Bevezetés

A templomosok szent harcosok voltak. A hit emberei, a kard emberei, zarándokok és katonák, nincstelenek és bankárok. Vörös kereszttel díszített öltözetük Krisztus kiontott vérét jelképezte az emberiségért, egyúttal azt is, amit ők maguk áldoztak készségesen az Úr szolgálatában. Bár a Templomos Lovagrend csak egy volt azon nagyszámú szerzetesrend közül, amely a 11. és a 14. század között a középkori Európában és a Szentföldön szaporodott el, ők örvendtek a legnagyobb ismertségnek, mint ahogy a legtöbb vita is körülöttük alakult ki.

Rendjük a keresztes hadjáratok eredményeként látott napvilágot, azon háborúk nyomán, amelyeket a középkori egyház ösztönzött, és amelyek mindenekelőtt – bár korántsem kizárólag – Palesztina, Szíria, Kis-Ázsia, Egyiptom, Északnyugat-Afrika, valamint Dél-Spanyolország muszlim uralkodói ellen folytak. Ily módon a Földközi-tenger medencéjének nagy részében és azon túl is lehetett találkozni a keresztesekkel: harcoltak a Közel-Kelet csatamezőin, de ott voltak Európa városaiban és falvaiban is, ahol nagy kiterjedésű gazdaságokat irányítottak, amelyek jövedelméből katonai vállalkozásaik költségeit fedezték. „A Templom szegény lovagjai”, vagy ritkábban a „Jézus Krisztus és a jeruzsálemi Templom szegény katonái” elnevezés helyett alkalmazott „templomos” kifejezés a rend megalapításának helyére, a kereszténység legszentebb városának Templom-hegyére utalt. Jelenlétük csaknem mindenütt érezhető volt. A templomosok még életükben félig-meddig legendás alakokká, népszerű történetek, művészi alkotások, balladák és történetek szereplőivé emelkedtek. A keresztes hadjáratok szellemi tartományának részeivé váltak – eme helyzetüket mind a mai napig megőrizték.

A templomos rendet 1119-ben a tisztaság (szüzesség), engedelmesség és szegénység elve alapján, ennek őrzése miatt hívták életre – a szegénységre a mester (és a rend) hivatalos pecsétje is felhívta a figyelmet, amely két fegyveres lovagot ábrázolt, ahogy megosztoznak egy lovon annak nyergében –,ám csakhamar gazdaggá és befolyásossá vált. A magas rangú templomos tisztségviselők a Szentföldön és Nyugaton is királyokat és hercegeket, királynőket és grófnőket, pátriárkákat és pápákat tudhattak a barátaik (és ellenségeik) között. A rend segített különféle háborúk anyagi forrásainak előteremtésében, pénzt kölcsönzött királyok váltságdíjának kifizetéséhez, alvállalkozóként intézte a királyi kormányzatok pénzügyeit, adót szedett, várakat épített, városokat igazgatott, hadakat állított fel, vitás kereskedelmi ügyekbe avatkozott be, magánháborút folytatott más rendek ellen, politikai gyilkosságokat hajtott végre, és még a királycsinálásban is közreműködött. A templomosok tehát a szerény kezdetet követően a késő középkor egyik leghatalmasabb, legbefolyásosabb szervezetévé nőtték ki magukat.

Azonban – és ez talán meglepő is lehet – a templáriusok a széles néptömegek körében is igen nagy népszerűségnek örvendtek. Sokak számára nem az elérhetetlen magasságokban álló előkelőségek tagjait, hanem a helyi hősöket testesítették meg. A rend Európa-szerte föllelhető rendházaiban élő, nem harcoló testvéreinek imádságai ugyanolyan jelentőséggel estek latba, mint a templomos lovagok és fegyverhordozóik harcmezőkön hozott áldozatai: mindkettő a lehető legnagyobb fontossággal bírt minden, a lelki üdvözülést kereső keresztény hívő számára. A templomosok gazdagságának egy része az istenfélő nemességtől származott, ám legalább annyi került hozzájuk a köznép férfiainak és asszonyainak csekélyke adományaiból, akik abból a kevésből adtak, amijük volt – egyikük egy zekét, másikuk a kerti ágyás terményeit engedte át a helyi testvéreknek, hogy azzal is segítse a rend Keleten folyó hadivállalkozásait.

Természetesen ellenfelek is akadtak. Ezek úgy vélték, hogy a rend megmagyarázhatatlanul rejtőzködő magatartást tanúsít, és a kereszténység állítólagosan békés alapelveit veszélyezteti. Időnként megesett, hogy a templomosok heves támadások kereszttüzébe kerültek, mindenekelőtt a kivételezett jogállásukat gyanakvó szemmel néző írástudók és szerzetesek részéről, akik kifogásolták, hogy pápai védelmet élveznek, és fölmentést kaptak a többi szerzetesrendre kötelező szabályok és adók alól. A rend keresztapjának tekinthető Clairvaux-i Bernát „az új lovagság” képviselőiként üdvözölte a templáriusokat, ám egy évszázaddal később egy tudós francia szerzetes már „az új szörnyetegekként” ítélte el őket.

Mindamellett a rend 14. század eleji, tömeges letartóztatásokkal és üldözéssel, kínvallatással, kirakatperekkel, máglyán való csoportos elégetésekkel járó hirtelen föloszlatása az egész keresztény világot megdöbbentette. Néhány esztendő leforgása alatt a rendet ellehetetlenítették, megszüntették és eltörölték a föld színéről, tagjait pedig kitervelt módon összeállított, fölháborodást, ellenszenvet és undort kiváltó vádak garmadájával illették. A vég oly hirtelen és oly erőszakos módon következett be, hogy az csak még fényesebbé tette a templomosok legendáját. Így még ma, 700 esztendővel a föloszlatásuk után is, csodálattal, rögeszmés vonzódással és követendő példaként tekintünk rájuk.

Tehát akkor kik is voltak valójában a templomosok? A kérdésre nem olyan könnyű a válasz. Rengeteg regényben, televíziós műsorban és filmben találkozhattunk velük, amelyekben mint vitéz daliák, mártírok, zsiványok, hetvenkedő szájhősök, áldozatok, bűnözők, fajtalankodók, eretnekek, elvetemült felforgatók, a Szent Grál őrzői, Krisztus titkos vérvonalának védelmezői és valamiféle globális összeesküvés időutazó követei jelentek meg. A „népszerű történelmen” belül létezik egy szűk, de annál lelkesebb „háziipari részleg”, amely a „templomosok misztériumait” tárja az érdeklődők elé, korokon túli összeesküvők szerepében tüntetve föl őket, akik a kereszténység szégyenletes titkait próbálják elrejteni, valamint azt a látszatot keltik, hogy a középkori rend mind a mai napig tevékeny, és a világot a fellegek mögül manipulálja. Alkalomadtán ez persze nagyon szórakoztató lehet, ám a templáriusokhoz valójában nem sok köze van.

Jelen könyv arra törekszik, hogy a templomosok igaz történetét, és nem a róluk szóló, megszépített legendákat mondja el. Célom nem annyira az, hogy a templomos mitológia egzotikus témáit leleplezzem, vagy egyáltalán tárgyaljam, hanem inkább megmutassam, hogy a valóságban véghez vitt tetteik még különösebbek voltak, mint a bukásuk óta körülöttük keringő lovagregények, féligazságok vagy vuduhistóriák. Azt is hiszem, hogy a templomos történet témái a mai napig visszhangra találnak. E könyv a Palesztinában, Szíriában és Egyiptomban látszólag vég nélkül zajló háborúról szól, amelyben a szunnita és síita harcosok csaptak össze a nyugatról betörő keresztény támadókkal; egy „globálissá” nőtt, az adófizetés alól felmentett szervezetről, amely oly gazdaggá vált, hogy hatalom tekintetében nem egy uralkodót is túlszárnyalt; a nemzetközi pénzügyek és a geopolitika összefüggéséről; a propaganda és a mítoszteremtés hatalmáról; erőszakról, hűtlenségről, árulásról és kapzsiságról.

A Plantagenet-ház Angliájáról szóló könyvem olvasói nem fognak meglepődni azon, hogy e munkám is elbeszélő történelem. A templomosok történetét meséli el alapításuktól a föloszlatásukig, végigkísérve a rend változásait, térnyerését a Közel-Keleten és Európában, valamint részvételüket a keresztény seregek és az iszlám erői között a középkor során dúló háborúkban. A szöveget részletes jegyzetanyaggal láttam el, hasonlóképpen bibliográfiával, amely eredeti forrásmunkák és tudományos értekezések széles körét ajánlja az olvasók figyelmébe, mindamellett nem tértem el máskor is követett célomtól, tudniillik attól, hogy olyan könyvet írjak, amely szórakoztatva tanít és információkkal lát el.

Annak érdekében, hogy könnyedebben vezethessem át olvasóimat két teljes évszázadon keresztül, kezdve a rend csaknem észrevétlen megalakulásától a látványos megsemmisüléséig, a könyvet négy részre osztottam fel. Az első, a Zarándokok a templomos rend 12. század eleji születését meséli el, amikor az első keresztes hadjáratot követő zavaros idők Jeruzsálemében egy magának értelmes célt kereső francia lovag, bizonyos Payens-i Hugó és – amint a későbbiekben állították – nyolc társa életre hívott egy vallásos keresztény lovagokat tömörítő rendet. A szűk körű társaság eredeti célja szerint egy állandó testőrcsapatot kívánt létrehozni, amely a Krisztus nyomában a Szentföld veszélyes útjain járó nyugati zarándokoknak nyújtott volna védelmet. Részben egy önkéntes betegápolókból álló csoport példáját követték, amely 1080 táján kórházat alapított Jeruzsálemben, és amely Szentjános Lovagrend vagy ispotályosok néven vált ismertté. Azt követően, hogy megkapták a jeruzsálemi keresztény királyjóváhagyását és a római pápa áldását, a templomosok gyors ütemben szervezett intézménnyé fejlődtek, majd terjeszkedni kezdtek. Miután a Szent Város Templom-hegyén (vagy ahogy a muszlimok nevezték: al-Haram as-Saríf) fekvő al-Aksza mecsetben berendezték a központjukat, követeket menesztettek Európába, hogy új tagokat toborozzanak és anyagi forrásokat gyűjtsenek, miközben neves támogatókra is szert tettek. Szellemi vezetőjükké Clairvaux-i Bernát vált, aki regulájuk, rendtartásuk megszerkesztésében is közreműködött, továbbá korai segítőik közé tartoztak a kor leghíresebb keresztes vitézei, mint például Fulkó, Anjou grófja, a Plantagenet-ház ősatyja, aki – némi templomos támogatással – elfoglalta a jeruzsálemi királyi trónt. A templáriusok néhány évtized leforgása alatt kinőtték a korai formát, a kilenc nincstelen lovag alkotta csoportot, amelynek tagjai még a helyüket keresték a világban: nagyratörő szervezetté váltak, világosan megfogalmazott célokkal és a megvalósításukhoz szükséges eszközökkel.

E könyv második része, a Katonák, azt kíséri végig, hogyan változtak a templomosok országúti mentőcsapatból a keresztes hadjáratok első soraiban küzdő elit katonai alakulattá. Megismerteti az olvasót a rend által a második keresztes háborúban játszott vezető szereppel, amikor nem maroknyi zarándokcsoportot, hanem egy egész, a francia király vezényelte hadsereget kalauzoltak át Kis-Ázsia hegységein, épségben eljuttatva a katonákat a Szentföldre, megsegítve bajbajutott mesterüket, majd a frontvonalban küzdve a keresztesekkel megpróbálkoztak az iszlám világ egyik legnagyobb városának, Damaszkusznak a bevételével. Ettől kezdve a templáriusok központi helyet foglaltak el a keresztény keresztes államok (a Jeruzsálemi Királyság, a Tripoliszi Grófság és az Antiókhiai Fejedelemség) politikai és katonai történelmében. A második részben figyelemmel kísérhetjük továbbá azt is, hogyan építették ki erődítményhálózatukat, dolgozták ki katonai szabályaikat, és hogyan sajátították el a feladataik elvégzéséhez szükséges intézményi szakértelmet. Itt találkozhatunk a keresztes háborúk történetének néhány legkülönösebb alakjával: az istenfélő, de a szerencsével hadilábon álló VII. Lajos francia királlyal; a büszkeségében akár öngyilkosságra is vetemedő Rideforti Gérard (Gérard de Ridefort) templomos mesterrel, aki az 1187-ben vívott, apokaliptikus hattíni ütközetben Isten seregének egyik vezéreként küzdött; IV. Balduinnal, Jeruzsálem bélpoklos (leprás) uralkodójával és a valaha élt leghíresebb muszlim szultánnal, Szaladinnal, aki személyes ügyének tekintette, hogy a kereszteseket letörölje a térképről, és ugyancsak személyesen felügyelte több száz templomos lovag kivégzését egyetlen nap leforgása alatt.

A harmadik rész a Bankárok címet viseli, és azt veszi górcső alá, hogyan nőtt a templomos rend nyugati adományokból fönntartott keresztes segédcsapatból egy olyan szervezetté, amely a katonai erőt és képességet az egész keresztény világban szétszórt birtokok, uradalmak és a hozzá tartozó személyzet bonyolult hálózatával társította, ily módon összekötve a keresztény Nyugatot a keleti háborús övezettel egy olyan időszakban, amikor a keresztes hadjáratok ügye iránti lelkesedés apadni látszott.

Miután a templomosokat mint harcoló alakulatot Szaladin kis híján megsemmisítette, az 1190-es években a rendet sikerült újjáépíteni, mégpedig egy kiváló, kellőképpen erőszakos és igen nagy hírű angol király, Oroszlánszívű Richárd segítségével, akinek a templáriusok vezető tisztségviselőibe vetett bizalma és reménye sugalmazta azt az irányt, amelyet a rend a 13. században majd követni fog. A királyi pártfogást élvezve – melynek gyakorlatát csakhamar a nemesek és a városi hatóságok is követték – a templomosok tovább gyarapították földbirtokaikat, kibővítették ingatlanportfóliójukat, és igen jövedelmező adókedvezményekhez jutottak. Ily módon káprázatos gazdagságra és a pénzügyi műveletekben való jártasságra tettek szert, majd elérkezett az idő, amikor pápák és királyok bízták meg őket könyvviteli feladatokkal, értékek, kincsek megőrzésével, háborúk, valamint válságok idején pénzügyi segélyakciók megszervezésével.

Mindez hosszú időn át zajlott, így a harmadik részben még mindig az iszlám ellen folyó háborúban nyakig benne levő templomosokkal találkozhatunk. A Nílus-deltában fekvő Damietta városa ellen indított két nagy erejű támadás alapjait a templomosok pénzügyi know-how-ja teremtette meg. Mindkettő káoszba fulladt, amelynek során a rend lovagjai és fegyvernökei a megáradt Nílus kórokkal teli mocsaraiban elkeseredett utóvédharcokat vívtak. Ahogy a templomosok is ráébredtek, a háború anyagi fedezetének az előteremtése és megszervezése jóval könnyebb feladatnak bizonyult, mint a hosszúra nyúlt hadjáratok megvívása idegen terepen, a helyi körülményeket sokkal jobban ismerő ellenséggel szemben.

A harmadik rész bemutatja, hogy miként vállaltak a templomosok egyre nagyobb felelősséget a keresztes államok biztonságáért, mely tevékenységük közben a 13. század néhány legemlékezetesebb alakjával kerültek kapcsolatba, közöttük a szentté avatott francia királlyal, IX. Lajossal, akivel kiváló viszonyt ápoltak, valamint II. Hohenstaufen Frigyessel, a fellengzős stílust kedvelő, szabadgondolkozású német-római császárral, aki – miután jeruzsálemi királlyá nyilvánította magát – sietve háborút indított azok ellen, akiknek a város védelme volt a feladata. Ez idő tájt a templomosoknak Frigyes akkor megjelenő pártfogoltjaival, a Német Lovagrenddel kellett versenyezniük, amely egyike volt a templáriusokkal párhuzamosan (vagy esetenként az ő mintájukra) megalakuló számos katonai rendnek. Közéjük tartozott a bélpoklosok ápolására alakult Szent Lázár egyházi lovagrend, a Spanyolországban életre hívott Calatrava-, Santiago- és Alcántara-rend, a baltikumi pogányok ellen küzdő Livóniai Kardtestvérek rendje, valamint az ispotályosok, akikkel a templomosok kezdettől fogva együtt éltek és együtt vívták meg a legnagyobb ütközeteiket. A katonai rendeknek a Szentföldön betöltött mind nagyobb jelentősége és mind színesebb változatossága a különböző csoportok közötti összeütközésekhez vezetett, és a templomosok az egyes rivális itáliai kereskedőtársaságok és haszonleső bárók között folyó háborúskodásba is belekeveredtek. Kihatását tekintve mindez oly mértékben megrendítette a keresztes államok politikai alapjait, hogy amikor az 1260-as években újabb veszedelem támadt, a templomosok – keresztény hitsorsosaikhoz hasonlóan – tehetetlennek bizonyultak vele szemben.

Az Eretnekek címet viselő negyedik rész a templomosok megsemmisítésének első lépéseit veszi szemügyre az 1260-as esztendőkig, amikor a testvérek Keleten a keresztesek minden idők legveszélyesebb ellenségeivel, a Dzsingisz kán utódai vezette mongol seregekkel és a mamelukok néven ismert muszlim ragszolgaharcosok kasztjával viaskodtak. Az utóbbiaktól elszenvedett vereség minden korábbinál több bírálatot zúdított a rend fejére, mivel bőséges anyagi forrásaik, valamint a tény, hogy igencsak közük volt az iszlám ellen vívott háborúk vagyoni fedezetéhez, olyan fegyverré váltak, amelyet ekkor ellenük fordítottak.

A rendre nehezedő nyomással egyidejűleg a politikai támadással szemben is mind védtelenebbekké váltak. Ez 1307-ben váratlanul és brutális erővel sújtott le rájuk, mégpedig a vallásos, de gátlástalan francia király, IV. Fülöp által indított átfogó offenzíva formájában. Az összes franciaországi templomost október 13-án, pénteken vették őrizetbe: mindez egy teljesen önérdek által vezérelt művelet kezdetét jelezte, mely a rend feloszlatását és javainak a megszerzését célozta. Hol a kompromittált V. Kelemen pápa segítő közreműködését élvező, hol annak ellenkezésébe ütköző IV. Fülöp és miniszterei az egész keresztény világban totális háborút indítva vetették rá magukat a templomosok birtokaira, olyan módszereket használva, amelyeket korábban már más érzékeny célpontok – többek között a franciaországi zsidó lakosság – ellen is bevetettek. Noha Franciaország hagyományosan azon országnak számított, ahonnan a templomosok a legtöbb támogatást kapták, Fülöp fontos küldetésének tekintette, hogy a rend tagjait bíróság elé állítsa, kínvallatásnak vesse alá és halálba küldje őket, kezdve a legfőbb vezetővel, az utolsó templomos mesterrel, Molay-i Jakabbal, akit 1314-ben vetettek máglyára Párizsban, és aki utolsó szavaival azt ígérte, hogy Isten bosszút fog állni a rendért.

Fülöp motivációinak, hogy a templomosokra a bírói vizsgálat és a személyes indíttatású kegyetlenség kettős bunkójával sújtson le, vajmi kevés köze volt a tagoknak akár az iszlám ellen folytatott háború csataterein, akár Franciaországban – ahol életvitelük leginkább a szerzetesekéhez hasonlított – tanúsított valós magatartásához vagy jelleméhez. Fülöp cselekedeteinek rugóit politikai céljai, valamint végletes, kegyetlen és részvét nélküli kóros személyisége mozgatták, és épp akkor csapott le a rendre, amikor azt a szokásosnál is érzékenyebben érte a támadás meg a rágalom, és amikor a keresztes háború iránti érdeklődés – ha nem is hunyt ki teljesen – de legalábbis nagymértékben lecsökkent. Molay-i Jakab halála a templomosoknak mint szervezetnek a végét jelezte, csaknem kétszáz évvel a jeruzsálembeli szerény kezdetek után. Ám legendájuk ekkor épp csak kialakulóban volt még. E könyv epilógusa összefoglalja a templomosoknak az utókor képzeletében megtett utazását, és nyomon követi a folyamatot, amelynek eredményeképpen a rend a romantikus regények szférájába emelkedett, sőt föl is támadt hamvaiból.

Egyjeles tudós fölvetette, hogy a templomosokról írt elbeszélő történelem „félrevezető, mert azt föltételezi, hogy a rend fölemelkedett, majd lehanyatlott, a bírálók hangja egyre erősebbé vált, és hogy bizonyos események későbbi események elindítói voltak”.{1} Ez igaz is, meg nem is. Nyilvánvalóan őrült vállalkozás volna, ha valaki időrendi sorrendben próbálná részletesen ismertetni annak a két évszázadnak a történetét, mialatt a rend tevékenyen működött a Jeruzsálemi Királyságban, az Ibériai-félszigeten, Franciaországban, Angliában, Itáliában, Lengyelországban, Németországban, Magyarországon, Cipruson és egyebütt. Annak a több ezer, teljes jogú vagy társult templomosként élt férfinak és nőnek minden tapasztalatát nyilvánvalóan képtelenség a legemlékezetesebb cselekedeteiket számba vevő beszámolóban összegezni. Mindamellett tagadhatatlan, hogy a Templom szegény lovagjainak a rendje megszületett, virágzott és megszűnt, és eme folyamat egy meghatározott korban játszódott le, amelyben az idő a szokásos módon haladt előre.

E történet a keresztes háborúk tágabb dimenzióit tárja elénk, kapcsolatot teremt a különböző hadszínterek, hasonlóképpen férfiak és nők tucatnyi nemzedéke között. Az ilyen történetet általában inkább téma szerinti csoportosításban szokás kibontani, amely előadásmód eltérhet a tárgyától, vagy akár unalmassá is válhat. Választásom, hogy e történetet hagyományos módon, mint történetet adom elő, nem okvetlenül jár együtt a becsületességtől a romlottságig, a hübrisztől a pusztulásig tartó morális utazással, hiszen ez a gondolkodásmód már legalább a 17. századtól kezdve rátelepedett a templomosokkal foglalkozó művek hosszú sorára.{2} Egyszerűen hiszek abban, hogy egy templomosokról szóló beszámoló előadható kronológiai sorrendben, és így kedvében járhatunk azon olvasóknak, akik a megtörtént eseményeket szép sorjában szeretik követni. Remélem, hogy ekképpen eljárva nem merültem túlságosan mélyre a teleológiában, és nem tüntettem föl hamis színben azoknak az embereknek az életét, tapasztalatait és élményeit, akik mellkasukon a vörös kereszttel éltek, küzdöttek és mentek a halálba. Továbbá azt is remélem, hogy e munka ösztönözni fogja az olvasókat arra, hogy fölfedezzék a katonai rendekről és jelesül a templomosokról szóló, nagy kiterjedésű tudományos irodalmat olyan kiváló tudósoktól, mint Malcolm Barber, Helen Nicholson, Alan Forey, Joachim Burgtorf, Alain Demurger, Jonathan Riley-Smitth, Judi Upton-Ward, Anthony Luttrel, Jonathan Phillips, Norman Housley, Jochen Schenk, Paul Crawford, Peter Edbury, Anne Gilmour-Bryson és még sokan mások, akiknek munkáiból a legmélyebb tisztelettel és hálával merítettem.

A templomosok fekete-fehér zászló alatt indultak harcba, és lovaglás közben megesett, hogy zsoltárt énekeltek, mert ebből merítettek erőt. Helyénvalónak látszik, hogy történetüket e sorok fölidézésével kezdjük:

„Ne nékünk, ó Uram, ne nékünk, hanem a te nevednek adj dicsőséget, állhatatos szeretetedért és hűségedért.” [Zsolt 115:1]

Reméljük, hogy az Olvasó élvezni fogja az utazást.