15
 
Gyűlölködés és ellenségeskedés

Montaigui Péter a földre vetette magát, és megcsókolta a császár térdét. A körülötte álló katonák és városlakók ujjongva nézték a jelenetet. 1228 szeptemberét írták, és Akkon szinte egész lakossága kitódult, hogy tanúja legyen a leghatalmasabb nyugati uralkodó, II. Hohenstaufen Frigyes keletre érkezésének, akit hetven gálya és több ezer katona kísért.{476} Az esemény alkalmából még az egyiptomi szultán is ajándékokat küldött az előkelő látogatónak: aranyat, ezüstöt, selymet és ékszereket, valamint egy egész falkányi ritka állatot, egyebek mellett több tevét, elefántot, medvét és majmot. Az évek során számos jeles vendég látogatott a Szentföldre, ám illusztrisabb aligha akadt közöttük Frigyesnél, a német-római császárnál, aki oly tekintéllyel és szellemi presztízzsel dicsekedhetett, hogy bámulói a világ csodájának – stupor mundi – nevezték el.

Első pillantásra azonban ebből nem sok látszott rajta. Középtermetű, kopaszodó férfiú volt, pirospozsgás orcával és gyönge látással. A tagbaszakadt és életerős császár mindössze a férfiasság kétségbevonhatatlan jelének tekintett dús szakállat nélkülözte. Még kevéssel harmincnegyedik születésnapja előtt sem volt neki, amikor 1228 szeptemberében megérkezett Akkonba. Egész élete során királyként regnált: kétesztendős korában örökölte meg Szicília uralkodójának címét, huszonegy évesen a németek királya lett, majd 1220-ban, huszonhat évesen a pápa jelenlétében német-római császárrá koronázták. Most pedig még egy országgal kívánta bővíteni a birodalmát, hiszen azért hajózott Ciprus érintésével Akkonba, hogy a Jeruzsálemi Királyságot magának követelje, és keresztes háborút indítson a Szent Várost birtokában tartó szultán ellen.

A különböző címek gyűjtögetése Frigyes vesszőparipájának számított, és a Jeruzsálemi Királyság koronájához házasság révén jutott hozzá. 1225-ben nőül vette Brienne-i János tizenhárom éves leányát, Izabellát, Jeruzsálem jog szerinti királynőjét, és a házassági szerződés értelmében Frigyesre szállt a leány apjának azon joga, hogy a latin királyság címzetes királyaként uralkodjon. Három év elteltével Izabella fiúgyermeknek adott életet, aki a Konrád nevet kapta. A szerencsétlen leányzó gyermekágyi lázban azonmód elhunyt, váratlan, előre nem látható helyzetbe hozva Frigyest is, akire így egy csecsemő maradt, mégpedig a latin királyság örököse. 1228-as évi keresztes hadjáratával így kettős célt igyekezett megvalósítani: Jeruzsálem vissza- és a korona megszerzését. Elméletileg a királyság Konrádé volt, ám Frigyes az efféle alakiságokon aligha akadt fönn. Határozott szándékában állt, hogy megszerzi magának a Szentföld következő keresztény királya címét, és jaj annak, aki útjába áll.

Ami fizikai alkatából hiányzott, azt egyéniségének erejével bőségesen kárpótolta. Az egyik, őt jól ismerő szerző elismerte, hogy:

Leleményes, ravasz, pénzsóvár, kegyetlen, rosszindulatú, állandóan zsörtölődő ember volt. Ugyanakkor, midőn fölfedte jó és nemes tulajdonságait, esetenként igen érdemes férfiúnak bizonyult, vigasztalónak, szellemdúsnak, elbűvölőnek és szorgalmasnak. Tudott olvasni, írni, énekelni, és zenét, dalokat is szerzett. […] Ezenkívül számos különböző nyelven beszélt. […] Ha jámbor katolikusként él, és szereti Istent, […] kevés hozzá hasonlót lehetett volna találni.{477}

Az istentelenség vádja csak egy volt azok közül, amelyik egész életén át végigkísérte, mert úgy tartották róla, hogy a királyi színfalak mögött minden valláson csak gúnyolódik, míg a nyilvánosság előtt a szokásos keresztény csatlósokon kívül a szicíliai muszlimok közül kiválasztott, furcsa kinézetű szolgákkal vette körül magát. E kíváncsi és csapongó szellem egyik jellemző tulajdonsága a szkepticizmus volt, amely szellem a tudományos fölfedezésekben éppúgy örömét lelte, mint a művészi élvezetekben, valamint a különféle sportok nyújtotta izgalomban, különösen a madarakkal való vadászatban, amely területen a legfőbb tekintélynek tartotta magát a földön.

Ilyen volt tehát a férfi, akinek térdét a földig hajló Montaigui Péter megcsókolta. Ám a templomos mester meghajlása korántsem a császár műveltségének szólt. Inkább az óvatos politikai alkalmazkodást kifejező jelnek kell tekinteni a templomos rend és a Keletre érkező legújabb keresztes hadjárat vezére között. Bármelyek lehettek is Frigyes indítékai, ő számított a legtekintélyesebb látogatónak Oroszlánszívű Richárd harminc évvel korábbi ittléte óta. A katonai rendek kötelességüknek tartották, hogy a lehető legjobb együttműködési feltételeket alakítsák ki vele, és ígéret tettek arra, hogy megőrzik a békét Frigyes és Bejrút ura, a nagy hatalmú Ibelini János között, aki a császár érkezését igen nagy gyanakvással fogadta. Mind a templomosok, mind a császár balszerencséjére, Montaigui Péter térdhajtása nem volt egyéb színlelésnél, ugyanis néhány hét elteltével a kapcsolat az erőszakig fajult.

Frigyesnek az akkoni mesterükkel történt találkozásáig a szentföldi templomosokkal nem sok dolga akadt, ám mind személyiségében, mind politikájában igen sok kedvezőtlen előjel mutatkozott rájuk nézve. Először is nehezen lehetett nem tudomásul venni ama tényt, hogy Frigyes a szíve mélyén a keresztes háború ügye iránt – talán nem is ok nélkül – nem sok lelkesedést mutatott. A Szent Római Birodalom hatalmas és sokrétű politikai örökségének kezelése ugyanis nem sok módot hagyott a keleti ügyekben való mélyebb elmerülésre, és az a viszonylag felületes tapasztalat, amit a Hohenstaufen-uralkodóház addig a keleti háborúk kapcsán szerzett, nem sok jóval kecsegtetett. Ugyanis Frigyes nagyapja, I. Barbarossa Frigyes Kis-Ázsiában vízbe fulladt, amikor a harmadik keresztes háborúba vonult az embereivel; apjának, VI. Henrik császárnak a részvétele pedig csupán arra az emlékezetes esetre szorítkozott, amikor az Akkonból hazafelé tartó Oroszlánszívű Richárdot túszként tartotta fogva. A császár százezer márka váltságdíjat kért az angoloktól Richárd szabadon bocsátásáért, és a kolosszális összeg java részét a szicíliai királyság meghódítására fordította.{478}

De II. Frigyes uralkodása is számos okot szolgáltatott a bizalmatlanságra. A templomosok és az ispotályosok már hosszú ideje jelen voltak Szicília szigetén, azonban Frigyes kiskorúsága alatt kiszorította őket az újonnan alakult Német Lovagrend, amely agresszív módon arra törekedett, hogy elsőbbséget szerezzen a nagyobb múltra visszatekintő lovagtársaik rovására. Ezt többen veszélyként érzékelték, és számos szicíliai lovag Keletre utazott, hogy a templomos rendhez csatlakozzon, kifejezetten abból a célból, hogy ott védelmet találjon a császár haragja elől.{479}

Frigyes egyik legfőbb tanácsadója az igen jó képességű politikus, az emberei által nagy tisztelettel körülvett Salzai Hermann volt. Frigyes az ő befolyásának engedve a Német Lovagrendet fölmentette minden szicíliai exportjuk és importjuk után járó vám kifizetése alól, és hivatalosan is eleget tett arra irányuló kérésüknek, hogy a templomosokéhoz és ispotályosokéhoz hasonló „kiváltságokkal, vámkedvezményekkel és jogokkal” élhessenek. 1221-ben Frigyes eredményesen folyamodott III. Honoriusz pápához annak érdekében, hogy a német testvéreket mentesítse az egyházi adó fizetése és az egyházi felügyelet alól. És amikor II. Izabellát nőül véve 1225-ben jeruzsálemi királlyá vált, újonnan szerzett címét arra használta fel, hogy a Német Lovagrendet keleten minden világi hatalom hatálya alól kivonja.{480} Mindez óhatatlanul a templomosok helyzetét is befolyásolta, akiknek sikeres működési modelljük a nyugati királyok legmagasabb pártfogására, valamint a rend különleges jogállására épült.

Végül pedig nem szabad elfeledkezni Frigyes közismert megbízhatatlanságáról. Két ízben is fogadalmat tett, hogy keresztes háborúba indul: először 1215-ben, amikor német királlyá választották, majd 1220-ban ismét, amikor császárrá koronázták. Több mint egy évtizedig tartott, míg végül elhatározta magát, hogy a Szentföldre utazik, és még ekkor is, betegségére hivatkozva, egy teljes esztendőt késett. Ekkor a pápai türelem már elfogyott, és paradox módon, amikor Frigyes 1228 szeptemberében keresztes vezérként végre Akkonba érkezett, magán érezhette a pápaság bősz dühét.

E változás legfőbb okát az új pápa trónra lépésében kell keresni. III. Honoriusz 1227 márciusában szenderült jobblétre, és az időskorú, ám heves vérmérsékletű olasz IX. Gergely foglalta el a helyét. A bogaras, ám agyafúrt Gergely egykettőre haragra gerjedt, és dühe pápaságának évei alatt nem kímélte sem a párizsi eretnek diákokat, sem a baltikumi pogányokat, de még a macskákat sem, melyeket a Sátán megtestesülésének tartott. Annak érdekében, hogy egész Európában gyökerestül kiirtsa az eretnekséget, felállította az inkvizíciót, és szigorú intézkedéseket hozott a zsidók üldözésére elrendelve a Talmud tömeges és nyilvános elégetését.

Mielőtt azonban sort kerített volna a macskákra, eretnekekre és a zsidókra, Gergely a német-római császárnak szentelte a figyelmét. Pápaként első figyelemre méltó intézkedése Frigyes kiátkozása volt, amellyel az állandó halogatás miatt sújtotta. Határozatát a pápai bullában hirdette ki, azért ostorozta a császárt, mert az „sutba dobta minden Isten iránti félelmét, nem adózott tisztelettel Jézus Krisztusnak, az Egyház korholását pedig semmibe vette”, továbbá Gergely kikelt az ellen az ember ellen, aki „magára hagyta a keresztények hadát, a Szentföldet a hitetlenek kényének kiszolgáltatta, semmibe vette Krisztus népének önfeláldozását, és a saját, valamint a kereszténység gyalázatára, hagyta magát királyságának közönséges élvei által elcsábítani”.{481} A kiközösítést tartalmazó bulla nem sokkal a császár után érkezett meg Akkonba, és éppúgy ellehetetlenítette a Frigyes meg a templomosok között kialakuló jóhiszeműségnek még a látszatát is, amint a császárnak azon szokása is nehezítette a helyzetet, hogy az igazságtalan pápa ellen rendre heves kirohanásokat intézett. Ennek következtében a rend – alig néhány héttel a Montaigui Péter színpadias térdcsókja után – igen rossz viszonyba került a leghatalmasabb nyugati uralkodóval, aki a hatodik keresztes hadjárat néven ismertté vált katonai vállalkozás élére állt.

Az ellenségeskedés akkor fordult még komolyabbra, amikor a császár november 15-én úgy határozott, hogy délre vonul Akkon városából Jaffa felé, hogy az egyiptomi szultánnal tárgyalásokat kezdhessen. Az Ajjúbidák birodalmában kaotikussá vált a helyzet, miután Damaszkusz ura, al-Muazzam 1227. november 12-én vérhasban meghalt, és helyére a húszesztendős fia, an-Nászír lépett.{482} A politikai helyzet konszolidálását a jó családi légkörnél többre becsülő al-Kámil megpróbálta elkergetni unokaöccsét, hogy magának szerezze meg a hatalmat Damaszkuszban. A zavarosban megpróbált halászni egy harmadik családtag, Dzsazíra (Észak-Mezopotámia) ura, al-Asraf is, aminek következtében az egyiptomi és szíriai Ajjúbida Birodalomra a belső nyugtalanság időszaka köszöntött be.

Megérezve a kínálkozó alkalmat, Frigyes úgy vélte, hogy a viszálykodást kihasználva lehetősége nyílik néhány korábban elvesztett keresztény terület visszaszerzésére. Elegendő létszámú sereg hiányában az Ajjúbidák ellen indítandó általános hadjárat nem jöhetett szóba. Ám a latin államok részéről mutatott egység ahhoz elegendőnek ígérkezett, hogy al-Kámilból engedményeket csikarjanak ki, esetleg még Jeruzsálem visszaadását is elérjék. Szicíliai tapasztalatai birtokában, ahol a muszlim és a keresztény kultúra keveredett egymással, Frigyes minden korábbi, Nyugatról jött keresztes vezérnél jobban ismerte a muszlim világ sajátosságait és szokásait, olyannyira, hogy kellemetlenkedő pletykák is terjengtek „abbeli kedvteléséről, hogy szaracén módra éljen”, beleértve „a táncoló, éneklő és zsonglőrködő leányok” iránt táplált gyöngéjét. Személyes passzióit félretéve bízott benne, hogy a némi erőfitogtatást követő béketárgyalás gyümölcsöző stratégiának bizonyulhat.{483}

A templáriusok és az ispotályosok másként ítélték meg a helyzetet. A maró kritikájáról és erélyességéről ismert jeruzsálemi pátriárkát, Lausanne-i Geroldot szövetségesként tudták a hátuk mögött, így nem csatlakoztak Frigyes seregéhez. Azzal érveltek, hogy nagy szégyennek éreznék, ha az egyházból épp most kiátkozott férfiú mellé kellene szegődniük. Gergely pápa erről egyértelműen nyilatkozott: „Úgy rendeljük, hogy mindenki szigorúan tartsa magát távol tőle.” Montaigui Péter és az ispotályosok új mestere, Bertrand de Thessy{484} úgy határoztak, hogy kötelességüknek az utolsó betűig eleget tesznek. Beleegyeztek abba, hogy követik ugyan a hadat, ám csupán egynapi járás távolságból – ez elég volt ahhoz, hogy mindenki előtt igazolja, kötelességükhöz híven jelen vannak, ám gyakorlatilag a jelenlétük teljesen haszontalannak bizonyult.

Frigyes viszont nem az az ember volt, aki hagyja, hogy így kijátsszák. Az afölött érzett csalódottságában, hogy kívánságát nem teljesítették, célba vette a templomosok Akkontól délre található, part menti erős várát, a Château Pèlerint. Az erődítmény a templomosok egyik legmutatósabb, legnagyobb értékű tengerentúli tulajdona volt, és oly fontos a rend számára, hogy az ötödik keresztes háború során a mester és számos testvér Damiettából egyenesen oda sietett, hogy megvédje al-Muzzam támadásától.{485} Kedvező helyen feküdt, épp az Akkont Jaffával összekötő országút mellett. Frigyes azzal a kéréssel állt meg a vár előtt, hogy bocsássák az ő és a katonái rendelkezésére – ezalatt csaknem bizonyosan azt kellett érteni, hogy a Német Lovagrendnek akarta átadni.

A konfliktus azonban hamar elmozdult a holtpontról. Jóllehet Frigyes igencsak haragudott a templáriusokra, ám értékes idő és megfelelő eszközök híján nem engedhette meg magának, hogy ostromot indítson egy olyan erőd ellen, amelyet keresztény zarándokok építettek a lehető legnagyobb katonai hozzáértéssel. Az egyik krónikás véleménye szerint már maga a puszta gondolat is „főbenjáró árulásnak” számított.{486} A Château Pèlerinben tartózkodó templomosok eltorlaszolták a kapubejáratot a császár katonái elől, és türelmesen kivárták, amíg odébbállnak. Frigyes visszatáncolt, ám az akaratával való nyílt szembeszegülés megemészthetetlen dühöt hagyott benne. Utóbb a templomosok azt bizonygatták, hogy hitszegés történt, és „meg akarták ölni őket”, míg Frigyes beépített embereinek értesülése szerint épp a templomosok tervezték azt, hogy mindenekelőtt ők végeznek a császárral.

A helyzet a következő hónapokban sem javult: a telet Jaffában töltő Frigyes egyre sürgette al-Kámilt, hogy egy olyan megállapodást írjon alá, amely lehetővé tenné, hogy Jeruzsálem városának kapui újból megnyíljanak a keresztény hívők előtt. A császár erőszakosnak erőszakos volt, ám bolond nem, pontosan föl tudta mérni az Ajjúbida-dinasztia helyzetét. Al-Kámilnak ekkor a Damaszkusz birtoklása miatt kitört családi perpatvar okozta a legnagyobb fejfájást, ezért arra jutott, hogy a keresztényekkel kötendő béke jelentős előnyt biztosíthat számára. Ami meg Frigyest illeti, ő a természetéből adódóan szerette elkápráztatni azokat, akiket erre érdemesnek talált, és az iszlám kultúrához fűződő kötődése – „a császár teljesen úgy élt és úgy öltözött, mint valami szaracén”, kesergett Gerold pátriárka – hozzásegítette ahhoz, hogy Jeruzsálem 1187-ben történt eleste óta minden korábbinál kedvezőbb föltételekkel kössön békét.{487}

1229. február 18-án al-Kámil hivatalosan is beleegyezett abba, hogy a Szent Várost és a Szent Sírt – tízéves fegyverszünet fejében – keresztény igazgatás veszi át. A városban keresztények és muszlimok egyaránt tartózkodhattak, ezenfölül a keresztényeket Betlehem, Názáret, Szidón, Jaffa és Akkon törvényes urainak ismerték el. A több mint négy évtizeden át szétszakított keresztes királyságot így részben sikerült visszaállítani. Ismét magában foglalta a Jaffától Bejrútig terjedő egész partszakaszt, és területe a szárazföld irányában helyenként egészen a Jordán folyóig ért. Jeruzsálemben lehetőség nyílott bizonyos újjáépítési munkálatokra, ám a két fél más és más álláspontra helyezkedett azzal kapcsolatban, hogy vajon ez a védművek újjáépítésére vonatkozott-e, amelyeket az Ajjúbidák egy évtizeddel korábban romboltak le, hogy a város védelmet lehetetlenné tegyék arra az esetre, ha egy keresztény seregnek sikerülne valamikor visszafoglalnia a szent települést. Ez korántsem jelentette Szaladin örökségének teljes érvénytelenítését, de az 1099-ben, az első keresztes hadjárat idején történt világraszóló tettek megismétlését sem. Ennek ellenére a megállapodás bámulatos teljesítménynek számított, amit Frigyes az unokaöccsének, a Plantagenet-házból való III. Henrik angol királynak írt levelében nagy hűhóval kürtölt világgá. „Eme néhány nap alatt jobbára a csodának és nem a puszta eltökéltségnek köszönhetően egy olyan ügyben született végzés, […] amit a világ számos hadvezérének és uralkodójának […] eleddig nem sikerült erővel megvalósítania” – olvasható a levélben.{488} A német költő és keresztes vitéz, Freidank azon tűnődött, hogy: „Vajon mire vágyhatnának erősebben a bűnösök, mint a Szent Sír meg a Szent Kereszt?”{489} Krisztus sok követője beleegyezően bólintott volna erre. Még ha a Szent Kereszt nem is tért vissza a helyére – valószínűleg Damaszkuszban tűnhetett el –,a Szent Város újból keresztény uralom alá került. Ám a templomosokat mindez nem hatotta meg.

Jeruzsálemben a keresztények a Szent Sírt tartották a legszentebb helynek, hiszen e csodálatos templomban feküdt a vastag márványlap alatt Krisztus sírja, amely előtt minden Szentföldre látogató zarándok alázattal és hódolattal borult le. Jeruzsálem visszaszerzése nyilvánvalóan büszkeségre adott okot, ám e fejlemény természetesen – a keleti Mediterráneum több jelentősebb városához hasonlóan – üzleti hasznot is hozott a keresztény kereskedőknek. Azonban mindenekfölött a Szent Sír számított a legtöbbet. A templomosok számára volt még egy igen fontos hely, mégpedig a Salamon templomának nevezett épület, amelyben rendjük megalakult, majd 1119 és 1187 között hajlékot kapott. A Templom volt az ő igazi otthonuk, amelyből elűzték őket. Visszaszerzése a rend önértékelése szempontjából óriási, mindent meghatározó jelentőséggel bírt, ám tárgyalásai során Frigyes ezt figyelmen kívül hagyta.

„A frankok átvették Jeruzsálemet, ami miatt a muszlimok rendkívüli módon fölháborodtak, és gyalázatnak tartották. Olyan rettenetes erőtlenséget éreztek, és olyan fájdalommal töltötte el őket, amelyet leírni sem lehet” – zúgolódott a krónikaíró Ibn al-Athír a Frigyes és al-Kámil közötti megállapodásról beszámolva.{490} Igazság szerint a várost nem engedték át teljesen a keresztény hitetleneknek, hiszen a Templom-hegy kívül maradt az egyezségen. A muszlimok számára Mekka és Medina után ez volt az iszlám legszentebb helye, az al-Haram as-Saríf, amelyen ott állt az al-Aksza mecset meg a Szikladóm. Amikor Szaladin elfoglalta Jeruzsálemet, lerombolta a templomosok által a mecset köré emelt melléképületeket, az egész építményt rózsavízzel tisztította meg, majd visszaállította a Korán-idézeteket, és „páratlan szépségű márvány- és aranyozott mozaikokkal” díszítette, „tetszetős olvasóállványokat készíttetett, rajtuk díszes Korán-példányokkal”.{491} Az al-Aksza visszaszolgáltatása a tisztátalan keresztényeknek megbocsáthatatlan bűn lett volna, ezért is mondta ki a Frigyes és al-Kámil között létrejött békemegállapodás egyik legfontosabb pontja: a mecset a muszlimoké marad, hogy a zarándokok nyugodt körülmények között és bármiféle fizetség nélkül imádkozhassanak. A templomosok tehát nem építhették újjá régi szállásukat, a rendnek be kellett érnie egy kevésbé szent hellyel.

A szerződés értelmében a templomosok érdekeit másutt sem vették igazán figyelembe. A Jeruzsálemet Jaffával összekötő út mentén fekvő néhány tulajdonukat ugyan újra birtokba vehették, hogy ellenőrizhessék a tengertől a városba vezető közvetlen és biztonságos út forgalmát, de egyébként – Gerold pátriárka szavaival élve – „egy talpalatnyi földet sem kaptak vissza”.{492} A tripoliszi hercegségben található két nagyobb várukat, Château Blanc-t és Tortoszát „meglévő állapotukban” kellett hagyni, vagyis sem fölújításuk, sem kibővítésük nem jöhetett szóba.{493} Ezzel szemben Salzai Hermann Német Lovagrendje a megállapodás értelmében folytathatta saját nagy méretű várának, a Montfort-nak az építését az Akkon melletti hegyekben, amelyhez a német testvérek 1227-ben fogtak hozzá.

Ugyanakkor el kell ismerni, hogy Frigyes nem szándékosan alakította úgy a megállapodást, hogy elbánjon a templáriusokkal. Jeruzsálem elveszítése mindenképpen súlyos csapásnak számított, amit valahogyan elfogadhatóvá kellett tenni a szultán számára. Ám a szerződés pontjai között épp elég olyan kikötés volt, amely miatt a rend sértve érezhette magát, egyben alapos okot szolgáltatott a föltételezésre, hogy a császár által tető alá hozott fegyverszünet korántsem minden keleti frank érdekeit, hanem inkább koronája megőrzését, valamint kereskedelmi érdekeinek védelmét szolgálta, amelyek alapját a Szicília és Jeruzsálem között fönnálló, kedvező kereskedési föltételek képezték.{494} Frigyes 1229. március 17-én a Szent Sír templomában imádkozott, és annak ellenére, hogy a pápa kiátkozta, az oltárról elvette Jeruzsálem koronáját, majd a saját fejére helyezte. Miután Frigyes elhagyta a templomot, Salzai Hermann megvédte pártfogója magatartását a gyülekezet előtt, emlékeztetve őket arra, hogy a császár korábban valódi történelmi tettet hajtott végre. „Szinte lehetetlen leírni, hogy milyen öröm öntötte el az embereket” – emlékezett vissza utóbb.{495}

Azt nyilvánvalóan nem mondhatta, hogy mennyire örültek a templomosok, hiszen örömről szó sem lehetett. Az erősen császárellenes krónikaíró, Novarai Fülöp beszámolója szerint ahelyett, hogy mindenki bálványozná, „a császár mostanára már Akkon egész népe körében népszerűtlenné vált, [és] kiváltképpen a templomosok tápláltak iránta mély ellenszenvet”.{496} Nem kellett hosszú időnek eltelnie ahhoz, hogy ez a gyűlölködés nyílt felkeléssé mérgesedjen. A földühödött és minden vesztenivaló híján maradt templomosok erőiket Akkonban vonták össze, ahol – Gerold pátriárka kíséretében – arra készültek, hogy szembeszálljanak Frigyessel, aki ilyen szégyenletes békekötésre vetemedett.

Jóllehet az 1229-es megállapodásról azt föltételezték, hogy tíz évre enyhíteni fogja a feszültséget a szentföldi keresztények és muszlimok között, akadt egy szarvashibája. Lényegében ugyanis a császár és a szultán között létrejött egyezmény volt, amelyet inkább személyes megállapodásként, mint olyasvalamiként lehetett értelmezni, ami az ő hitükön lévő összes uralkodóra és nemesre kötelező érvénnyel bírt. Nem volt titok, hogy mind Frigyes, mind al-Kámil csak ideiglenesen tartózkodott Palesztinában, amelyet mindketten elhagyni készültek. Noha nemrég koronázták királlyá, Frigyesnek németországi és itáliai ügyeivel is törődnie kellett, al-Kámilra pedig kairói teendői vártak. És bár a szultán beleegyezett a fegyverszünetbe, semmi jel nem utalt arra, hogy rokonai ezt ölbe tett kézzel nézik majd, és összeborulnak keresztény szomszédaikkal. A megállapodást megkötők nélkül ez a béke fabatkát sem ért.

Annak érdekében, hogy erre fölhívják a figyelmet, a pátriárka és a templomosok sereget kezdtek gyűjteni azzal a szándékkal, hogy előbb Damaszkusz, majd Jeruzsálem ellen indulnak, amelyet hivatalosan a pápa nevében akartak maguknak követelni. Az ötlet nyilvánvalóan puszta képtelenség volt, amelyet nem annyira jól átgondolt katonai stratégia, mint inkább gyűlölködés és bizalmatlanság szült, ám ekkor már a személyes ellenségeskedés is teret kapott, és ezt egykönnyen nem lehetett megszüntetni. A pátriárka erőszakos és csalárd antikrisztusként ítélte el a császárt, azt bizonygatva, hogy „a lábujjától a feje búbjáig szikrányi józan ész sem szorult belé”.{497} Erre a császár persze haragra gerjedt.

A kevéssel 1229 húsvétja előtt Akkonba érkezett Frigyes fölszólította a pátriárkát, hogy állítsa le a templomosok hadikészülődését, és szerelje le az általa felállított sereget. Ám Gerold közölte a császárral, hogy kiközösítettek utasításait nem hajtja végre. Válaszul a földühödött császár megparancsolta az akkoni kikiáltóknak, hogy hívják össze a város népét, mert beszélni akar hozzájuk. Ezután előadta mondandóját. „Beszélt hozzájuk, és elmondta, amit akart, beszéde során sokat panaszkodott a templomosokra” – írta Novarai Fülöp.{498} A pátriárka beszámolója szerint Frigyes még tovább ment:

Nagy panaszkodásba kezdett ellenünk hamis vádak tömegét szórva fejünkre. Azután a Templom tiszteletre méltó mestere ellen fordult, és haszontalan beszédekkel igyekezett nyilvánosan hírnevét beszennyezni, azon iparkodott, hogy saját, már mindenki számára látható ballépései miatt másra hárítsa a felelősséget, majd hozzátette, azzal a szándékkal tartunk sereget fegyverben, hogy neki bajt okozzunk.

Frigyes utasította a templáriusokat, hagyják el Akkont, majd a tudtukra adta, a kapukhoz nyílpuskásokat rendel, hogy a várost elhagyó testvérek ne térhessenek vissza. „Ezután a templomokat és egyéb magas épületeket számszeríjászokkal erősítette meg, főképpen a templomosoktól hozzánk vezető út mentén – panaszolta Gerold. – És abban mindenki biztos lehet, hogy a szaracénok ellen ennyi gyűlölködést és ellenségeskedést soha nem mutatott.”{499}

Ígéretéhez híven, Frigyes megtöltötte katonáival Akkont, és hogy dühét kitöltse valakin, néhány barátot végigkorbácsoltatott az utcákon. A templomos házat ostrom alá fogták, a császári katonák körülzárták a pátriárka palotáját, és öt napon át Akkonban háborús állapotok uralkodtak. Frigyes már ki volt közösítve, de ráadásként a pátriárka mindenkit egyházi átokkal fenyegetett meg, aki „tanácsaival vagy szolgálataival az egyház, a templomosok, a Szentföld többi szerzetese vagy a zarándokok ellen a császárt segíti”.{500}

Frigyesnek ekkor két választása maradt, vagy fokozza a feszültséget, vagy meghátrál. Az utóbbi mellett döntött. A Szicíliából érkezett hírek szerint az ottani bajok már kezdték az Akkonban megtapasztalt nehézségeit is túlszárnyalni. Szentföldi feladata Jeruzsálem visszaszerzése volt. Elérkezett az idő, hogy hazatérjen.

Amilyen gyorsan csak lehetett, nekifogott a visszatéréshez szükséges előkészületeknek. Az akkoni fegyvertárakból minden mozdítható hadieszközt kivett, és amit nem tudott hajóra rakni, azt megsemmisítette, nehogy a templomosok kezébe jutva, saját céljaikra használják fel azokat. A helyőrséget császári katonák látták el, a Német Lovagrend pedig a lassan épülő-növekvő montfort-i erődjéből felügyelte a várost. Frigyes megbízottakat – baillis – nevezett ki a Jeruzsálemi és a Ciprusi Királyság kormányzására – utóbbira látogatása idején szintén megpróbált jogot formálni. Előkelő nyugati kapcsolatainak írt leveleiben az eseményeket a maga előnyére magyarázta. Majd 1229. május 1-jén lesietett az akkoni kikötőbe, és hajóra szállva útnak indult Itália felé.

Ahogy a városon áthaladt – írta Novarai Fülöp, aki örömmel ragadta meg az alkalmat, hogy az által gyűlölt császárra kígyót-békát kiáltson, „a mészárosok meg az utcán tartózkodó öregemberek, akiket a düh hajtott, mellette futottak, és belekkel meg húsdarabokkal hajigálták meg”.{501} II. Hohenstaufen Frigyesnek, akinek a térdére a Szentföldre való érkezésekor csókok záporoztak, válláról fityegő állati belsőségekkel kellett távoznia onnan. Bizony dicstelen búcsú volt.

Lehet, hogy II. Frigyes keresztes hadjárata haragot, neheztelést keltett a keresztes vitézek soraiban, és az is lehet, hogy hosszan tartó megosztottságot hagyott maga után a császár hívei, illetve a nemes Ibelin család vezette főuri tömörülés és a templomosok között, ám a szultánnal kötött megállapodás eredményeként a latin államokra az általános biztonság időszaka köszöntött, amely jóval túlélte a császár távozását. A keresztény területeknek a harmadik keresztes hadjárattal kezdődő visszaszerzése a császár rövid látogatása alatt jelentős előrelépést ért el. A Szaladin által három évtizeddel korábban előidézett, a latin államok létét fenyegető veszély ekkor már hosszú ideje tovatűnt.

A levantei part hosszú sávja a délre fekvő Jaffától kezdődően ismét a frankok kezére került – a keresztény birtokok egymást követő, hosszú sorával egyetemben, amelyek Akkonon és Türoszon át egészen a tripoliszi grófságbeli Tortoszáig és Margatig húzódtak. Az ezen túl fekvő Antiókhiai Fejedelemség – noha a 12. századi legnagyobb kiterjedéséhez képest már jóval kisebbre zsugorodva – még mindig életképes politikai egységnek számított, míg Ciprust a Lusignan-házból való uralkodók kormányozták Frigyes azon próbálkozásai dacára, hogy félreállítsa őket, és magának kaparintsa meg a szigetet.

Az 1230-as évek végén külországi keresztesek újabb hullámai érkeztek a Szentföldre Richárdnak, Cornwall grófjának, III. Henrik angol király fivérének és Tibold (I. Theobald) champagne-i grófnak, navarrai költőnek és királynak a vezetésével.{502} Ezen – összefoglaló nevén bárók keresztes hadjárataként emlegetett – vállalkozások a Frigyes által megvalósított területgyarapodásokat kiindulópontul használva szereztek vissza korábbi keresztény birtokokat, többek között északon Beaufort, Belvoir, Szafed és Tiberias, délen pedig Aszkalon várait. Elősegítették továbbá, hogy a keresztények több hatalomhoz jussanak Jeruzsálemben: 1241-ben korlátozták a muszlimok bejutását a városba, és Krisztus hívei ismét látogathatták a Templom-hegyet, amely lehetőség három éven át, a fosztogató hvárezmi törökök 1244 augusztusában történt megjelenéséig állt nyitva előttük. Ez igazán csodálatra méltó vívmánynak számított, amelyről büszkeséggel eltelve számolt be a templomos hadvezetőségről az angliai preceptornak küldött hírt adó levél:

Mindazon szent helyek, ahol az Úr nevét ötvenhat éven át nem hívhatták segítségül, íme, visszakerültek, megtisztíttattak és – dicsőség legyen Istennek! – most itt mindennap szentmisét celebrálnak. E szent helyek most már látogathatók, és mindenki számára biztonságosak.{503}

Ha másban nem is, Hohenstaufen Frigyes e tekintetben – az 1187-ben lezajlott hattíni ütközet óta életbe léptetett – minden más intézkedésnél kedvezőbb rendezés alapjait teremtette meg.

Mindennek árnyoldalaként, Frigyes szűnni nem akaró belharcokat hagyott maga után. Kétségkívül sok várat és területet hódítottak vissza, ám a latin államok egészét tekintve nem lehetett beszélni következetes és átgondolt vezetésről. A Hohenstaufen-uralkodóház ugyan magának követelte Jeruzsálem koronáját, ám sem Frigyesnek, sem Konrád fiának nem állt szándékában, hogy személyesen gyakorolja hatalmát. Elkeseredett viszálykodás állította szembe a császárt és az egyiptomi Ajjúbida-dinasztiából származó szultánnal folytatott politikáját támogató, illetve erőszakos befolyásszerzését ellenző erőket, akik inkább valamelyik Egyiptom-ellenes damaszkuszi szultánnal léptek volna szövetségre. A megosztott katonai rendek is ezen erővonalak mentén sorakoztak föl, az ispotályosok a császári, a templomosok pedig az ellenoldal támogatóiként.

Más időkben e megosztottság kedvező alkalmat kínált volna az Ajjúbidáknak a támadásra, ám az 1230–1240 közötti esztendőkben őket magukat is a pozíciókért folytatott hatalmi harcok, viszálykodások állították szembe egymással. Területét tekintve a szaracén birodalom még mindig hatalmas volt, hiszen Egyiptomtól, a Vörös-tenger partjától a Hidzsázban fekvő szent városokig, Mekkáig és Medináig, míg északon végig a Jordán völgyén, Palesztinán és Szírián keresztül egészen Dzsazíráig terjedt. Ám a valóságban e roppant térségnek csak elenyésző része állt valamiféle kormányzás alatt. Kairó és Damaszkusz gyakran feszült egymásnak, és a keresztények között kerestek szövetségest maguknak, a befogadásuk mellett döntve ahelyett, hogy erőiket egyesítve kiűzték volna őket. Szaladin után egyetlen szultán sem mutatkozott képesnek arra, hogy személyiségének erejével vagy jelenlétével e területeket valódi egységbe forrassza. Következésképpen – legalábbis egy időre – valamiféle bonyolult egyensúlyi helyzet jött létre a két vallási csoport között, amelyek mindegyikében nagyjából egyforma zűrzavar uralkodott.

Ami a templomosokat illeti, számukra Frigyes szentföldi ténykedése csak bajt meg nehézséget okozott. Azon döntésükben semmi új nem volt, hogy a világi királlyal szemben saját politikájukat követték, vagy hogy a latin nemességen belül gyakran kirobbanó heves vitákban állást foglaltak. Elvégre a templáriusok az 1160-as években Amalrikkal is nemegyszer szembefordultak, a 13. század első éveiben pedig az antiókhiai utódlásról folyó vitába is belekeveredtek. Az is igaz viszont, hogy korábban soha nem háborúztak tevőlegesen a nyugati koronás király ellen. Ezt meg is bánták. Egy nemzetek fölötti rendnek számolnia kellett volna azzal, hogy a kereszténység egyik részén elkövetett sérelmekért a másik részén alkalomadtán fizetni kell. Szicíliába visszaérve a császár szigorúan föllépett az ottani templomosok ellen, „ingó és ingatlan vagyonukat elragadva, és kifosztva őket” – ahogyan egy későbbi iratban olvasható.{504} Frigyesnek megvolt a magához való esze. Pontosan tudta, hogyan bánhat el leginkább a templomosokkal: ha anyagi hátterüket gyengíti meg.

Röviddel a császár távozását követően, 1230-ben vagy 1232-ben elhunyt Montaigui Péter. Új mestert választottak Périgord-i Armand (Armand de Peragors) személyében, akinek a családja a franciaországi Dordogne régióból származott, de ő a rendben befutott karrierje során Szicília és Calabria preceptorává emelkedett. Hűen a hosszú múltba visszanyúló hagyományhoz, a templomosok ezúttal is – a rend korábbi mesterének vezetése alatt lezajlott nehéz időszak után – kompromisszumos jelöltet választottak (illetve fogadtak el) utódjául. Ez esetben a kibékülés nem ment könnyen: az elkobzott templomos birtokok visszaszolgáltatásának megtagadását kifogásoló pápai panaszra adott válaszában a császár azzal érvelt, hogy teljes mértékben jog szerintjárt el, és semmi hajlandóságot nem mutatott arra, hogy megegyezésre jussanak.

A Hohenstaufen-ház befolyási övezetén kívül a rend továbbra is fejlődött, sőt az 1230-as években és az 1240-es esztendők elején – nem utolsósorban kereskedelmi tevékenységének eredményeként – szépen gyarapodott. Hajórajuk békeidőben oda-vissza járta a Földközi-tengert, és zarándokokat szállított a szent helyekre. A templomosok nagy számban voltakjelen az Akkonba és Jaffába induló zarándokok kedvelt kiindulási pontjául szolgáló Marseille-ben, ahol 1216-ban engedélyt kaptak arra, hogy az árukat és zarándokokat szállító hajóik a város kikötőjét illeték fizetése nélkül használják. 1233-ban – talán a keresztény zarándokok jeruzsálemi látogatását újra lehetővé tevő változásokat követő üzleti föllendülés hatására – a marseille-i városi elöljáróság a föltételeket felülvizsgálta, és a templomosok, valamint az ispotályosok hajózási tevékenységét a magánkereskedelem védelmében egy évre megtiltotta. Ám a templomosok nyugati ingatlanbirodalma által biztosított, látszólag kiapadhatatlan készletekből származó áru, munkaerő meg ellátmány továbbra is ömlött Marseille-ből, Barcelonából, Pisából, Genovából és Velencéből.

E korszakban a templomosok banktevékenysége is gyors ütemben fejlődött. Az 1240-es évekre a rend már az egész keresztény világ leghatalmasabb és leggazdagabb embereinek nyújtott különböző pénzügyi szolgáltatásokat. Angliában és Franciaországban becses diplomáciai iratok biztonságos megőrzését vállalták, okleveleket archiváltak, és a kormánytisztviselők távollétében őrizték a hivatalos pecséteket. Különösen értékes királyi kincsek megóvására is vállalkoztak, emellett – Franciaország esetében – a királyi jövedelmek letéti intézményeként is működtek.{505}

A templomos rendházak számos különleges szolgáltatást is nyújtottak: ott folyósították az uralkodók által a háborús szövetségeseiknek megígért járadékot, és részvételt vállaltak olyan megállapodásokban, amelyek megkötésében a szembenállók mellett a kölcsönösen elfogadott és respektált harmadik fél szerepét töltötték be.{506} Kezességet vállaltak adósságért, meghitelezték és kiváltottak túszokat és hadifoglyokat, és hatalmas összegű kölcsönöket is tudtak nyújtani, mint amilyenhez 1240-ben II. Balduin konstantinápolyi császár jutott hozzá a Szent Keresztből származó, saját tulajdonú faereklye fejében. Nagy hatékonysággal léptek föl és tevékenykedtek a polgárháború sújtotta országokban: a 13. század első évtizedeinek Angliájában seregnyi magas rangú templomos tartózkodott János király udvarában, aki csaknem egész uralkodását háborúskodással vagy azzal töltötte, hogy kényszeredetten egyezkedett saját alattvalóival. A templomosok azon kevesek közé tartoztak, akiket János nem háborgatott, viszonzásul ők a pártjára álltak, amikor III. Ince pápa az uralkodót átokkal sújtotta, és igyekeztek úgy megvédeni pozícióikat, mint a király legfontosabb hitelezői, egyben János bőkezűségének kedvezményezettjei.{507} Amikor az 1230-as évekre János fia, III. Henrik nagykorúvá vált, a rendnek vele is sikerült a szívélyes kapcsolatot fönntartani.

Természetes módon, az értékeiket a templomosoknál letétbe helyező, tőlük pénzt kölcsönző királyokat és császárokat a magasabb rangú alattvalóik is elkezdték utánozni. Királyi hűbéruraikhoz hasonlóan a nemesek, lovagok és gazdag városi polgárok is fölmérték annak nyilvánvaló előnyeit, hogy féltett vagyonukat a templomos házakban helyezzék el, amelyek nem csupán fizikai biztonságot, hanem vallási intézményként is védelmet nyújtottak, hiszen azokat nem lehetett anélkül kirabolni, hogy az elkövetőt az Egyház haragja, majd a túlvilágon az örök kárhozat ne sújtsa. Akadtak olyanok, akik mindenüket a templáriusok gondjaira bízták, mielőtt zarándokútra vagy keresztes háborúba indultak volna, a testvéreket a javakkal kapcsolatos tennivalókra vonatkozó utasításokkal látták el arra az esetre, ha nem térnének vissza.

A templomosok ismert gazdagságát és messze földre szétágazó kapcsolatait mások pénzmozgással kapcsolatban vették igénybe: több száz vagy éppen több ezer márkát hagytak valamely város templomos rendházában, amelyet azután egy másik országban, sőt másik földrészen kaptak kézhez. 1240-ben IX. Gergely pápa ezen ügyletnek egy igen bonyolult változatát vette igénybe, amikor fölkérte a francia templáriusokat, hogy segítsenek adóssága visszafizetésében: mivel a Skóciában, Írországban és Angliában beszedett pápai jövedelmeket a párizsi templomos házon keresztül továbbították, a pápa hitelezői hitellevelüket a párizsi testvéreknek bemutatva kézhez kapták a hátralékos összegeket, amelyekkel nekik a szentatya Rómából tartozott. Kasztíliai Blanka, az 1226-ban trónra lépett IX. Lajos francia király anyja az összes magánjellegű pénzügyeit a templomosokkal intéztette, beleértve az általa Maubuissonban alapított és finanszírozott apátság építési munkálataival kapcsolatos, több ezer livre-re rugó kifizetések ellenőrzését is. Mások mellett IX. Lajos fivére, Alfonz, poitiers-i gróf személyes pénzgazdálkodása ugyancsak a templomosokra maradt, és az 1240-es évektől divatba jött, sőt megszokottá vált, hogy a nyugati keresztény országok nemesemberei és nemesasszonyai ugyanígy járnak el.

Ekképpen a 13. század közepének közeledtével a keresztesek a szervezettség rendkívül magas fokára jutottak el. A Szentföldön egyre inkább önállósodott katonai entitássá váltak, és nagyszámú vár birtokosaként a nekik leginkább megfelelő politikát folytatták, még akkor is, ha az a legmagasabb világi hatalmak akaratával és érdekeivel szembement. Nyugaton, ahol a spanyol félszigetet leszámítva a templomos testvérek napi szinten nem végeztek semmiféle harcászati műveletet, ezért életmódjuk alig különbözött bármelyik rend szerzeteseinek életétől, élénk üzleti tevékenységet folytattak. A rend által eredetileg a keresztes háborúhoz kapcsolódó feladatok finanszírozására kifejlesztett infrastruktúrát ekkor már sok egyéb célra is fölhasználták. A valóságban a templomos rend már sokkal több volt egy harcoló szervezetnél, hiszen igazi nemzetközi bankhálózattá nőtte ki magát, amelynek szolgáltatásait ugyanolyan szívesen vettek igénybe a Jeruzsálembe biztonsággal eljutni kívánó zarándokok, mint azok a királyok, királynők és nemesek, akik pénzügyeik rendben tartására teljes körű pénzügyi szolgáltatást kerestek: biztonságban akarták tudni az értékeiket, és szükség esetén kölcsönhöz akartakjutni. Mindent összevetve, Krisztus szegény lovagjai, akik nevüket ajeruzsálemi Salamon temploma után kapták, immár nem a Templomban laktak, és nincstelenségük miatt sem kellett sajnálni őket.

Természetesen ez nem jelenti azt, hogy a templáriusok felhagytak volna a keresztes háborúkban betöltött küldetésük teljesítésével. Távolról sem. Az egyetlen dolog, amelyről a keresztesek soha nem tettek le, az a szentföldi keresztényekhez és sorsukhoz fűződő szoros kapcsolatuk fönntartása volt, és bár az 1230-as meg a korai 1240-es évek viszonylag zavartalan, békés időszaknak számítottak, a keresztes haditevékenység utolsó föllobbanására már nem kellett sokat várni. Noha az ellenség időközben számos szempontból fejlődött, a testvérek legfőbb küldetése mit sem változott: bármi áron megvédeni a Jeruzsálemi Királyságot.