Minden helyek legszentebbike és minden keresztény zarándok igazi úti célja Jeruzsálem városán belül feküdt. Ez a Szent Sír temploma volt, amely Saewulf jellemzése szerint „minden más szentélynél híresebb és nevezetesebb, és ez így helyes és méltó, hiszen a mi megváltó Jézus Krisztusunkról az egész világban elhangzott próféciák és jóslatok mind itt teljesedtek be”.{10} Ez egymáshoz kapcsolódó kápolnákból, belső udvarokból álló, kétszintes épületegyüttes volt, amelyek közül több is a passió fontosabb eseményeinek állított emléket, és sokukat a szó szoros értelmében azok helyszínének tartottak. Saewulf föl is sorolta őket: a börtöncella, amelybe elárulása után Krisztust zárták; a hely, ahol a kereszt egy darabját megtalálták; az oszlop, amelyhez Krisztust odakötözték, amikor a római katonák megostorozták, valamint „az a hely, ahol bíborszínű köntöst adtak rá, és töviskoszorúval megkoronázták”; a Kálvária, „ahol Ábrahám pátriárka oltárt emelt, és Istennek engedelmeskedve fel akarta áldozni iát [Izsákot]”, és ahol Krisztust keresztre feszítették – itt Saewulf megvizsgálta a lyukat, amelyben a kereszt állt, meg a megrepedt sziklát, amelyről Máté evangéliuma számol be.{11} A templomban egy-egy Mária Magdolnának, Szent János apostolnak, Szűz Máriának, valamint Szent Jakabnak szentelt kápolna állt. De a legfontosabb és a leginkább lenyűgöző hely a szentély nyugati végében kialakított rotunda volt, amely magát a Szent Sírt, Krisztus nyughelyét rejtette. Ez volt az a sziklasír, ahová kereszthalála után és föltámadása előtt Jézust eltemették. A síremléket körös-körül állandóan égő olajlámpások világították meg, és márványtáblákkal kövezték ki, nyugodt és kellemes illatú hellyel várva az áhítatba merülő imádkozókat.{12} A keresztények számára az egész világon és a teljes történelemben semmi sem volt szentebb e nyughelynél. Ahogy Saewulf emlékiratának első sorában írta: „Útban voltam Jeruzsálembe, hogy ott az Úr sírjánál imádkozzam.” A Szent Sír előtt állni azt jelentette, hogy valaki fejet hajtott a kereszténység bölcsője előtt, és ezért a Saewulfhoz hasonló zarándokok még az életüket is hajlandók voltak kockára tenni.

A zarándoklat a korai 12. századi keresztények életében – meg még csaknem egy évezreden át – igen fontos szerepet töltött be. A hívők hihetetlen távolságokat utaztak be, hogy valamely szent síremlékét vagy a keresztények számára fontos események színhelyét meglátogassák. Tették ezt a lelkük üdvéért, vagy azért, hogy beteg testük gyógyulásához isteni segítséget kapjanak, vagy bűneikért vezekelve bocsánatot nyerjenek. Sokan gondolták úgy, hogy ha egy szent síremlékénél, szentélyénél imádkoznak, avval elnyerhetik az illető szent segedelmét a túlvilági életbe való utazásnál. Mindannyian úgy hitték, hogy Isten szeretettel tekint le a zarándokokra, és az a férfi vagy nő, aki szívében alázattal és híven elvándorol a világ közepébe, bizton elnyerheti az Úr kegyelmét.

Ám Saewulf veszélyes utazása nem csupán lelki, hanem a kor valóságában tett e világi utazás is volt. Jóllehet a keresztény zarándokok már a 4. századtól ellátogattak Jeruzsálembe, a térség nem a vendégszeretetéről volt híres. A város és környéke korábban, hétszáz esztendő nagy részében római császárok, perzsa királyok, Omajjád kalifák, valamint bejnek (vagy emírnek) titulált szeldzsuk uralkodók hatalma alatt állt. A 7. századtól kezdődően, amikor egy arab hadsereg kiszakította a várost a Bizánci Birodalom és a bizánci kereszténység fennhatósága alól, Jeruzsálem egészen a 11. század végéig muszlim kézen maradt. Az iszlám hívők számára, Mekka és Medina után ez számított a világ harmadik szent városának, hiszen ott állt az al-Aksza mecset (al-maszdzsid al-aksza, ’a legtávolabbi mecset’), vagyis az a hely, ahová a Korán szerint Mohamed „éjszakai utazása” során megérkezett, amikor Gábriel arkangyal Mekkából a Templom-hegyre röpítette, hogy azután együtt emelkedjenek föl az égbe.{13}

Azonban a későbbiek során a körülmények nagymértékben módosultak. Saewulf utazása előtt három évvel olyan drámai események zajlottak le a városban és végig Palesztina meg Szíria part menti területein, amelyek gyökeres változást idéztek elő a zarándoklat természetét és vonzerejét illetően a latin Nyugatról érkező férfiak és nők szempontjából. 1096 és 1099 között ugyanis szűnni nem akaró, véres háború pusztított a vidéken, amelynek eredményeképpen a Szentföld nagyobb részét az első keresztes hadjáratként ismertté vált összecsapás haderői vették birtokukba.

Harcias zarándokkatonák több nagyobb hadivállalkozást is indítottak Nyugat-Európából a gyakran „Outremer”-ként, vagyis ’Tengerentúl’-ként emlegetett Szentföldre. E zarándokokat a keresztény szerzők összefoglaló néven „latinok”-nak vagy „frankok”-nak, a muszlim szövegek „Ifranj”-nak nevezték el.{14} Alexiosz Komnénosz bizánci császár katonai segítséget kérő fölhívásának engedelmeskedve – amelynek hatását II. Orbán pápa lelkesítő prédikációkkal igyekezett fokozni –,e férfiak és asszonyok először Konstantinápolyba utaztak, majd onnan tovább a levantei parton nyomultak előre, hogy szembeszálljanak a területet birtokukban tartó muszlimokkal. Orbán avval a csábító ígérettel kecsegtette a keresztes hadjáratban részt vevőket, hogy a bűneikért az Egyház által kirótt büntetéseket elengedik – tehát elméletileg egyetlen utazással egy egész élet minden bűne alól föloldozást nyerhettek. Az első időkben e fölfegyverzett zarándokok tömege legföljebb fegyelmezetlen, erőszakos csordának volt nevezhető, amelyet a francia paphoz, Remete Péterhez hasonló uszító szónokok vezettek, aki őrült rajongásba hajszolta a követőit, ugyanakkor képtelen volt ellátásukról gondoskodni, vagy agresszív megnyilvánulásaikat megfékezni. A keresztesek egymást követő hullámai különféle nációjú – Franciaországból, Normandiából, Angliából, Flandriából, Bajorországból, Lombardiából és Szicíliából származó – nemesemberek vezetésével indultak útnak, akiket valóban az az igaz meggyőződés vezetett, hogy keresztényi kötelességük a szent helyek fölszabadítása a muszlim uralom alól, és akiket az a tudat is sarkallt, hogy Jeruzsálemet és környező területeit politikai és katonai szempontból is felosztották maguk között az iszlám világ különböző, egymással ellenséges csoportjai.

A köztük feszülő ellentétek politikai, dinasztikus és felekezeti jellegűek voltak. Az egyik oldalon álltak az eredetileg Közép-Ázsiából származó szeldzsukok, akik egy Kis-Ázsiától a Hindukus hegységig terjedő birodalmat építettek ki maguknak, összevegyítve benne a török és a perzsa kultúrát, vallási szempontból pedig a Bagdadban székelő abbászida kalifának, a szunnita iszlám egyházi vezetőjének a fennhatóságát ismerték el. Az 1092-es esztendőt megelőző húsz éven át a szeldzsuk birodalmat I. Máliksáh irányította, ám birodalmát a halálát követően az egymással torzsalkodó négy fia osztotta föl egymás között.

A szeldzsukoké mellett terült el az egyiptomi központú Fátimida Kalifátus hátországa, amelynek vezetői Mohamed leányától, Fátimától származtatták magukat. A 10. század közepétől a Fátimidák uralkodtak Észak-Afrika legnagyobb része, Szíria, Palesztina, a Hidzsáz, de még Szicília fölött is – ezek mindannyian a Kairóban székelő síita kalifához voltak hűségesek. De a 11. század végén a Fátimidák birodalma ugyancsak fölbomlott, és területéből meg befolyásából veszítve már csak az egyiptomi központi területekre korlátozódott. A szeldzsukok és a Fátimidák között feszülő felekezeti és politikai vetélkedés következtében, hasonlóképpen a Szeldzsuk Birodalomhoz, az iszlám világot ezen időszakban kivételesen súlyos széthúzás osztotta meg. Ahogyan egyik krónikásuk fogalmazott: a különféle uralkodók „mind hadilábon álltak egymással”.{15}

Így történhetett, hogy az első keresztes hadjárat keresztény katonái egy sor elképesztő győzelmet arattak. Jeruzsálem 1099. július 15-én – egy nagyszerű és vakmerő haditett eredményeképpen – elesett, amit rablás, fosztogatás meg a város zsidó és muszlim lakosainak szégyenteljes és gyalázatos fölkoncolása követett: lefejezett holttesteik halmokban álltak az utcákon, sokuk fölhasított gyomorral, mert a keresztény hódítók így szedték ki áldozataikból azokat az aranyérméket, amelyeket lenyelve próbáltak megmenteni a fosztogató martalócok elől.{16} A jeruzsálemi görög ortodox papokat addig kínozták, amíg föl nem fedték legféltettebb relikviáik rejtekhelyét, mint például a Szent Kereszt – amelyen Krisztus kiszenvedett – fájából megmaradt darabot, amelyet egy aranyból készült, kereszt alakú ereklyetartóban őriztek.

A keresztesek sorra foglalták el a fontosabb északi városokat, Edesszát és Antiókhiát, a kisebbek közül Alexandrettát, Betlehemet, Haifát, Tiberiast és a stratégiai szempontból igen fontos kikötővárost, Jaffát. Más part menti városok – Arszuf, Akkon, Kaiszareia és Aszkalon – muszlim kézben maradtak; ezekben adóval váltották meg a békés nyugalmat, ám végül a hódítók későbbi nemzedékeinek prédájává váltak. A Földközi-tenger mentén egy sor, újonnan alakult keresztény állam követte egymást: az északon fekvő Edesszai Grófságot, illetve az Antiókhiai Fejedelemséget délről a Tripoliszi Grófság és a Jeruzsálemi Királyság határolta, utóbbi elméletileg az egész térséget feudális függőségben szerette volna tartani – ám ez mindvégig csak jóval lazább kötelék maradt.

Tekintve érkezésük sajátos, példa nélkül álló körülményeit: az otthonuktól való távolságot és a mostoha éghajlati körülmények között folytatott hadviselés rendkívül kimerítő voltát, a keresztényeknek e területek fölött megszerzett hatalmát korántsem lehetett szilárdnak és tartósnak tekinteni. Saewulf jeruzsálemi zarándoklatával egy időben nyugatról érkező csapatok, hajók és egyházi emberek segítettek megnövelni a keresztes hadjáratok első jeruzsálemi királya, I. Balduin uralma alá tartozó területeket. De számuk nem volt kellőképpen magas, és mind kívülről, mind – a Nyugat különböző, egymással csak bajosan együttműködő szegleteiből érkező keresztesek megosztottsága okán – belülről is számos ellenség fenyegette őket.

Így aztán Saewulf 1102 nyarán egy új, kicsiny, alkalomadtán ostrom alá vett, ám támadó kedvű keleti keresztény királyságban találta magát, amelynek puszta léte az őt megalakító fanatikusok hite szerint annak bizonyítékául szolgált, hogy Isten „áldásának és kegyelmének bőségével áraszt el bennünket”. Nem meglepő, hogy az elüldözött muszlimok mindezt másként gondolták. Új szomszédaikban nem is láttak mást, mint „a szerencsétlenség korának” teremtményeit, akiket „Isten ellenségei” szabadítottak rájuk.{17}

A következő fél évben Saewulf a Szent Város és környékének minden talpalatnyi helyét tüzetesen átkutatta és földerítette, majd összevetette a látottakat a Szentírásból nyert ismereteivel meg a Jeruzsálemről szóló korábbi beszámolókkal, közöttük a 8. században alkotó, Szent Bédaként (Beda Venerabilis) ismert angol szerzetes és hittudós írásával. Megcsodálta Az Úr Templomát és a Szent Sír templomát, az Olajfák hegyét, valamint a Getszemáni-kertet. Fölkereste a Szent Kereszt-kolostort, ahol a látogatók a nagy oltár alá benézve, egy fehér márványláda kis ablakán keresztül megpillanthatták a fatönköt, amelyből Jézus keresztje készült. E csodálatos élmények teljesen lenyűgözték. Az Úr Templomáról megjegyezte, hogy „magassága túlszárnyalta a környező dombokét, és szépség, hírnév dolgában minden egyéb ház és építmény eltörpült mellette”.{18} Megbámulta a pompás szobrokat és a város nagyszerű erődítéseit. A láttottakban a Szentírás elevenedett meg a szeme előtt: a hely, ahol Péter a sánta embert meggyógyította, és ahol Jézus „szamárháton bevonult Jeruzsálembe, miközben a gyerekek így énekeltek: Hozsánna a Dávid fiának! ”.{19}

Mindazonáltal Saewulf a Jeruzsálem körül vezető zarándokutakat többször is veszélyesnek és kockázatosnak találta. A Jaffából induló út különösen fárasztónak bizonyult: e hosszú, kimerítő utazást egy „igen nehezen járható hegyi ösvényen” kellett megtenni.{20} A keresztes királyságban uralkodó általános bizonytalanságot mindenütt meg lehetett tapasztalni. A Saewulf által „szaracénok”-nak nevezett, barlangokban meghúzódó muszlim hordák bárhonnan fölbukkanhattak, és rátörhettek a zarándokokra, akik emiatt úgy hitték, támadóik „éjjel-nappal ébren voltak, folyton azt lesve, kire támadhatnak”. Saewulfnak és társainak nemegyszer tűntek fel a hol előttük, hol mögöttük felbukkanó félelmetes alakok, akik távolabbról fenyegették őket, mielőtt köddé váltak volna. Útjukat rettegéstől eltelve folytatták, nem feledve egy pillanatig sem, hogy aki elfárad és lemarad a többiektől, azt könnyen utolérheti a végzete.

Körülöttük mindenütt holttestek rothadtak a forróságban. Néhány az úton feküdt, néhány közvetlenül mellette, sokat „vadállatok marcangoltak széjjel” (az afgán róka, a sakál meg a leopárd mind honos volt a palesztin hegyekben). E keresztényeket az útitársaik sorsukra hagyták anélkül, hogy megpróbálták volna illő módon eltemetni őket, hiszen a napégette talajban ez lehetetlenség lett volna. „Föld alig van itt, a sziklákat meg nagyon nehéz elmozdítani – írta Saewulf. – De még ha akadna is megfelelő talaj, vajon ki volna olyan balga, hogy felebarátaitól lemaradva, egyedül fogjon hozzá sírt ásni? Hiszen bárki, aki így cselekedne, nem keresztény testvére, hanem saját maga sírját ásná meg.”{21}

Jeruzsálemtől tíz kilométerre, délre meglátogatta Betlehemet, amely „romjaiban hevert”, kivéve a Szűz Mária-kolostor terjedelmes épületét, ahol láthatta „a jászolt, mely előtt az ökör és a szamár állt” Jézus születésekor, valamint a márványasztalt is, amelyen a Szent Szűz a napkeleti bölcsekkel vacsorázott.{22} Még délebbre terült el „a szaracénok által ugyancsak elpusztított” Hebron, amely „Ábrahám, Izsák és Jákob szent pátriárkák”, illetve „Ádám, az elsőnek teremtett ember” temetkezési helyeként volt nevezetes.{23} Keleten megszemlélte a Holt-tengert, „amelyben a Jordán vize fehérebb, mint a többi víz és hasonlatos a tejhez”.{24} Északon, háromnapnyi lovaglás után megérkezett Názáretbe, majd meglátogatta a Galileai-tengert, valamint Tiberias városát, ahol Jézus több csodát tett, többek között megvendégelt ötezer férfit.

A szent helyek e szertelen bősége rendkívül nagy hatással volt Saewulfra, aki mindegyikről pontos nyilvántartást vezetett, és még a különösen népszerű kegyhelyek látogatásakor érzett „balzsamok és drága fűszerek illatáról” is megemlékezett.{25} Ám mindeközben egy pillanatra sem feledkezett meg arról, hogy jámbor utazása veszélyekkel teli vidékeken át vezetett. Úton-útfélen templomok és városok romjaiba ütközött. A kolostorokban testvérek tucatjait gyászolták, akiket hitük miatt kaszaboltak le. A régi meg az újabb időkben megesett szörnyűségek keveredtek egymással. Ott volt a hely, amelyet hosszú idővel azelőtt Szent Péter könnyeivel öntözött, miután megtagadta Jézust; ott meg egy templom, amelyet a hívők hagytak el „a pogányoktól” való félelmükben, akik a Jordán folyó távoli partjainál gyűltek össze, „Arábiában, amely ország különösen ellenséges a keresztényekkel szemben, és Isten minden hívét gyűlöli”.{26}

Azonban mindezek ellenére 1103 tavaszán Saewulfnak sikerült igen messzire eljutnia, és teljes mértékben megvalósítania a zarándoklatával kapcsolatban megfogalmazott minden célját. „Jeruzsálemben és a közeli városokban a lehető legtöbb megszentelt helyre ellátogattam, és áhítatosan imádkoztam bennük” – írta. Jaffába visszatérve helyet keresett valamelyik nyugatra induló hajón. De még ekkor sem érezhette magát biztonságban, ugyanis a Ciprus felé eső vizeket ellenséges hajók uralták, mind a Fátimidák egyiptomi területeiről érkeztek, hiszen az uralkodóháznak elegendő part menti város volt a birtokában, amelyekre támaszkodhattak, ahol a bárkák élelmet és vizet vehettek föl. Támadástól tartva, egyetlen hosszabb útra induló keresztény hajó sem merészkedett távolabb a partoktól. Május 17-én Saewulf behajózott azon három dromonnak nevezett gálya egyikére, amelyek együtt indultak el a part mentén észak felé, meg-megállva a baráti kikötőkben, az ellenségeseket pedig olyan gyorsan elkerülték, amennyire az uralkodó széljárás meg az evezősök erőnléte engedte.

Körülbelül 120 km megtétele után, amint a dromonok Akkonhoz közeledtek, huszonhat arab hadihajó tűnt föl a távolban. Mint kiderült, fátimida hajók közeledtek, mire hatalmas pánik tört ki a dromonokon. Saewulf látta, amint az övét kísérő másik két hajó evezősei a keresztény Kaiszareia város felé véve az irányt kétségbeesett lapátolásba kezdtek. Az ő hajója viszont kelepcébe került: az ellenség nyíllövésnyi távolságra körbefogta, és harsány örömujjongással várta, hogy kézre keríthesse a zsákmányt. A zarándokok fegyvert ragadtak, és védekező állást foglaltak el a fedélzeten. „Embereink – írta Saewulf – fölkészültek, hogy meghaljanak Krisztusért.”{27}

Szerencsére az ellenállásra való elszántságot látva a fátimida kapitány visszahőkölt, és gondolkodóba esett. Jó órányi mérlegelés után arra jutott, hogy biztosan találnak majd könnyebb célpontot is, ezért fölhagyott támadási szándékával, és mélyebb vizekre hajózott. Saewulf társaival együtt pedig hálát adott az Úrnak, és útjukat folytatva nyolc nap múlva Ciprusba értek, ahonnan a kis-ázsiai partok mentén nagyjából ugyanazt az útvonalat követték visszafelé, amelyen korábban a zarándok Szentföldre érkezett. Végül északnak kanyarodtak, hogy a Dardanellákon át a szent relikviákban – melyek imádságra és magasztalásra vártak – dúskáló nagyvárosba, Konstantinápolyba érkezzenek. Az egész hajóút alatt kalózok háborgatták és viharok gyötörték őket. Otthona biztonságából az életre szóló utazására visszatekintve Saewulf megállapíthatta, hogy mindvégig egyedül Isten kegyelme óvta meg őt.

Saewulf csupán egy volt azon sok ezer zarándok közül, akik az első keresztes hadjáratot követően a Szentföldre utaztak. Szinte az egész keresztény világból jöttek: az első évtizedeit élő, még fiatal és sebezhető jeruzsálemi keresztény királyságról szóló beszámolók Portugáliából, Flandriából, Németországból, Oroszországból, sőt még Izlandból érkező zarándokok tollából is fönnmaradtak. Mivel a Szentföld valójában háborús övezetnek számított, sokan félelmetes helynek találták. A krónikaíró Chartres-i Foucher 1101-ben följegyezte, hogy a Jeruzsálembe látogató zarándokok „félelemtől eltelve jöttek… az ellenséges kalózok között, elhajózva a szaracénok kikötői mellett, követve az Úr által mutatott utat”.{28} A Dániel Hégumenoszként ismert orosz író körülbelül 1106 és 1108 között utazott el Kijevből a zarándoklatra. Ő is beszámolt a Jaffa és Jeruzsálem közötti, borzalmakban bővelkedő útról, ahol „szaracénok vetik rá magukat az utazókra, és felkoncolják őket”, és a rengeteg, „pogányok által lerombolt” szent hely miatt is sajnálkozott. A Tiberias-tóhoz vezető útja során igyekezett elkerülni a „kegyetlen pogányokat, akik a folyók gázlóinál támadnak rá az utazókra”, meg a vidéken „nagy számban” kószáló oroszlánokat. A Tábor-hegytől Názáretbe vezető magas, keskeny ösvényen haladva végig az életéért imádkozott, mert figyelmeztették, hogy a helybéli falusiak „leöldösik e vad hegyek között utazókat”.{29} Szerencsésen megjárta az utat, és Kijevbe a Krisztus sírjából való relikviával – egy kis kődarabbal – a tarsolyában tért haza, amelyet az ottani őr tört le alattomban, és neki ajándékozta.

A zarándokok bizonyos mértékig minden korban tartottak az útonállóktól és a rablóktól. Ám az új keresztes államokban és körülöttük élő muszlimok ellenséges viselkedése több volt annál, mint amit a helyzettel való egyszerű visszaélésnek nevezhetnénk. Ugyanis mindazon veszteségeket, amelyeket népük a frankok 1096-ban történő megjelenése óta elszenvedett, szégyenteljesnek, megbotránkoztatónak – az iszlám világban uralkodó széthúzás és viszályok miatt kinyilvánított isteni elégedetlenség jelének –,egyben az igazhitűeket a betolakodók elleni fegyveres harcra buzdító fölszólításnak tekintették. „A frankok földjéről tengernyi sereg jött, nyomultak, egyik a másik után” – írta 1109 előtt a szíriai költő, Ibn al-Hajját. „A sokistenhívők feje, mint a gyümölcs, immáron beérett, ne késsetek hát learatni és leszüretelni őket!”{30} Más szerzők, mint például a tisztán látó és bölcs Ali ibn Táhir asz-Szulami az egész iszlám világ – törökök és arabok, szunniták és síiták – összefogására szólított föl, hogy együttműködve elindítsák a szent háborút, a dzsihádot, és „mindazt visszavegyék, amit [a frankok] elraboltak a muszlimok országából, és így állítsák helyre az iszlám vallás becsületét”.{31}

A Szulami által remélt dzsihádista ellentámadás azonban nem következett be – legalábbis nem a keresztény királyság megalapítását követő években. A továbbra is fönnálló éles ellentétek és viszálykodások lehetetlenné tették a komoly, hatékony és lankadatlan erővel folyó föllépést, mellyel válaszolhattak volna a területfoglalásra. Nagypolitikai megfontolásokból meg az egymással háborúskodó fejedelmekre való tekintettel a frankok mindenképpen Jeruzsálemben akartak maradni. Ugyanakkor azon keresztények számára, akik minden vagyonukat, sőt még az életüket is kockára tették, hogy több ezer mérföldet utazva elzarándokoljanak a keleti szent helyekre, a Jeruzsálemi Királyság olyan tartomány volt, ahol az elragadtatás meg a rettenet kéz a kézben járt, és mindkettőt akár egyetlen nap leforgása alatt is meg lehetett tapasztalni. Jeruzsálem – a Tórából idéző muszlim szerző szerint – „skorpióktól nyüzsgő aranymedence” volt.{32} E veszélyek leküzdésére irányuló akarat csak növelte a zarándoklat vonzerejét, hiszen úgy vélték, hogy a nehézségek meg a szenvedés föltétlenül szükséges a lélek megváltásához és a bűnök bocsánatához, amelyre minden zarándok törekedett. Ám volt egy észszerű határ, amelyen túl már nem lehetett elviselni az utak mentén felhalmozódó, elmetszett torkú, szétmarcangolt holttestek számát. Amint a keresztes hadjáratban részt vevő keresztények gyökeret eresztettek e világ közepén fekvő új királyságban, nyilvánvalóvá vált, hogy védelemre van szükségük.

És ezzel elkezdődik a templomosok története.