11
Jaj neked, Jeruzsálem!
A Szentföldön ezután évekig látszatnyugalom uralkodott. A Mongisard-nál és a Jákob gázlójánál történteket követően mind Szaladinnak, mind a frankoknak időre volt szükségük ahhoz, hogy talpra álljanak, összeszedjék magukat és erőt gyűjtsenek. 1180 tavaszán kétéves fegyverszünetet kötöttek, amely lehetővé tette a szultán számára, hogy hatalmának megerősítésére összpontosítson Aleppóban és Moszulban, a frankoknak pedig, hogy a IV. Balduin egyre gyorsabban romló egészségi állapota miatt előállt vezetőválsággal foglalkozzanak. Mint a keresztes államok minden más fontos ügyében, a templomosoknak ebben is fontos szerep jutott.
Először is azzal az örökösen visszatérő és fontos feladattal kellett megbirkózniuk, amit a forráshiányos Kelet számára a Nyugaton összegyűjtendő támogatás jelentett. Annak a nemzetközi infrastruktúrának köszönhetően, amely a katonai szerzetesrendek hasznothozó nyugati tulajdonait kötötte össze a Tengerentúlon küzdő harci egységeikkel, mindez magától értetődően amolyan csatornaként is szolgált a kereszténység két fele között zajló pénzügyek és diplomáciai kapcsolatok számára. Így 1180-ban templomos küldöttséget menesztettek III. Sándor pápához Rómába azzal a szándékkal, hogy nyomást gyakoroljon egy újabb keresztes hadjárat kihirdetése érdekében. Sándor nem tartozott a katonai szerzetesrendek különösöbben lelkes hívei közé. A megelőző évben azon a lateráni zsinaton elnökölt, amely határozataiban kifejezetten megdorgálta a templomosokat és az ispotályosokat amiatt, hogy semmibe veszik a püspökök hatalmát, és saját használatukra szedik be az egyházi tizedet. Azonban az 1180-ban Rómába utazó testvéreknek ennek ellenére sikerült meggyőzniük őt arról, hogy igen nagy szükségben szenvednek és nehézségekkel kell szembenézniük.{307} A pápa beleegyezett abba, hogy egy újabb keresztes háború ügye mellé áll, amelyet az akkori idők egy vagy több kiemelkedő uralkodója fog majd vezetni. Ezzel egyidejűleg a templomos küldöttség katonai segítséget sürgető üzenetet küldött az idős II. Henrik angol, és az újonnan trónra lépett ifjú francia királynak. A testvérek európai tartózkodásuk ideje alatt értesültek arról, hogy a hatvanéves VII. Lajos gutaütés következtében elhalálozott, és koronáját a tizenöt éves fiára hagyta, aki később II. Fülöp Ágost néven vált ismertté.{308} Az átmeneti időszak nehézségei közepette a király figyelme nyilvánvalóan nem a Szentföldre irányult, vagyis a harmadik nagy keresztes hadjáratnak még nem érkezett el az ideje.
Noha a Rómában járt templomos küldöttségnek végül nem sikerült elérnie, hogy új keresztes hadjáratot indítsanak, a rend nem tétlenkedett beletörődve a fennálló helyzetbe. Jeruzsálemben a saját vezetőségében hajtott végre jelentős változtatást. Tekintve, hogy Saint-Amand-i Odo tömlöcben sínylődött, a rend tényleges vezető híján maradt. Robert Fraisnel ugyan viselte a „nagypreceptori” rangot, ám Odo életében nem lehetett mesterré választani.{309} Amikor aztán 1180-ban Odo a börtönben elhalálozott és a tisztség megüresedett, a templomosok generális káptalanja úgy döntött, hogy sem Robert Fraisnelt, sem más Keleten tevékenykedő testvérüket nem választotta meg új mesterükké. Ehelyett az idősebb, tapasztalt lovagra, Torrojai Arnoldra (Arnold de Torroja) esett a választásuk, aki hosszú pályafutásának jelentős részében Aragóniában vezette Krisztus seregét. Arnold 1167-től Spanyolország és Provence mestereként jelentős sikereket ért el a támogatások megszerzése és a rend vagyonának gyarapítása terén, még a kereszténység e nehéz helyzetben lévő térségében is.{310} Parancsnoki tevékenységén túl is nagy hírnévre tett szert, hiszen egy katalóniai katonaembert in absentia arra kiválasztani, hogy a Jeruzsálemben, Antiókhiában, Tripoliszban vagy bárhol másutt állomásozó lovagokat irányítsa, azt mutatta, hogy vezetői tehetsége iránt rendkívüli bizalmat tanúsítottak. E választás továbbá arra is utalt, hogy a rend tisztán látta annak fontosságát, miszerint érdemes hasznot húznia nemzetközi szervezetként játszott szerepéből. Tekintettel az Odo vezetése idején a korona és a rend között fönnálló, súrlódásokkal terhelt viszonyra, Arnold megválasztása reményteljes próbálkozásnak ígérkezett arra nézve, hogy a templomosok visszatérjenek eredeti feladataikhoz, és távol tarthassák magukat a belpolitikába viszályoktól.
Az új mesternek több mint egy esztendőre volt szüksége ahhoz, hogy megérkezzen Keletre, és új megbízatását átvegye, ennek megtörténte után azonban máris átrendezte a rend felső vezetését. Robert Fraisnelt elmozdította nagypreceptori tisztségéből, és helyére a valószínűleg Aragóniából való Gilbert Erailt nevezte ki.{311} Arnold egyik első küldetéseként vállalta, hogy az ispotályosok sokat tapasztalt és megfontolt mesterével, Moulins-i Roger-val (Roger de Moulins) karöltve közvetít az antiókhiai herceg és a pátriárka közötti vitában. A frankok egymással perlekedő csoportjai közötti nézeteltérések elsimítása kétségkívül fáradságos feladatnak bizonyult, ám Arnold bizonyára sejtette, hogy ez semmiség az előtte álló kihívásokhoz képest.{312}
Amint 1182-ben az ideiglenes béke véget ért, újabb adok-kapokkal terhelt összecsapás-sorozat kezdődött. Elsősorban a két legfontosabb kereskedelmi útvonalon történtek incidensek. A cél egyrészt a Transzjordániát átszelő, Egyiptomot és Damaszkuszt összekötő karavánutak, másrészt a Galileához közeli, Via Maris körül fekvő vitatott terület fölötti ellenőrzés megszerzése volt. A keresztény területek és birtokok elleni támadásait Szaladin a szent háború (dzsihád) nevében indította, melynek alapját az önmagáról kialakított kép – ő, mint a „hitetlenek ostora” – jelentette. A Kairó, Damaszkusz, Moszul és Aleppó fölötti uralomra támasztott igénye is erre a vízióra támaszkodott. Akadtak frank urak, akik e szterotípiát örömmel tették magukévá, és belementek a játékba. A legkihívóbbak közé tartozott Châtilloni Rajnald, aki lemondott az antiókhiai hercegi címről, és a keresztény államok egyik meghatározó személyiségeként Kerak ura lett. Majd 1183-ban egy hajórajjal zsákmányszerző körútra indult a Vörös-tenger keleti partja mentén fekvő, Arábia legszentebb tartományának tekintett Hidzsázba. Közben azt híresztelte: Mekkát és Medinát akarja elfoglalni, hogy Mohamed tetemét megszerezze. Ezt a provokatív viselkedést a szultán soha nem tudta neki megbocsátani.
Uralkodásának első éveiben Szaladin a hatalmának ellenszegülő muszlimokkal jóval több csatát vívott, mint a keresztényekkel. Ez a helyzet 1182-ben kezdett megváltozni.{313} Amint a békeidőszak hivatalosan is lejárt, két, egymást követő nyáron két ízben is támadást intézett a keresztény területek ellen. Seregével átkelt a Jordán folyón, majd a Galileai-tengertől délre fekvő frank vidéken vonult keresztül, és a tenger felől próbálta meg Bejrútot megostromolni, sikertelenül. A következő nyáron megint csak a keresztényeket fenyegette. Kiűzésére népes latin sereget toboroztak Lusignani Guido vezérlete alatt, aki Balduin húgát, Szibillát vette el feleségül, és egyre nagyobb hatalomra tett szert a királyságban. Guido a La Fève erőd környékén nem akart folyamatosan a muszlimokkal csatázni, ezért kitért az ütközet elől, kimerítve ezzel Szaladin türelmét és élelmiszerkészletét, majd rákényszerítette őt a visszavonulásra. Ez bölcs taktikának bizonyult, amelyet azonban ellenfelei – közöttük Tripolisz nagy hatalmú grófja, III. Rajmund – arra használt föl, hogy a gyávaság bélyegét süsse rá. Eme bírálat az elevenébe talált.
Ám az 1183-as esztendő legviharosabb időszakában, miközben Szaladin seregei a frank felségterület határán álltak, Balduin pedig a teljes cselekvőképtelenség állapotába süllyedt, a keresztényeknek kisebb gondja is nagyobb volt annál, minthogy Lusignani Guido sértett büszkesége fölött sopánkodjanak. Balduinnak bélpoklossága miatt nem lehetett gyermeke, és a Jeruzsálemi Királyság következő uralkodójára vonatkozó döntés már igen sürgetőnek bizonyult. A helyzet mérlegelése után a király örököséül egy másik Balduint, Szibilla húgának kisgyermekét nevezte meg, kinek apja, Montferrati Vilmos Aszkalonnál esett el 1177-ben, még mielőtt a sarja világra jött volna. Így hát 1183. november 20-án a gyermeket egy Türoszi Vilmos által megörökített, kissé nevetséges jelenet során a Szent Sír-templomban társkirállyá koronázták. A Szentföld bárói hűséget esküdtek az ötéves V. Balduinnak, ám – amint Vilmos megjegyezte – közülük sokan nehezményezték, hogy noha a királyság élén immáron két uralkodó is állt, a helyzet nem oldódott meg, „mivel feladata ellátására mindkettő alkalmatlannak bizonyult, egyikük a betegsége, másikuk éretlen kora miatt, így a koronázás teljesen fölösleges volt”.{314}
Ezért az öröklés kérdésének rendezése nem sokkal segítette elő a jeruzsálemi politikai helyzet stabilizálását. Mi több, inkább elmélyítette a királyság két legnagyobb hatalmú nemese közötti feszültségeket. Az egyik oldalon az ifjú uralkodó mostohaapja, Lusignani Guido, a másikon Rajmund, Tripolisz grófja nézett farkasszemet egymással, aki több ízben is szolgált régensként, felügyelte V. Balduin koronázási ceremóniáját, és arra számított, hogy majd kiélvezheti a rangjához méltó primátust. A két főúr egymás iránt táplált kölcsönös gyűlölete egy amúgy is nehéz időszakban újabb törést okozott a frank politikában, és pusztító következményekkel járt a királyságra nézve, amelynek védelmét pedig mindketten feladatuknak tekintették. 1185 májusában mindössze huszonnégy esztendősen elhunyt a megvakult, ágyhoz kötött, sokat szenvedésen átesett IV. Balduin. Miután eltemették atyja mellé a Szent Sír-templomban, a hétéves V. Balduin egyedüli uralkodóvá lépett elő. Ez persze semmit sem oldott meg, legkevésbé Guido és a kiskorú király mellé régensnek kinevezett Rajmund közötti elmérgesedett vetélkedést.
Az ifjú trónöröklése, aki képtelen volt egy kardot fölemelni, még kevésbé dühödten forgatni, a Templomos Lovagrendre is közvetlen hatással volt. 1184-ben, amikor a leprás IV. Balduin már a sír szélén állt, és a királyi hatalom öröklésének kérdése egyre súlyosbodó válságot idézett elő, egy nyugati küldetés formájában újfent igénybe vették Torrojai Arnold diplomáciai ügyességét. Ez alkalommal arra szerették volna rávenni valamely nagy nyugati királyság a feladatra alkalmas, felnőttkorú uralkodóját, hogyjöjjön Keletre, és megválasztása után vállalja a jeruzsálemi korona viselését. Maga a templomos mester utazott Európába Heraclius jeruzsálemi pátriárka és Moulins-i Roger ispotályos mester kíséretében. Az volt a szándékuk, hogy könyörögve kérik az uralkodókat, segítsenek megelőzni Keleten a katasztrófát, és azzal tegyenek tanúságot vérbeli keresztény királyi mivoltukról, hogy a legnagyobb szükségben is Krisztus városa és lakói segítségére sietnek. Azonban az 1180-as templomos követségnek sem az angliai II. Henriket, sem a franciaországi II. Fülöpöt nem sikerült rávennie arra, hogy a királyság segítségére siessen. A küldetés fiaskóval végződött.
Mindkét király érdekei sokkal előrébb valónak számítottak a saját birodalmukban, mint hogy vállalni merték volna azt a kockázatot, hogy koronájukat (akárcsak ideiglenesen is) félretegyék. Rokonszenvvel fogadták a fölkérést, ám egyikük sem tett eleget neki, amiért később nagy árat kellett fizetniük. Torrojai Arnold viszont még a királyi udvarokig sem jutott el, mivel a több mint 1600 kilométer hosszú, fáradságos tengeri és szárazföldi utazás közben a mester elhalálozott. A rend tehát arra kényszerült, hogy négy éven belül immár harmadjára is vezetőt keressen.
Választásuk sorsdöntőnek bizonyult. Az Arnold helyére lépő, a rendben újnak számító nyakas katonaember, Rideforti Gérard hatalmas energiával vetette bele magát a Szentföldet dúló harcokba és zűrzavarba. Ám mindeközben ő maga együtt a templomos testvéreivel és az egész Jeruzsálemi Királysággal megállíthatatlanul rohantak a legborzalmasabb végzet felé.
Rideforti Gérard Flandriából, vagy Északnyugat-Franciaországból érkezett 1175-ben a Szentföldre. Beszélt arabul, és a világi szolgálat legmagasabb tisztségeiben szerzett tapasztalatot, hiszen szolgált III. Rajmund, a tripoliszi gróf mellett, és királyi marsallá is kinevezték. A rendhez való csatlakozása azonban pusztán egy ingerült sértettségi rohamnak volt köszönhető, miután egy vitás házassági ügylet miatt kibékíthetetlenül összeveszett Rajmunddal. A történet szerint 1179-ben a gróf megígérte, hogy Gérard-t összeboronálja egyik vazallusának, Botrun urának a soron következő, kiházasításra váró leányával. Ám amikor az ifjú örökösnő megérett a frigyre, Rajmond hitszegő módon elállt az ígéretétől, és a lány kezét egy Plebanus nevezetű pisai kereskedőnek adta oda, aki hajlandónak mutatkozott az ifjú hölgyért a testsúlyának megfelelő mennyiségű arannyal fizetni. Gérard-t igencsak sértette az árulás, úgy érezte, hogy a becsületébe gázoltak. Az egész helyzetet tovább mérgezte a tény, hogy a kereszténység francia nyelvű területein az itáliaikat általános megvetéssel sújtották. Gérard tehát dühtől tajtékozva hagyta el Rajmund udvarát. Balduin király szolgálatába lépett, majd a betegségéből felgyógyulva belépett a templomos rendbe. Elképzelhető, hogy valamilyen komoly nyavalyában szenvedett, és szent esküvéssel megfogadta, csatlakozik a rendhez, ha az Úr hagyja felépülni. Ami biztos, a templomos életet kedvére valónak találta, és miután magára öltötte a fehér köpenyt, gyorsan haladt előre a ranglétrán. 1183-ban már sénéchalként szolgált.{315} Jelöltsége a mesteri rangra a parancsnok helyetteseként magától értetődő volt, amikor Torrojai Arnold 1184-ben távozott az élők sorából, ám a rend élére való felemelkedése végül számos vitát váltott ki.
Gérard – a túlságosan merész és igen gyakran elhamarkodott politikai akciók iránti fogékonyságának köszönhetően – megválasztásának pillanatától megosztotta a rendet. Az egyik szerző „boldog embernek” nevezte, áldott és dicső katonának, aki életét a Krisztus nevében végrehajtott haditetteknek szentelte. Ebből a szempontból meghatározó jellemvonásának a lovagi büszkeséget lehet nevezni, valamint azon tulajdonságát, hogy semmilyen helyzetben nem hátrált meg, még akkor sem, amikor már az élete forgott kockán.{316}
Mások azonban nem egy különleges egyéniségű, oroszlánszívű hőst, hanem indulatos természetű, lobbanékony méregzsákot láttak benne, aki másokat is felbátorított, és így belesodorta őket a vakmerő kalandjaiba, sok kiváló harcos halálát okozva ezzel.{317} Nem könnyű megítélni, hogy melyik jellemzés illett jobban Gérard-ra. Az bizonyos, hogy távol állt tőle a Blancfort-i Bernát-féle konzervatív katonai politikára jellemző ösztönös óvatosság. Ugyanígy Torrojai Arnold diplomáciai tapintata is hiányzott belőle. Heves vérmérséklete saját magának és a rendnek is igen sok kellemetlenséget okozott. Másfelől nézve viszont, nehéz idők jártak akkoriban, és nem volt könnyű a rendet irányítani. Az 1180-as években a mennyországba vezető út el volt zárva a gyávák elől.
V. Balduin 1186. augusztus végén hunyt el Akkonban. Mindössze nyolc esztendőt élt, és egyedüli királyként alig több mint egy éven át uralkodott. A gyermek holttestét a templomosok kísérték vissza Jeruzsálembe. A Szent Sír-templomban, királyi nagybátyja és nagyatyja melletti kicsiny sírban helyezték örök nyugalomra, fényűző koporsóját pompás faragások díszítették: akantuszvirágok, illetve Krisztus képmása, amit angyalok és elpusztult madárfiókák vettek körül.{318} A gyermek nyughelyének szépsége azonban nem feledtetheti a tényt, hogy halála súlyos utódlási válságot idézett elő a királyságban.
Amikor V. Balduint királlyá koronázták, megállapodás született arról is, hogy halála esetén Jeruzsálem következő uralkodóját a nyugati keresztény világ legelőkelőbb vezetőiből – a pápából, az angol és a francia királyból, valamint a Szent Római Birodalom császárából – álló tanács fogja kijelölni. Anjou Fulkó sikeres megválasztása okán döntöttek e fennkölt elv leendő alkalmazása mellett. Elméletben sok minden szólt emellett annak dacára, hogy a tanács egyik tagja sem tartotta célszerűnek, hogy elfoglalja majd a megüresedett trónt. Az utódlás születés és családi előjog alapján történő megoldása egy bélpoklossal és egy gyermekkirállyal áldotta meg az országot, és egyik sem segítette elő a Föld legszentebb királyságának megóvását. Sajnos 1186 augusztusában, amikor Balduin elhalálozott, föladták a választás elvét, így ehelyett kíméletlen harc indult a hatalomért, amelyet Rideforti Gérard tett lehetővé, és javarészt maga irányított a háttérből.
Ajeruzsálemi régensséget több éven keresztül Rajmund, Tripolisz grófja és Lusignani Guido is magának követelte. Balduin halála alkalmat kínált Szibillának és Guidónak, hogy a vetélkedést egyszer s mindenkorra eldöntsék, amelyhez Gérard személyében egy készséges és számukra kivételesen jó helyzetben lévő szövetségesre leltek. A templomosok mestere ugyanis nem felejtette el és nem is bocsátotta meg Rajmund grófnak az ellene elkövetett árulást, amikor jog szerinti feleségét egy fazék aranyért más kérőnek engedte át. Ráadásul meghatározó szerepet játszott a jeruzsálemi király koronázásához elengedhetetlen kellékek hozzáférhetőségének biztosításában.
Tehát ahelyett, hogy hónapokat vártak volna arra, hogy a nemzetközi hatalmasságok kiizzadják a döntésüket, Guido és Gérard úgy határozott, hogy támogatja Szibilla igényét apja trónjára, eképpen tolva félre riválisának, Izabella húgának a követelését. Rávették Heraclius jeruzsálemi pátriárkát, hogy végezze el a koronázási szertartást, még mielőtt bárki megállíthatná őket. Az ellenlábasainak szóló engedményként megígérték, hogy Szibilla elválik Guidótól, és a maga választotta férjhez fog hozzámenni.
Egy ilyen gyorsan és vakmerően végrehajtott lépéshez persze gyakorlati segítség is szükségeltetett, hiszen az egész akció sikere azon múlott, hogy vajon Szibilla meg tudja-e szerezni a koronázáshoz szükséges szent kellékeket. A királyi ékszereket és a jeruzsálemi királyi jelvényeket rejtő kincstár ugyanis csak három különböző kulcs egyidejű alkalmazásával tárult fel. Ezek közül egyet-egyet a jeruzsálemi pátriárka és Moulins-i Roger ispotályos mester őrzött, míg a harmadik a templomosok mesterének birtokában volt.
Mind Gérard, mind Heraclius pátriárka támogatta Szibillának a korona megszerzésére irányuló erőfeszítését, ám Moulins-i Roger egyáltalán nem volt biztos a dolgában. Gérard arra a következtetésre jutott, hogy az lesz a legcélravezetőbb, ha személyesen győzi meg őt. Ezért 1186. november 11-én, miközben a kapukat bezáratta, hogy ellenségeik ne léphessenek be a városba, emberei élén Gérard fölkereste az ispotályos mestert annak jeruzsálemi szállásán, és terjedelmes szónoklatban szólította föl a kulcs átadására, és arra kérte, hogy nyugodjon bele az elkerülhetetlen hatalomátvételbe. Roger azonban nemet mondott. Végül csak a kettőjük közötti fizikai konfrontáció után egyezett bele az ispotályos mester a kulcs átengedésébe, amelyet dühében kidobott az udvarra ahelyett, hogy udvariasan átnyújtotta volna.
Ezek után már semmi sem állt a koronázás útjába. Rideforti Gérard-nak, aki szó szerint előteremtette a koronát a kincstárból, kitüntetett hely jutott a ceremónián, örömét nehezen is tudta palástolni. Amikor a királyság jelképét Szibilla fejére helyezték, Gérard az oltár közelében állt – ám lélekben még ennél is szorosabban támogatta Szibilla fondorlatos szándékait. A koronázást követően az új királynét megkérdezték, hogy kit fog maga mellé választani királynak a megosztó, viszálykeltő Lusignani Guido helyébe, akitől az előzetes tervek szerint rövid időn belül el kellett válnia. A Szent Sír-templomban összegyűlt sokaság mély megdöbbenésére Szibilla erre válaszul odahívta Guidót, maga elé térdeltette, és egy másik koronát helyezett a fejére.
Az oldalán álló Rideforti Gérard is rátette kezét Guido koronájára, és segített megigazítani. Eközben megelégedéssel hallgatta a suttogást, miszerint „ez a korona ugyancsak ért annyit, mint a Botron-féle házasság” – a menyasszonyra céloztak, akit Rajmund elvett tőle. Így vált a templomos mester királycsinálóvá. Hamarosan az udvar héjái között találta meg a helyét, ahol szünet nélkül az agresszió, mint amolyan kormányzati vezérelv, szükségességét hangoztatta, amely egyaránt irányul az iszlám erői és a belső ellenség ellen. Ám e kombináció végül halálosnak bizonyult.
A názáreti őrség katonái 1187. április 30-ának éjjelén Szaladin felfegyverzett felderítőire lettek figyelmesek, akik a város mellett ellovagolva a néhány mérfölddel távolabbi, északnyugatra fekvő Szephoria (Szaffúrijja) felé igyekeztek. A hatalmas kőtömbökből emelt várával és egy római amfiteátrum maradványaival rendelkező települést a keresztény véderők gyülekezési pontjaként volt kijelölve. Ezeket a katonákat már az új király toborozta, hogy Szaladin egyre nagyobb erejű betöréseit visszaverjék. A latinok birtokain átvonuló, az útjukba eső földek terméseit fölperzselő muszlim seregek megjelenése mind gyakoribbá vált, és a szaracénok ez alkalommal is jóval a Jordánon túl húzódó keresztény vidék belsején masíroztak keresztül.
Guidónak és Szibillának az előző év augusztusában, igencsak vitatott körülmények között lezajló trónra lépésének indokaként azon érv szolgált, hogy a hatalomátvétel eredményeképpen erősödni fog a latin királyság biztonsága. Ám most ennek pontosan az ellenkezője történt. Az Amalrik király halála utáni években a frank hatalom lesújtó módon meggyengült. Ez, illetve a királyságban uralkodó zavaros állapotok, bármely – az országra szemet vető – uralkodót fölbátorítottak volna. Szaladin vakmerő betörései azonban a frankokkal szembeni személyes attitűdjének átalakulását is tükrözték. Az 1180-as évek elején beérte azzal, hogy időnként be-benyomult valamely vitatott hovatartozású területre. 1186-tól viszont megváltozott a látásmódja, és a keleti latinokban már nem csupán egyszerű vetélytársat látott, akikkel állandóan viaskodni kell, hanem a puszta létét is fenyegető ellenséget, amelyet el kell tüntetni a föld színéről. Katonai pályafutása során Szaladin egy olyan fanatikus álarcát öltötte magára, aki gondosan igyekezett megtisztítani a világot a gonosztól, és akinek a szent háború volt a mindene. 1185-ben elérkezett az ideje annak, hogy a lehető legkomolyabban kezdjen cselekedni e retorika szerint. Ebben az évben ugyanis a szultánt igen súlyos betegség gyűrte le, „életéről lemondtak, és annak is elterjedt a híre, hogy már meghalt” – jegyezte föl életrajzírója és tanácsosa, Ibn Saddád.{319} Úgy látszik azonban, sikeres fölépülését követően ellenállhatatlan vágy támadt benne, hogy bármi áron kiirtsa a föld színéről ellenségeit.
A következő években, 1186 végén és 1187 elején polgárháborúvá kezdett fajulni Guido, jeruzsálemi király és vetélytársa, III. Rajmund, tripoloszi gróf hívei közötti ellenségeskedés. Tripolisz grófja – Guido mohó hataloméhsége miatti dühében – azt a tervet eszelte ki, hogy az uralkodói kettőst egy saját maga választotta párra – Toroni Onfroi-jal és feleségével (aki egyben Szibilla testvére is volt), Izabellával – cseréli le. Ráadásul annak érdekében, hogy magát ezen államcsíny tervezése közben biztonságban tudja, Rajmund egy provokatív, csaknem esztelen lépésre szánta el magát: személyesen fegyverszünetet kötött Szaladinnal, ezzel pedig megengedte neki, hogy a felségterületén felderítő tevékenységet folytasson. Szaladin hétezer fős csapata tehát e megállapodás értelmében vonulhatott el Názáret mellett 1187 áprilisának utolsó napján. A sereget a hűséges és tapasztalt török emír, a Gökböriként (azaz „Kék Farkas”-ként) is ismert Muzaffar ad-Dín vezette. A vén harcos Szaladin megbízható fiával és várható trónörökösével, al-Afdallal közösen látta el a parancsnoki teendőket.
Történetesen április 30-án este Rideforti Gérard egy küldöttség tagjaként igen közel járt Názárethez. A deputáció Jeruzsálemből északnak, Tiberiasba tartott azzal a céllal, hogy Rajmund és a király között valamilyen megállapodást hozzon tető alá. A templomos mester már korábban is fegyveres leszámolást sürgetett a szakadár gróffal szemben, Guido azonban ezt ellenezte, és úgy tervezte, hogy május elején Tiberiasban béketárgyalásba kezdenek. Gérard tehát Moulins-i Roger és Józsiás türoszi érsek, illetve saját kíséretének társaságában éppen a városba tartott. Azt tervezték, hogy útközben, a La Fève templárius erődjében még a nagy hatalmú Ibelini Baliánnal is kiegészítik a soraikat, majd együttesen Tiberiasba lovagolnak, hogy ott megpróbálják Rajmundot békésen a józan ész útjára terelni.
Amikor azonban Rideforti Gérard tudomására jutott, hogy Rajmund megengedte Szaladin embereinek, hogy szabadon kalandozzanak a földjein, a mesteren a legharciasabb ösztönök lettek úrrá. Názáret nem tartozott Rajmund felségjoga alá, így a megkötött fegyverszünet nem vonatkozhatott a város lakosságára. Gérard – a templomosok vezetésére szóló megbízatását radikálisan értelmezve – úgy döntött, hogy a grófság területének védelme is az ő kötelessége.{320} Küldöncöt menesztett tehát a legközelebb eső templomos helyőrségbe, Kakunba azzal a paranccsal, hogy nyolcvan lovag sietve csatlakozzon hozzá. Moulins-i Roger csak vonakodva követte a példáját, és tíz ispotályost állított ki csupán, ám a létszám a király társaságában tartózkodó további negyven lovaggal bővült. A csapat ahelyett, hogy folytatta volna útját La Fève és Tiberias felé, Názáretnek vette az irányt, hogy a szultán embereinek hollétét felderítve távozásra kényszerítsék őket.
Száznegyven lovag (az eredeti csapat meg az erősítés) már tekintélyes erőnek számított – figyelembe véve, hogy milyen sietséggel toborozták össze őket –,ám mindenképpen eltörpült Szaladin vezéreinek hétezer katonája mellett. Május elsejének reggelén a hatalmas különbség még szembetűnőbbé vált, amikor a templomosok a Názárettől nem messze eredő Cresson-forrás melletti erdős részen{321} rábukkantak al-Afdal seregére. Ekkor Gérard mellett lovagolt a templomosok csaknem teljes vezérkara: a mester helyettese, Alnetói Urs (Urs of Alneto), a korábbi nagypreceptor Robert Fraisnel, aki ekkor már a templomosok marsallja volt, valamint a köztiszteletben álló Maillyi Jakab (James de Maillé). A helyzetet Moulins-i Roger-val együtt mérlegelve mindannyian arra jutottak, hogy az egyetlen helyes döntés, ha feltűnés nélkül visszavonulnak. Mindannyian így vélekedtek egy ember kivételével: Rideforti Gérard egészen másként látta.
„Gérard tetterős, határozott, ugyanakkor indulatos és meggondolatlan lovag volt.” Így jellemezte a német krónikás, Paderborni Olivér a templomos mestert, amikor beszámolt a Cresson-forrásnál tanúsított magatartásáról.{322} Még ha figyelembe veszi a meglepetésszerű támadás előnyét, akkor is nyilvánvaló oktalanság volt azt feltételezni, hogy néhány száz harcos küzdelme ezrekkel szemben bármilyen más eredményhez vezethet, mint a teljes megsemmisülés. Gérard azonban amellett kardoskodott, hogy keresztényi kötelességük megütközni az ellenséggel, és „Krisztus örökségét védelmezni”.{323} Vonakodásuk miatt az ispotályosok mesterét és Maillyi Jakabot is kipellengérezte, gúnyolódva gyávának nevezte.{324}
A történteket jóval később leíró angol krónikás, Coggeshalli Ralf (Ralph of Coggeshall) Gérard szájába terjedelmes, szóvirágokkal tűzdelt beszédet adott. Ebben magasztalta a templomosok „haszontalan és mulandó dolgok” iránt tanúsított megvetését, és amellett érvelt, hogy ők az igazi letéteményesei a makkabeusok örökségének, akik „az egyházért, a törvényért és a Keresztre Feszített örökségéért” küzdöttek.{325} Másként fogalmazva: a fehér köpenyüket díszítő vörös kereszt megkövetelte, hogy szembeszegüljenek a muszlimokkal, és harcoljanak. Csaknem bizonyos, hogy Coggeshalli Ralf e szavakat a képzeletéből hívta elő, ám mégis pontosan érzékeltette Gérard szélsőséges hozzáállását a 12. századi lovagság követelményeihez, valamint általánosságban a rend idealizált gondolkodásmódját.
Minden vörös keresztet viselő lovag fölesküdött arra, hogy élete végéig a rendet szolgálja, engedelmeskedik a mesternek, valamint hogy „Istentől nyert erejével és hatalmával segít meghódítani Jeruzsálem szent földjét”.{326} A Cressonnál összegyűlt templomosok mindegyikének volt már egy olyan pillanat az életében, amikor arra a kérdésre, hogy vajon készen áll eme dolgok megtételére, ekképpen válaszolt: „Igen, uram. Isten engem úgy segéljen!” Most, íme, elérkezett az ideje ígéretük beváltásának. Amikor mesterük arra utasította őket, hogy támadják meg az övékénél talán hússzor is nagyobb sereget, nem volt választásuk, engedelmeskedniük kellett. A lovagok keresztet vetettek, és egyemberként kiáltották: „Krisztus az életünk, és a halál a jutalmunk!” Majd őrült sebességgel al-Afdal és a serege felé vágtattak.{327}
Amikor Clairvaux-i Bernát az 1120-as években megírta a maga manifesztumát az új lovagság dicséretéről, arra kérte a templomosokat, hogy a halálos veszéllyel szembenézve a következőket mondják magukban: „Mert ha élünk, az Úrnak élünk; ha meghalunk, az Úrért halunk meg.”{328} Azt is mondta nekik, hogy ha Krisztus nevében önként mennek a halálba, akkor egész biztos, hogy elnyerik az üdvösséget. Magától értetődik, hogy Bernát a Szentföldtől több ezer kilométernyi távolságra elmélkedett minderről, és dicsőítette a soha meg nem tapasztalt vértanúságot. Ehhez képest egészen más helyzetben találta magát az a kilencven templomos lovag, akiket kiparancsoltak a várukból, és egy minden esély nélküli rohamra vezényeltek azzal, hogy küzdjék le a félelmüket, és hajtsák végre a feladatot. Ők pedig ekként cselekedtek. Mindegyikük a lova véknyába vágta a sarkantyúját, és így a Cressonnál vívott ütközet hírneve hosszú ideig fönnmaradt a keresztesekről szóló történelemben.
A rideg valóság viszont az volt, hogy a szaracénokat megtámadó 140 lovagból – a templomosok között voltak olyanok is, akik csak belesodródtak ebbe az őrültségbe – mindössze maroknyian maradtak életben. A rohamra parancsot adó Rideforti Gérard súlyosan megsebesült a csatában, ám végül három bajtársa kíséretében sikerült elhagynia a harcmezőt. Ötven vagy hatvan lovag az ütközetben esett el, a többit pedig – Szaladin nagy örömére – börtön és rabszolgasors várta. Moulins-i Roger-nak, az ispotályosok mesterének, aki csak vonakodva csatlakozott a vállalkozáshoz, akárcsak a templomos marsallnak, Robert Fraisnelnek és (föltehetőleg) a mester helyettesének, Ursnak a fejét vették.{329} A lovagok halálba vezető útja nem volt könnyű: a krónikás Ibn al-Athír megfogalmazása szerint „olyan csata volt, amelybe bele lehetett őszülni”.{330} Mindazonáltal – ahogyan Coggeshalli Ralf írta – „a kegyetlen halál csaknem mindegyiküket utolérte”.{331} A templomosok és társaik a vértanúság dicsőségét keresték, és rátaláltak. Ugyanígy járt az ispotályosok mestere számos testvérével együtt, valamint az a nagyszámú názáreti lakos, akik a lovagokat követték tisztes távolból a zsákmány reményében, ám végül a muszlim lovasok lecsaptak rájuk, amint hazafelé menekültek.
Talán a meggondolatlan, felelőtlen roham iránti kegyeletből a Cressonnál elhunytak hősies helytállása emlékére rövid időn belül számos legenda született. Maillyi Jakab halála valóságos keresztény népmesévé magasztosult, amelyben ő a vértanúságot hősiesen és boldog derűvel vállaló, eszményi keresztes vitéz példájaként jelent meg. Az egyik korabeli krónika szerzője szerint Jakab – amikor már csaknem minden bajtársa elesett – egyedül maradt a harcmezőn, „az ellenséges harcosoktól körülfogták és minden emberi segítségtől elzárták, és amikor látta, hogy minden irányból ezrek meg ezrek törnek rá, elhatározásában megacélozva, hősiesen vállalta a küzdelmet: egy mindenki ellen”.{332} E történet úgy szól, hogy Jakab ellenségeit oly mértékben lenyűgözte a templomosok bátor helytállása, hogy kérlelték, tegye le a fegyvereit és adja meg magát, hogy megkímélhessék az életét. Azonban ő nem hallgatott rájuk, és folytatta a harcot, míg „végül a lándzsáktól, kövektől, dárdáktól inkább szétroncsolva, mint legyőzve földre rogyott, és boldog szívvel, a mártírok koronájával a fején fölemelkedett a mennyekbe”. Később azt is híresztelték, hogy Jakab fehér paripája és köpenye arról győzte meg Szaladin harcosait, hogy „a keresztények védelmezője, a fényes páncélzatú” Szent György jelent meg előttük, ezért örömük nem ismert határt, amikor végre lekaszabolhatták.
Az embert megölhették, ám a legendát nem. Miután kihűlt, megmerevedett, és a természet erői átvették az uralmat fölötte, Jakab teteme szent ereklyévé vált. Sokan homokot szórtak földi maradványaira, majd a fejükre hintették abban a reményben, hogy ezáltal a holt ember minden erénye beléjük száll. Valaki a nemi szervét metszette le, „és biztonságban őrizte, hogy majd gyereket nemzzen vele, hiszen ha még halott is, a szent férfiú hímtagja – ha ilyesmi egyáltalán lehetséges – olyan örökösnek adhat életet, akiben az övéhez hasonló virtus fog majd buzogni”.{333}
Szaladin katonái a Maillyi Jakab teteméből származó szent amulettek értékének a többszörösét zsákmányolták el a lemészárolt bajtársaitól. Rideforti Gérard levélben tájékoztatta a pápát a Cressonnál elszenvedett fájdalmas vereségről, és azt is elpanaszolta, hogy „az emberveszteség mellett lovakban és fegyverekben is súlyos károkat szenvedtek”, továbbá arról is értesítette a Szentatyát, hogy „a gonosz és hitetlen fajzat mind nagyobb hévvel […], még a szokásosnál is nagyobb erővel és romlott céljait követve támadja a királyságot”.{334} Ama tényt viszont elhallgatta, hogy amikor Szaladin hada elvonult, katonái több tucat templomos fejét emelték magasba a lándzsájuk hegyére tűzve.
A cressoni vereség után alig két hónappal, 1187. június 27-én, pénteken Szaladin a Galileai-tengertől néhány kilométerre délre ismét átkelt a Jordánon. Ez alkalommal harmincezer főből álló sereget vezetett, amelynek nagyjából a felét lovasok alkották. Több héten át tartózkodtak ashtarai gyülekezőhelyükön, ahol gyakorlatoztak, és áttekintették az alkalmazandó harctéri taktikát. Ez már nem fölfedező hadjáratnak indult: igazi invázióra készültek, a már régóta ígért csapásra, amely a jeruzsálemi keresztény királyság eltörlését tűzte ki céljául.
Mivel a szultán nem rejtette véka alá a szándékát, Guidónak volt ideje összegyűjteni erőit. A cressoni csata után minden, Keleten élő, katonáskodásra alkalmas keresztény férfit arra szólított föl, hogy ragadjon fegyvert, és a királyság védelme érdekében csatlakozzon hozzá. Ez volt az arrière, az általános mozgósítás, amelynek kihirdetése a keresztény állam létét fenyegető veszélyt jelezte. A várakból csaknem teljesen kivonták a helyőrségeket, hogy „egyetlen fegyverbíró férfi se maradjon a városokban, falvakban és a várakban”.{335} A katonai rendeket az összes elérhető világi lovaggal együtt fegyverbe hívták. A gyalogsági erők kiegészítésére és a harcedzett könnyűlovasság biztosítására több ezer zsoldost fogadtak föl. Ennek költségeit abból a „talált pénzből” fedezték, amelyet II. Henrik fizetett az Egyháznak, így vezekelt Becket Tamás érsek – a canterburyi katedrálisban 1170 decemberében történt – meggyilkolásában játszott szerepéért. A templomosok őrizetére bízott összeget eredetileg egy új keresztes hadjárat támogatására fordították volna, de ők – a vészhelyzetre való tekintettel – úgy határoztak, hogy a pénzt most használják fel. Az egyik krónikás arról számolt be, hogy Rideforti Gérard, aki az elszenvedett vereségért mindenáron szeretett volna visszavágni, készséggel ajánlotta fel az összeget, hogy azt „a szaracénok elleni küzdelemre, meg annak a gyalázatnak és az okozott kárnak a megbosszulására fordítsák, amelyet neki okoztak”.{336} Mindent összevéve Guido serege minden bizonnyal legkevesebb húszezer főre rúgott, ebből ezerkétszázat tettek ki a lovagok, közöttük több száznyi fehér köpenyes templáriussal. Ez a szám a rend keresztes államokban található elit haderejének talán a harmadát tehette ki. A csapatok a szephoriai megerősített támaszponton gyülekeztek, ahol élelmiszer- és vízellátásuk biztonsága tudatában nyugodtan készülhettek a támadásra. „Hatalmas had gyűlt egybe, annyian voltak, mint a sivatag homokja, megszámlálhatatlanul sokan” – írta Imád ad-Dín, Szaladin kancellárja.{337} A Szent Keresztet is előkészítették, amelyet az ekkora méretű sereg előtt hordoztak a szokások szerint, hogy szükség esetén ezzel biztosítsák Krisztus védelmét.
Imád ad-Dín vélekedése szerint a frankok nagyon is jól tudták, hogy a végítélet szörnyűségeihez hasonló háború fenyegeti őket – „az iszlám minden ereje az összes hitetlennel szemben” –, és a krónikás bizony nem tévedett.{338} A cressoni csatavesztés után a király és III. Rajmund, Tripolisz grófja között törékeny béke jött létre, ám ebben a kérdésben Guido haditanácsának a tagjai korántsem voltak egységesek, hiszen közülük többen (beleértve a templomos mestert is) továbbra is megbízhatatlan hitszegőnek tartották Rajmundot. Amikor ismertté vált, hogy Szaladin átkelt a folyón, a haditanácson belül lappangó személyes ellentétek és a háború kérdésében képviselt eltérő álláspontok is hamar felszínre kerültek.
Guido ösztönös reakciója, amikor farkasszemet nézett az ellenséges haderővel, a halogatás, az időhúzás és az ellenfél kifárasztása volt anélkül, hogy megütközött volna vele, főkként akkor, ha a csata bizonytalan kimenetelével kellett számolnia. Annak ellenére, hogy a keresztény királyság történetének egyik legnagyobb seregét toborozta össze, 1187 júliusában is e stratégia felé hajlott. Szaladin kétségtelenül erős hadat állított ki, egységesnek azonban korántsem volt mondható. Bár az is igaz, hogy „harcosai amennyire különböztek honukat, szokásaikat, nevüket illetően, annyira egységesek voltak azon elhatározásukban, hogy a Szentföldet feldúlják” – írta az egyik korabeli frank szerző.{339} A Guido által alkalmazott taktika abból állt, hogy mindaddig elkerüli a Szaladinnal való összecsapást, amíg annak szövetsége össze nem omlik, hadserege pedig szétzilálódik.
Szaladin meg épp azt akarta elérni, hogy ellenfele föladja a kivárás stratégiáját. Ez amúgy is olyan válfaja volt a hadviselésnek, amely nem igazán nyerte el a tetszését számos, a király környezetéhez tartozó főúrnak. Régens korában kigúnyolták amiatt, hogy nem állt ki Szaladinnal, amikor az 1183-ban betört Jeruzsálembe, ezért most fogékonynak tűnt egy olyan tanács megfogadására, amely akkori megszégyenítéséért elégtétellel kecsegtetett.
1187. július 2-án hajnalban Szaladin seregével Tiberias ellen indult, és ostrom alá vette a várost. A lakosoknak sem kedvük, sem erejük nem volt a védekezéshez, így otthonaikat csakhamar kifosztották és fölégették. A helyőrség kitartott, de baj itt is akadt: Rajmund felesége, Eschiva ugyanis a várban rekedt, ezért fönnállt annak a veszélye, hogy Szaladin foglyul ejti. Azt persze nem tartották valószínűnek, hogy rosszul bánnának vele, ám a váltságdíját vélhetően igen magasra emelnék, és már a puszta tény, hogy fogságba esett, is igen nagy szégyen lenne.
Rajmund javára legyen mondva, városa és felesége iránt érzett aggodalmát félretéve arra biztatta a királyt, hogy szilárdan tartson ki, és ne hagyja magát a Szaladin szabta feltételekkel csatába kényszeríteni. Ragaszkodott álláspontjához, miszerint észszerűbb, ha váltságdíjat fizetnek a hitveséért, minthogy a sereg a muszlimok csapdájába essen. Ám Rideforti Gérard-ban ugyanaz az ádáz harci hév lángolt, mint ami nyolc héttel korábban Cressonnál is fűtötte. Az ispotályosok új mesterével, Aspi Armengaud-val (Armengaud d’Asp) karöltve tehát ennek pontosan az ellenkezőjétjavasolta.{340} Az egyik francia forrás indulatos beszédet adott Gérard szájába, amelyben méltatlankodva kérdezte, vajon az uralkodó tényleg arra hajlik, hogy egy hitszegő tanácsaira hallgasson, majd rámutatott arra, hogy a király becsülete az előrenyomuláson múlik.{341} Figyelembe véve Gérard korábban is kinyilvánított bosszúszomját és a szélsőséges vélekedések iránti fogékonyságát, ez hihetőnek tűnik. E stratégiai tanács azonban végzetesen rossznak bizonyult. Guid harapófogóba került: egy bizonytalan kimenetelű ütközet és egy vér nélküli, ám szégyenletes vereség lehetősége közé, így a templomos mester javaslatát fogadta meg, és a támadás mellett döntött, ekként belesétálva a felállított kelepcébe. Ahogyan utóbb maga Szaladin fogalmazott, „a hitetlenség sötét éjszakájában hirtelen hajnalodni látszott”.{342}
Július 3-a reggelén a templomos lovagok Guido király népes serege utóvédjeként lovagoltak, amint a had Szephoriából kivonulva a régi római országúton haladt előre keleti irányban Tiberias felé. „Igazi meleg, rekkenő nyári nap volt” – írta Ibn al-Athír, és a fegyveresek nehezen vonszolták magukat előre a sivatagban.{343} A templomos testvéreknek már bőséges tapasztalatuk volt a hasonló körülmények között megvívott harcban, ám szomjazni ők is szomjaztak, és akárcsak Guido seregének többi része, maguk is természetes forrásokból pótolták apadó vízkészletüket. A sereg délben Turan városánál állt meg, ahol kutat találtak, noha arra nemigen volt alkalmas, hogy húszezer ember, meg a lovaik és málhás állataik szomját oltsa. Előttük száraz pusztaság terült el, ahová Szaladin már jó előre kiküldte a katonáit, hogy az összes föllelhető kutat és forrást temessék be. Saját seregét a hátországból látta el ivóvízzel, amelyet tevekaravánok szállítottak a Galileai-tenger partjaitól. Erősen elszánta magát arra, hogy ezt az utat elzárja a keresztesek elől.
Ekkor derült hát ki, hogy Rideforti Gérard miféle esztelen tanáccsal szolgált. Turant elhagyva ugyanis a seregnek olyan területen kellett áthaladnia, ahol a katonák minden egyes lepergő órával egyre jobban legyöngültek a kiszáradástól. De ha már e stratégia mellett határozta el magát, Guido nem akart változtatni a szándékán. A hátvédben haladó templomosok, Gérard és helyettese, Terricus – aki egyben a rend sénéchalja is volt – vezetésével követték a Tiberias felé tartó sereget. Lovaglás közben azonban a templomosok már nem ültek tétlenül, és időnként vissza-visszaverték a Szaladin főseregéből kiküldött, egyre többször támadásra vetemedő, portyázó csapatokat. Közben a fősereg megváltoztatta útirányát, és Kafr Sabt felé fordult, majd megállt, hogy bevárja a latinokat.
Azon történetek szerint, amelyeket a templomos testvérek a későbbi hónapokban-években meséltek el, ekkor már gyötrő aggodalom telepedett rá Guido katonáira. Úgy szólt a legenda, hogy előrehaladásuk közben a király kamarása felnézett a forró nyári égboltra. Egy sast vett észre, amint a had fölött vitorlázott, és karmai között egy számszeríjat tartott hét nyíllal (a hét halálos bűn jelképeként), „miközben félelmetes hangon azt rikácsolta: »Jaj neked, Jeruzsálem!«”{344} Elöl pedig Szaladin várt rájuk.
Amint Guido serege maga mögött hagyta Turant, a szultán unokaöccsei, Takí ad-Dín és Muzaffar ad-Dín nagy sietve bevették a várost, elvágva ezzel mind a visszavonulás, mind a vízutánpótlás egyetlen megmaradt útját. Ekképpen a támadók – Szaladin szavait idézve – „menekülni már nem menekülhettek, és maradni sem maradhattak”.{345} A sziklás, védtelen és csontszáraz fennsík felé reménytelenül vonuló, a feldúlt és kifárasztott keresztény sereget tehát minden oldalról bekerítették. Egész nap igen lassú menetben, nehézkesen haladtak előre, majd végül megálltak, és egy ivóvíz nélküli éjszakának elébe nézve tábort vertek, amelyhez az ellenség oly közel merészkedett, hogy a sötétben hallották, amint beszéltek hozzájuk. „Ha egy macska szökött volna meg a keresztény seregből, a szaracénok egész biztosan nyakon csípik” – olvashatjuk egy jól értesült forrásban.{346} A keresztények igen nyomorúságos éjszakát töltöttek a csillagos ég alatt, miközben a fejük fölött csak úgy röpködtek az Allahu Akbar (Allah a legnagyobb) meg a lá iláha illa Allah (Nincs más isten, csak Allah) kiáltások. Északkeleten emelkedett a „Hattín szarvai”-ként ismert természeti képződmény, amely egy kialudt vulkán sziklás ikerhalmai. Alatta egy falu terült el, mellette pedig forrás csobogott, ám az odavezető utat eltorlaszolták. A frankoknak nem maradt más választásuk, mint hogy feküdjenek a sötétben, és csöndben szenvedjenek.
A hajnalban fölocsúdó szomjas frankok – támadásra számítva – magukra aggatták a fegyvereiket. A kegyetlen és ravasz Szaladin azonban nem vetett véget a szenvedéseiknek, és hagyta őket továbbvánszorogni Hattín szarvai felé, majd arra utasította embereit, hogy gyújtsák föl a sivatagi cserjét. Füstfelhő töltötte meg a levegőeget, kaparta-marta a frankok kiszáradt torkát, és – Szaladin reményei szerint – megízleltette velük a pokolban rájuk váró gyötrelmeket. Amikor végül az egész síkságra sűrű, maró füst borult, parancsot adott íjászainak, hogy álljanak csatasorba. Ezután fölajzották az íjukat, és lőttek. A nyílvesszők pedig „sáskarajként” hasították át a levegőt, csak úgy hullottak a megsebzett gyalogosok és a lovak.
Az alig látó, a forróságtól szenvedő, fáradt, legyöngült és ellenséges tűznek kitett frank sereg fegyelme kezdett fölbomlani. Mindenképpen támadást kellett indítani, ezért – egy akkoni kereskedő levele szerint, akinek fülébe jutottak a csatáról kiszivárgó hírek – Guido a templomosokhoz fordult, és fölszólította őket, hogy vezessék a sanyargatóik ellen indítandó rohamot. „Parancsot adott a mesternek és a templomos lovagoknak, hogy kezdjék meg a rohamot. […] A templomosok oroszlánként vetették rá magukat az ellenségre, egy részüket a halálba küldve, a többieket pedig megfutamítva.”{347}
Terricus, a templomos mester helyettese az előörsöt vezénylő Rajmund, tripoliszi gróf oldalán küzdött. Csatlakozott hozzájuk Szidóni Rajnald, az utóvéd parancsnoka, valamint II. Balian, Ibelin ura. A négy lovag együttesen rohamozta meg Szaladin seregének Takí ad-Dín vezette szárnyát. Ám ahelyett, hogy a helyükön maradva vették volna föl a harcot a keresztény támadókkal, Takí ad-Dín emberei, amint a lovasok feléjük vágtattak, vezérük parancsát végrehajtva egyszerűen rést nyitottak, és hagyták, hogy azok sértetlenül hatoljanak át a muszlimok sorain. Amikor ez megtörtént, a gyalogosok újból összezártak, elvágva így a visszavezető utat. Ily módon négyet a legmagasabb rangú keresztény parancsnokok közül elszigeteltek a sereg többi részétől, akiket vezetniük kellett volna. Mivel nemigen maradt egyéb választásuk, megsarkantyúzták a lovaikat, és továbbvágtattak. Az ütközet után néhány nappal a nyugati templomos testvéreknek írt nyílt levelében Terricus szükségét érezte elmagyarázni, hogy „nekünk magunknak is csak súlyos nehézségek árán sikerült elmenekülnünk a gyászos harcmezőről”.{348}
Bár a mögöttük hagyott, szomjúság gyötörte, kimerült és elcsigázott seregen ekkor már a teljes csüggedés vett erőt, az ellenség még nem győzte le őket. „Megértették, hogy csak akkor menekülhetnek meg a halálból, ha bátran szembenéznek vele” – írta Ibn al-Athír:
Ezért aztán több rohamot indítottak, amellyel kis híján sikerült a muszlimokat – nagy számuk dacára – állásaikból kivetni. […] Persze a támadás meg a visszavonulás közben a frankok igen nagy veszteségeket szenvedtek. […] A muszlimok meg bekerítették őket úgy, ahogyan a kör fogja körül a középpontját.{349}
Az ütközet délután sem szünetelt, a rettentő forróság ellenére még ekkor is ádáz küzdelem folyt a csatatéren. Maga Szaladin számolt be félelmetes költői képekben emberei kíméletlenségéről, amellyel a frankokra rontottak rá:
A lándzsák hegyét a szívüknek szegezték. […] Kardok ezrei a májukat célozták. […] A lovak patái porfelhőbe vonták őket; a tüzes nyilak záporesőként hullottak rájuk, ordításuk összekeveredett a lovak szilaj nyerítésével, miközben mellettük a szablyák fényes pengéje villódzott.{350}
A frank sereg végül összeomlott. Ibn Saddád beszámolója szerint, „amint egy csoportnyi katona menekülésre fogta a dolgot, muszlim hőseink azonnal a nyomukba eredtek. Senki sem maradt életben közülük”.{351} Guido király lovagjaival felkészült a végső küzdelemre.
A királynak néhány lovag – közöttük valószínűleg Rideforti Gérard és templomosai – társaságában sikerült felhágniuk Hattín szarvaira, ahol egy vas- és bronzkori erőd romjai csekély védelmet nyújtottak. Felérve a domb tetejére a szomjazó, elcsigázott emberek rettentő kínokat élhettek át, miközben a Galileai-tenger alant elterülő, széles, de számukra elérhetetlen víztükrét nézték. Miután nagy sietve védhetővé tették a helyet, fölverték Guido király élénkpiros színű királyi sátrát. Ebben az akkoni püspök kapott helyet, meg az az egyetlen tárgy, amelytől a latinok a megmenekülésüket remélték: az ékkövekkel kirakott kazetta, benne a Szent Kereszt egy darabja, amelyen Krisztus kínhalált halt. Ezt bármi áron meg kellett védeniük.
Szaladin a parancsnoki állásából figyelte, amint a keresztények fölverik Guido sátrát, és felkészülnek arra, hogy megóvják az ellenségtől királyukat és a szent ereklyét. Ott állt az oldalán a fia, al-Afdal, aki később beszámolt Ibn al-Athírnak ezekről a feszült pillanatokról. A szultán jól tudta, hogy a frankok lovassága az utolsó leheletéig küzdeni fog. A keresztények sarokba voltak szorítva, és fölkészültek a muszlim sereg azon egységének – Szaladin mamelukokból álló testőrségének – támadására, amely a fenyegető vereséget többnyire győzelemmé tudta változtatni. A szultán – fia elmondása szerint – „sápadt volt, és bánat gyötörte”.{352}
A még ifjú és kevésbé tapasztalt al-Afdal nem értette atyja izgatottságát. Mivel a Guido sátrától induló keresztény rohamokat sorozatosan visszaverték, örömmel kiáltotta: „Megvertük őket!”
„Apám megdorgált – mesélte utóbb. – Azt mondta: »Maradj nyugton! Amíg a sátor áll, addig nem teljes a vereségük.«”
Ám miközben e szavakat kiejtette a száján, két embere már látta, amint Guido piros sátrát ledöntik. A király fogságba, a Szent Kereszt pedig a muszlimok birtokába került. A csata befejeződött. „A szultán leszállva a lováról földre borult, hogy a mindenható istennek hálát adjon, majd örömében elsírta magát.”{353}
Amikor Ibn al-Athír egy év múltán odalátogatott, Hattín véráztatta harcmezejét két emlékmű jelezte: a Szaladin utasításai szerint emelt, Qubbat al-Nasr (a Győzelem kupolája), valamint a szerteszét heverő, húsától megfosztott emberi csontok, amelyek halmokba rakva beborították az egész síkságot. A szultán azzal dicsekedett, hogy a vezényletével megvívott csatában negyvenezer embert mészároltak le.{354}
A hattíni ütközet túlélői ki voltak szolgáltatva Szaladin kénye-kedvének: rangjuktól függően vagy kivégezték, vagy bebörtönözték őket. Sokukat eladták rabszolgának. Ibn Saddád hallott egy örvendező muszlim harcosról, aki sátorkötélre fűzve harminc keresztény katonát vihetett magával.{355} A damaszkuszi rabszolgapiacon az árak a túlkínálat miatt a mélybe zuhantak. Ám akadtak olyan foglyok is, akik többet értek a nyilvános licitáláson megszerezhető néhány bizantinusnál. Rideforti Gérard több száz templomossal és ispotályos lovaggal együtt élve keveredett ki a harcmezőről, így Guido király, Châtilloni Rajnald, illetve annak mostohafia, Toroni Onfroi és sok más keresztény társaságában vehettek részt az előkelő foglyok számára rendezett, szomorú látványt nyújtó fölvonuláson. Az itáliai ispotályos mesternek, Archumbaldnak küldött, hírekről beszámoló levél szerzője arról panaszkodik, hogy „a legértékesebb harcosok közül” több mint ezret „ejtettek foglyul és öltek meg, és végül alig több mint kétszáz lovagnak vagy gyalogosnak sikerült elmenekülnie”.{356}
Július 4-én este Guido királyt és Châtilloni Rajnaldot a szultán elé vitték, aki uralkodói sátra pompás előterében ült. Szaladin vigasztalta az eltikkadt, legyőzött és rémült királyt, és egy kupajeges juleppel (rózsavíz) kínálta meg, hogy szomját oltsa. Ez az uralkodók közötti szívélyesség és vendégszeretet megnyilvánulása volt, amely az arab hagyományoknak megfelelően egyben azt is jelezte, hogy a király immár biztonságban tudhatja magát, hiszen Szaladin védelme alatt áll. Amikor azonban Guido a kupát Rajnaldnak nyújtotta át, Szaladin modort váltott, és tolmácsa segítségével az antiókhiai korábbi hercegének értésére adta, hogy őt nem kínálta meg, így még ne higgye azt, hogy ő is oltalom alá került. A két férfit ezután enni küldték a szállásukra, majd visszahozták őket a szultán elé. A sátorban leültetett Guido arra kényszerült, hogy tanúja legyen a Rajnald és Szaladin között lejátszódó jelenetnek. A szultán ugyanis korábban esküvel fogadta meg, hogy bosszút áll rajta egy muszlim karaván ellen intézett támadásért, meg az 1183-ban Hidzsázban végrehajtott kalózakcióért.
Szaladin hosszú beszédben ostorozta Antiókhia korábbi hercegét hitetlensége, szószegése és arcátlansága miatt, majd becsmérelte és a szemére hányta vétségeit. Tudomására adta, hogy csak úgy mentheti meg az életét, ha áttér az iszlám hitre – tisztában volt vele, hogy Rajnald vissza fogja utasítani az ajánlatát. Amikor aztán a színjáték véget ért, a szultán fölállt, és handzsárját kirántva a viharvert vén harcos nyaka felé sújtott. A fejét akarta venni, ám fölindultságában elvétette, így az egyik karját vágta le vállból. Az összeroskadt Rajnaldot a berohanó szolgák rángatták ki a sátorból, hogy végezzenek vele.{357} Szaladin tekintetét Guidóra vetve megnyugtatta, hogy ő biztonságban érezheti magát. A halálra rémült királyba azonban nem sikerült túl sok bizalmat öntenie.
Rajnald végzete Szaladin személyes bosszújának következménye volt: egy halálos fogadalom beteljesítése és az évek óta táplált gyűlölet következménye. A templomosokkal való bánásmódját azonban már hideg politikai és katonai számítás diktálta. A hattíni csatában a rend lovagjai – hasonlóan az ispotályosokhoz – különösen kitüntették magukat, amiről több muszlim megfigyelő is beszámolt. Ezért Szaladin mindenképpen meg akarta akadályozni, hogy a jövőben újból felbukkanjanak a csatatéren. „A frankok közül ők voltak a legvitézebb harcosok” – jegyezte föl Ibn al-Athír, és a szent háború iránti lelkes elkötelezettségük a latin államok védelmének megingathatlan oszlopát jelentette.{358} Ahogy a Jákob gázlójánál emelt templomos erődítményt is eltörölte a föld színéről, a szultán most a foglyaival is végezni akart, egyszer s mindenkorra eldöntve a helyzetet.
Imád ad-Dín beszámolója szerint Szaladin meg akarta „tisztítani az országot e két tisztátalan rendtől, amelyek számára semmilyen hasznot nem hajtottak, viszont az ellenségeskedést soha nem fogják föladni, és rabszolgaként is hasznavehetetlenek. Egyikük is, másikuk is a hitetlenek legelvetemültebb fajtái közé tartozik.”{359} Minden muszlimnak, aki templomos vagy ispotályos lovagot vitt a szultán elé, ötvendináros bőséges jutalom ütötte a markát. „Megparancsolta, hogy mindegyiküknek vágják le a fejét, és örökre száműzzék őket az élők világából” – írta Imád ad-Dín.{360}
Az ítélet végrehajtására Szaladin vallási kíséretéhez intéztek fölhívást. Önkénteseket toboroztak misztikusok, szúfik, jogtudósok, írástudók és aszkéták közül, akik életük során soha nem hajtottak végre effélét. „Mindegyikük kérte, hogy hadd lehessen ő, aki kivégez egy-egy foglyot, és ingujját fölgyűrve, máris kihúzta hüvelyéből a kardját” –jegyezte föl Imád ad-Dín. Szaladin katonái és emírjei fölsorakoztak a szultán mögött, hogy végignézzék a groteszk orgiát, amelynek során a templomos és ispotályos testvéreknek egymás után a fejét vették. A gyorsan és ügyesen lesújtó műkedvelőket tapssal jutalmazták. „Másokat, akik képtelenek voltak a feladatra, ki kellett cserélni” – írta Imád ad-Dín. Mindeközben Szaladin mosollyal az arcán ült a trónján. Vigyora éles kontrasztban állt az életüket lemészárolt birkaként bevégző keresztény testvérek csüggedt, komor tekintetével.
„Egyetlen templomos sem maradt életben” – írta Szaladin a hattíni győzelméről beszámoló diadalittas levelében. Állítása azonban nem felelt meg teljesen a valóságnak. Néhány évvel később ugyanis Akkonban fölbukkant egy templárius lovag, aki azt állította, nemcsak hogy megmenekült a hattíni csatatérről, de még a Szent Keresztet is magával vitte, és biztonságos helyen elásta, csak időközben elfeledte, hogy hova.{361} Mindeközben Rideforti Gérard megmenekült a kontár szúfi mészárosok szablyájától. Egy ideig a damaszkuszi tömlöcben őrizték, majd igen magas váltságdíj ellenében kiadták a rendnek. Szabadulásáig Terricus vezette a templáriusokat. Megvonva a nyári események mérlegét megállapította, hogy a Cresson-forrásnál és Hattín szarvainál összesen 291 lovagot veszítettek, ez hatalmas méretű veszteségnek számított a templomosok keleten állomásozó csapatai létszámát tekintve. Ám ez még mindig csupán a töredéke volt annak a sok ezer főt kitevő, a lovagokkal együtt halálba menő katonának, akik mindannyian a mester vértanúság iránti vágyának az áldozatává váltak, amely rajta kívül mindenki mást elpusztított.
Hattín szégyenletes katonai vereség volt, szellemi összeomlás, amely a jeruzsálemi latin királyság végének kezdetétjelentette. Amikor Guido király a kereszténység tengerparti erődítményeiből és városaiból az összes fegyverbíró férfit kivezényelte, és a hattíni pokolba küldte, a királyság végzetes módon védtelen maradt a gyors támadással szemben, amelyet Szaladin nem is késlekedett megindítani. A Hattín utáni három hónap alatt emberei, akár az apró hangyák, ellepték a frankok területeit. Gyors egymásutánban lerohanták Tiberiast és Akkont, Szidónt és Bejrútot, Haifát és Kaiszareiát. Názáret, Betlehem és még többtucatnyi város is elesett, mindössze a legnagyobb szárazföldi erősdítmények közül tartott ki néhány. Jeruzsálem kikötőjét, Jaffát elfoglalták. Az 1150-es években heves harcok árán bevett Aszkalon – akárcsak Daron és Lüdda – szeptemberben veszett oda. Őszre a Jeruzsálemi Királyság minden fontos vára Türosz és Jeruzsálem kivételével odalett. Szeptember 20-án Szaladin a Szent Város alá érkezett, hogy bevégezze, amit elkezdett.
Jeruzsálem ekkor már nem volt abban a helyzetben, hogy falait megvédje. A kevés számú kereskedőből, valamint minden tizenhat évét betöltött, és a jobb védekezés miatt ösztönzésképpen lovaggá ütött fiatalból álló gyöngécske helyőrséget Ibelini Balian vezette, amely az ellenállás embertelen feladatára teljes mértékben alkalmatlannak bizonyult. Szaladin fölállította ostromgépeit, árkászai késlekedés nélkül munkához láttak, és kilenc borzalmas nap elteltével (amely idő alatt a város asszonyai sírtak-ríttak, és vezeklésül bűneikért leborotválták gyermekeik fejét) sikerült a falat áttörniük. Ibelini Balian békéért folyamodott, és szeptember 30-án a város szabályosan megadta magát azzal a feltétellel, hogy Jeruzsálem átvétele békésen, atrocitások nélkül fog végbemenni, a keresztény polgárok pedig negyvennapos amnesztiában részesülnek, amelynek idején megválthatják a szabadságukat, és így nem kerülnek rabszolgasorba.
Szaladin október 2-án pénteken, Mohamed „éjszakai utazásának” évfordulóján vonult be Jeruzsálembe, amikor a próféta Gábriel arkangyallal együtt a keresztények által Templom-hegynek nevezett helyen álló Szikladómba érkezett. Szaladin azon nyomban felküldte embereit az aranyos kupolához, hogy döntsék le az oda kitűzött keresztet, majd – Terricus testvérnek egy Angliába küldött levele szerint – két napon át vonszolták végig a város körül, szertartásosan ütlegelve, hogy a város minden lakója láthassa.
Ezután a templomosok főhadiszállására, az al-Aksza mecsethez vonultak. „A szentély tele volt disznókkal és mocsokkal – elevenítette fel a történeteket Imád ad-Dín –, és mindenütt a hitetlenek – e kárhozott, bűnben fetrengő, csalárd fajzat – idejéből származó építmények pöffeszkedtek.”{362} A szultán csapatai nekiláttak, hogy megtisztítsák a mecsetet: lerombolták a templáriusok idejében emelt falakat és épületeket, majd az egész al-Akszát a tetejétől a talapzatáig rózsavízzel mosták le. Október 9-én, pénteken a Templom-hegyről négy irányban zengett az imádság. A prédikációt a damaszkuszi imám, Ibn az-Zaki tartotta, Szaladin haditetteit magasztalta, és a dzsihád folytatására szólította föl a muszlimokat.
A főhadiszállásukról kiűzött ötven templomosnak megengedték, hogy Jeruzsálemet elhagyva olyan helyre kísérjék a keresztény menekülteket, ahol biztonságos, új otthonra lelhetnek. Legtöbben a Tripoliszi Grófság felé vették útjukat, ott ugyanis a tengerparti Türosz városa a latin ellenállás bástyájának számított. A testvérek huszonöt-huszonöt fős elő- és utóvédre oszlottak, és így kísérték a megviselt és zilált polgárokat észak felé. A menet minden egyes lépéssel távolabb került Krisztus kínszenvedésének helyszínétől, és mind beljebb és beljebb jutott a veszélyekkel teli ellenséges vidéken.{363} Mindez szánalmas ellentéte volt annak, amit a templomos rend képviselt.
Hatvannyolc esztendő telt el azóta, hogy Payens-i Hugó és lovagtársai összegyűltek a Szent Sír körül, hogy egy új rendet hívjanak életre, amely védelmezni fogja a Szent Várost, és őrködik a keresztény zarándokok biztonsága fölött. Szaladinnak kevesebb mint tizenöt hét kellett ahhoz, hogy tagjait lemészárolja, mesterét börtönbe zárja, váraikat megszállja, a szent helyeket pedig – amelyek védelmére fölesküdtek – elfoglalja. Majd mindent, amiért a rend annyit küzdött, porrá zúzzon.
Nehezen lehetett más következtetésre jutni, mint arra: az Úr magára hagyta katonáit.