában játszott szerepük miatt. A tömegben föltűnt Marignyi Fülöp sensi érsek alakja is, akinek a püspöki bizottsága korábban ötvennégy templomost küldött halálba. A három, széles karimájú kalapot viselő bíboros megvizsgálta a vádlottak esetét, és kihirdette, hogy milyen büntetést szabtak ki rájuk.

A saint-denis-i szerzetes krónikájának a folytatója, bizonyos Nangis-i Vilmos, följegyezte, hogy e bizonyos napon szemtanúja volt, amint Molay-i Jakabot és társait kihallgatták. Röviden kikérdezték őket, és mind a négyen fönntartották vallomásukat. Bűneikért föloldozást nyertek ugyan, de példás és szigorú penitenciát mértek ki számukra. „Súlyos, életük végéig tartó börtönbüntetésre ítélték őket” – jegyezte föl a krónikás.{672}

Molay-i Jakabnak, aki addig már hat és fél esztendőt töltött bezárva, ez túl sok volt. A pápai vizsgálatot végzők által tartott egyik kihallgatása alkalmával fölidézte fiatalkori emlékét, amikor a Szentföldre vezényelték, hogy a szaracénok ellen harcoljon, és földühödött az akkori mesterre, Beaujeu-i Vilmosra, akinek minden törekvése arra irányult, hogy a békét megőrizze. Az akkori csalódottsága miatt rátelepedett kudarcérzés azóta is gyötörte. Valójában Jakab egész pályafutása csalódások sorozatából állt, amelynek csúcspontját az a per jelentette, ahol olyan cselekedetek bevallására kényszerült, amelyek besározták a nevét, lelki üdvösségét veszélyeztették, a rendet pedig – amelynek áldozta magát – romlásba döntötték. Most meg azt hozták a tudomására, hogy hátralévő napjait kővel körülzárt magányban fogja lepergetni, és élete az esküszegők csúfos bukásával ér majd véget.

Az őt figyelő hallgatóság megdöbbenésére, úgy döntött, szóra nyitja száját. Miközben az egyik bíboros a tömeget okította, Jakab félbeszakította, és ártatlanságát kezdte hangoztatni. Geoffroy de Charney csatlakozott hozzá, tiltakozva az igazságtalanság ellen, amelytől mindketten szenvedtek. Szidalmazták a bíborost meg a sensi érseket, „és mindennemű tisztelettől eltekintve, elkezdtek mindent tagadni, amit korábban bevallottak”.{673}

A Jakab és Geoffroy de Charney mögött álló Hugues de Pairaud és Gonneville-i Gottfried megőrizte nyugalmát. Mindegyikük tudta, hogy valójában mi történik. A csöndben maradók elfogadták a bebörtönzést kimondó ítéletet. Akik viszont szót emeltek, azokra visszaeső eretnekként tűzhalál várt. A sokaság döbbenten figyelt. Egy előre elrendezett látványosság váratlan és nem kívánt fordulatot vett. Molay-i Jakab továbbra is dühösen bizonygatta ártatlanságát, mígnem egy őr odalépett hozzá, „és úgy szájon teremtette [a mestert], hogy többet nem bírt szólni, majd a hajánál fogva berángatták a kápolnába”.{674}

Bármi lett is volna a rendes eljárás menete, a dolog félbeszakadt. Geoffroy de Charneyt Molay-i Jakabbal együtt elvezették. Úgy gondolták, hogy mindkettőjüket bezárva tartják, „míg esetüket a következő napon majd alaposabban meg nem tárgyalhatják”. Ám a Notre-Dame székesegyháznál lezajlott jelenetek híre gyorsan elterjedt a városban, és néhány óra elteltével IV. Fülöp fülébe is eljutott. A király türelmének a végére ért. „Tárgyalt a tanácsadóival – írta a krónikás –,és anélkül, hogy a papságot értesítette volna, arra a megfontolt döntésre jutott, hogy a két templomost tűzhalállal kell sújtani.”{675}

Március 18-án az est leszálltával a templomos mestert és a normandiai preceptort egy kis hajóval a Szajnának az Île-des-Javiaux nevű, a királyi palota kertjétől nem messze eső szigetére szállították, ahol már készen állt a két füstölgő máglya.

A Türoszi Templomos egy kereskedőtől értesült minderről, aki márciusban Párizsban tartózkodott, és a saját szemével látta, hogy mi történt a szigeten. „A mester könyörgött nekik, hogy hadd mondja el az imádságait, amelyeket Istenhez intézett – írta. – Ezután hagyták, hogy testüket a végrehajtó akarat megkötözze.”{676}

Egy másik francia krónikaíró versben örökítette meg a két templomos utolsó perceit. Szenvtelen jelenetben írta le, hogy az alsóruháira vetkőztetett Molay-i Jakab nem remegett, és egyáltalán semmi jelét nem adta a félelmének. Miután a máglyához kötözték, azt kérte, hogy imádkozhasson. Majd hozzátette: „Isten tudja, hogy ki tévedett és ki követett el bűnt. Hamarosan a balszerencse sújt majd le azokra, akik helytelenül ítéltek el minket: Isten majd megbosszulja a halálunkat.” Ezután kijelentette: kész meghalni. A lángokat fölszították, az égő fa ropogott, és Molay-i Jakab hamarosan kiszenvedett. „Oly szelíden ragadta el a halál – írta a költő –, hogy mindenki csak csodálkozott.”{677} Minden, ami Krisztus szegény lovagjaiból álló templomos rend utolsó mestere után maradt, nem volt más, mint az átok, amely halála pillanatában hagyta el az ajkát.

Hugues de Pairaud és Gonneville-i Gottfried sok évvel a párizsi erőszakos események után hunyt el a börtönben. Geoffroy de Charney-t ugyancsak elégették március 18-án, és különböző hírek szóltak arról, hogy csontjait Molay-i Jakab maradványaival együtt ereklyeként megmentették, mint ahogy arról is, hogy mindenük a lángok martalékává vált, és a hamvakat végül szétszórták. A templomos mester reménye, mely szerint Isten majd megbosszulja halálukat, akár pusztán égbe kiáltott kívánság is maradhatott volna, ám az átok megfogant. A két férfiú, aki a legtöbbet tette a templomos rend elpusztítása érdekében – IV. Fülöp francia király és V. Kelemen pápa – egy év leforgása alatt a másvilágra költözött. Kelemen mindig is betegeskedett, és végül hosszan tartó emésztési zavarok végeztek vele. A csupán negyvenhat esztendős Fülöpöt 1314-ben, egy vadászat alkalmával végzetes szélhűdés érte, és elődje, IX. (Szent) Lajos mellé helyezték végső nyugovóra Saint-Denis-ben.

De vajon nyert-e valamelyikőjük is valamit a templomosok tönkretételéből? Az valószínűleg igaz lehetett, hogy 1306-ban a templomos és az ispotályos rend megújulásra szorult, és megért az egyesülésre. Akkon elestét követően elveszítették rendeltetésüket, és két évtizeden át csak az új keresztes hadjárat reménye tartotta őket életben, miközben keleten – másokhoz hasonlóan – elutasították a mongolok megjelenése és a mameluk hódítások nyomán kíméletlen módon kialakult új realitások tudomásul vételét. Ebben az értelemben Kelemen –jóllehet ügyetlenül és rengeteg szükségtelen rombolás révén – csak közreműködött a keresztény erőforrások átcsoportosításában. Ezenfelül a tevékenysége során nem mutatott föl semmi érdemlegeset. Dante Alighieri 1320-ban fejezte be Isteni színjátékát, s ebben az olvasók Kelement a pokolban találják, akire az a sors vár, hogy fejjel lefelé lógva pörkölődjön. Dante szerint Kelemen „egy törvényt nem néző pásztor”, ki nyugatról jön, a tisztségét megvásárolta, és megegyezett a francia királlyal.{678}

Fülöp mindeközben – mint ahogy egész uralkodása alatt – folyamatosan ridegnek, kegyetlennek és kibékíthetetlenül ellenségesnek mutatkozott minden olyan egyénnel vagy csoporttal szemben, akiről vagy amelyről azt föltételezte, hogy személye vagy az önmagáról kialakított „legkeresztényibb király” képe iránt tiszteletlenséget tanúsít. Halála előtt nem sokkal moralizáló paranoiáját saját családjára is rázúdította. Azon a híresztelésen földühödve, miszerint a két menye a Tour de Nesle nevű part menti őrtoronyban házasságtörő viszonyt folytat egy-egy normandiai lovaggal, mindannyiukat – a harmadik fia feleségével együtt, aki állítólag tudott a dologról – letartóztatta. A lovagokat megkínozták, kivallatták, majd az uralkodó a nyilvános vesztőhelyen kegyetlenül kivégeztette, menyeit pedig életük végéig börtönbe záratta.

A Tour de Nesle-botrányból semmi jó nem származott Fülöpre nézve. A módszerek csaknem azonosnak bizonyultak Bonifác pápa, a francia zsidók és a templomosok üldöztetése során alkalmazottakkal, melyeknek közös nevezője a király új jövedelemforrások iránti igénye volt azon kívánsággal párosulva, hogy hatalmát királyságának új részeire is kiterjessze, illetve azzal a rendkívüli tulajdonsággal kiegészülve, hogy képes volt mindenkire, aki az útját keresztezte, rásütni a legvisszataszítóbb erkölcsi eltévelyedés bélyegét. Fülöp – még a kor mércéjével mérve is – erőszakos, álszent embernek számított, és a legjobb, ami a magatartásáról elmondható, hogy számos áldozatának a templomosok csupán egyetlen csoportját képezték.

1307 októbere és 1314 márciusa között a templomos rendet teljes egészében felszámolták. Vagyonukat zár alá vették. Javaikat elkobozták, hírnevüket besározták. Tagjait tömlöcbe vetették, megkínozták, megölték, másokat rendházaikból elüldözték és megalázták. Akik mindezt túlélték, nagy valószínűséggek börtönben haltak meg, vagy megszokott környezetükből kiszakították, és más kolostorokba küldték át, néhány elenyésző esetben pedig beléphettek az új katonai rendek kötelékébe. Mindazon színes legendák ellenére, miszerint a rend titkos társaságba tömörülve vészelte át a csapást, amint beköszöntött a 14. század harmadik évtizede, a rend mindenfajta értelemben megszűnt létezni. A központi templomos irattárat, amely a kincstáruk után a legértékesebbnek számított Keleten, Cipruson őrizték meg, ahol előbb az ispotályosok birtokába került, majd a későbbiek során nyoma veszett. Minden bizonnyal a 16. században, amikor a sziget a törökök kezére jutott. A templomosok hamvai a francia királyságban találtak örök nyugalomra, ott, ahol annak idején oly sok mindent tettek a rend megerősítése érdelében. Az utánuk maradt emlékeket a muszlim ellenségeik tüntették el, akik ellen először ragadtak fegyvert egyesült erővel. „A frankok közül ők voltak a legvitézebb harcosok” – jellemezte őket Ibn al-Athír moszuli krónikás, aki még a fénykorukból ismerte őket. A legvégén viszont már egyszerűen képtelenek voltak küzdeni.

A keresztes hadjáratok, amelyekben a templomosok korábban vezető szerepet játszottak, a rend eltűnésével sem értek véget. A szent háború eszméje mély gyökeret vert Európa vallásos népeinek fejében, s ha gyakorlatilag lehetetlenné vált is olyan had felállítása, mint amilyen 1096 és 1250 között vonult Jeruzsálem, Damaszkusz és Damietta ellen, a Szentföld visszafoglalásának álma tovább élt. Ugyancsak tovább élt a Római Egyház azon hajlandósága, hogy úgy nyerje el a világi uralkodók jóindulatát, hogy megadja nekik a keresztes hadjárat státusát a határaikon vívott háborúkkal, meg Európa peremvidékein a különböző „pogány” népek ellen indított támadásokkal kapcsolatban.

Spanyolországban a 14. és 15. században is folytatódott a reconquista, miközben jelentős számú muszlim maradt jogilag a kasztíliai királyság hűbéresének számító, ám a valóságban nagyon is önálló, büszke muszlim országban, a Granadai Emírségben Ha Kasztília ereje megroppant, vagy amikor éppen hadilábon állt a szomszédos Aragóniával vagy Portugáliával, Granada felől általában az erőszak föllángolására lehetett számítani. Ezért aztán a calatravai és a katonai Santiago-rend továbbra is ellátta a keresztény és muszlim területek határán található várak és hegyi hágók őrzését. A Granadai Emírséget csak azután sikerült megdönteni, hogy V. Aragóniai Ferdinánd király 1497-ben házasságra lépett Izabella kasztíliai királynővel, és így – egyesítve két nagy királyságukat – közös erővel léphettek föl a Naszrida uralkodó, XII. Mohamed ellen. A két „legkatolikusabb uralkodó” lépésről lépésre foglalta el az emirátust, majd 1492 januárjában Mohamedet kiűzték a fővárosban emelkedő Alhambra palotából, ahová soha többé nem tért vissza.

Spanyolországon határain túl tervek sokasága állt készen a szentföldi keresztény uralom visszaállítására, ám ezek megmaradtak olyan emberek hagymázas elképzeléseinek, akik bővelkedtek ugyan ötletekben, ám tapasztalatokban annál kevésbé, és akik még életükben nem láttak mamelukot. 1318-ban IV. Fülöp fia, V. Fülöp egy nemesek által vezetett hadivállalkozást tervezett a Tengerentúlra, unokafivére, Clermont-i Lajos vezénylete alatt. Utóbbit „minden hadra fogható fegyveres kapitányának és főkormányzójának” nevezték ki, és a katonákat „úgy bocsátották útjukra, mint a Szentföld megsegítésére indítandó általános szárazföldi vagy tengeri támadást megelőző sereget”.{679} Néhány esztendővel később a velencei földrajztudós, Marino Sanudo Torsello vaskos könyvet ajándékozott XXII. János pápának Szíria és Egyiptom partjainak részletes tengerészeti és szárazföldi térképeivel. E munkával azon bonyolult elképzelését kívánta alátámasztani, hogy a Nílus-deltát nagy kiterjedésű blokáddal zárnák le, majd tengeri és szárazföldi támadást indítanának Genovából, Velencéből, Kréta, Rodosz és Ciprus szigetéről, valamint Örményországból érkező vitézekkel, ám csupán a hadművelet első szakaszában megvalósítandó tengeri zárlathoz ötezer lovagra lett volna szükség.{680} Mondani sem kell, hogy ebből a keresztes hadjáratból soha sem lett semmi.

Az idő előrehaladtával a középkorban a keresztes gondolat zászlóvivői új célpontokat találtak maguknak. Az 1330-as és 1340-es években a velenceiek, a ciprusiak és az ispotályosok több ízben is tengeri szövetséget kötöttek, hogy együttesen intézzenek támadást különböző földközi-tengeri török kikötők ellen. 1362 és 1369 között I. Péter ciprusi király toborzó körutakat szervezett Európában, hogy keresztes csapatokat állítson föl. A zsúfolt hajókat később muszlim városok kirablására – többek között a török partok mentén fekvő Adália és Korükosz, a Nílus-deltában levő Alexandria és Rosetta, valamint a mameluk birodalombeli Szidón, Bejrút, Tortosza és Latakia –, illetve több esetben rövid ideig tartó elfoglalásukra vetette be. Amikor 1378-ban bekövetkezett a nyugati egyházszakadás, és Avignonban, illetve Rómában is megválasztottak egy-egy rivális pápát, mindkét fél igyekezett uralkodókat és nemeseket a saját oldalára állítani, az ellenlábasokkal szemben indított háborút pedig keresztes hadjáratnak nyilvánították. A csehországbeli vallási vezető, Husz János hívei ellen 1420 és 1431 között vezetett hadműveleteket ugyancsak keresztes háborúként kezelték.

Északkelet-Európa a keresztény hadviselés egy másik, egyre terjedelmesebb színterévé vált, ahol a feladatok javarészét a Német Lovagrend végezte el. 1309-ben, Marienburgban rendezték be a hivatalos parancsnokságukat, amely a csaknem független és hatalmas – Észak-Lengyelország és Livónia között több száz mérföldnyi területen húzódó – Poroszország közepén feküdt. Látszólagos céljuk a pogányok megtérítése volt, és házi lovag-krónikásuk, Marburgi Wigand (Wigand von Marburg) munkája bővelkedik a reisékről – a helyi ellenségekkel szemben vívott mini keresztes hadjáratokról – szóló történetekben. Egy jellegzetes, 1344-ből származó bejegyzés azt örökíti meg, hogy az akkori mester, Ludolk König szövetségre lépett Vilmos holland gróffal, és együtt „törtek be Litvániába, amelyet két napon át pusztítottak, s eközben hatalmas károkat okoztak, mert a földjei igen termékenyek voltak. De a hó- meg a jégolvadás következtében megindult áradás végül arra kényszerítette őket, hogy kivonuljanak.”{681} E történet nagyjából az egész 14. századot jellemezte. Azonban nem sokkal később a rend szerencsecsillaga lehanyatlott. A hittérítésben és a hódításban túlságosan is sikeres német lovagok végül kifogytak a pogány ellenségekből, ezért keresztény szomszédaikkal kezdtek viszálykodni. Poroszország Európa egyik nagy, modern államává emelkedett, de a fejlődés eme fokán már nem a teuton lovagoknak jutott a meghatározó szerep, hiszen a 16. század elejére a Német-római Birodalomnak már csak egy töredékét uralták. A rendet hivatalosan 1809-ben Napóleon Bonaparte oszlatta föl, és napjainkban már csupán kisebb szerzetesrendként funkcionál, amelynek katolikus papjai és apácái a különböző országokban élő német kivándoroltaknak nyújtanak segítséget – vagyis hanyatlásuk következtében csaknem a megalakulásukat jellemző, eredeti állapotukhoz tértek vissza, amely még Akkon 1191-ben megvívott első ostroma idején történt.

A templomos javakból meggazdagodott ispotályosok – jóllehet sok nehézséggel kellett megküzdeniük, hiszen az egész vagyonra igényt tartottak – ellentétben templomos bajtársaikkal, végül is megmaradtak. A rend sikeres átmentésének titka Rodosz elfoglalásában rejlett. A terjedelmes sziget a Dodekanészosz szigetcsoport déli végén fekszik, és igen jó hajó-összeköttetése volt Konstantinápollyal, Ciprussal, Bejrúttal, valamint Alexandriával. A szigetet a megerősített kikötővárosból kormányozták, és ehhez még egy közeli, Kószt és Léroszt is magában foglaló kisebb szigetláncot is megszereztek maguknak. A rend több mint két évszázadon át itt maradt, és kivette részét az Égei-tengeren zajló forgalmas kereskedelmi tevékenységből, de alkalomadtán a Kis-Ázsia nyugati partján fekvő Szmürnához hasonló török kikötőket támadó olasz kalandorokhoz is csatlakozott. A 15. századra azonban Rodosznak is igencsak megnőtt az ázsiója, és az ispotályosok maguk is védekezésre szorultak a tenger felől érkező támadókkal szemben. Ezek közül először a mamelukok szorongatták meg őket az 1440-es években, majd egy új muszlim szuperhatalom, az Oszmán Birodalom katonái jelentek meg a partoknál – ez, több más korábbi birodalomhoz hasonlóan, a Fekete-tengertől délre fekvő törzsi területeken növekedett naggyá, félresöpörte a mamelukokat, majd végül Konstantinápolyt, Kis-Ázsiát, Görögországot, Szerbiát, Macedóniát, Boszniát, Magyarországot, Szíriát, Palesztinát és Egyiptomot is az igája alá hajtotta. Az ispotályosok rodoszi tartózkodásának 1522-ben áldozott le, amikor Nagy Szulejmán oszmán-török szultán állítólag több mint négyszáz hajóból álló flottáján érkező százezres seregével a rodoszi ispotályosokat behódolásra kényszerítette.

Csodálatos módon az ispotályosok ezt is átvészelték, és 1530-ban II. Károly spanyol király új központtal ajándékozta meg őket Málta szigetén, ahonnan 1798–1799-ben Napóleon űzte el a rendet. Az ispotályosok a mai napig tevékenyek: a Szuverén Jeruzsálemi, Rodoszi és Máltai Szent János Katonai és Ispotályos Rend (vagy röviden a Máltai Lovagrend) római központú katolikus rend – a nemzetközi jog saját himnusszal, zászlóval, útlevéllel és haderővel bíró, szuverén testületként ismeri el. A rend egyéb változatai a mai napig léteznek több országban is, például Finnországban, Franciaországban, Németországban, Magyarországon, Hollandiában, Svédországban és Svájcban. A nagy-britanniai ispotályos mozgalmat a 19. században újjászervezték: 1888-ban a Jeruzsálemi Szent János Lovagrendnek Viktória királynő királyi oklevelet adományozott. Jelenleg ez egy keresztény, ám túlnyomórészt protestáns rend, amely az angol koronának van alárendelve. Tagjaik érdemeik alapján csatlakozhatnak, és a rend által végzett jótékonysági tevékenység támogatására esketik föl őket. Alá tartozik egyebek mellett az önkéntes elsősegélyt nyújtó „St John Ambulance” elnevezésű szervezet.

1530-ban a németalföldi tudós, Erasmus Consultatio de bello Turcis infirendo (A török elleni háborúról) címmel latin nyelvű röpiratot jelentetett meg. Amint ebben kifejtette, Nagy Szulejmán hadai hatalmas területeket hajt uralma alá a Balkánon, Magyarországon, Bulgáriában és Romániában. A megelőző esztendőben Bécset ostromolták, és az új iszlám birodalom megállíthatatlanul nyomul előre nyugat felé.

A fölvilágosult, humanista tudós e helyzetet mutatta be, és több kérdésre is rávilágított. Megvetette a nép körében uralkodó vakbuzgóságot, és arra figyelmeztetett, hogy:

Midőn a tudatlan tömeg a föntebb említett törökökről hallanak, azon nyomban felbőszül és vérszomjassá válik, és kutyának, valamint a keresztény név ellenségeinek bélyegzi őket. […] Azzal nem is törődnek, vajon igazságos-e a háború ügye, és vajon célszerű-e fegyvert ragadni, holott az csak felbőszíti, és még inkább elvetemültté teszi az ellenséget.{682}

Egyúttal fölidézte a korai reformáció időszakát, amely azt sugallta, hogy „amit keresztények keresztényekkel szemben elkövetnek, az kegyetlenebb”, mint megannyi, muszlimok által elkövetett szörnyűség.

Persze Erasmus egyáltalán nem volt pacifista, ugyanúgy kigúnyolta „azokat [akik] szerint a háborúzás a keresztényeknek szigorúan tilos, […] e vélekedés olyannyira képtelenség, hogy cáfolatot sem kíván. […] Én azt tanítom, hogy soha nem szabad a háborúhoz folyamodni, csak mint legutolsó eszközhöz, ha már minden más csődöt mondott.” A törökök nyilvánvalóan veszélyt jelentenek – mutatott rá –,majd ezután hosszas fejtegetésbe bocsátkozott a háború filozófiai igazolásáról, a korábbi évszázadok keresztes hadműveleteit megmérgező korrupcióról, valamint azon végső meggyőződéséről, miszerint az iszlám és a Nyugat közötti megbékéléshez vezető legrövidebb út az, ha a hitetleneket Jézus Krisztus ösvényére terelik.

Írása közepén Erasmus csaknem mellékes körülményként említette meg a keresztény harcos elveszett eszményét, akit e zavaros és terhes időkben oly nagyon hiányoltak. Ez testesítette meg a keresztes lovag idealizált típusát, akihez a 16. századi emberek csak legszebb álmaikban mérhették magukat. Olyan katonákként jellemezte őket, „akikről Szent Bernát ír, és nem tudja róluk eldönteni, vajon szerzetesként vagy katonaként tisztelje-e őket, oly nagy volt erkölcsi feddhetetlenségük és harci vitézségük”.{683}

A templomosok már hosszú ideje letűntek a színről. De amíg a keresztes háború folytatódott, állandó helyük maradt az emberek képzeletében.