VII. Lajos mindent elkövetett annak érdekében, hogy a több tízezernyi, a templomosok katonai kiképzésében nem részesült követőjét szikrányi fegyelemre szoktassa. Azonban akárcsak Konrádnak, neki is szomorúan kellett ráébrednie, hogy e feladat meghaladja az erejét. Képessége a parancsai érvényesítésére a királyságán kívül nagymértékben lecsökkent. Leszámítva a népes had magját adó személyi őrségét, Lajos vezetői hatalmát csak a tanácsadás, tájékoztatás és a nemesurak befolyásolása révén tudta gyakorolni.{165} A kisebb bűntetteket, verekedéseket csaknem lehetetlen volt megelőzni. „A király gyakran fülük, kezük és lábuk levágásával büntette a vétkeseket, ám az egész sereg ostobaságának nem tudott gátat vetni” – panaszolta Deuil-i Odo. Lajos emberei Konstantinápoly környékén összerúgták a port a helyiekkel, elégették értékes olajfáikat „vagy azért, mert tűzifára volt szükségük, vagy pusztán dölyfből, netán a részegeket jellemző tébolyból”.{166}

Mindkét félnek érdekében állt, hogy a francia keresztesek mihamarabb továbbálljanak Edessza felé. Ám amint Kis-Ázsián keresztül útnak indultak a szeldzsukok területe felé, fegyelmezetlenségük még borzasztóbb következményekkel járt. A Nikomédeiát Epheszosszal összekötő tengeri út első szakaszát megtéve, 1148 januárjában a szárazföld belseje felé fordultak, és a déli parton fekvő Attaliát vették célba. Az odavezető út vad és barátságtalan vidéken vezetett keresztül, ahol mindenfelé a tavaly ősszel elesett német katonák temetetlen holttestei hevertek. Többnapi menetelés után, január 8-án a Kadmusz-hegység nehéz felföldi terepére érkeztek. „Átkozott egy hegység – írta Deuil-i Odo –,meredek, tele sziklával”, amelyet az állatokból, szekerekből, gyalogos meg lovas katonákból álló málhaoszlopnak „egy egekig magasodó gerincen keresztül kellett megmásznia. Lent pedig, a mély völgyben kanyargó patak olyan volt, mintha egyenesen a pokolba vezetne.”{167} Föntről kőtömbök hullottak alá. Amikor a legyengült és folyton éhező málhás lovak rossz helyre léptek, több száz métert zuhanva teljesen összezúzták magukat a mélyben, magukkal sodorva a halálba mindenkit, akibe csak beleütköztek. És hogy még reménytelenebb legyen a helyzet, a menet előtt török lovasok tűntek föl.

A regimentjének hegyláncon való biztonságos átvezetése meghaladta VII. Lajos hadvezéri képességeit. Végzetes módon hagyta, hogy serege három csoportba váljon szét, és így keljen át a Kadmusz-hegységen, értékes előnyt adva így az ellenségnek. Lajos utóvédje a hegy lábánál berendezett táborban maradt, miközben az előhad útnak indult. Parancsuk szerint, miután följutottak a csúcs közelébe, meg kellett állniuk, hogy ott töltsék az éjszakát, ám az előörs vezetői nem tartották be a parancsot, megmászták a csúcsot, majd a másik oldalon leereszkedtek, hogy egy alacsonyabban fekvő helyen üssenek tábort. A sereg többi része által nem látható, rosszul védett és hosszan kígyózó, sátrakkal, élelemmel és más fontos felszereléssel megrakott málhaoszlopnak – nyomában a zarándokokkal, szolgákkal és egyéb kísérőkkel – teljesen magára hagyatva kellett átvergődnie a hegységen.

A menet csak lassan, és az idő nagy részében, védtelenül haladt előre, és így kedvező alkalmat kínált a franciákat árnyékként követő törököknek a támadásra: rájuk is rontottak, és lemészárolták a fegyvertelen őröket. A későbbiekben Deuil-i Odo följegyezte, hogy milyen ijedelem lett úrrá rajta, amikor a törökök „rátörtek, és összevissza vagdalták a védtelen embereket, akik menekülni próbáltak, vagy holtan estek össze. A sikolyuk az egekig hatolt.”

A segélykiáltásokat lent is hallani lehetett, és Lajos a hátvédből felmentő csapattá alakult emberei élén sietett, hogy segítséget nyújtson a bajbajutottaknak. A kialakuló csata nem kecsegtetett sok reménnyel, maga a király is kis híján odaveszett. Csak úgy tudott megmenekülni a török támadók elől, hogy fölmászott egy fagyökerekkel behálózott sziklatömbre, és kardjával addig hadakozott a támadóival, amíg azok bele nem fáradtak az üldözésébe, és ellovagoltak. Csupán az éj beállta után kereshette meg a katonáit, akiket „az éjszaka csendjében, a terepet jól ismerő vezető nélkül”{168} talált meg. A franciák jelentős veszteségeket szenvedtek, ám még nagyobb volt a büszkeségükön esett sérelem. Miután egy héten át kavarogtak az ellenséges területen, kis híján úgy jártak, mint a németek. A damaszkuszi történetíró Ibn al-Kalániszí följegyezte, hogy Szíriában „a [frankok] veszteségeiről és a soraikban végzett pusztításról szóló friss jelentések egészen az 542-es esztendő végéig folyamatosan érkeztek” – ami a keresztény naptárban 1148 tavasza utolsó napjainak felel meg.{169} Valaminek változni kellett, különben a teljes megsemmisülés várt rájuk.

A Lajossal együtt menetelő templomosok, akik a Keleten folyó harcok mindennapi valóságához sokkal jobban hozzá voltak szokva a bajtársaiknál, kétséget kizáróan szerencsésen úszták meg a Kadmusz-hegyen történt vérengzést. Miközben a kifosztott málhaoszlop és az odaveszett, létfontosságú élelmiszerkészletek hiányában a sereg és a lovak nagy része éhezni kényszerült, a templomosok ellátmányában nem esett kár. Míg a katonák zöme hajlott az engedetlenségre és a pánikra, a templomosok menet közben is igyekeztek segíteni a többieken, hogy átvészeljék valahogy a törökök támadását. És ami talán a legfontosabb volt: a templomosok csapatát a király bizalmát élvező francia kommendátor, Barres-i Everard vezette.

Everard-nak a királyra gyakorolt befolyása, valamint lovagjai vitathatatlan fölénye a sereg megmaradt részével szemben, az egész hadjárat menetét megváltoztatta. Lajos király valami egészen megdöbbentő dologra határozta el magát: az egész katonai vállalkozás tényleges parancsnoki feladatait átadta a templárius lovagoknak, lehetővé téve, hogy átszervezzék a sereget, irányítsák a katonák kiképzését, és kidolgozzák a követendő taktikát. Ezenfelül pedig megengedte, és ez mindenek között a legkülönösebbnek számított, hogy a népes kíséretből a legszegényebb zarándoktól a legvitézebb lovagokig ideiglenesen mindenkit bevegyenek a rendjükbe. A templomosok tehát immár nem csupán kisszámú hivatásos alakulatként tevékenykedtek a francia hadseregen belül, hanem egy csapásra annak irányítóivá váltak, és (legalábbis néhány hétre) minden alárendeltjüket testvérükké fogadták.

Deuil-i Odo följegyezte, hogy a király el volt ragadtatva a templomosok rátermettségétől, valamint attól, hogy mintaképként szolgálnak a többieknek, és azt kívánta, hogy szellemiségük a had egészét áthassa, mert „még ha éhezés lankasztja is őket, az egységes szellem erőt ad majd nekik”. Lajosnak ezzel nem csupán a sereg hangulatát sikerült megfordítania – Odo részletesen beszámol arról is, hogy a templomosok milyen módon igyekeztek kiragadni a kereszteseket a Kadmusz-hegyi vérfürdő okozta elkeseredésből:

Közösen megállapodtak abban, hogy eme veszélyes időszakban mindegyikük testvéri viszonyt ápol a templáriusokkal, és mind a gazdagok, mind a szegények esküvel fogadják, hogy nem futnak el a harcmezőről, és mindenben engedelmeskedni fognak a templáriusok által föléjük rendelt lovagoknak.{170}

A főparancsnoksággal egy Gilbert nevezetű templomost bíztak meg. Az egyszerű francia lovagokat ötvenfős csoportokba szervezték, mindegyik élére egy-egy Gilbert alá rendelt templomost neveztek ki. Ez az új parancsnokság haladéktalanul nekifogott, hogy a sereget a török elleni harcra kiképezze.

A templomos lovagoknak és fegyverhordozóknak a regulájukban kifejezetten előírt, legfontosabb kötelessége az engedelmesség volt. „Midőn a mester, vagy az, akit ő megbízott, bármiféle utasítást ad, azt haladéktalanul végre kell hajtani, és úgy, mintha személyesen Krisztus parancsolta volna – áll a rendtartásban. – A testvérek nem harcolhatnak és nem pihenhetnek saját akaratuk szerint, hanem csak a mester parancsainak megfelelően, akinek mindannyian engedelmességgel tartoznak.”{171} A harcrend megtartása – ahogy mindig is – a kívánatos katonai magatartás alapelve volt, ám a Kadmusz-hegységben kitört pánik során a kiosztott utasításokat egyszerűen nem vették figyelembe, és a katonák a saját döntésük szerint vagy harcolni kezdtek, vagy kereket oldottak. Ezen változtatni kellett. Testvéri esküt fogadva a templomosoknak, Lajos minden zarándok katonája tudomásul vette, hogy kötelessége engedelmeskedni Gilbert-nek és helyetteseinek, akik megmondják, mikor kell szilárdan helytállni, és mikor lehet menedéket keresni. Így jóval nagyobb hatalom került a templomosok kezébe, mint amilyet VII. Lajos valaha is képes volt elérni a serege fölött, és ennek hatását azonnal érezni lehetett.

A keresztesek a törökök harcmodorából, illetve az ellenük való védekezési módszerből is gyors kiképzésben részesültek. A lovas íjászok serege életveszélyes, ám kiszámítható ellenfél volt: stratégiájukat évezredeken át nagy sikerrel tökéletesítették, és előszeretettel alkalmazták a lesből való rajtaütést, amelyet Deuil-i Odónak élőben is volt alkalma megtapasztalni, ahogy arról megdöbbentő részletességgel számolt be később. A kerek sisakos, az övükről csüngő, tollas nyilakkal teli tegezekkel fölszerelt lovasok hirtelen az ellenség előtt teremtek, és már támadtak is.{172} Az utolsó pillanatban pedig megrántották lovuk gyeplőjét, megfordultak, és elvágtattak. Visszavonulás közben azonban még egy utolsó nyílzáport zúdítottak a rémült, vérző és megzavarodott ellenségre. E rohamokat több hullámban hajtották végre: miután a lovasok eltűntek a halálos rajtaütés után, lovat váltottak, és újra támadásba lendültek. Elképesztő ügyességről tettek tanúbizonyságot: egy kézzel vagy anélkül irányították 350-400 kilós, kiválóan idomított paripáikat, vágta közben ajzották föl súlyos fegyverüket, és a ló nyaka, feje vagy lágyéka fölött, netán mellette lőtték ki halálos pontossággal a nyílvesszőiket.{173} Kis létszámú, mozgékony csapatokban harcoltak, egymás után érkeztek a csata helyszínére, és ezzel állandó nyomás alatt tartották az ellenséget. Amikor közelharcra került sor, a lovasok az íjat átvetették a hátukra, és kardjukkal meg lándzsáikkal hadakoztak, jóllehet ez veszélyes művelet volt a nyugati frankokkal szemben, akik a törököknél jóval nehezebb páncélt viseltek, és a kézitusa fortélyait is jobban ismerték.

A törökök vitathatatlanul félelmetes és kegyetlen ellenfélnek bizonyultak, akik örömüket lelték abban, ha pánikot és rémületet kelthettek az ellenség soraiban. Legyőzhetetlennek azonban semmiképpen sem voltak nevezhetők, ahogy azt a templomos Gilbert és parancsnokai újsütetű bajtársaiknak tanították. Ha csapdába is esnek, a lényeg a fegyelem fönntartása legyen, amíg meg nem szervezik az ellentámadást. Deuil-i Odo ekképpen idézte föl a templáriusok stratégiáját:

Embereinknek parancsba adták, hogy mindaddig el kell viselniük az ellenség támadásait, amíg más utasítást nem kapnak; ha pedig visszavonulót fújnak, akkor haladéktalanul húzódjanak hátra. […] Miután ezt megtanulták, a menetelés szabályait is el kellett sajátítaniuk, tehát azt, hogy az elöl haladók ne futkossanak hátra, az oldalt menetelő őrök pedig ne bontsák meg a csatarendet. […] Azokat, akik természeti adottságaiknál fogva vagy a véletlen folytán gyalogosként szolgáltak, a menet végére osztották be, hogy az ellenség nyilaira a saját fegyvereikkel válaszoljanak.{174}

Ez persze nem számított nagy taktikai újításnak. Ám az a tény, hogy a legismertebb alakzatokat és a tisztek parancsainak való engedelmességet tanítani kellett Lajos seregének, mintha az csupa zöldfülű újoncból állna, akik most ismerkednek a hadászat alapelemeivel, jól szemlélteti, hogy a keresztesek milyen szánalmasan fölkészületlenül indultak csatába.{175} Mindennek ellenére, egy kis szervezettséggel és az új parancsnokokkal az élen, a keresztes seregnek sikerült a leereszkedni a hegység gerincéről, és katonái végre megkönnyebbülhettek a sík vidék láttán.

Egy 1146 táján született, a férfiakat a király seregébe csalogató győzelmi ének az Edessza fölszabadítására indított hadivállalkozást lelkes hangon magasztalta, azt hirdetve, hogy „Isten lovagi tornát rendezett Ég és a Pokol között” (Deus ad un turnei enpris).{176} Az ádáz összecsapások tovább folytatódtak, amikor az újjászervezett keresztes had a Kis-Ázsia déli tengerpartján fekvő Attalia felé nyomult. Még csaknem kéthétnyi járóföldre voltak a kikötővárostól, de a törökök rajtatütései szüntelenül gyötörték őket.

Az első igazi próbatételre akkor került sor, amikor a sereg egy lápos területen próbált átkelni, amelyet két, egymástól mintegy másfél kilométerre húzódó, sáros, iszamós partú folyó öntözött. Már az elsőn való átkelés is igen sok vesződséggel járt: a nélkülözéstől legyöngült lovak közül néhányan elmerültek az ingoványban, és kézi erővel kellett kirángatni őket, és ez az éhségtől ugyancsak elerőtlenedett emberek számára megerőltető feladatnak bizonyult.

A második folyóhoz vezető út két magas sziklaszirt között húzódott, amely eszményi hely volt az orvlövészek számára: bármelyik szirtről kényelmesen lehetett lövöldözni az odalent lassan vonuló keresztes hadra. A sereg új vezetése azonban résen volt, és észlelte a veszélyt. Lovagokat küldött föl, hogy a törökökkel versenyt futva szállják meg a sziklaormokat. A kereszteseknek és ellenségeiknek egy-egy magaslatot sikerült elfoglalniuk. Rövid ideig tartó patthelyzet állt be, melynek során a hetykeségüket kihívóan fitogtató törökök igyekeztek megfélemlíteni ellenfeleiket. Deuil-i Odo beszámolója szerint: „csomókat tépdestek ki a hajukból, és a földre szórták, amellyel – ahogy később megtudtuk – azt akarták a tudtunkra adni, hogy erről a helyről, bármivel fenyegetnénk is őket, tapodtat se mozdulnak”.{177} Ez alkalommal azonban a keresztesek nem a félelemkeltéshez, hanem kardjaikhoz folyamodtak. Miután a két kőszirt között elzárták az utat, gyalogosrohamot indítottak a török állások ellen. A túlerő végül diadalmaskodott, és a törökök menekülni kezdtek a magaslatról nyomukban a keresztény üldözőikkel. Amint leértek az ingoványos részhez, mindegyiküket lekaszabolták. Deuil-i Odo mindezt örvendezve szemlélte, és megjegyezte, hogy a hitetlenek „a tisztátalan természetükhöz jól illő helyen lelték halálukat és találták meg sírjukat”.{178}

A győzelem sokat javított a sereg harci szellemén, és végül ilyen hangulatban érték el 1148. január 20-án Attalia városát. A mostoha körülmények továbbra sem enyhültek, az utakat az elhullott lovak tetemei szegélyezték, amelyeket vagy otthagytak elrothadni, vagy csontjaikról még levagdosták a megmaradt húst. Ahogy fogyatkozott a teherhordó állatok száma, úgy kényszerültek az emberek hátrahagyni a málhákat, sátrakat és fegyvereket, amelyeket már nem bírtak tovább a hátukon cipelni. Amikor a sereg megállt, és Attalia mellett tábort vert, soraikban betegség ütötte föl a fejét, amelynek terjedését minden bizonnyal az elégtelen táplálkozás miatt legyöngült állapotuk is siettetett. Ráadásul a város lelkiismeretlen, gátlástalan lakói a létfontosságú élelmet uzsoraáron kínálták az embereknek.

Ezzel egy időben hóval, viharral beköszöntött a tél, és az öt hétig dühöngő ellenszél lehetetlenné tette, hogy a keresztesek hajón hagyják el a várost. De ekkor legalább már a sereg megfelelően volt kiképezve, alkalmasan arra is, hogy megvédje magát; Attalia falain kívül három – a táboruk ellen intézett – török támadást vertek vissza, közülük az egyikben álruhába bújt templomosok vegyültek a többi lovag közé, hogy megfutamítsák az ellenséget. Ők egyébként úgy döntöttek, hogy inkább maguk éheznek, hogy harci ménjeiket életben tartsák, és az áldozatuk meghozta gyümölcsét: a keresztény lovagok nagyszámú, nyilvánvalóan jól táplált lovának látványa meggyőzte a törököket arról, hogy a kereszteseknek sikerült megújítaniuk a készleteiket, így egész egyszerűen visszavonultak.

Csodálatos módon a tavasz beköszöntével a keresztesek még mindig életben voltak, miután sikerült épségben megbirkózniuk a kegyetlenül fáradságos menetelés viszontagságaival. A Szíriába vezető út gyalogosan további negyven napig tartott, vita is támadt akörül, hogy ahelyett, hogy továbbra is az elődök nyomában járnának, vajon nem volna-e észszerűbb a drágább, de rövidebb tengeri utazást választani Antiókhiába? Az attaliai tengerészekkel és hajótulajdonosokkal folytatott hosszú egyezkedés és kimerítő tárgyalások után – akik elcsigázott vendégeiket az utolsó ezüstérméiktől is meg akarták fosztani –,Lajos végül az első hajókkal tengerre szállt. Seregének rendje fölbomlott, sok katonájának sikerült kihajóznia, a többiek viszont gyalogosan igyekeztek továbbvonulni. Deuil-i Odo szerint olyanok is akadtak, akik egyszerűen föladták a fogadalmukat, hogy eljussanak a Jeruzsálemi Királyságba, és egy török csapat legyengült foglyaiként elfogadták a fölajánlott alamizsnát meg a biztonságos visszaút lehetőségét Kis-Ázsián keresztül.

A templomosok ugyanúgy ínséget szenvedtek, mint a királyi sereg többi része. Ám az általuk tanúsított önfegyelem, megfontoltság, találékonyság és az ügy iránti elkötelezettség nélkül a francia király keresztes hada soha nem jutott volna messzebb Konstantinápoly falainál. Március elején tehát úgy állt a helyzet, hogy Lajos király megérkezett Antiókhiába, és nekifogott, hogy előkészítse Edessza megmentését célzó terve következő szakaszát. A templomosoknak ebben is kiemelkedő szerep jutott.