17
 
Gombóc a torokban

Al-Malik az-Záhir Rukn ad-Dín Bajbarsz Bundukdári magas termetű, sötét bőrű férfiú volt, valószínűtlenül kék szempárral, ám az egyiket feltűnő fehér pettyek tarkították. Mondhatni, félelmetes látványt nyújtott. Kegyetlen volt, mint Zangi, számító és ravasz, mint Núr ad-Dín, és karizmatikus, mint Szaladin, Bajbarsz személyi tikára, Ibn Abd az-Záhir azt írta róla, hogy „merészség dolgában még soha senki sem múlta fölül”.{542} Alattvalói „Hódító Atyaként” és „Egyiptomi Oroszlánként” tisztelték. A történelem az egyszerű Bajbarsz néven ismeri.

1260 és 1277 között Bajbarsz a Földközi-tenger keleti medencéjében elterülő, az Ajjúbida Birodalom romjain az asz-Szálih halála utáni évtizedben újjászülető szunnita birodalmat kormányozta. E mameluk állam alapját egy irgalmat nem ismerő és félelmetesen hatékony háborús gépezet adta. Szultánként Bajbarsz egy negyvenezer fős, alapos kiképzésben részesült rabszolgakatonákból álló könnyűlovasságra, melynek tagjai nyeregből lőttek a görögtűz égőfolyadékával átitatott nyilaikkal, valamint a legújabb és az elérhető legnagyobb teljesítményű ostromgépeket használó állandó hadseregre támaszkodhatott. E harcosokból álló kaszt vezéreként Bajbarsznak sikerült magát és utódait Szíria és Egyiptom abszolút uraivá emelnie, amely teljesítmény néha még a saját népét is elképesztette. „Megdöbbenve tapasztalták a bahrijják szigorát, valamint a többiekkel szemben alkalmazott elnyomó, kegyetlen és zsarnoki módszereit” – írta Abd az-Záhir.{543} Arról is beszámolt, hogy a szultán adócsökkentésekkel és iskolaépítésekkel is kedvébe járt az egyiptomiaknak, tudósokkal vette körül magát, akiket „miután ünnepi költeményeket szavaltak, díszes palásttal jutalmazott meg”. Mindennek ellenére Bajbarsz sikerei a nyers és kendőzetlen erőszakon nyugodtak.

Az 1220 körül a Fekete-tengertől északra elterülő sztyeppék gyermekeként született Bajbarsz a kipcsak török népességhez tartozott, és tizennégy éves kora táján adtak el rabszolgának, hogy aztán Egyiptomban katonának neveljék. Az elit bahrijja tagja lett, azé a mameluk alakulaté, amely vezető szerepet töltött be asz-Szálih szultán udvarában, és a manszúrai ütközetben győzelmet aratott IX. Lajos serege fölött. Néhány hónappal később részt vett asz-Szálih fiának és utódjának, Túránsáhnak a meggyilkolásában. Az árulás miatt Egyiptomból száműzött Bajbarsz Szíriában kötött ki, ahol a széthulló birtokaik fölött egymással marakodó ajjúbida emírek zsoldjában harcolt. 1259-ben visszatért Egyiptomba, hogy a rivális mamelukhoz, Kutuzhoz csatlakozzon, aki – miután magához ragadta a hatalmat Kairóban – szultánként uralkodott. Kutuz eredetileg a Bajbarsszal és a bahrijjával szemben álló hatalmi csoportosuláshoz tartozott, ám ekkor mindkét félnek érdekében állt a béke, mivel egy kelet felől támadó, még félelmetesebb ellenség – a mongolok – ellen kellett összefogniuk.

A mongolok nevének hallatán, már a 13. század első éveitől kezdve, az egész világon rémület vett erőt. Történetük akkor kezdődött, amikor egy árvaságra jutott hadúr, Temüdzsin egyesítette az északkelet-ázsiai sztyeppe nomád törzseit, és sorra támadást indított a környező régiók dinasztiái ellen. A kezdeti sikerek után Temüdzsin fölvette a hozzávetőleg ’Nagy uralkodó’ jelentésű Dzsingisz kán nevet. Ő és utódai a világtörténelem legnagyobb birodalmát hozták létre, amely a kelet-kínai-tengertől Lengyelországig terjedt, népek millióit egyesítette egy sok szempontból felvilágosult és toleráns, ám a totális háború elvén nyugvó kormányzás alatt. Dzsingisz halála után hódításait fiai és unokái folytatták. 1259-ben a birodalmat négy hatalmas részre – kánságra – osztották: keleten a Kínát és Mongóliát magában foglaló, Jüan-dinasztia uralta területre, a közép-ázsia- és a transzoxániabeli Csagatáj Kánságra, északnyugaton, a Szibériától Kelet-Európáig terjedő Arany Hordára, valamint a Perzsia helyén létrejött Ilkánida Birodalomra (máshol: Ilkánok Birodalma vagy Ilhánida Birodalom). Ami az összes mongol kánban közös volt, az a hódítási módszerük: tömeges mészárlások, az ellenálló lakosság teljes kiirtása, megsemmisítése, és minden ellenfelüktől a föltétel nélküli behódolás megkövetelése. Harcosaik kiváló lovasok voltak, hadmérnökeik nagyszerűen értettek ahhoz, hogyan döntsenek romba városokat és különféle erődítményeket. De mindezen túl, legfőbb erősségük azon képességükben rejlett, hogy békés lakosok megtámadásával pánikot és rettegést keltettek, és ezzel olyan hírnevet szereztek maguknak, hogy már érkezésük előtt tudta mindenki: bárkivel, aki velük szembeszállni merészel, a legnagyobb kegyetlenséggel bánnak el. 1244-ben a jeruzsálemi pátriárka a mongolokat „ismeretlen népnek” nevezte, akik „mindenkit – akár keresztény, akár hitetlen – egyformán gyötörnek”.{544}

Már egy ideje elterjedt a hír, hogy a mongolok a Szentföld ellen készülődnek. 1260-ban a négy éve elhunyt Vichiers-i Rajnald helyére a rend mesterévé választott Berard Tamás (Thomas Bérard) a mongol előretörésre figyelmeztető, kétségbeesett leveleket küldött Akkonból Angliába és Franciaországba. A következőkről számolt be III. Henrik angol királynak és Amadeus testvérnek, az angol templomos mesternek:

A megszámlálhatatlan hadként előrenyomuló tatárok már jóformán egészen Akkonig elfoglalták és feldúlták a Szentföldet, […] a kereszténység Isten erős kezének védelme nélkül nem állhat ellen nekik, […] hacsak gyors segítség nem érkezik, a világra hamarosan rettenetes pusztulás vár, amitől az Úr mentsen meg minket!{545}

Erre és az ehhez hasonló baljós figyelmeztetésekre igen különböző válaszok érkeztek. Nyugaton akadtak olyanok, akik kifejezetten örültek a mongolok érkezésének, mivel a szaracén veszélytől való megszabadítókat látták bennük. Széles körben elterjedt keresztény próféciák már régóta megjósolták egy nagy király érkezését keletről, aki segít majd Krisztus dicsőségét helyreállítani a földön. Európában sokan vélték úgy, hogy az ott tatároknak nevezett mongolokra illik ez a jövendölés.{546} Az 1249 és 1250 közötti, Damietta ellen folytatott hadjáratot megelőzően IX. Lajost igencsak foglalkoztatta a gondolat, hogy a pogány kánokat keresztény hitre téríti, majd velük összefogva kényszeríti az egyiptomi és damaszkuszi szultánokat a behódolásra. Ez nem számított teljesen légből kapott elképzelésnek, hiszen a mongolok kifejezetten nyitottnak mutatkoztak a vallási áttérésre, és gyakran megesett, hogy fölvették a meghódított ország vallását. A Perzsiától nyugat felé, a Szentföld irányába terjeszkedő Ilkánida Birodalom uralkodójának, Hülegü kánnak a felesége egy nesztoriánus keresztény asszony volt, és a kán 1162-ben hasonló szövetség gondolatát vetette föl, amelyről Franciaországba küldött leveleiben igyekezett VII. Lajos véleményét kifürkészni.{547} Hülegü a francia királynak úgy mutatkozott be, mint „az álnok szaracénok rettenthetetlen pusztítója, a keresztény vallás barátja és támogatója, ellenségeinek könyörtelen ellensége és barátainak hűséges barátja”.{548} Az álomszövetség soha nem vált valósággá, ám néhány nyugati uralkodó képzeletében továbbra is csábító lehetőségként élt, míg az Ajjúbidák és mameluk utódaik a fenyegető megsemmisülést látták benne.

A mongolok közvetlenül, noha nem szándékosan, hozzájárultak Bajbarsz hatalomra kerüléséhez, mivel ő vezető – utóbb központivá nagyított – szerepet játszott a mameluk és a mongol sereg között 1260-ban vívott súlyos ütközetben. Hülegü az 1250-es évek végén egész Perzsiát végigpusztította. 1258-ban egy mongol sereg kifosztotta Bagdadot, az abbászida kalifát egy szőnyegbe csavarva lovaikkal agyontiporták. A város híres könyvtárát is elpusztították: állítólag a Tigris vizét a belehányt könyvek tintája feketére festette. Ezt Kairóban és Damaszkuszban eposzi méretű szerencsétlenségként fogták föl, amely az iszlám Közép-Kelet puszta létét fenyegette már.{549} Két év elteltével a mongol horda átkelt az Eufráteszen, és Hülegü seregei nagyszerűen elszórakoztatták maguka Észak-Szíriában, ahol elfoglalták és földúlták Aleppót. Úgy látszott, nem lehet őket megállítani. Az elkeseredett és a teljes megsemmisüléstől rettegő Bajbarsz és Kutuz egyiptomi szultán hatalmas sereggel keresztülvágott Palesztinán, hogy lezárják előttük az utat. A feladat olyannyira sürgető volt, hogy a Jeruzsálemi Királyság latinjai, megengedték a hadnak, hogy zavartalanul áthaladjanak a területükön. VI. Bohemond (Boemund), Antiókhia hercege és Tripolisz grófja – elhitetve magával, hogy a mongolok a kisebbik rosszat jelentik – más taktikát választott, és aktívan támogatta őket. Ebben egy másik északi keresztény uralkodó, Hetum kilikiai király (egyben apósa) személyében is támogatóra talált.

A mamelukok 1260. szeptember 3-án a galileai Ajn Dzsálútnál (Góliát-forrás) mérték össze erejüket a mongolokkal, és csodával határos győzelmet arattak, megmentve ezzel a muszlim Szíriát a leigázástól. „A mongolokat fölmorzsolták, kardélre hányták vagy foglyul ejtették” – jegyezte föl Siháb ad-Dín an-Nuvairi (Al-Nuwayri) egyiptomi írástudó.{550} A rettegett hadvezér, Kituka is ottmaradt a csatatéren. Az alkalmakat mindig árgus szemmel leső Bajbarsz e hihetetlen diadal kivívásában játszott szerepének tudatában visszatért Egyiptomba, és vette magának a bátorságot, hogy a hazafelé vezető úton hidegvérrel meggyilkolja Kutuzt. Immár másodjára fordult elő, hogy Bajbarsz részt vett egy szultán megölésében, de eltökélte magában, hogy harmadik eset már semmiképp nem lesz. A szultáni címet magának követelve a lerombolt Bagdad helyett Kairó központtal egy új Abbászida Kalifátust hozott létre, melynek élére egy bábkalifát állított, majd több grandiózus építési terv, valamint egy nagyszabású újrafegyverkezési program megvalósításába fogott bele.

Ettől kezdve Bajbarsz két párhuzamos célt követett. Egyiptom és Szíria iszlám népeinek egyesítését tűzte ki maga elé, melynek eredményeként egy nagy erejű, kitűnően képzett, szigorúan kordában tartott, az esetleg visszatérő mongoloknak ellenállni képes hadseregre támaszkodó, egységes mameluk állam jöhet létre. Másik célként a latin keresztények Palesztinából és Szíriából való kiűzését jelölte meg.

A frankok megsemmisítése részben vallási kötelességnek, részben gyakorlati szükségnek számított. Bár tény, hogy ekkoriban a nyugatiak keresztes háborúk iránti étvágya másfél évszázadnyi folyamatos és rengeteg pénzt fölemésztő sikertelenség után alábbhagyni látszott. A keresztes buzgalom ehelyett inkább az otthonukhoz közelebbi eretnekek és hitetlenek ellen fordult. Ugyan az Almohádok elleni, Dél-Spanyolországban vívott küzdelem folytatódott, ám az Európában zajló vallási indíttatású háborúskodás ekkor már a dél-franciaországi kathar eretnekeket, a balkáni pogányokat, az észak-európai szlávokat, skandinávokat, livóniaiakat és lengyeleket is célba vette. Az is hozzátartozik az igazsághoz, hogy a keleti frankok egyre szánalmasabb társaság benyomását keltették. 1260-ban Jeruzsálem királya, II. Hohenstaufen Frigyes unokája, Konradin mindössze nyolcesztendős volt, és a 3200 kilométer távolságban fekvő Bajorországban tartózkodott. Távollétében aligha lehetett politikai vezetésről vagy komolyabb fegyveres erőről beszélni, leszámítva a templomosokat, az ispotályosokat, valamint a Német Lovagrendet, amelyek csaknem mindegyik fontosabb előretolt hadállás helyőrségét adták, és ők ellenőrizték a még mindig latin uralom alatt álló, ám egyre fogyatkozó területeket is. Akkonban és Türoszban heves viszálykodás dúlt az ispotályosok, illetve templomosok támogatását élvező genovai és velencei kereskedők között, kártékony szakadást idézve elő a frankok világában.{551} Ám mindaddig, amíg a keresztények olyan tengerparti városokat birtokoltak, mint Jaffa, Kaiszareia, Akkon és Türosz, potenciális veszélyt jelentettek. És mindaddig, amíg fönnállt az esélye annak, hogy támogatást kapnak egy újonnan érkező, a szent háborúval önmagának dicsőséget szerezni kívánó keresztes királytól, addig fönnállt egy keresztes–mongol megállapodás félelmetes forgatókönyvének a lehetősége.{552}

Uralkodásának kezdetén Bajbarsz meglehetősen mérsékelt hangnemet ütött meg a frankokkal szemben, fenyegette őket a hadaival, ám ugyanakkor a fegyverszünetre is nyitottnak mutatta magát, miközben egyes főurakkal kikötési lehetőségekről állapodott meg olyan kereskedelmi kikötővárosokban, mint Jaffa. Az efféle alkalmi megállapodások létrejöttét megnehezítette a templáriusok és az ispotályosok attitűdje. Mindkét rend – érdekellentéteik dacára – kifogásolta a Bajbarsszal folytatandó egyezkedéseket, mégpedig azért, mert akkor rákényszerült volna nagyszámú muszlim rabszolgája – képzett szakmunkások voltak, ezért igen értékes foglyoknak számítottak – szabadon bocsátására.{553} A szultán – egyre makacsabb hajthatatlansága jeleként – 1260-ban parancsot adott arra, hogy égessék porig a názáreti Szent Szűz templomát. Majd közvetlen támadást is intézett a templomosok ellen, amikor aláaknázott és lerombolt egy megerősített malmot az Akkonból kiinduló védelmi vonalba tartozó Dokban.

Bajbarsz viszont csak 1265 februárjában lendült igazán támadásba. Ekkor bevonult a Jeruzsálemi Királyság területére, és meglepve a lakosokat rárontott Kaiszareiára, elfoglalta a várost, majd öt új ostromgépével szétbombázta a fellegvárat. A védekezésre képtelen helyőrség március 5-én a tengeren hagyta el a várost, és biztonságot keresve Akkonba menekült. Bajbarsz megbízta mérnökeit, rombolják földig a város védműveit, hogy azokat a visszafoglalással próbálkozó keresztény sereg semmire se tudja használni a jövőben.

A IX. Lajos által gránittal megerősített, és így áttörhetetlennek hitt Kaiszareia példáján okulva a közeli Haifa helyőrsége sietve megadta magát, és elhajózott. A várak sorában ekkor Château Pèlerin következett. Bajbarsz ekkor még nem állt készen a templomos erődítmény megostromlására, ám figyelmeztetésképpen célba vett néhány környékbeli települést. Azután Arszufot bombázta több héten keresztül. III. Hugó ciprusi király, a Jeruzsálemi Királyság névleges régense erőtlen kísérletet tett a város fölmentésére, ám bátortalan és kevés harcossal végrehajtott vállalkozása eredménytelenül végződött: április 30-án Arszuf elesett, és – Kaiszareiához meg Haifához hasonlóan – a támadók lerombolták.

Bajbarsz ezután visszatért Kairóba, a következő tavasz és nyár viszont már ismét keresztény területeken találta. Ezúttal a Tripoliszi Grófságot szemelte ki magának, útközben egy sor kisebb várat is elfoglalt, és rettegésben tartotta az Akkon, Türosz és Szidón környéki parasztokat. Sereget küldött északra, Hetum kilikiai király ellen, és szigorúan megbüntette a mongoloknak Ajn Dzsálútnál nyújtott támogatása miatt: városait fölperzselte, és negyvenezer foglyot ejtett.

Ekkor Bajbarsz a Szafed várában tartózkodó templomosokat tüntette ki figyelmével. Miközben egyik serege észak felé vonult, hogy Hetum királyon bosszút álljon, maga Bajbarsz 1266júniusában a templomos erőd alá vonult.

Szafedet a templáriusok ugyanolyan masszívra építették, mint Château Pèlerint. Az egyik kortárs véleménye szerint az ötven méter magas tornyok, a nyolcvan templomos lovag és fegyverhordozó, ötven turkopol, valamint háromszáz íjpuskás által védett vár „megközelíthetetlen és bevehetetlen” volt.{554} Építését 1240-ben határozták el, és puszta léte a Szentföld védelme iránti felelősség megváltozásáról tanúskodott. Szafed a keresztény Akkon és a muszlim Damaszkusz között állt félúton, és a határvidék igen érzékeny, ám rengeteg hasznot hozó sávja fölött őrködött, ahol számos, a keresztény zarándokok által látogatott helyszín sorakozott, mint például az, ahol Józsefet eladták a testvérei, vagy ahol Jézus megszaporította a kenyeret és a halat, valamint több apostol és Mária Magdolna születési helye. Egy ott álló kisebb várat még Szaladin rontott le, és eredetileg Tibold champagne-i gróf, navarrai király tervezte az újjáépítését az 1239-ben vezetett keresztes hadjárata során. Ám Tibold minden ígérete ellenére a vár rekonstrukciójára kilátásba helyezett hétezer márkányi összegből végül nem lett semmi, a terv megvalósítását a templomosokra bízták. Így aztán a húsz évig tartó – „az egész keresztény területnek […] hasznos és szükséges, a hitetlenekre nézve pedig […] káros” – építkezés, valamint az előretolt állás védőkkel és kiszolgálószemélyzettel való ellátásának tetemes költségeit a rend állta.{555} Az egyiptomi krónikás, Ibn Furát, aki csodálatos életrajzot írt Bajbarszról, Szafedet „gombócnak nevezte Szíria torkában és a lélegzetvétel útjában álló akadálynak az iszlám mellkasában”.{556}

A kiváló elhelyezkedésű és megerősített falú Szafedet „jó harcosok, testvérek és fegyvernökök” vigyázták. A vár alá érkezve Bajbarsz ajándékot küldött a helyőrségnek annakjeleként, hogyjóhiszeműen fog eljárni velük, ha az erődítményt ellenállás nélkül föladják. Június 21-én ajándékait látványos módon utasították vissza: a védekezésre használt katapultokkal hajították le őket a vár falairól. A vérig sértett Bajbarsz megesküdött Mohamedre, hogy a védőket egytől egyig kardélre hányja. Ezután a Türoszi Templomosként{557} ismert történetíró szerint „ostromgépeit fölkészítette, majd támadást indított a vár ellen”.{558} Katonái hozzáláttak az aknák helyének kiásásához, illetve kövekkel meg görögtűzzel szórták meg a falakat.

Mindez semmi eredménnyel nem járt, és a július közepére egyre dühösebbé váló szultán több tucat emírjét zárta egy időre börtönbe azért, mert nem a kellő elszántsággal próbálták meg bevenni a várat. Ezután a muszlimok kettőzött erővel támadtak, ennek következtében július 20-án sikerült elfoglalniuk a szafedi barbakánt – vagyis a vár külső felén emelkedő kapuvédő tornyot –,ám még e soványka eredmény is igen súlyos áldozatot követelt a mameluk seregtől. „A szultán attól tartott, csak [túlságosan nagy] emberveszteség árán tudja majd [Szafedet] hatalmába keríteni” – mutatott rá a Türoszi Templomos. Ezért Bajbarsz leállította az ostromot, és egy másik tervvel rukkolt elő.{559}

Egyik templomos várban nem csupán a rend tagjai tartózkodtak, így Szafedben is a fehér köpenyes lovagtestvérek és a feketébe öltözött fegyverhordozók csak a bent lévők kisebbségét tették ki. Rajtuk kívül nagyszámú szolgaszemélyzet, zsoldos számszeríjászok, a szír turkopol könnyűlovasság tagjai és a környező városokból, falvakból Bajbarsz közeledtének hírére odamenekült polgári lakosok voltak a falak mögött. Vagyis igen vegyes társaságról lehetett beszélni, így a szultán azt főzte ki, hogy igyekszik kihasználni a köztük levő potenciális nézeteltéréseket, vagyis azt a minden időben érvényes stratégiát tette magáévá, hogy nem a falak, hanem a harci szellem ellen kell támadást indítani. Miután meggyőződött róla, hogy Szafedet mindenféle fölmentő seregtől és erősítéstől elvágták, megbízta a kikiáltókat, hogy a vártól hallótávolságban elhelyezkedve hirdessék ki, hogy minden szíriainak szabad elvonulást biztosít – amely ajánlat a turkopolok és a zsoldosok széles körében kedvező fogadtatásra talált. A szultán a viszály magvát akarta elhinteni a várban, és törekvése sikerrel járt. A bent lévők közül sokan csakhamar dezertáltak, és – tekintve, hogy a kapuvédő torony még mindig muszlim kézen volt – a templomosok „módfelett meggyöngültek” és „a széthúzás uralkodott el közöttük”.{560}

A várban a testvérek tanácskozást hívtak össze. Rövid mérlegelést követően úgy határoztak, kiküldik a Leó testvérként ismert Cazalier Leót (Leon Cazalier), aki értett Bajbarsz török anyanyelvén, hogy kérje ugyanazon jogok biztosítását a keresztény frankok számára is, mint amit a szíriaiaknak ajánlott. A szultán udvariasan végighallgatta a kérést, majd kitérő választ adott. Később magánbeszélgetésre félrevonta Leó testvért, melynek során közölte vele, hogy a templomosok az ajándékai visszautasításával halálosan megsértették, így elhatározta, hogy ezért a helyőrség minden tagja halállal fog fizetni, beleértve Leó testvért is, aki a leggyötrelmesebb kínok között fog elpusztulni, hacsak egy – külön a bajtársainak szóló – üzenettel nem tér vissza a várba.

A legyengült, megrémült és Bajbarsz kegyetlenségét megismerni semmiképpen sem akaró Leó testvér tehát visszasietett templomos testvéreihez egy csomó hazugsággal a tarsolyában. „Visszament a várba, és elmondta nekik, hogy a szultán mindőjüknek szabad elvonulást biztosít, és erre saját maga meg is esküszik a szemük előtt” – írta a Türoszi Templomos.{561} Leó testvér tehát mindannyiukat a halálukba küldte.

Másnap reggel Bajbarsz kiállt Szafed vára elé, és kihirdette, hogy ha a templáriusok leteszik a fegyvert, átadják a várat, akkor biztonságban a frank keresztények számára immáron az egyetlen veszélytelen tengerparti helynek számító Akkonba kísérik őket. Az ajánlatot a templomosok elfogadták, és a testvérek kíséretükkel együtt megtették az úti előkészületeket.

A templomosok balszerencséjére Bajbarsz nem Bajbarsz volt. A szultán kiválasztotta az egyik hozzá leginkább hasonlító emírjét, fejedelmi ruhába öltöztette, és a várhoz küldte, hogy a hamis ügyletet megkösse. Aki a szultánt látásból ismerte, leleplezhette volna a különbözőséget, ha észreveszi az élénkkék színű, feltűnő fehér pettyekkel tarkított szem hiányát, ám föntről, a várfal tetejéről letekintő templomosokat könnyen be lehetett csapni.

Július 24-én beszüntették a harcot, és megnyíltak Szafed kapui, melyeken kitódultak a védők: a templomos lovagok meg a fegyverhordozók több mint ezer bent lévő emberrel egyetemben, akik csaknem két hónapon át menedéket találtak a falak mögött. Kíséretükkel elindultak Akkon felé, ám alig tettek meg fél mérföldet, amikor egy kis dombnál, amelyet a templomosok vesztőhelyként használtak, megállították és körbefogták őket. Ezután egyenként mindannyiuk fejét vették. Indokul az szolgált, hogy több templomos is magával hozta a várból a fegyverét, valamint az, hogy keresztény szíriaiaknak öltöztetve muszlimokat akartak kicsempészni. Ez vagy igaz volt, vagy nem. Mindenesetre, bármilyen szabad elvonulást biztosító ígéretet is kaptak a templomosok, az eléggé bizonytalan volt ahhoz, hogy be kelljen tartani. Barbajsz igen leleményesnek és végtelenül kegyetlennek bizonyult. A Szafedből kivonult 1500 fogoly közül kettő kivételével mindenkit kivégeztetett, majd a holttesteket halomba hordták, kis falat emelve köréjük, hogy az utókor számára megőrizzék a csont- és koponyagyűjteményt.

Leó testvér életét meghagyták, őt a szultán elé kísérték, ahol kapott egy pohár kancatejet, majd hitét megtagadva muszlimmá lett. Egy másik, találomra kiválasztott keresztényt Akkonba küldtek, hogy a hírekről beszámoljon, és lefesse ottani keresztény testvéreinek, mi vár rájuk. Kaiszareiától, Arszuftól és Haifától eltérően Szafedet nem rombolták le: Bajbarsz muszlim helyőrséggel töltötte fel, és az erődítményt a galileai mamelukok hatalmi központjává tette.

Szafed elvesztése a templáriusokat hatalmas csapásként érte. A folyamatosan fogyó és gyengülő keresztes államokban még számos erődítményt mondhattak magukénak, ám közülük csak igen keveset lehetett Szafedhez mérni, amelyet Bajbarsznak sikerült kevesebb mint két hónap alatt elfoglalnia. Nehéz volt tehát a helyzetet derűlátóan szemlélni. Az ispotályosok beijedt követséget menesztettek Bajbarszhoz, és könyörögtek neki, hagyjon meg néhányat a legerősebb váraik közül, Margatot meg a Tripoliszi Grófságban fekvő Krak de Chevaliers-t. Bajbarsz beleegyezett egy tízéves fegyverszüneti megállapodásba, de csak azzal a föltétellel, hogy az ispotályosok átengedik neki a környező területeken begyűjtött adójövedelmeket.

Nem sokkal Szafed eleste után egy Ricaut Bonomel nevezetű templomos lovag egyik költeményében keserű szavakkal ecsetelte a rend veszteségei fölött érzett fájdalmát, érzéseit nem mindennapos őszinteséggel örökítve meg. Szidalmazta a pápát, mert a keresztet fölvevő nyugati keresztényeknek megengedte, hogy Szicíliában a Hohenstaufen-ház ellen harcoljanak ahelyett, hogy arra buzdította volna őket, fogadalmuknak eleget téve inkább Bajbarsz szultánnal szálljanak szembe Akkonban. Majd azt is fölvetette, hogy talán Krisztus már nem viseli szívén a keresztesek sorsát.

„Harag és bánat költözött szívembe” – írta, majd így folytatta:

Ezért immáron a legszívesebben megölném magam, vagy letenném a keresztet, amelyet az Örökkévaló iránti tiszteletből vettem volt föl, akit keresztre feszítettek. Hiszen sem a kereszt, sem a hit nem nyújt nekem már oltalmat az álnok török ellen, Isten átka legyen rajtuk! Éppen ellenkezőleg, ahogy mindenki láthatja, Isten a mi kárunkra akarja őket támogatni. […] Minthogy Isten, ki korában éberen őrködött, most alszik, Mohamed pedig minden erejével iparkodik, és arra buzdítja [Bajbarszt], hogy ő is hasonlóképpen cselekedjék.{562}

Szembeszökő, hogy Bonomel a mamelukok iránti gyűlöletének hasonló fordulatokkal adott hangot, mint amilyeneket a muszlimok használtak a frankok ábrázolására. Az „Isten átka legyen rajtuk!” az évtizedek során megszámlálhatatlanul sok muszlim költő, krónikás, ügyeket intéző meg írástudó ajkát és tollát hagyta el. Valójában a mamelukok és a templomosok számos ponton hasonlóságot mutattak egymással, és éppen a másik fél kiválósága miatt izzott a gyűlölet közöttük. Mindkét kasztot elit harcosok alkották, akik a Közel-Keleten idegennek számítottak. A templáriusok maguk választották ki testvéreiket, akik vallásos elhivatottságuknak engedelmeskedve Franciaországból, Spanyolországból és Angliából érkeztek a Tengerentúlra; a mamelukokat pedig erőszakkal hajtották rabszolgaságba, és hurcolták el a sztyeppékről Egyiptomba. Noha a szüzességet fogadó templomosokkal ellentétben a mamelukoknak lehettek utódaik, a társadalmi csoportjukban elfoglalt státuszuk nem öröklődött, és az egyének jóléte vagy életben maradása jóval kevésbé számított fontosnak, mint a szervezet léte. A mamelukok igen büszkék voltak kivételes harci képességeikre, azok közül is legfőképpen a lovaglóművészetükre. Ahogyan a templomos rendtartás részben a harctéri stratégia alapelemeit is rögzítő katonai kézikönyvként is szolgált, ugyanúgy létezett egy terjedelmes mameluk furuszijja-irodalom, vagyis azoknak a technikáknak, edzőgyakorlatoknak és életvitelnek a leírása, amelyet egy igazán képzett mameluk lovasnak el kellett sajátítania. Mindkét csoport tagjainak pontosan kidolgozott beavatási szertartáson kellett átesnie: kiképzésük befejeztével a mamelukok ünnepi nadrágot kaptak, hasonlóan az arra érdemes nyugati harcosokhoz, akik lovagi övet vehettek föl.{563} Végül pedig mindkét kaszt igen nagyra becsülte a vértanúságot. Hivatásuk lényegét éppen az adta, hogy hajlandóak voltak Isten és a szent háború szolgálatában feláldozni az életüket.