4
 
Minden jó adomány

Aragónia királya, I. (Harcos) Alfonz, miután Fraga városánál tábort vert 1134 júliusában, megparancsolta szolgáinak, hogy szerezzenek neki ereklyéket, amelyekből már tekintélyes gyűjteményt mondhatott magáénak. Hosszú és eseménydús pályafutása során, a hatvanegy éves uralkodó jó néhány darabkára tett szert Szűz Mária, számos apostol, egy-két korai keresztény vértanú és egyéb szent testéből, illetve személyes tárgyaikból, amelyek mindegyikét aranyvagy ezüstlemezzel fedett, drágakövekkel ékesített kis elefántcsont kazettákban őrizte. Mindezek közül a legtöbbre becsült ereklyéje az állítólag Krisztus keresztjéből való, feszület formájában kifaragott fadarab volt, amelyet egy ékkövekkel díszített, tömör aranyládikóban tartott. Ezt Alfonz a Santiago de Compostela-i zarándoklata során egy leóni kolostorból lopta el.{112}

Az ereklyéket Alfonz szokása szerint mindig maga mellett tartotta. A szentektől fönnmaradt csontszilánkoktól a legmozgalmasabb időkben sem szakadt el, márpedig felnőttéletének java részét a csatamezőn töltötte: nagy sikerrel és ellenfelei között nemigen válogatva harcolt mind az országával határos keresztény fejedelmek, mind az Ibériai-félsziget déli részének nagyobbik felét bitorló muszlimok ellen. Ezen idő alatt a relikviák jobbára málhás szekerein utaztak, a hordozható kápolnaként szolgáló sátorral egyetemben. Most pedig a papok elővették az ereklyéket, és e fölbecsülhetetlen értékű fa-, csont- és bőrdarabkák előtt Alfonz ünnepélyes esküt tett.

Fraga városa a Cinca folyó mentén feküdt. Igazi határvidék volt ez, ahol a keresztény Európa farkasszemet nézett al-Andalusszal, vagyis azon muszlim államokkal, amelyek Dél-Spanyolország oroszlánrészét a 8. század óta – amikor az Omajjád Kalifátus seregei átkeltek a Gibraltári-szoroson – megszállva tartották. A keresztények és a muszlimok nemzedékeken keresztül éltek egymás mellett a határaikat állandóan változtató, többnemzetiségű, heterogén királyságok és emírségek keretein belül, amelyek hol békésen viszonyultak egymáshoz, hol gyilkos háborúkat vívtak. Azonban a 10. század végétől a vallási ellentétek fölerősödtek a félszigeten, és a különböző királyságok között folyó küzdelmek mindinkább vallási jelleget öltöttek, és az északi keresztény uralkodók közös feladatuknak tekintették, hogy az iszlám erőket Észak-Afrika irányába szorítsák vissza. E törekvésük 1101-ben II. Paszkál pápától apostoli áldást kapott, aki megtiltotta a spanyol keresztényeknek, hogy a Keleten vívott szent háborúhoz csatlakozzanak, arra buzdítva őket, hogy „maradjatok országotokban, és minden erőtökkel harcoljatok a moabiták meg a mórok ellen”.{113} E parancsot az 1123-ban tartott első lateráni zsinaton újfent megerősítették, és a mórok ellen folytatott háborút Spanyolországban a szentföldivel egyenrangú és fontosságú feladatnak nyilvánították. Ekkor merült föl először a via de Hispania, a „spanyol útvonal” lehetősége, vagyis hogy a keresztények a felszabadított spanyol kikötőkből hajón, sőt Észak-Afrikán és Egyiptomon keresztül a szárazföldön is eljuthatnának Jeruzsálembe. Az al-Andalusz megsemmisítését célzó hadakozás ekként hivatalosan is egy sokkal nagyobb méretű háború második hadszínterévé vált, amelynek végső célja a Szentföld elfoglalása volt.{114} Alfonz e koncepció lelkes hívéül szegődött.

Fraga ekkor muszlim kézen volt. Lakosai közvetítők útján arra kérték Alfonzt, hagyjon föl az ostrommal, ők megadják magukat, csak engedje őket békében elvonulni. Alfonz közben figyelmeztetést kapott: ha nem egyezik bele a fragaiak kérésébe, népes muszlim felmentő sereg érkezésére számíthat, amely megsemmisíti haderejét. Ám ez csak fölajzotta a király harci kedvét. Istent és szentjeit tanúként hívva kijelentette, hogy ezek után senki sem számíthat tőle kegyelemre. „Úgy tervezte, hogy beveszi a várost, és az összes muszlim nemest megöli” – írta egy keresztény krónikás. „Asszonyaikat és gyermekeiket foglyul, […] javaikat zsákmányul akarta ejteni.”{115}

Az 1134. július 17-e, kedd reggelén a Cinca folyó mentén fölbukkanó kétszáz, súlyos teherrel megrakott teve láttán Alfonz minden bizonnyal erősen gondolkodóba esett. A nagy termetű, nehézkesen mozgó teherhordó állatok ugyanis a murciai és valenciai emír, a „vitéz harcos”, a keresztények által inkább Abengeniaként ismert Jahja ibn Ganija népes hadseregéhez tartoztak.{116} Ehhez más regionális muszlim erődítményekből – Córdoba, Lérida – való erők is csatlakoztak, azon az igen jelentős számú és mennyiségű harcoson, illetve fölszerelésen kívül, amelyek a Marrákes központú nyugati iszlám világ valódi centrumának számító Almorádok észak-afrikai birodalmából érkeztek. Az Almoravidák egzotikus és veszélyes ellenfélnek számítottak: katonai vezetőik szüntelenül az orrot-szájat eltakaró sivatagi fátyol mögé rejtőztek, amelyből csupán a szemük látszott ki. Az egyik becslés szerint tízezer harcost küldtek Fragába. Még ha e számot túlzásnak tekintjük is, Alfonzzal szemben kétségtelenül igen jelentős haderő sorakozott fel.{117}

A városfalakhoz közeledő tevekaravánt a lakosoknak szánt utánpótlással rakták meg. Alfonz arra utasította rokonát, Bernátot, Laon grófját, hogy lendüljön támadásba, és minél több zsákmányt szerezzen. Bernát azonban tétovázott, és óvatosabb stratégiát javasolt, mire Alfonz dühbe gurult, és unokafivérét gyávasággal vádolta meg. Ez végzetes hibának bizonyult.

Amikor az aragóniaiak elindultak, hogy a muszlimok karavánját megtámadják, a tevék meg a kísérő katonák irányt változtattak és elinaltak. Az őket üldöző keresztényeket viszont csapda várta. Ibn Ganija seregének négy oszlopban vonuló többi része ugyanis előretört, bekerítette őket, és „lándzsákkal, nyilakkal, kövekkel, meg egyéb lövedékekkel rájuk támadt”.{118} Ezzel egyidejűleg a városkapun kitóduló lakosok, „férfiak és nők, fiatalok és öregek” Alfonz hátrahagyott tábora ellen indítottak rohamot. A férfiak legyilkolták a nem harcoló keresztényeket, miközben a nők általános fosztogatásba kezdtek, és mindent kihordtak a sátrakból: élelmiszert, fölszerelést, fegyvert, de még az ostromgépet is elvitték.{119} És ami a legsúlyosabb megaláztatásnak számított, a muszlim harácsolók teljesen kiürítették Alfonz kápolnáját, és miután megkaparintották az aranyládikóját, a szent sátrat „földig rombolták”.{120}

A csata fejvesztett menekülésbe torkollott. Számos érseket, püspököt kaszaboltak le, Aragónia legkiválóbb lovagjaival és a sereg legtöbb vezérével egyetemben. Jóformán Alfonz összes szolgáját rabságba ejtették, és hétszáz fős testőrségének minden katonáját lemészárolták. Több évtizedes hadakozása alatt, amelynek során Bayonne-tól Granadáig vívott csatákat és vezetett ostromokat, Alfonz sohasem szenvedett ehhez hasonló, megsemmisítő vereséget. Vitézül verekedett és vagdalkozott a csatamező szélén, ám minden erőfeszítése hiábavalónak bizonyult, míg végül kisebb csapatnyi lovag társaságában kényszerült menteni a bőrét. Előbb nyugatnak, Zaragoza felé vették az irányt, majd a Pireneusok előhegyei felé fordulva megérkeztek San Juan de la Peña román stílusban épült, csodálatos szépségű kolostorába, ahol Alfonz atyja aludta örök álmát. A harcias király végső nyughelyét kereste.

Alfonz 1134. szeptember 7-én, pénteken távozott az élők sorából, minden bizonnyal a Fragánál szerzett sebeibe halt bele, jóllehet mind a keresztény, mind a muszlim krónikások szerint a bánat ölte meg. Halálával az Ibériai-félsziget keresztény visszafoglalására indított háború egyik legvitézebb és legfélelmetesebb harcosa távozott el. Ám ha a sors elszólított is egy jeles hadvezért, gondoskodott arról, hogy újabb harcosok lépjenek a nyomába, akik a háborúskodás egész irányát meg fogják változtatni.

Alfonz úgy halt meg, ahogyan élt, erős lelkű, puritán emberként, akinek minden figyelmét a háborúskodás kötötte le. Ahogy az egy olyan férfiútól várható volt, aki minden éjjel a pajzsára dőlt le aludni, és aki úgy tartotta, hogy „jobb, ha a harcos férfiak, és nem nők között tölti idejét”, így soha nem született gyereke.{121} Három évvel halála előtt írt végrendeletében legfőbb örököséül három jeruzsálemi székhelyű rendet, a Szent Sír kanonokjait, az Ispotályos Lovagrendet és a templomosokat jelölte meg, amelyeket testamentumában úgy jellemzett, mint „Az Úr Temploma, annak lovagjaival, akik arra törekednek, hogy a kereszténység nevét védelmezzék”.{122} E három rendet illetően a következőket nyilatkozta:

Örökül hagyom […] egész királyságomat, hasonlóképpen abbéli birtokaimat, országom népei, egyházi és világi személyek, püspökök, apátok, kanonokok, szerzetesek, főurak, lovagok, polgárok, parasztok, kereskedők, előkelő és közrendű, gazdag és szegény férfiak és asszonyok, valamint zsidók és szaracénok fölötti uralmamat és jogaimat.

Pontosan öt esztendővel azután, hogy a troyes-i zsinat hivatalos rendtartást szerkesztett számukra, a templomosok egy egész királyság egyharmad részét kapták meg örökség gyanánt: igazi meglepetés, amely jövőbeni sorsukat is nagyban meghatározta. Legelőször is azzal járt, hogy a következő két évszázadra bevonta a templomosokat a reconquistába. Azután pedig megmutatta, hogy milyen nagylelkűséggel viseltetik egész Európa a keresztesek és a keresztes hadjáratok iránt, amely nélkül a katonai szerzetesrendek egész koncepciója összeomlott volna.

Payens-i Hugó abban a tudatban tért vissza Jeruzsálembe, hogy immáron megalapozta újonnan alapított rendjének jó hírnevét. Ám franciaországi és angliai pártfogóinak tett ígérete ellenére, lovagjaival nem kezdett azonnal kiterjedt hadműveletekbe. A templomosok részvétele a Damaszkusz ellen 1129-ben indított támadásban – amelyet toborzó körútján Hugó nagy hírveréssel harangozott be – nem sok jóval kecsegtetett. Az egyik keresztény beszámoló szerint a keresztény sereg „fölöttébb óvatlanul […] és minden katonai fegyelmet semmibe véve”{123} viselkedett. A Balduin vezette had ősszel vonult föl a város ellen, ám balga módon megosztották erőiket, és végül kelepcébe estek, majd a rájuk törő rettenetes időjárás szétszórta a katonákat, és a város védői a zuhogó esőben és sűrű ködben levágták őket. Az esetről Nyugaton megsemmisítő ítélet hangzott el: az Angolszász krónika szerzője szerint az új és dicsőséges keresztes hadjáratra rávett újoncokat „hitvány módon rászedték”.{124}

Amint tudni lehet, az elkövetkező tíz év során a templomosok mindössze két jelentősebb hadműveletben vettek részt. 1137-ben tizennyolc lovag volt a tripoliszi grófságbeli Homszhoz közel fekvő, ostromlott Montferrand várában az Anjou Fulkóval együtt körbezárt erők között (ekkor már az 1131-ben elhalálozott II. Balduin helyére lépett Fulkó viselte a jeruzsálemi király címét). Két esztendő múltán egy újabb szégyenteljes csatározásra került sor, ez alkalommal a Jeruzsálemi Királyságban, Hebron mellett. Több templomos is csatlakozott egy keresztény sereghez, amely egy népes, „elvetemült rablókból és zsiványokból” összeverődött bandára csapott le; az elhirtelenkedett támadás kapkodó vagdalkozássá fajult, végül általános zűrzavarba fulladt, amelyből a keresztények a sziklákkal teleszórt, úttalan síkságon át igyekeztek kimenekülni, ám útközben rengetegen odavesztek. „Sokakkal kard végzett, másokat a szakadékokba vetettek” – olvashatjuk Türoszi Vilmosnál.{125}

A kezdeti időszakban a rend egyáltalán nem vett részt efféle műveletekben, a templomosokat ekkor a várvédelem fontos feladatára tartották a legalkalmasabbnak. 1136-ban az Antiókhiához közel húzódó Amanosz-hegység veszélyes hágóit óvó erődök védelmével bízták meg őket. Ezzel rendkívül súlyos stratégiai felelősség hárult rájuk, hiszen e hágóknak kulcsszerep jutott Szíria és Kis-Ázsia közötti összeköttetés biztosításában, és a fölöttük gyakorolt ellenőrzés létfontosságú volt az Edesszai Grófság, illetve az Antiókhiai Fejedelemség, hasonlóképpen a szárazföldi úton Jeruzsálembe igyekvő zarándokok biztonsága szempontjából.

1136. május 24-én Payens-i Hugó elhalálozott. Távozásának körülményeiről egyetlen korabeli krónikás sem emlékezett meg, az időpontot is csak azért ismerjük, mert a következő években hivatalosan megemlékeztek róla. De talán jelentősebb ama tény, hogy az általa életre hívott rend az eseményt mindenfajta válságos helyzet nélkül élte túl. A Troyes-ban megfogalmazott regula nem szólt az új mester kijelölésének módjáról, ám a későbbi kiegészítések világossá tették, hogy ez a Keletről és Nyugatról egybehívott, legmagasabb rangú templomos vezetők alkotta káptalanban megtartott választás útján történik majd meg. Hugó utódjául egy Poitouból való, éles eszű nemesembert, az új jeruzsálemi királlyal, Fulkóval szoros kapcsolatokat fönntartó, Burgundiai Róbertként is ismert Craoni Róbertet (Robert de Craon) jelölték ki. Türoszi Vilmos szerint Róbert „a fegyvert vitézül forgató, mind testében, mind természetében kiváló lovag” volt.{126} Hugó halálakor Róbert a rend sénéchaljának tisztét töltötte be, ami a királyi udvarokban széles körű adminisztratív hatáskörrel fölruházott udvarmesteri rangnak felelt meg. Róbert a rend odaadó, lelkes tagjának számított, aki jegyesét faképnél hagyva 1125-ben érkezett harcolni a Szentföldre. Csakúgy, mint Hugó, ő is rendszeresen ingázott Jeruzsálem és a Nyugat között, és mesterként idejének nagy részét arra fordította, hogy gazdag dél-franciaországi pártfogóktól adományokat gyűjtsön, és Aragóniában közreműködjön az I. Alfonz végakarata körül folyó jogi természetű viták elrendezésében.{127} Különösen jelentős sikereket ért el a római pápai udvar és a rend közötti kapcsolatok kiépítésében.

1139. március 29-én, Craoni Róbert egyik franciaországi és itáliai tartózkodása idején II. Ince pápa a templomosokhoz szóló bullát (vagyis egy ólompecséttel – latinul bullával – ellátott, hivatalos pápai ügyiratot) bocsátott ki. Minden pápai bullához hasonlóan, ezt is a szöveg első szavaiból képzett „címmel” tartják nyilván: Omne Datum Optimum (Minden jó adomány), amely idézet Jakab apostol leveléből.{128}

Az Omne Datum Optimum egy sor rendkívüli privilégiumot biztosított a templomosoknak. A pápa méltatta azokat, akik csatlakoztak a rendhez, hogy „a harag gyermekeiből” olyan igaz szóra hallgató férfiakká változzanak, akik fölhagytak a világi hívságokkal és lemondtak személyes javaikról.{129} Ezután megerősítette a templomosokat azon jogukban, hogy „mindenkor viselhessék mellkasukon az életet adó keresztet” – azon jelképet, amely a rend tagjainak fehér köpenyét díszítve oly nevezetessé vált.

II. Ince templomosoknak nyújtott támogatása nem ok nélkül történt. 1130 és 1138 között éppen egy veszélyes politikai válságból való kilábolásban segédkezett neki Clairvaux-i Bernát: a pápaságban ugyanis egyházszakadás következett be, és Bernát II. Anaklét ellenpápával szemben Incét támogatta. Amikor tehát a skizma ügye Ince javára dőlt el, minden oka megvolt rá, hogy lelki ajándékokkal halmozza el a templomos rendet. Ám még erre való tekintettel is rendkívül kivételesnek számított az Omne Datum Optimum.

A bulla a templomosokat „végig az elkövetkező időkre a Szentszék védelme és gyámsága alá helyezte”. Craoni Róbert és utódai a pápán kívül senkinek sem tartoztak felelősséggel: az egész keresztény világban minden félreértést kizáróan teljes függetlenséget és mentességet élveztek a királyok, bárók és püspökök hatalma alól, és a szokásaikba való, „bármely egyházi vagy világi személy” által történő beavatkozás határozottan tiltva volt. A Troyes-ban megszerkesztett regula érvényét megerősítették, és a templomosokat „az egyetemes keresztény Egyház védelmezőivé, valamint Krisztus ellenségeinek támadóivá” nyilvánították, amely fölhatalmazás így valójában minden tevékenységükre kiterjedt.

A templomosoknak biztosították azt a jogot, hogy a tagjaik közül választott mester irányítsa őket, és fölmentést kaptak a hívők által az Egyháznak nyújtott járandóság, a tized megfizetése alól, miközben ők maguk szedhettek dézsmát a birtokaikon élőktől. E jövedelmet saját hasznukra és kizárólagos céljaikra fordíthatták. Maguk választhatták papjaikat, akik gondoskodtak „a szentségek kiszolgálásáról és a szentmise megtartásáról”, miközben nem voltak alárendelve a helyi püspöknek, és építhettek oratóriumokat – saját kápolnákat – a templomosok házaiban, ahová a testvéreket eltemethették. A templomos papok a mesterüknek tartoztak felelősséggel, ami rendkívül sajátos helyzetet eredményezett, tekintve, hogy őt – jóllehet a regula betartására fölesküdött – nem szentelték szükségképpen pappá.

Mindezen kedvezmények által a templomosok irigylésre méltó privilégiumok birtokába jutottak. Ehhez képest az ispotályosok, akik lelkipásztori és betegápolói hivatásuk mellett körülbelül 1120-tól kezdve vállaltak katonai feladatokat, csak 1153-ban kapták meg a pápa által megerősített szabályzatukat, noha ők is nagy igyekezettel építették ki Európában a szentföldi küldetésüket támogató vagyoni és pártfogói hálózatukat. A templomosoknak további hatékony védelmet biztosított a kilátásba helyezett legsúlyosabb pápai büntetés: bárkire, aki veszélyeztette a rendet, kiközösítés várt, amely lehetetlenné tette, hogy „Urunk, Jézus Krisztus legszentebb testét és vérét magához vegye”, valamint arra kárhoztatott, hogy az utolsó ítéletnél igen „súlyos büntetetést szenvedjen el”. Ez rendkívül komoly fenyegetésnek számított, hiszen a régi egyházi szövegek szerint a hitetlenekre és az engedetlenekre a végítélet napján súlyos büntetések várnak: egyebek mellett szurokkal meg kénkővel teli hatalmas gödörben égetik el, a szemöldöküknél fogva lángtenger fölé függesztik őket, gyomrukat pedig tekergő-vonagló férgek tömege rágja át.{130}

A templomosoknak a pápasággal fönntartott kiváló kapcsolatai a 12. század közepén túl is fönnmaradtak. II. Celesztin fél évig foglalta el csupán a pápai trónt: II. Ince 1143 őszén bekövetkező halálától a következő esztendő márciusáig, amikor is távozott az élők sorából. 1144. január 9-én bocsátotta ki a Milites Templi (A Templom lovagjai) kezdetű bullát, amely minden, a rendhez csatlakozó lovagnak bűnbocsánatot és garantált keresztény temetést ígért. A templomosok arra is engedélyt kaptak, hogy évente egyszer megnyithassák az egyházi tilalom – interdictum{131} – alá helyezett templomok kapuját, ott szentmisét tartsanak, és adományokat gyűjtsenek. Végül Clairvaux-i Bernát pártfogolja, a hivatalát 1145 februárjától 1153 júliusáig betöltő – ciszterci apátból pápává avanzsált – III. Jenő kiadta a harmadik, Militia Dei (Isten lovagsága) néven ismert bullát, amely újfent megerősítette a templomosok azon jogát, hogy papjaikat maguk válasszák meg, valamint saját oratóriumokat építhessenek, amelyekben anélkül hallgathatnak misét, hogy ki legyenek téve „a templomba járás alkalmával” adódó veszélyeknek, miszerint „férfiak közé keverednek és nőkkel találkoznak”.{132} Az ekképpen megszerkesztett szövegből úgy látszik, mintha III. Jenő le akarta volna venni a templomosok válláról annak terhét, hogy nők és szutykos szegények közé keveredjenek. Ám emögött inkább sokat érő pénzügyi kiváltságot kell keresnünk: a templomosok kápolnái tizedet szedhettek, és akkor is temethettek fizetség ellenében, ha a halott más egyházi személy illetősége alá tartozott. Ráadásul a begyűjtött összegből semmit sem kellett a helyi püspöknek, érseknek vagy apátnak juttatniuk. E látszólag nem igazán jelentősnek tűnő privilégium tette lehetővé számukra, hogy az idők folyamán hatalmas vagyont halmozzanak föl.

A templomosoknak a különböző ügyiratok, oklevelek hitelesítésére szolgáló pecsétje az egy lovat megülő két testvért ábrázoló viaszkorong volt, amely a szegénység iránti, esküvel megerősített elkötelezettségükre emlékeztetett. Ám furcsamód épp a nélkülöző életmód választása tette gazdaggá a templomosokat. A szentföldi zarándokok védelmére tett fogadalmuknak, hasonlóképpen az Isten által támogatott erőszakról vallott filozófiájuknak, valamint a személyesen gyakorolt szigorú erényességüknek köszönhetően magas helyekről részesültek pártfogásban. És a hatalmasok példáját követve az alacsonyabb rangú keresztény férfiak és nők is rengeteg földbirtokot, ingatlant, épületet, feudális járadékot, illetve személyes javakat hagytak örökül a templomosok részére.

A leglelkesebb, életerős, fegyverbíró férfiak beléphettek a rendbe, fogadalmat tehettek, majd Keletre utazva lovagként harcolva szállhattak szembe az iszlám erőkkel, vagy más minőségben segíthették a rend tevékenységét, mint nem harcoló káplán, fegyverhordozó, szolga, vagy sötét öltözetet viselő, fölesküdött testvér.

Ám a Jaffát Jeruzsálemmel összekötő utakon a nyeregben töltött napok nem tűnhettek mindenki számára vonzónak vagy éppen lehetségesnek. Így aztán sokan adományok fölajánlásával csatlakoztak a rendhez. Ez lehetett olyan csekélység, mint akár egy kosár tűzifa, régi köpeny, kard, páncéling, vagy olyan fényűző, mint egy egész uradalom, templom, esetleg nagyobb pénzösszeg. Ez utóbbiakat gyakran azok adták, akiknek személyesen nem állt módjukban a szent háborúhoz csatlakozni. 1133–1134-ben Lauretta, az északi Pireneusokban, Carcassonne és Narbonne között fekvő douzens-beli asszony földbirtokot, feudális jogokat és bérlői munkáját ajánlotta föl a templáriusoknak, „akik vitézül védik a hitet a fenyegető szaracénok ellen, mert ők minduntalan Isten törvényének és az azt szolgáló hívők megsemmisítésén munkálkodnak”.{133} Egy reimsi templomos rendi szentélyből való halotti anyakönyv, amelyet néhány évtizeddel később kezdtek el vezetni, lajstromozta az összes adományozó ajándékát, valamint az időpontot, amikor a testvérek megemlékeztek róluk. Ez – példának okáért – a következő formában történt: „Thierry Strabo unokahúga, Sibylla: ő a szőlőjének harmadát a templomra hagyta”, vagy: „Baldwin Ovis, akinek évfordulós gyászmiséjére felesége, Pontia asszony a templomnak egy árusítóbódét adományozott a ruhapiacon”.{134}

A nagylelkű Nyugat által a keleti hadműveletek támogatására juttatott adományokat – pénzt, lovakat, ruhákat, fegyvereket – együttesen, latin kifejezéssel, a templomosok responsiójának nevezték. A templomos rendházak mindegyikében keletkezett haszon harmadát egyenesen a hadszíntérre küldték, ahol a legnagyobb szükség volt rá.

Az adományok java négy térségből származott: a Loire-tól északra fekvő francia langue d’oïl, vagyis oïl nyelvjárású területekről, a dél-franciaországi Provence környéki langue d’oc, okszitán nyelvet beszélő grófságokból, Angliából, valamint Spanyolországból. A kapott ingatlanok és egyéb ajándékok kezelése, illetve a jövedelmek Szentföldre történő átirányításának megszervezése céljából Nyugat-Európát egy-egy magas rangú tisztviselő által irányított régiókra osztották föl. A kisebb földajándékokat nagy gazdaságokba vonták össze, amelyek irányítását a klastromi mintára létrehozott preceptóriumok vagy kommendatúrák{135} látták el. A földet azután – attól függően, hogy hol volt földrajzilag – haszonbérletbe adták, megművelték vagy legelőnek használták. A jövedelem egy részét a gazdaság fönntartására fordították, a haszon a rend vagyonát gyarapította. Sok ilyen preceptóriumot nehezen lehetett volna megkülönböztetni egy szabályos ciszterci rendháztól, ezekben maroknyi fegyverhordozó (sergeant) tartózkodott, akiknek az alantas munkákat végző szolgák segítettek.

Számos rendházban nőket – és nem csak szolgálókat – is lehetett találni: előfordult, hogy férj és feleség társult tagként együtt lépett be a rendbe, a templomosok életét akarták megízlelni anélkül, hogy szegénységi, szüzességi és engedelmességi fogadalmat tettek volna. Olykor az is megesett, hogy nagyon gazdag asszonyokat preceptornak tettek meg, és rájuk bízták azon rendházak vezetését, amelyeknek adományt juttattak – ám korántsem biztos, hogy valóban betöltötték a tisztet, vagy férfi helyetteseket neveztek ki, hiszen a templomos rendtartás a kísértés kivédése érdekében szigorúan megkövetelte a nemek különválasztását. Különösen a spanyol királyságokban található templomos rendházak hajlottak a szabályok föllazítására, és megengedték, hogy a nők társult tagként, de akár közönséges nővérként is csatlakozhassanak a rendhez, talán azért is, mert ott sokkal szabadabban rendelkezhettek a saját tulajdonukkal.{136}

A legtöbb kolostortól eltérően, a templomos rendházakat áttekinthető fölépítésű, regionális irányítású struktúrának alárendelt szervezet fogta össze. Az 1120-as évek végén Rigaud-i Hugó (Hugues de Rigaud) felelt a Provence-ból, Aragóniából és Toulouse-ból érkező adományok begyűjtéséért. Ő a pénzügyi tevékenységre utaló „procurator” címet viselte.{137} A korai „procuratorok” közé tartozott még Angliában Hugh of Argentein (latinul Hugonis de Argentein) és a rend észak-franciaországi tevékenységért felelős Montdidier-i Payen (Payen de Montdidier).

Az előkelőségeknek nem kellett minden esetben közvetlenül részt venniük a szent háborúban ahhoz, hogy a templomosok patronálásából fakadó előnyökből részesüljenek. Az 1130-as években a rend jelentős haszonra tett szert Angliában, kihasználva az „anarchia korának” nevezett véres polgárháborús időszakot, amelybe a királyság I. Henrik 1135-ben bekövetkezett halála után süllyedt. Henrik törvényes fiúörökös nélkül hunyt el, és Matild leánya az utódlás biztosítása érdekében háborút indított unokatestvére, Blois-i István ellen. Mindkét oldalnak jó oka volt arra, hogy támogassa a templáriusokat. Matild férje ugyanis Gottfried Plantagenet, Anjou grófja volt, Fulkó jeruzsálemi király idősebb fia, míg István szűkebb pátriája, a blois-i grófság nem esett messze Champagne-tól, a templomosok ideológiai és toborzó központjától. István atyja az első keresztes hadjárat egyik hőseként szerzett hírnevet magának, felesége, Matilda, pedig boulogne-i grófnő, I. Balduin unokahúga volt. I. István és Matild nyíltan versengett a rend legbőkezűbb jótevője címért. Cserébe politikai támogatásban, hasonlóképpen lelki üdvük biztosításában reménykedtek, hiszen a templomosok megígérték, hogy jó sorsukért és halhatatlan lelkükért imádkozni fognak.

Payens-i Hugó 1128-ban tett angliai körútja idején a rend a Holborn negyedhez közeli ’Old’ Temple-ként ismert házban telepedett meg.{138} Az anarchia korának éveiben csak úgy özönlöttek a királyi ajándékok: egyebek mellett földek és ingatlanok Bedfordshire-ben, Lincolshire-ben és Berkshire-ben, valamint Sussexben. István felesége 1137-ben a templomosoknak adományozta az essexbeli gazdag és kedvező fekvésű cressingi uradalmat (ma: Cressing Temple), amelyet István később a közeli Withamban elterülő birtokkal toldott meg.{139} Idővel ez az adomány egy gazdag és pezsgő gazdasági tevékenységet folytató latifundiummá fog kifejlődni, ahol a bérlő családok tucatjai művelik a földet, dolgoznak az egymás mellett sorakozó szerzetesi házakban, konyhákban és mezőgazdasági épületekben, szorgos munkájukkal megtöltik a 13. században épült, a mai napig álló, két nagy méretű magtárat: a Wheat Barnt és a Barley Barnt.

A La Manche csatorna túloldalán nagyjából hasonló folyamat játszódott le. A templomosok a birtokok nagy kiterjedésű hálózatát teremtették meg Champagne-ban, Blois-ban, Bretagne-ban, Aquitániában, Toulouse-ban és Provence-ban, helyi jelenlétüket preceptóriumok alapításával erősítették meg. Templomos rendházak tucatjai nőttek ki a földből a Genovai-öböltől az Atlanti-óceán partján fekvő Portugál Királyságig, amely autoproklamált királya, I. (Hódító) Alfonz uralma alatt lerázta magáról az iszlám igát, és keresztény kézbe került. Az 1140-es években Alfonz megtisztította a muszlimoktól a Tajo alsó folyását, és végül Lisszabont is elfoglalta, ahol a folyó az Atlanti-óceánba ömlik. Alfonz már 1128-ban a templomosok testvérének (confrater) nevezte magát.{140} Számos remek erődítményt adott templomos kézbe, közöttük a soure-i és almourali várat, és 1147 áprilisában kiadott oklevelében úgy rendelkezett, hogy a santarémi várkastélya körzetébe tartozó összes templom jövedelmét a templomosok tulajdonába bocsássák, hogy azt ,,a lovagok és utódaik örökjogon bírják és élvezhessék, és sem egyházi, sem világi személy ne tarthasson rá igényt”.{141} A templomosok bevonása ezen új királyság ügyeibe biztonságot és tekintélyt hozott számukra, egyben a nemrégiben szerzett ország betelepítésének és a helyőrségek fölállításának a célszerű megoldását is jelentette.