16
 
Bontsd ki zászlónk,
és emeld magasba!

Az Ibn Vászil néven ismert szíriai tudós és történetíró 1244-ben Kairó felé tartva Jeruzsálemen is áthaladt. A várost ekkor még a keresztények birtokolták, és Vászil igen elkeseredett a látottakon. Bár a muszlimok beléphettek Jeruzsálembe és felmehettek a Templom-hegyre, az al-Haram as-Sarífba, ám mindenütt a szentségtörés látványa fogadta őket. A Szikladómban keresztény papok az Atya, Fiú és a Szentlélek – vagyis a Szentháromság – nevét kántálva celebráltak misét: ezt pedig a muszlimok többistenhitűségként értelmezték. És amit még kimondani is szörnyűségnek számított: azon a sziklán, amelyről éjszakai utazása során Mohamed az égbe emelkedett, borospalackok hevertek. Magát az al-Akszát is megszentségtelenítették, és harangokat aggattak föl rá.{508}

Ibn Vászil már régóta kételyekkel eltelve tekintett az al-Kámil és II. Frigyes között 1229-ben létrejött megállapodásra. Már bejelentését követően prédikált ellene a damaszkuszi nagymecsetben, amelynek során azon kesergett, hogy „mostantól a Jeruzsálembe vezető utat elzárták az istenfélő látogatók előtt!”, és „szégyent kiáltott a muszlim uralkodókra”. És most, hogy saját szemével látta a tizenöt éves frank uralom következményeit, csak még jobban kétségbeesett. A jeruzsálemi rendezés egyértelműen a keresztesek javát szolgálta. De vajon mit adott az iszlámnak?

Al-Kámilnak már nem maradt lehetősége, hogy e kérdéseken elmélkedjen. A szultán 1238-ban eltávozott az élők sorából, és halálát a szokásos hatalmi harcok követték. Két év elteltével al-Kámil fiának, asz-Szálih Ajjúbnak (vagy egyszerűen asz-Szálih) sikerült átvennie atyja örökségét és címét, ezzel némi elméleti fennhatóságot szerezve hataloméhes rokonai fölött. Trónusára azonban sokan ácsingóztak. Különösen lázadozó nagybátyja, Damaszkusz ura, asz-Szálih Iszmáíl tört rengeteg borsot az orra alá, aki szövetségre lépve a jeruzsálemi királyságbeli frankokkal, megerősítette őket a Szent Város fölött gyakorolt jogaikban, és különböző várakat engedett át nekik, többek között a Jordán mentén, nem sokkal a Galileai-tenger fölött fekvő Szafedet, amelynek nagystílű újjáépítésére a templomosok vállalkoztak. Asz-Szálih számára ez több volt politikai célszerűségnél, és úgy értékelte, hogy nagybátyja átlépte az alkalmazkodás és a föltétel nélküli szövetség között húzódó vonalat. És ő, mint az új szultán, nem ülhet többé ölbe tett kézzel, ebbe már nem nyugodhat bele.

Lehet, hogy nagybátyja immár szövetségeseinek tudhatta a frankokat, de asz-Szálih ezúttal valami sokkal jelentősebb és veszélyesebb vállalkozásba fogott. Mezopotámiában és Szíria északi részén ekkortájt egy új népcsoportjutott mind nagyobb hatalomhoz: a Perzsiából és Közép-Ázsiából származó, szunnita vallású hvárezmi törökök, akiket a mongol hódítók űztek el hazájukból, és akik ez idő tájt nyugat felé nyomulva kerestek maguknak új területet, ahol letelepedhetnek. Rettenthetetlen harcosok és kiváló lovasok voltak, ugyanakkor kiszámíthatatlanok, akikkel rendkívül nehezen lehetett együttműködni, ám a harcmezőn nem ismertek kegyelmet. Asz-Szálih katonai szövetségre lépett velük, és 1244-ben már készen is állt arra, hogy ekként megerősödve damaszkuszi nagybátyja és az álnok jeruzsálemi keresztények ellen induljon.

Július 11-én, alig néhány hónappal Ibn Vászil látogatását követően a hvárezmiek rátörtek a Szent Városra. A Jeruzsálemet nekik juttató megállapodás értelmében a frankok nem építhették újjá a falakat, így a támadók könnyűszerrel belovagolhattak a városba. Még könnyebbnek bizonyult végezni a keresztény vezetőkkel meg a lakossággal, és a hvárezmiek ámokfutást rendeztek: a papoknak fejét vették, a templomokban menedéket kereső zarándokoknak kiontották a belét, Az Úr Templomát meg a Szent Sírt ékesítő márványdíszítéseket darabokra törték, a frank királyok sírjait földúlták, a városból kitóduló, a puszta életüket menteni próbáló menekülők tömegeit pedig világgá kergették. A katonai rendek megpróbálták a Jaffa felé induló jeruzsálemieket védelmükben venni, ám ezek túlságosan is sokan voltak. Az ispotályos Newcastle-i Gerald a következőképpen számolt be arról, hogy végül miként teljesedett be a zsiványoktól meg a hvárezmi lovasoktól megtámadott városlakók sorsa:

Az őket minden oldalról bekerítő ellenség […] karddal, íjjal, kövekkel meg más fegyverekkel rontott rájuk, és hozzávetőleg hétezer férfit és nőt kaszabolt le, vágott darabokra, […] olyan mészárlást végezve közöttük, hogy a keresztények vére […] patakokban folyt le a hegyoldalon.

A városban pedig – írta Gerald – „ahogy a birkáknak, úgy metszették el az apácák meg az agg, magatehetetlen férfiak torkát”.{509} Jeruzsálemet teljesen feldúlták, és körülbelül egy hónapon át garázdálkodtak a környező vidéken, mielőtt tömegestül Gázába indultak volna, hogy asz-Szálih seregéhez csatlakozva fölkészüljenek a következő támadásra.

Most, hogy Jeruzsálem ismét elveszett, és az újonnan fölbukkant ellenség szabadon randalírozott a területeiken, a keresztényeknek nem maradt egyéb választása, minthogy fölvegyék a harcot. Damaszkuszi szövetségeseik segítségét igénybe véve sikerült mintegy tízezer harcosból álló sereget toborozniuk, és felkészültek az összecsapásra.

Október 17-én a keresztény–damaszkuszi had a Gázához közeli La Forbie (al-Harbijja – al-Harbiyya) nevű falu mellett ütközött meg a hvárezmi–egyiptomi sereggel. Az egyik túlélő szerint a keresztények hősiesen – „mint Isten bajnokai” – küzdöttek. Egy egész álló napig állták a jóval nagyobb létszámú ellenség rohamait, ám a következő reggelre a damaszkuszi szövetségeseknek inába szállt a bátorsága.{510} Megfutamodtak a harcmezőről, és a magára maradt latin sereget az immáron sokszoros túlerő egyszerűen megsemmisítette.

A templáriusok a La Forbie-i ütközetben minden használható emberüket bevetették, akik több száz ispotályos és teuton lovaggal{511} vállvetve küzdöttek. Az ütközetben részt vett 350 templomos lovagból mindössze 36 menekült meg élve. Mesterük, Périgord-i Armand eltűnt, és soha nem látták többé. Az ispotályos mestert, Châteauneufi Vilmost (Guillaume de Chateauneuf) Kairóba hurcolták, ahol hat éven át raboskodott. A türoszi érsek – több más magas rangú egyházi személyhez hasonlóan – halálosan megsebesült. A kiemelkedő vezérek egyikét, Valter, brienne-i grófot Jaffába hurcolták, és egy ideig a várfalon keresztre feszítve kínozták (de nem ölték meg). A latin sereg túlélő közvitézeit rabszolgának adták el. Az ostromgépek kezelői és a gyalogos katonák „kiszámíthatatlan mészárlás” áldozataivá váltak.{512} Mint katonai csapás, La Forbie csaknem Hattínnal ért föl.

A jeruzsálemi pátriárka, Nantes-i Róbert – aki részt vett az ütközetben, de sikerült Aszkalonba menekülnie – végsőkig elkeseredett a látottakon. „Miután a csatában mindent elveszítettünk, már semmi nincs, ami megvigasztalhatna bennünket – szomorkodott abban a levélben, amelyet valamennyi vezető egyházi embernek elküldött Anglia és a Szentföld között, aki csak az eszébe jutott. – Ha nem kapunk segítséget, az ország egyhamar végső romlásra jut.”{513}

Nantes-i Róbert úgy ítélte meg, hogy a La Forbie-nál elszenvedett csatavesztés az egész kereszténység veresége volt. Ám ezt nem mindenki látta így. Biztonságos, az apuliai régióban fekvő foggiabeli tornyából kitekintő II. Frigyes német-római császár, Jeruzsálem távol levő királya az ütközet kimenetelére sajátos magyarázattal szolgált, egy templomosok által irányított csoportot hibáztatott, amely figyelmen kívül hagyta azon utasításokat, miszerint Egyiptommal meg kell őrizni a békét. A csatáról – amelyet szerinte soha nem kellett volna megvívni – megvető hangnemben írt levelében kikelt „a templomosoknak a helybéli főurak gyengesége által táplált fennhéjázó vallási büszkeség ellen”.{514}

Frigyesnek mi sem volt könnyebb, mint dühét a biztonságos Foggiából a templomosokra zúdítani, annál is inkább, mivel meg sem fordult a fejében, hogy maga menjen vissza helyreállítani a Jeruzsálemi Királyságot. Végül egy olyan férfiú sietett a keresztes államok segítségére, aki a templomos rendhez sokkal kedvezőbben viszonyult.

1244 decemberének derekán IX. Lajos a halálos ágyán feküdt. A harmincesztendős, viaszsápadt, csont és bőr király a szó szoros értelmében sorvadozott. Vérhasban szenvedett, abban a komisz, szörnyű fájdalmakkal járó kórban, amely a legszívósabb katona beleit is bármikor kikezdhette, hogy aztán egyhamar a sírba taszítsa. Lajos kisebb-nagyobb megszakításokkal már két éve betegeskedett, amióta egy angolok ellen vezetett hadjárata során elkapta a kórt, ám a mostani roham végzetesnek látszott. Anyja, Kasztíliai Blanka Pontoise-ba sietett a betegágyához, hogy a királyi kápolna legszentebb ereklyéivel megérintse fia ujjait. Az uralkodói rendeletnek engedelmeskedve az egész francia királyság a felgyógyulásáért könyörgött, ám eredményt még ez sem hozott. Úgy tűnt, hogy a király karácsonyra kiszenved, és a vele azonos nevű, egyévesnél is fiatalabb fia lép a helyére.

Az órák múlásával a királyon egyre inkább erőt vett a kór, ágya mellett két udvarhölgy vigyázta a mozdulatlan testet, azt lesve, hogy mikor szűnik meg lélegezni. Úgy látszott, hogy elérkezett az utolsó pillanat, és egyikük már a lehunyt szemére kezdte húzni az uralkodói takarót.

De vajon tényleg meghalt? A másik udvarhölgy az ágy túloldalán úgy vélte, hogy nem. A király néma volt és eszméletlen, és láthatóan nem lélegzett, ám a hölgy azt bizonygatta, hogy a király lelke még a testében lakozik, és nem hagyta fölhúzni a fejére a takarót. A két ápoló heves szóváltásba elegyedett, mígnem az alattuk fekvő Lajos király fölnyitotta a szemét, szóra nyitotta száját, és azt kérte tőlük, hogy hozzanak neki egy jeruzsálemi keresztet.{515}

IX. Lajost 1226-ban, tizenkét éves korában koronázták Franciaország királyává. Országlásának legnagyobb részét a királyi hatalom visszaállítására fordította Franciaország azon területein, amelyek a 12. században angol uralom alatt álltak, megújította a törvényeket, és az uralkodói pompát olyan szintre emelte, amelyet az egész középkor folyamán csak nagy ritkán sikerült utolérni. Lajost feltűnő arccal áldotta meg a természet, vékony, egyenes orral, kiálló pofacsonttal, és ő maga is gondot fordított rá, hogy méltósággal teli megjelenését minden körülmények között kihangsúlyozza, akár udvari öltözékének színes pompájában mutatkozott, akár mint keresztes vitézként jelent meg, olcsó mókusprémmel ékesített, diszkrét árnyalatú, sötét selyemruháját öltve fel. Számos épületet emeltetett, nagy műgyűjtő és a művészetek jeles patrónusa volt, aki után legkiemelkedőbb alkotásként a párizsi Sainte-Chapelle maradt fönn, ez a filigrán, gyönyörű faragású kápolna, támasztópillérek és festett színesüveg táblák együtteséből létrehozott pompás gótikus mestermű, amely 1244-ben már befejezéséhez közeledett. Építését azért határozta el, hogy benne őrizzék Krisztus töviskoszorúját, amelyet 1238-ban vásárolt meg a konstantinápolyi latin császártól.{516} Lajos a Szent Kereszt egy darabját is magáénak tudhatta, hasonlóképpen a szent szivacsot, amelyből Jézus a keresztre feszítésekor ecetet ivott, valamint a lándzsa vashegyét, amelyet a római katona az oldalába döfött. Ám egy kimagasló keresztény uralkodót nem csupán az általa emelt épületek, a csillogó pompa és a fölhalmozott ereklyék tették naggyá. Lajos gyógyulása saját személyének szóló csoda volt, amely meggyőzte őt, felnőtt királyként az a küldetése, hogy nagyatyja, II. Fülöp Ágost és dédatyja, VII. Lajos nyomdokaiba lépjen. Ott fogja tehát hagyni Franciaországot, hogy keresztes hadjáratot vezessen a Szentföldre.

A párizsi templomosok közeli kapcsolatot ápoltak a francia királlyal, és az uralkodónak a halálos ágyon történt újjáéledése közvetlen és mély hatást gyakorolt a rendre. Első feladatként az hárult rájuk, hogy segítsenek az uralkodónak előteremteni a nagy kalandhoz szükséges pénzt. Már negyven év is eltelt azóta, hogy a francia királyok a kincstárral kapcsolatos pénzügyi műveleteket a párizsi Cité-szigeten álló fejedelmi palotájukból a templomosok mintegy másföld kilométerre északra található fényűző központjába helyezték át. Amióta a telket VII. Lajos nekik adományozta, a párizsi Temple-on nagyarányú fölújítási munkálatokat végeztek, így arra is alkalmassá vált, hogy királyi látogatókat fogadjon, ahogyan ez például III. Henrik angol uralkodó 1265-ben tett párizsi vizitje alkalmával is történt.{517} Abban az időben, amikor IX. Lajos a kereszt fölvétele mellett döntött, a kincstárosi feladatokat egy bizonyos Gilles testvér töltötte be, és őt bízták meg azzal, hogy a francia egyház által az ingó javakra kivetett, súlyos – a megszokott huszadról tizedre emelt, vagyis megduplázott – keresztes adó révén befolyó pénzt kezelje.{518}

A templáriusok feleltek azért is, hogy amikor a király megérkezik a Szentföldre, elegendő készpénz álljon a rendelkezésére.{519} Lajos a csapatai szállítására hajókat kívánt fölszereltetni a Marseille-től nyugatra fekvő új, rendelésre épített Aigues-Mortes kikötőjében, és a háborús ellátás minél jobb megszervezése érdekében az akkoni templomos rendház preceptoraként e területen fölbecsülhetetlen tapasztalatokat szerzett Vichiers-i Rajnald (Renaud de Vichiers) franciaországi preceptorhoz fordult segítségért. 1246-ban Rajnaldot a legmagasabb rangú francia ispotályos, André Polin perjel társaságában Genovába és Marseille-be küldték, ahol a két férfiú hajókat bérelt a király serege számára, és közvetlenül az uralkodónak tett jelentést.{520} Amikor azután Lajos végre vitorlát bontott, majd 1248 szeptemberének derekán a ciprusi Limasszolban partra szállt, a keleti előkelőségek közül elsőként Sonnaci Vilmos (Guillaume de Sonnac) templomos mester üdvözölte. E veterán keresztes nem sokkal korábban utazott Akkonba, hogy a rend vezetését átvegye. Pályája java részét az angolok kormányozta, ám végső soron a francia korona alá tartozó Aquitániában töltötte.

Ciprus Lajos keresztes hadjáratának amolyan előretolt támaszpontja lett: egy gabona- és borkészletekkel, illetve munícióval feltöltött katonai raktár. Röviddel ottani partra szállása után már a döntés is megszületett az új keresztes háború célpontjáról: ismét Damiettát jelölték ki, azt a várost, ahol az ötödik hadjárat rövid ideig tartó győzelmet aratott, majd szégyenteljes visszavonulásra kényszerült – a szárazföldön és vízen vívott ádáz küzdelmek színhelyét. E rossz emlékű esetet nem igazán lehetett követésre méltónak vagy csábítónak nevezni, ám az azóta eltelt negyedszázad, a keresztes vezérek új nemzedékének megjelenése, valamint Lajos túlcsorduló önbizalma többet nyomott a latban, mint egy nem is olyan régen megesett történelmi precedens. Az egyiptomi szultán eléggé sebezhető ellenfélnek látszott. A La Forbie-nál 1246-ban aratott elsöprő győzelme dacára szakított hvárezmi szövetségeseivel, és a következő évben kikergette őket Jeruzsálemből. Rokonsága továbbra sem szűnt meg áskálódni ellene, és Kairóban nyughatatlan emírek veszélyeztették a hatalmát, akikkel szemben a mamelukok néven ismert, igen fegyelmezett, ám egyre nehezebben kordában tartható rabszolgatestőrökből felállított erős magánhadsereget szervezett. Mindennek tetejébe asz-Szálih súlyos betegségben is szenvedett: sorvadás (vagyis tüdővész) kínozta, amely elvette életerejét, így megakadályozta abban, hogy a hatalmat szilárdan kézben tartsa.

Lajos és hadserege 1249. május 13-án kitűnő hangulatban 1800 hajóval indult el Egyiptom felé, „amelyek megannyi szélben duzzadó vitorlái miatt úgy tűnt, mintha az egész tenger, ameddig csak a szem ellát, kelmével lett volna beborítva”.{521} A hajókon Sonnaci Vilmos mester és a marsallá kinevezett Vichiers-i Rajnald parancsnokság alatt templomosok népes csoportja is Damiettába utazott. Az utat számos veszedelem tette változatossá. A francia arisztokrata krónikás, Jean de Joinville, akinek Lajosról írt életrajza a király hírnevét volt hivatott öregbíteni, arról számolt be, hogy az egyiptomi partoknál borzalmas időjárás tört rájuk, amely a flotta csaknem harmadát eltérítette az útirányától. De más bonyodalmak is fenyegették Lajos elképzeléseit, aki pedig nagyon készült az összecsapásra. A Damietta bevételét célzó terve nem maradt titokban, és amikor a keresztesek hajói 1249. június 5-én horgonyt vetettek, Joinville és társai asz-Szálih a parttól nem messze fölsorakozott, trombitákkal és kürtökkel éktelen zajt csapó katonáival találták szemben magukat. Maga a szultán is föltűnt közöttük, tetőtől talpig ragyogó, napfényként csillogó aranyvértezetbe öltözve.{522}

A keresztesek korántsem rémültek meg. Úgy tervezték, a vízből indítanak nagy erejű támadást, amibe legott bele is fogtak. Nem törődve a parton tomboló hangzavarral, a király és emberei a sekély merülésű hajókról a tengerbe ugrottak, maguk után húzva nyerítő paripáikat, és a mellig érő vízben az ellenség felé gázoltak. A veterán Brienne-i Valter (akit a La Forbie-nál történt fogságba esése után kiváltottak) olyan gályán érkezett, amelyre kívül is, belül is arany mezőbe talpas vörös keresztet festettek. A Szent Kereszt elmaradhatatlan darabkáját Cháteauroux-i Odo, tusculumi bíboros és pápai legátus őrizte. A franciák oriflamme nevű zászlaját a homokba tűzték ki, mellé került a partra szálló templomosok fekete-fehér lobogója. Így aztán az érkezők is kellőképpen elrettentő látványt nyújtottak.

A parton néhány órán keresztül ádáz csata dúlt. A keresztesek rendezett sorokban özönlöttek a partra, és körülbelül ötszáz muszlimot – köztük négy emírt – egyhamar a másvilágra küldtek.{523} IX. Lajos mindenáron sikert akart elérni. A szultánnak a nyílt küzdelemmel szemben az óvatosságot előnyben részesítő parancsnoka, Fakr ad-Dín (Fakhr al-Din) visszavonta harcosait, ekként lehetővé téve, hogy a francia király ellenállás nélkül fejezze be a partra szállást. Még nagyobb meglepetésre Damietta kiürítését is elrendelte. Az ötödik keresztes hadjáratban a város egy évig állta az ostromot, 1249-ben a helyőrség egyetlen napon belül kivonult átengedve Damiettát a keresztényeknek, ám amit csak lehetett, fölégettek, mielőtt a folyó mentén Kairó védelmére siettek volna. A keresztények ezt az isteni Gondviselésnek tulajdonították. Pedig a visszavonulás mögött katonai megfontolás is meghúzódott. A történelmi előzmények ott lebegtek mindkét fél szeme előtt, ám a Lajos számára föltett kérdés fölöttébb egyszerűen hangzott: vajon van-e mersze újra fölvezényelni egy sereget a Nílus mentén?

Amíg ezt mérlegelte, asz-Szálih emberei szemlét tartottak Manszúrában, ott ahol a Nílus damiettai ágából kivált a taniszi, vagyis szakasztott azon a helyen, ahol Pelagius bíboros és Brienne-i János az ötödik keresztes háború alkalmával a kiáradt folyó ingoványába süllyedt. Eközben a muszlim csapatok a Nílus alsó folyásánál rá-rátörtek a Damiettában meg környékén elszállásolt latin sereg katonáira. A szultán minden levágott keresztény fejért tíz bizantinust ajánlott föl. A keresztesek táborát hónapokon keresztül zargatták ily módon anélkül, hogy ez érdemleges eredményt hozott volna. A nyár lassanként tovaszállt, a Nílus apadni kezdett, Lajos pedig ezalatt mindvégig Damiettában időzött, ahol mecseteket alakított át templommá, és igencsak ügyelt arra, nehogy véletlenül ráharapjon a szultán által kivetett csalira.

Novemberben a patthelyzetnek vége szakadt. A Nílus vize leapadt, a fullasztó nyári hőségnek vége lett. Ha Lajos egyáltalán folytatni akarta az Egyiptom elfoglalását célzó hadjáratát, akkor elérkezett az idő; és egyetlen kérdésként csupán az maradt, hogy hova mérjen csapást. A haditanácsban előbb azt fontolgatták, hogy a part mentén nyugatra vonulnak, és megtámadják Alexandriát, ám e tervet Lajos harminchárom éves, harcias természetű fivére, Róbert, Artois grófja tanácsára végül elvetették. Ebből egyenesen következett, hogy a Nílus mentén való előrehatolást megkockáztatva Kairót kell megostromolni. „Ha valaki egy kígyóval akar végezni, először vágja le a fejét” – érvelt Róbert pontot téve a vitára.{524}

Már minden bizonnyal megszületett a Damiettából való indulásról szóló döntés, amikor november 23-án a szultán elhunyt. Halálhírét egy ideig titkolták, és ez épp elegendőnek bizonyult Fakr ad-Dínnek arra, hogy magához ragadja a hatalmat, és a Lajos által tervezett előrenyomulásra adandó egyiptomi választ megszervezze. E kiváló tehetséggel megáldott hadvezérnek minden oka megvolt azt föltételezni, hogy képes lesz megálljt parancsolni a Kairó felé nyomuló csapatoknak, tekintettel a rendelkezésére álló népes hadra, amelynek ütőképességét a szultán bahrijja néven ismert, mintegy ezerfőnyi rabszolgából kiállított mameluk serege csak tovább növelte. A templáriusokhoz hasonlóan a bahrijja (folyó menti) is kezdeti működési helyéről kapta a nevét: a Kairó közepén fekvő nílusi szigetről. És ugyancsak hasonlóan a templáriusokhoz, a mamelukokat is rettenthetetlen harcosként ismerték, akik bármilyen vesztes csatából képesek voltak föltámadni. Rövid időn belül lehetőségük is nyílt rá, hogy képességeiket megcsillogtassák.

A keresztények a templomosok alkotta előőrsöt követve lassan meneteltek délnek a Nílus keleti partja mentén. Azt, hogy a testvérek mit gondoltak a katonai vállalkozásról, nehéz volna megmondani. Sonnaci Vilmost már a hadjárat kezdetén megbüntették azért, mert titkos béketárgyalásokba kezdett az egyiptomiakkal, ami arra enged következtetni, hogy a templáriusok inkább hajlottak az óvatosságra, mint az általuk kísért, lelkes francia keresztesek. Az angol kommendátornak Damietta elestéről beszámoló levelében Vilmos csak nagy vonalakban tett említést arról, hogy miként mérlegelte Lajos, vajon Egyiptom mely része ellen kezdeményezzenek támadást, és mindezt anélkül, hogy a terv érdembeli részleteire valamelyest kitért volna.{525} Ha a mester kételyekkel is küzdött, azokat megtartotta magának. Ám az ösztönösen óvatos Vilmos és a király héjatermészetű testvére, Artois grófja között egyre inkább nőtt a feszültség. A hadjárat előrehaladtával azonban a két férfiú közti összekülönbözések tragikus következményeket vetítettek előre.

December folyamán a keresztesek komótosan vonultak a Nílus mentén, ezért aztán Lajos serege csak karácsonykor érkezett meg a taniszi folyóág túlpartján fekvő Manszúra alá. Az ötödik keresztes háború idején ez még csupán katonai tábor volt, ám a közben eltelt harminc esztendő alatt településsé fejlődött, amely pontosan a Kairó felé menetelő sereg útjában állt. Tehát vagy be kellett venni, vagy le kellett rombolni.

Ez nem ígérkezett könnyű feladatnak, tekintettel arra, hogy a folyó másik oldalán a teljes haderejét fölvonultató egyiptomi sereg sorakozott föl harcra készen. Ádáz küzdelem kezdődött a taniszi ág birtoklásáért, amely februárig elhúzódott. Míg Lajos mérnökei pontonhíd építésén fáradoztak, Fakr ad-Dín katonái katapultjaik segítségével kövekkel szórták meg, és görögtüzet röpítettek a keresztényekre, hatalmas pánikot és fájdalmas veszteségeket okozva. A muszlimok éjszakai tűzbombáinak látványa Jean de Joinville-t rettegéssel töltötte el. „A zaj mennydörgéshez hasonlított, és úgy tűnt, mintha hatalmas tűzsárkány röpülne keresztül az égbolton – írta –,lángjával olyan erős fény bocsátott ki, hogy táborunkat nappali ragyogásban láthattuk.”{526} Minden alkalommal, amikor a muszlimok görögtűzzel támadtak, Lajos a földre vetette magát, és bő könnyeket ontva könyörgött Jézus Krisztushoz, hogy óvja meg a népét. Ez megindítóan áhítatos látvány lehetett, ám a folyón továbbra sem sikerült átkelni.

A kereszteseknek egészen nagyböjt kezdetéig kellett várniuk, amíg át tudtak jutni a másik oldalra. 1250 februárja elején egy beduin jelent meg a keresztény táborban, aki fölajánlotta, hogy ötszáz kemény bizantinusért cserébe megmutatja a helyet, ahol lóháton át lehet gázolni a taniszi folyóágon. Ez önmagában véve is igen veszélyes vállalkozásnak ígérkezett, hiszen a vértbe öltözött lovagok a folyón való átkeléskor különösen sebezhetővé váltak (a mameluk harcosok külön gyakorolták, hogyan szabadulhatnak meg gyorsan, fejjel lefelé úszva a páncélingüktől, ha leesnének a lovukról – ami bizony nem volt könnyű művelet). Ám más lehetőség nem igazán kínálkozott leszámítva a visszavonulást, amelyhez Lajos semmiképpen sem járult volna hozzá. Így azután február 8-án, húshagyókedden a király kiválasztotta seregéből a legjobb lovasokat – egész lovasságának mintegy harmadát –,és még hajnal előtt elindult velük a beduin által megmutatott gázlóig.

Félhomályban átkelni a folyón úgy, hogy a túlpartra érve rögtön készen álljanak az ellenség táborának megtámadására, bizony nem kevés lovaglótudást és kurázsit kívánt. Lajos megkérte testvérét, Artois grófját, hogy vigye át a folyón a lovasok egy részét, de valójában mégsem ő vezette az átkelést, hiszen fekete-fehér zászlójukat magasba emelve a templomosok haladtak az élen.

Ahogyan az előző nyáron az egyiptomiak hírt kaptak Lajos Damiettába való érkezéséről, ugyanúgy azon tervéről is tudomást szereztek, hogy a taniszi folyóágon készül átkelni. Amint a keresztesek kigázoltak a vízből, máris észrevette őket egy körülbelül háromszáz fős muszlim felderítőegység. Ha azonnal támadnak, talán még ahhoz is elegen lettek volna, hogy megzavarják, vagy akár meg is állítsák az átkelést, ám ehelyett csak figyelemmel kísérték, amint a keresztesek átgázolnak a folyón, majd lovaikat megsarkantyúzva elvágtatnak Manszúra irányába.

A vízből kikecmergő keresztény lovagokkal találkozó egyiptomi csapat tehát ismét csak szétszóródott. Lajos lovagjai akkor cselekedtek volna bölcsen, ha kivárnak, harci alakzatba rendeződnek, majd együtt nagy erejű támadást indítanak. Szerencsétlen módon, a pillanat feszültsége Róbert felé döntötte el a helyzetet: ahelyett, hogy az eredeti tervhez ragaszkodott volna, Artois grófja azonnali támadást vezényelt a város ellen. A harci fegyelemről meg az óvatosságról megfeledkezve embereit nagy sebesen a visszavonuló muszlim felderítőalakulat nyomába küldte. Ezzel tehát, nagyon is időnek előtte, megkezdődött a manszúrai ütközet.

Sonnaci Vilmos és a templomos rend marsallja, Vichiers-i Rajnald kiáltásaikkal igyekeztek visszatartani a keresztényeket. Jean de Joinville tudósítása szerint ezeket a gróf egyszerűen elengedte a füle mellett, korábbi nevelője pedig, Foucault de Melle, aki a kantárszárát tartotta, vagy teljesen süket volt, vagy annak tettette magát. Az egykori nevelő feladata volt a Róbert által kiadott utasítások továbbítása, és a templomosok döbbenten hallották, amint „torkaszakadtából azt kiáltozta, hogy »Előre, előre!«”{527} És mindannyian követték is a parancsot.

Az angol történetíró, Matthew Paris szerint a gróf elhatározása, hogy a maradék sereg élén előre vágtat, puszta kérkedés volt. „Az volt a szándéka, hogy egyedül érje el a diadalt, és úgy, hogy bárkivel is meg kellene osztoznia a győzelmen, […] mert büszke volt és pöffeszkedő.”{528} A krónikás elfogult lehetett, ám értesülései megbízható forrásból származtak, egyenesen az első vonalból: az angol királyi udvarnak küldött jelentésekből. Paris úgy tudja, hogy Sonnaci Vilmos és Artois-i Róbert Manszúra városa előtt hosszas eszmecserét folytatott, amelynek során a templáriusok mestere mindent elkövetett, hogy észhez térítse a grófot, aki azonban csökönyösen megtagadta, hogy hallgasson a tanácsaira. Vilmost „bölcs és megfontolt, a hadviselésben sok ismerettel és jártassággal bíró férfiúként” jellemző Paris terjedelmes szózatot ad a mester szájába, melynek során Vilmos elismerő szavakkal illette Artois-i Róbert kivételes bátorságát, ugyanakkor arra figyelmeztette, hogy a meglepetés révén szerzett előnyüket már teljesen elveszítették. Ha úgy rontanak rá Manszúrára, hogy nem várják be a királyt és a vele érkező sereget – figyelmeztetett Vilmos –,akkor hanyatt-homlok fognak a saját „pusztulásukba és végromlásukba” rohanni.{529}

E kérésre Róbert – Paris előadása szerint – éktelen dühvel válaszolt. „Régi árulásuk” miatt szidalmazta a templomosokat, azokat a katonai parancsokat átkozta, amelyekkel szándékosan akadályozzák keresztes bajtársai harci cselekedeteit, és mindezt azért, hogy az elhúzódó háborúból minél több haszonra tehessenek szert, majd azt is kijelentette, hogy „közeleg minden pogányság végórája, mint ahogy a keresztény vallás örökkévaló fölmagasztalása is, amelyet eme templomos légből kapott és megtévesztő érvekkel igyekszik megakadályozni”.{530} És legsúlyosabb vádként Hohenstaufen Frigyes német-római császár templomosokkal vívott küzdelmét hozta fel, mint álnokságuk leginkább terhelő bizonyítékát.

Nem tudhatjuk, hogy e heves szóváltásból mi történt meg valójában, és mi az, ami Matthew Paris termékeny képzeletéből pattant ki. Annyi azonban bizonyos, hogy a vita Róbert javára dőlt el. Paris és Jean de Joinville beszámolója megegyezik abban, hogy Artois-i Róbert az őt követő templomosokat öngyilkos támadásba hajszolta bele. A kemény szavakat ugyanis tettek követték, és amint Róbert csapatai, a sereg első része rohamra indult, a templomosok úgy döntöttek, hogy nem maradt más tisztességes választásuk, minthogy utánuk vágtatnak. „Bontsd ki zászlónk, és emeld magasba! – kiáltotta Sonnaci Vilmos a Matthew Paris által ránk hagyott változatban. – Gyerünk, induljunk a csatába, mert a mai napon együtt próbáljuk ki, hogy mit hoz a hadiszerencse, és mit a leselkedő halál.”{531}

A keresztesek Manszúra ellen azon melegében elhatározott és elhamarkodottan indított rohama kiszámítható és előre látható vérfürdőbe fulladt. A menekülő muszlimokat üldöző, a szűk sikátorokba beviharzó támadók egyhamar az őket körbefogó, túlerőben lévő muszlimok kelepcéjébe estek. Az öldöklésben részt vevő Jean de Joinville közvetlen szemtanúként számolt be a szörnyű vagdalkozásról, amelyben látott valakit, akinek olyan szerencsétlenül metszették le az orrát, hogy a szájába lógott; egy másik harcos vállából, akár a bor a csapra vert hordóból, sugárban ömlött a vér. Az utcai harcokban csaknem hatszáz lovag, közülük 280 templomos testvér lelte halálát. Sonnaci Vilmos életben maradt, ám egyik szeme odaveszett. Egyedül az vigasztalta, hogy sorsát Artois grófja sem kerülte el, aki fejvesztett menekülése közben lovát a folyóba hajszolta, de kiesett a nyeregből, és a vértje súlya alatt elmerült. Amikor holttestét a víz kivetette, zsákmány reményében átkutatták. A páncél fölött viselt köpenye utóbb, hadizsákmányként kiállítva, a szultán csatába induló harcosait lelkesítette.{532}

Testvére után a király is átkelt a folyón, s bár a legrosszabbtól megmenekült, katonái alighogy tábort vertek a folyó déli partján, csaknem naphosszat védekezni kényszerültek. Eközben az áldozatok száma óráról órára növekedett. Sonnaci Vilmos közvetlenül a csata lezajlását követően Jean de Joinville segítségére sietett, és ketten szétszórtak egy muszlim csapatot, amelyik sátrakat próbált ellopni a király táborából. Három nap múlva már ismét harcolt. Ugyanis február 11-én Fakr ad-Dín emberei megtámadták a keresztesek állásait, és a mamelukok görögtüzet zúdítottak rájuk. Vilmos a húshagyókeddi harcokból megmaradt maroknyi templomost vezényelte: ő maga és emberei a kapott sebektől legyengülten, holtfáradtan és kellő fölszerelés, fegyverzet híján próbáltak megbirkózni a körülöttük dühöngő káosszal.

Az ütközetet követő mészárlásról Jean de Joinville számolt be. A mester emberei védelmére a zsákmányolt ostromgépekből torlaszokat emelt, ám ezek legalább annyit ártottak, mint amennyit segítettek. „A szaracénok görögtűzzel szórták meg őket – írta Joinville –,majd látva, hogy csak igen kevesen állnak velük szemben, nem várták meg, amíg a torlaszok elégnek, hanem nagy erővel a templomosokra rontottak, és igen rövid időn belül legyűrték őket.” Az arcvonal mögött Joinville „egy mezőt látott, amelyet annyi nyílhegy, hajítódárda, nyílvessző meg egyéb fegyver borított, hogy a föld nem is látszott alattuk”. Vilmos mester miután február 8-án egyik szemére megvakult, most a másikat is elveszítette, és végül belehalt a sérüléseibe.{533}

A Manszúra alá vonuló keresztes hadra ugyanúgy döntő csapást mértek, mint harminc évvel korábban. Noha IX. Lajos több mint egy hónapon át tartani tudta a pozícióját, április elejére már nyilvánvalóvá vált, ha tovább marad, az a gyors és teljes megsemmisüléshez vezet. Kairóba új szultán, Túránsáh érkezett, hogy apja helyére lépjen, és annak ellenére, hogy udvarát a mamelukok különböző csoportjai között folyó viszálykodás megosztotta, az új uralkodónak nem állt érdekében, hogy a körbezárt keresztényekkel méltányos békét kössön.

A város körüli táj a pusztítás, az éhínség és az emberi szenvedés képét mutatta. A Tanisz vizében fölpuffadt holttestek úszkáltak, helyenként teljesen eltorlaszolva a folyó medrét. A Níluson hemzsegtek a muszlim gályák, amelyek elzárták a Damiettából érkező lehetséges utánpótlás és az oda vezető menekülőút vonalát. Az egész sereg élelmiszerhiánytól szenvedett. A felcsereknek rengeteg munkát adott, hogy a katonák szájából kivágják a skorbuttól rothadó ínyhúst, hogy egyáltalán enni tudjanak. Magát Lajost is olyan súlyos krónikus vérhas kínozta, hogy alsóneműjébe lyukat kellett vágni. Az egyetlen lehetőségként a visszavonulás maradt.

Ez április 5-én, kedden kezdődött el hatalmas fölfordulás közepette, mert az emberek tülekedve igyekeztek följutni a Níluson várakozó hajók valamelyikébe, vagy elkeseredésükben megpróbálták átvonszolni magukat az ingoványon, csak hogy kijussanak végre abból az átkozott táborból. Akiknek sikerült elmenekülniük, hátratekintve az éjszakai tüzek villódzó fényében még láthatták, amint a táborba betóduló muszlim katonák mindenkit ledöftek, aki túlságosan gyönge volt ahhoz, hogy az ágyából kimásszon, és a bőrét mentse.

A templomosok néhány túlélője a fekete-fehér zászlót magasba emelve kétségbeesett kísérletet tett arra, hogy Lajos sergének maradékát visszaterelje Damiettába, ám ez reménytelen próbálkozásnak bizonyult. A rendetlen, szétzilált keresztes had katonáit hajónként, csapatonként öldösték le, senki emberfiának nem kegyelmeztek, hacsak nem tudta elhitetni, hogy értékes fogoly (Jean de Joinville is csak némi szerencsével maradt életben, amikor hajója megfeneklett a Nílus egyik homokzátonyán; a gályából kiugrott, és amikor elfogták, azt állította magáról, hogy a király unokafivére). Amikor vagy tíz mérföldnyire Damiettától a menekülő keresztesek utolsó csoportjaival is végeztek, már csak három templomos maradt életben.

Dzsamál ad-Dín ibn Jahja ibn Matrúh arab költő utóbb írt egy kereszteseket és királyukat ostorozó, ünnepi dalt:

Fennhéjázva jöttetek hódítani keletre, mert elhittétek, hogy hadra hívó dobpergésünk nem egyéb szélfuvallatnál. […] És balgaságtok olyan helyre csalt titeket, honnan szemetek hiába keres, már nem talál kiutat, […] ötvenezer harcosotokból végül egy se maradt, aki ne volna halott, sebesült vagy fogoly.{534}

A keresztény világba lassan átszivárgó híreket mindenütt mély szomorúsággal eltelve fogadták. „A franciákat – írta Matthew Paris – egyre emésztőbb lelki bánat sorvasztotta, és a királyuk sem tudta megvigasztalni őket.”{535}

De hogyan is adhatott volna vigasztalást, amikor – az egyiptomi kalandjára elkísérő francia nemesség színe-javával egyetemben – Franciaország királya, IX. Lajos fogságba esett. Ekkor már azok kényének-kedvének volt kiszolgáltatva, akiknek legyőzésére Keletre sietett. Túránsáh szultán Damietta visszaszolgáltatását, és megközelítőleg négyszázezer livres tournois-nak, vagyis kétévnyi királyi jövedelemnek megfelelő nyolcszázezer arany bizantinus váltságdíj megfizetését követelte. Ebben annak a több ezer további hadifogolynak a szabadsága is benne foglaltatott volna, akiknek még nem metszették el a torkát.

A tárgyalások azonban 1250. május 2-án megrekedtek, amikor a szultánt egy mameluk puccsban meggyilkolták: Túránsáhra handzsárokkal törtek rá, majd egy égő toronyba vonszolták, végül a Nílusba vetették. Miután a holttestét kihalászták – biztos, ami biztos – kitépték a szívét. Ekkor az egész iszlám világ vezetését megrendítő fölkelés vette kezdetét, amelynek végeztével a bahrijja mamelukok – véget vetve az Ajjúbidák nyolc évtizedig tartó uralmának – szinte korlátlan hatalomhoz jutottak Egyiptomban. Ám ami a keresztesek számára sokkal nyomasztóbb volt, Lajos királyt, egy másik fivérével, Alfonz poitiers-i gróffal együtt továbbra is fogságban tartották. A váltságdíjat tehát továbbra is kellett fizetni a szabadulásuk fejében.

Május 6-án, pénteken Lajost a táborába küldték, hogy a váltságdíjának első részletét kitevő négyszázezer bizantinust, vagyis kétszázezer livres tournois-t számba vegye. Alfonzot – miként a keresztesek által a város föladásakor kényszerűen Damiettában hagyott nagy mennyiségű fegyvert és élelmiszerkészletet – biztosítékul visszatartották. A pénz átadásáig senkit nem engedtek szabadon, és a király sem hagyhatta el a Nílus deltáját.

A király váltságdíja szép summát tett ki, és a kétszázezer livre kimérése a király által Egyiptomba hozott érmékből álló pénztartalékból kis híján két napot vett igénybe. Május 8-a, vasárnap estére 170 ezer livre-t sikerült összegyűjteni, ám ekkor a kincstár kiürült. Vagyis a királynak még harmincezer livre-re volt szüksége. Heves vita kezdődött arról, hogy vajon honnan lehetne előteremteni legkönnyebben a hiányzó összeget.

A király mellett tartózkodó Jean de Joinville állítása szerint, ő azt tanácsolta, hogy a harmincezer livre-t a kevés életben maradt templomostól vegyék kölcsön. Közülük a legmagasabb rangú túlélő Ostricourt-i István (Étienne d>Ostricourt vagy Étienne d>Autricourt,) preceptor, valamint Lajos régi híve és minden bajban való segítője, Vichiers-i Rajnald marsall volt.

Ha valakik ki tudták segíteni a sürgető pénzzavarban, azok a templáriusok voltak. Ám a testvérek – amint Joinville fölfigyelt rá – a pénzkezelési szabályzatukat igen szigorúan betartották. Ostricourt-i István a kérést először visszautasította, mondván, a rend integritása múlik azon, hogy mindenki, aki pénzt helyezett letétbe náluk, tudja, hogy a testvérek kezébe helyezett vagyona biztonságban van. Eme összegeket a templomosok eskü alatt fogadták be, a szavukat adták, hogy a pénzt elhelyező személyen kívül senki másnak nem adják ki. És az előírásokat még ebben az esetben sem hághatják át.{536}

Ostricourt-i István még a legnehezebb körülmények között is nagy gonddal és buzgalommal igyekezett a templomosok üzleti tevékenységének szabályait betartani. Ám túl segítőkésznek sem volt nevezhető. Lajos szerencséjére Vichiers-i Rajnald sokkal leleményesebbnek bizonyult. Ő volt az, aki 1246-ban, a hadjárat kezdetén a király részére hajókat bérelt Marseille-ben, az uralkodó közvetlen környezetében utazott Ciprusról Egyiptomba, a húshagyókedden vívott véres ütközetben pedig a csata kellős közepén forgolódott, és most talán úgy érezte, személyesen is többet kell tennie annak érdekében, hogy segítsen Lajosnak – méltósága foszlányait mentve – kijutni Damiettából.{537} A marsall azzal vágott vissza a mesternek, hogy való igaz, a templomosok nem adhatják ki a kezükből ügyfeleik javait „anélkül, hogy ne vétnének az esküjük ellen, és így megszegjék adott szavukat”, ám ha a király emberei erőszakkal vennék el a pénzt, akkor a templomosok jóvátételt követelhetnének, miután az uralkodó és környezete visszatért Akkonba.

Jean de Joinville, aki pontosan értette, hogy miről beszél a marsall, a királyához fordulva megkérdezte tőle, hajlandó-e felmenni a templomosok gályájára, és erőszakkal elragadni a harmincezer livre-t. Válaszul a király beleegyezően bólintott. Erre Rajnalddal a templomosok kincstárába mentek, ahol a következő, Jean de Joinville krónikájában megörökített kis komédia játszódott le:

Megpillantva a kincsesládát, amelynek kulcsát nem akarták odaadni, arra készültem, hogy a király nevében egy ékkel kifeszítem. Mire a marsall látva, hogy komolyan beszélek, megparancsolta, hogy adják oda nekem a kulcsokat. Akkor kinyitottam a ládát, kivettem belőle a hiányzó összeget, és elvittem a királynak, aki látásomnak igen megörült. Így tehát az egész kétszázezer livre már hiánytalanul a birtokunkban volt.{538}

Lajos tehát elhagyhatta Damiettát, méghozzá annak jóvoltából, aki a leginkább segített neki abban, hogy eljusson a városba. Föltételezhetően nem sajgó szívvel távozott.

IX. Lajos 1250. május 13-án megviselten, ám nem legyőzve érkezett meg Akkonba. A Nílus mentén elveszítette az egyik testvérét, a csatát és bizonyos mértékig a királyi méltóságát. Az elfogásakor viselt, hermelinprémmel szegélyezett, aranycsatos, bíbor köpenye Damaszkuszba került, ahol egy ajjúbida emír parádézott benne a nyilvánosság előtt.{539} De a király még mindig életben volt, és égető vágya, hogy Jeruzsálemért harcoljon, továbbra is ugyanúgy lobogott benne, mint azon a hat évvel korábbi napon, amikor kigyógyult kis híján végzetes dizentériájából. Lajos csaknem négy évig maradt még Akkonban, ezalatt a Damiettánál fogságba esett katonái kiszabadításán, valamint a Jeruzsálemi Királyság kormányzásának felügyeletén fáradozott az ügyhöz méltó buzgalommal és szigorúsággal.

II. Frigyes 1250. december 13-án halt meg vérhasban, és egy pompás vörös szarkofágban helyezték örök nyugalomra a palermói katedrálisban. Uralkodásának legnagyobb részét a pápával és itáliai ellenségeivel vívott hosszú és elképesztő bonyodalmakkal teli háborúskodással töltötte, ám ott ért el sikert, ahol az első keresztes háború óta mindenki más kudarcot vallott: visszaszerezte Jeruzsálem városát a keresztények számára. Úgy távozott a másvilágra, hogy életében folyamatosan vétkezett az Egyház ellen, amiért négy ízben is kiközösítették, és sok pap arra a következtetésre jutott vele kapcsolatban, hogy magával a megtestesült ördöggel állnak szemben. Birtokainak puszta nagysága folytán viszályait, háborúit számos helyszínre exportálta, így a Szicíliában kezdődött érdekkonfliktusok Ciprusra és a latin államokra is átterjedtek. Háborúit fia és utódja, Konrád örökölte, aki tovább folytatta a Hohenstaufen-ház pápaság elleni küzdelmét, ám a keleti latin államokra atyjánál kevesebb figyelmet fordított. A trónra kerülésének éve (1250) és 1254-ben bekövetkezett halála között egyszer sem látogatott el a Szentföldre, ahogyan fia és örököse, Konradin sem, akit 1268-ban, tizenhat éves korában ellensége, I. Anjou Károly lefejeztetett véget vetve ezzel a Hohenstaufen-dinasztia uralkodásának.

Így aztán 1250-ben a Jeruzsálemi Királyság a távol levő uralkodóval igen sebezhetőnek tűnt, ezért a Damiettából odaérkező IX. Lajost kitörő öröm fogadta. A francia király elrendelte a Szentföld legfontosabb erődítményeinek igen kívánatos fölújítását, és fedezetet nyújtott a Szidónban, Akkonban, Kaiszareiában és Jaffában álló part menti várak megerősítésére. Jeruzsálem városának a visszaadását ugyan nem tudta elintézni, de a legyengült keresztes államok vezetését kézbe vette, és megfelelő anyagi hátteret biztosított számukra akkor, amikor erre a legnagyobb szükségük volt.

Akkonba érkezésekor Lajos egyik legelső intézkedéseként támogatta Vichiers-i Rajnald megválasztását a templomos mesteri tisztségre, amely előléptetést nehezen lehetett volna ellenezni, tekintettel a szolgálataira, a csatákra, amelyekben harcolt, illetve a puszta tényre, hogy a rend tagsága La Forbie-nál és Manszúránál elszenvedett kettős vereség következtében igencsak megfogyatkozott.

Kapcsolatuk a továbbiakban is szoros maradt, és a király és a mester közötti barátság nagyon is eleven bizonyítékaként 1251-ben Lajos negyedik gyermeke, Péter a templomosok Château Pèlerin erődítményében látta meg a napvilágot. Lajos bátor, elszánt hitvese, Margit végig elkísérte a férjét az egész hadjáratban, csak amikor a király elkezdte balvégzetű menetelését a Nílus mentén, akkor maradt Damiettában, hogy egy másik fiúgyermeknek – János Trisztánnak – adjon életet. Fizikai állóképesség tekintetében ugyanolyan keresztes vitéznek bizonyult, mint házastársa. A templomosok részéről különleges jóindulatnak számított, amikor megengedték valakinek – legyen az a valaki akár királynő is –,hogy egyik leghíresebb (és csak férfiak számára fönntartott) várukban gyermeket hozzon a világra. És hogy a szabálytalanságot megkoronázzák, Rajnald elvállalta a kis herceg keresztapaságát, kifejezetten megszegve ama templomos regulát, amely kimondta: „Mostantól fogva minden testvérnek megtiltjuk, hogy gyermeket keresztvíz alá tartson, közülük senki se szégyellje a keresztapaságot visszautasítani, […] hiszen e szégyen több dicsőséget hoz, mint bűnt.”{540}

Vichiers-i Rajnald nem a szabályokhoz mereven ragaszkodó, hanem gyakorlatias férfiú volt, ahogyan ezt a IX. Lajoshoz fűződő kapcsolata is jól mutatta. Az alkalmanként előforduló nézeteltérések ellenére, amikor az uralkodót fölingerelte, hogy a mester a királyi politikával szemben a rend érdekeit kívánta érvényesíteni, kevés olyan gyümölcsöző kapcsolatot találni egy nyugati keresztes és egy templomos mester között, mint amilyen az övék volt. A királya mellett Tengerentúlon tartózkodó Jean de Joinville a korona és a Templom – akár a harctéren, akár másutt megvalósuló – együttműködésének számos példáját őrizte meg. Ez nyilvánvalóan a helyzet nagymértékű javulását jelentette a Hohenstaufen Frigyes kori állapotokhoz viszonyítva, amikor a rend meg a császár többet harcolt egymás, mint a közös ellenség ellen.

Lajos azonban nem maradhatott örökké. Távollétében anyja, Kasztíliai Blanka régensként uralkodott, ám 1252 novemberében elhunyt, és hatalmas űrt hagyott maga mögött a francia politikai életben, amelyet betölteni csak maga a király tudott. Miután meghallgatta a Jeruzsálemi Királyság főurainak tanácsait, és három teljes napon át siratta anyját, elhagyta Akkont, és 1254 áprilisában hazahajózott. A keresztes háborúban töltött hat esztendő alatt Lajos életében mély változások következtek be, és Franciaországba visszatérve szigorú, önmegtartóztató és jámbor életmódot folytatott, amelynek eredményeképpen utóbb szentté avatták.

Bár ezt senki sem tudhatta az ő korában, de Lajos volt az utolsó nagy keresztes király. Uralkodására minden francia fejedelem példaként tekintett, hiszen ragyogóan szép példáját nyújtotta a korokon átívelő keresztény királyságnak. Egyúttal regnálása a francia királyság és a templomos rend közötti kapcsolatok csúcspontját is jelentette. Lajos távozását követően a Szentföld védelmét a keleten küzdő harcosok és a katonai rendek látták el a nyugati keresztény világ uralkodóitól kapott, igen szűken mért segítség mellett. És bár a templomos rend továbbra is biztosította igen kelendő pénzügyi szolgáltatásait a gazdagoknak és a hatalmasoknak, vagyonuk lassanként zsugorodni, hírnevük pedig fakulni kezdett, ahogyan a szentföldi latin államok is egyre kisebbre olvadtak az évek során, amelyeket oly hősiesen védelmeztek. Ez legalább annyira az időkjele, mint Lajos távozásának következménye volt. Ugyanis, miután a francia király 1254-ben eltűnt a horizont mögött, a dolgok egyszer s mindenkorra megváltoztak. A magatartásformákban, az európai politikában és a keleti birodalomépítésben bekövetkezett átalakulások már az egész mediterrán világban érzékeltették hatásukat.

A templáriusok pontosan e változások kellős közepében fogják találni magukat, s miközben elkeseredett utóvédharcot folytatnak a széteső keresztes mozgalommal a hátuk mögött, nyugaton a gyanú egyre sötétebb árnyéka vetül majd rájuk. A 13. század utolsó évtizedeiben a templomosoknak két halálos ellensége is támadt, és mindkettő az elpusztításukra törekedett. Az egyik ellenség a mamelukok voltak, akik hatalmukat a Nílus partjairól a levantei muszlim területekre akarták kiterjeszteni, hogy valóra váltsák a célt, amelyet még Szaladinnak sem sikerült elérnie: a keresztények keleti jelenlétének teljes és gyökeres megszüntetését. A másik ellenség Szent Lajos unokája, IV. Fülöp francia király személyében lépett fel a történelem színpadára.