Jóllehet a nílusi tornyot viszonylag rövid idő alatt bevették, Damietta védműveinek elfoglalása jóval keményebb diónak ígérkezett. A büszke városfalakon zavartalanul lengedezett az Ajjúbidák sáfránysárga zászlaja, és hosszú hónapokat teltek el a hajítógépek eredménytelen lődözéseivel, meg a keresztények táborára időnként rárontó védőkkel való csatározással. Ám a támadóknak örömteli percekben is volt részük, amikor például augusztus 31-én hozzájuk is elért al-Ádil halálhíre. „Gonoszságban, betegségben vénségre jutva – írta Paderborni Olivér –, végül végső nyughelyére, a poklokra szállt alá.”{454} A valóságban ez az esemény nem sok változást hozott, hiszen a vezéri pálcát az erőtől duzzadó, ifjú szultán, al-Kámil vette át, és Damietta továbbra is szilárdan tartotta magát.

Az ötödik keresztes hadjáratban részt vevő templomosokra a tél közeledtével ugyanolyan sanyarú sors várt, mint a sereg többi részére. A körülmények mind rosszabbra és rosszabbra fordultak. Az elégtelen táplálkozás következtében skorbutjárvány tört ki. Az emberek megduzzadt lábukat húzva, fekélyes, vérző foghúsukat fájlalva vánszorogtak a tábor körül. Több keresztes, aki úgy gondolta, hogy az otthonától való egy évnyi távolléttel hiánytalanul eleget tett a fogadalmának, elindult hazafelé. Sokan érkeztek a helyükbe, ám nem mindegyikük bizonyult hasznavehető katonának. A parancsnoki munkát különösen meggyöngítette az ötvenhárom éves, befolyásos, ám erősen megosztó albanói bíboros-püspöknek, Honoriusz pápa legátusának, Pelagiusnak a fölbukkanása, aki magát – képességeit némileg túlbecsülve – nem csupán a lelkek istápolójának, hanem hadászati szakértőnek is képzelte.

Október végének egyik hajnalán nagyobb csapat ütött rajta a templomosok táborán, és a kibontakozó lovascsatában több mint ötszáz harcos esett el. A következő hónapban a táborhelyen háromnapos vihar söpört végig, megárasztotta a folyót, elmosta a sátrakat, és több lehorgonyzott hajót darabokra tört. Amikor december elejére valamelyest megnyugodott a helyzet, a szigeten levő elfoglalt toronyból újrakezdték a támadásokat. Paderborni Olivér félelemmel gondolt vissza az egyik ilyen összecsapásra: a templomosok hajóját az áramlat túl közel sodorta a Damiettát védő torlaszhoz, a védők kövekkel meg görögtűzzel kezdték bombázni, majd hirtelen előbukkanó, könnyű hajók vették körül. A muszlim katonák megcsáklyázták a templomos gályát, majd fölmásztak a magas hajótesten, és a fedélzeten közelharc vette kezdetét. „Már jó ideje folyt a küzdelem, amikor a hajó léket kapott (talán az ellenség, vagy a mi embereink lékelték meg, nem tudni), és az egyiptomiakkal meg a keresztényekkel együtt a mélybe süllyedt, de úgy, hogy az árbóc vége alig látszott ki a folyóból” – írta Olivér. Ezután a Nílusba fulladt templomosokat az ótestamentumi hőshöz, Sámsonhoz hasonlította. „E mártírok többeket vittek magukkal a vizek mélyére, mint amennyit karddal meg tudtak volna ölni.”{455}

A harcok egész télen majd tavasszal is folytatódtak, de Damietta hármas fala továbbra is rendületlenül állt. A templáriusok fekete-fehér zászlóját az egész környékről látni lehetett, tucatnyi más – egyebek mellett a Teuton Lovagrendként ismert, a templomosok szervezetének és tevékenységének mintáját követő német katonai rend lobogója – társaságában. A Teuton Lovagrend Akkonban, az ispotályosok német fiókszervezeteként alakult meg az 1190–1191-es nagy ostrom idején. Abban az időben a harcokban megsebesült német katonáknak nyújtottak orvosi ellátást a hajóikról leszerelt vitorlákból készített sátrak védelmében. Az ispotályosokhoz hasonlóan a Német Lovagrend is csakhamar hadászati szerepre vállalkozott, és a 13. század első évtizedeiben már a keresztes mozgalom harmadik legjelentősebb katonai rendjévé fejlődött.{456}

1219 nyarán ajobb ítélőképességű megfigyelők már láthatták, hogy az ötödik keresztes hadjárat lassanként eldönthetetlen patthelyzetbe fullad. A vezetésen belül állandósultak a torzsalkodások, és az a vélemény alakult ki, hogy csak a II. Hohenstaufen Frigyes vezetésével érkező erős had vívhatja ki a keresztények számára a győzelmet. És bár erre már többször is ígéretet tett a pápának, Frigyes csak nem érkezett meg. Úgy látszott – írta Paderborni Olivér, hogy Damietta egyedül „Isten hatalma révén” juthat a keresztények kezére.{457}

Azon a nyáron különös férfiú jelent meg Damietta városa előtt, azt állítva magáról, hogy éppen ő ezen isteni közbenjárás közvetítője. Giovanni di Pietro di Bernardone egy umbriai kereskedő fia volt, akinek – miután egy igehirdetőtől megtudta, hogyan buzdította követőit Krisztus, hogy menjenek ki Isten népe közé, és teremtsék meg a Mennyei királyságot – istenjelenésben volt része. Szent Máté evangéliuma szerint Jézus ekképpen intette apostolait:

Betegeket gyógyítsatok, poklosokat tisztítsatok, halottakat támasszatok, ördögöket űzzetek. Ingyen vettétek, ingyen adjátok. Ne szerezzetek aranyat, se ezüstöt, se rézpénzt a ti erszényetekbe, se útitáskát, se két ruhát, se sarut, se pálczát; mert méltó a munkás az ő táplálékára. A mely városba vagy faluba pedig bementek, tudakozzátok meg, ki abban méltó; és ott maradjatok, a míg tovább mehettek.{458}

E szavakat a fiatalember szó szerint értelmezte, és új névvel – Assisi{459} Ferenc – a szegénységet választotta eldobva magától polgári neveltetése minden ékességét, és durva, szürke csuhában vándorló koldusként és hitszónokként járta az országot. Elutasított mindenféle személyes tulajdont, szórakozást, ehelyett mezítláb járta az itáliai hegyeket, és mindenkit arra intett, aki meghallgatta, hogy bánja meg bűneit, mert így elkerülheti Isten haragját.

Idővel követőkre tett szert, és 1209-ben e közösségből létrehozta a Kisebb Testvérek (Ordo Fratrum Minorum), későbbi nevén a ferencesek rendjét. A testvérek nagyon egyszerű regulát követtek, amelyet Ferenc az evangélium néhány verse alapján fogalmazott meg. Akárcsak a templomosok, Assisi és követői is engedelmességet, szüzességet és szegénységet fogadtak. Ám ezzel vége is volt a hasonlóságnak, hiszen Ferenc megjelenése Damiettában, 1219-ben éppen arra emlékeztetett mindenkit, hogy az ott harcoló testvérek milyen messzire eltávolodtak az alapítóik által megálmodott életmódtól.

Pontosan egy évszázad telt el azóta, hogy Payens-i Hugó létrehozta a Jeruzsálemi Salamon templomáról elnevezett Krisztus szegény lovagjainak rendjét. E száz év leforgása alatt a templomosok a zarándokutak szegény, a zarándoktársak étel- és ruhaadományaitól függő pásztoraiból egy határokon átívelő, magukat ingatlanügyletekkel fenntartó, félkatonai szervezetté változtak át.

Assisi Ferenc persze korántsem volt olyan naiv, mint amilyennek kinézett, hiszen elérte például, hogy III. Ince pápa áldását adja a rendjére. Magatartása, egész helyzete mindazonáltal éles ellentétben állt a magas rangú templomos tisztviselőkével. Míg Ferenc a világban szabadon, mezítláb közlekedő koldusként járt-kelt, ők az európai királyi udvarokkal jó kapcsolatot ápoló, jelentős politikai szereplők voltak, gazdag birtokokkal rendelkező főurak, mely földek Skóciától Szicíliáig terjedtek. Ugyanakkor kiváló katonák, akiknek módjuk adódott arra, hogy háborús övezetekben szárazföldi és tengeri támaszpontokat alakítsanak ki, végül pedig a kereszténység legjelentősebb királyságainak hivatali gépezetében tevékenykedő pénzügyi szakértőkként is szerephez jutottak. Míg Ferenc új rendjét pusztán a keskeny vállára vetett szürke gyapjúcsuhájában irányította, ajkán az apostolok igéjével, addig Montaigui Péter a templomosok regulája értelmében négy harci ménre, négy igásállatra, káplánból, írnokból, szolgából, fegyverhordozóból, patkolókovácsból, szaracén tolmácsból, turkopolból meg szakácsból, háromfős testőrségből álló személyi kíséretre, értékei őrzésére szolgáló pénzes szekrényre, valamint ha meglátogatta bármelyik templomos palotát, akkor külön szobára tarthatott igényt.{460} A templomosok az egész keresztény világban nagy megbecsülésnek örvendtek, és igen sokra tartották őket, ám szigorú és megalkuvást nem ismerő aszkétáknak többé már nem lehetett őket nevezni.

Damiettába érkezve Ferenc azonnal tárgyalóként lépett föl. Kisétált a keresztény táborból, és jelentkezett a közeli egyiptomi támaszponton. Kérte, vezessék al-Kámil elé, hogy az új szultánt meggyőzhesse vallásának téves voltáról. Az akkoni püspök és krónikás, Vitry Jakab tudósítása szerint Ferenc „néhány napon át prédikált a szaracénoknak, ám nem sok eredménnyel”.{461} A szultán udvariasan elhárította arra vonatkozó ajánlatát, hogy a tűzön átsétálva – tűzpróbával – bizonyítsa be neki Isten kegyelmének nagyságát, és a furcsa, bogaras fiatalembert visszaküldte az övéihez. Ferencet csupán az mentette meg a lenyakazástól – amelynek az évek során sok templomos testvér áldozatául esett –,hogy al-Kámilt jókedvében találta.

Mivel sem az ellenséggel szembeni frontális támadás, sem egy jámbor szerzetes könyörgései nem tudták Damiettát bevenni, a keresztes seregnek nem maradt más lehetősége, mint kivárni, hogy a város helyőrsége kifogyjon az élelemből. Ez csak 1219 szeptemberében, másfél évvel az ostrom kezdete után következett be. A Paderborni Olivérhez eljutott hírek szerint a városban súlyos éhínség tört ki, amelyet pusztító betegségek kísértek.{462} Al-Kámil követei révén békét ajánlott, amely szerint a keresztények a Damietta alóli elvonulás fejében „az egész Jeruzsálemi Királyságot” megkapják, a transzjordániai Kerak és Montréal várát kivéve, amelyek az Egyiptomot Damaszkusszal összekötő főút mentén feküdtek.{463}

Sok megfáradt – különösen francia, német és angol – keresztes ezt nagyon jó megállapodásnak tartotta, hiszen eredetileg is Jeruzsálemet akarták visszaszerezni. Ám a pápai követ, Pelagius vezette csoport amellett kardoskodott, hogy Damiettát bármi áron be kell venni, hiszen mivel Jeruzsálem muszlim megszállói a Szent Város erődítményeit úgyis lerombolták, nem fogják tudni megtartani, és ha a keresztények most meghátrálnak, akkor minden bizonnyal csapdába esnek, és végül minden eredmény nélkül kell távozniuk. A Montaigu fivérek is ezen álláspontra helyezkedtek, és rövidtávon úgy is látszott, hogy igazuk van. A keresztes vezérek között dúló acsarkodó viták ellenére az ostromot folytatták, és 1219 novemberére a város védői az összeomlás szélére kerültek. November 5-én a falakat létrákkal támadó hadművelet sikeresnek bizonyult, ám a városba benyomuló kereszteseket iszonyú látvány fogadta: „az utcákat az éhínségben meg a járványban elpusztult emberek tetemei borították”.{464} Vitry Jakab arról számolt be, hogy „a levegőt megfertőző bűzt a katonák nem tudták elviselni”.{465} A házakat, boltokat az ostromlók megszabadították az aranytól, ezüsttől, selyemtől, meg a rabszolgáktól, miközben a papok az utcákat járták, és túlélő gyermekek után kutattak, akik közül ötszázat erőszakkal meg is kereszteltek.

Damietta elestét követően al-Kámil visszavonult a Nílus mentén, és hagyta, hogy a keresztesek kitombolják magukat. November 23-án a sereg elfoglalta a közeli Tanisz megerősített városát, miközben a templomosok a part menti Burlosz kifosztására indultak. Paderborni Olivér tudósítása szerint a két napig tartó menetelés után „temérdek hadizsákmánnyal tértek vissza – körülbelül száz tevét, ugyanannyi foglyot, lovakat, öszvéreket, ökröket és szamarakat meg kecskéket, ruhákat, és sok bútort hoztak magukkal”, ám az úton a templáriusok lovai igen kimerültek, és sok állat a kiszáradás következtében elpusztult.{466} Amikor visszaértek, az új Német Lovagrend tagjai elébük lovagoltak. A két rend közötti különbözőség a katonai képességeket tekintve ez alkalommal erősen kiütközött: a teuton lovagok íjászok meg íjpuskások nélkül indultak útnak, és amikor egy muszlim csapat lesből rájuk támadt, a preceptorukat, marsalljukat és számos más bajtársukat foglyul ejtették.

1220 közepén a templomosok már több mint két éve állomásoztak Damietta körül, szerves részét alkotva a keresztes hadnak. Amióta III. Ince pápa meghirdette az ötödik keresztes háborút, a templomos testvérek segédkeztek a huszadnak nevezett pápai adó beszedésében, hiszen az ispotályosokkal meg a helyi papokkal együtt ültek azokban a bizottságokban, amelyek a keresztény világ országaiban a begyűjtött pénz elszámolását végezték. Ezt azután területenként úgy osztották szét, hogy a keresztes háborúhoz való csatlakozást minél több hívő számára tegyék lehetővé.{467}

A Honoriusz pápa által a bíborosnak június 24-én írt levél jól szemlélteti, hogy a templáriusok meg az ispotályosok milyen mélyen beépültek a pénzügyi tranzakciókkal kapcsolatos ügyeket intéző hálózatba. A Szentatya gondot fordított arra, hogy a háborús erőfeszítések támogatása céljából a frontvonalba küldött keresztes adó ne Rómán keresztül érkezzen Egyiptomba, hogy ily módon kivédhessék a korrupcióra vagy a hűtlen kezelésre vonatkozó esetleges sugalmazásokat. E nemes cél megvalósításához persze a pénzmozgások decentralizált módja, hasonlóképpen a keresztes háborúban részt vevő országok mindegyikében jelen levő megbízható, jámbor férfiak, meg annak a gyakorlati kivitelezhetősége szükségeltetett, hogy nagy mennyiségű készpénzt és egyéb értéket tudjanak egyik helyről a másikra eljuttatni. Erre pedig a templomosok, az ispotályosok és az új Német Lovagrend tagjai bizonyultak a leginkább alkalmasnak.

Levelében Honoriusz megerősítette, hogy a katonai rendek valóban képesek voltak nagyobb összegek mozgatására. Ezután felsorolt néhányat a templomosok által legutóbb végrehajtott, Európából Damiettába irányuló tranzakciókból: ötezer aranymárka kifizetve közvetlenül a pápai kamarából; az Angliában gyűjtött 13 ezer márka, mely összeg szállítását négy – Hugh of Saint-George, John of Novill, Gerald of Soturririo, valamint „az Angles faluból való Roger, az angol” nevezetű – templomos végezte; 1711, Magyarországon összegyűlt márka, amelyet a magyar ispotályosokkal közösen juttattak a rendeltetési helyére; egy másik ötezer márkás összeg, amelyet Angliában szedtek be, és a párizsi templomosok kincstárnoka, Haimard testvér gondoskodott az eljuttatásáról; hatezer uncia, Franciaországban gyűjtött arany, amelyet ugyancsak Haimard párizsi szervezetén keresztül küldtek el; egy igen nagy súlyú – több mint 25 ezer aranyérmét és különböző pénznemekből álló, ötezer fontnyi ezüstöt kitevő – pénzszállítmány Spanyolországból és Portugáliából.

Ezek bizony jelentős pénzmozgások voltak, amelyek egyúttal a pápának a templomosok feddhetetlenségébe és szakértelmébe vetett bizalmát is igazolták. „Tekintve, hogy már hozzászoktunk ahhoz, hogy az adót és más pénzeket elsősorban a templomos és ispotályos testvérek révén küldjünk, más közvetítőink nincsenek, akikben vélhetően nagyobb bizalmunk lehetne” – írta Honoriusz (mindamellett arra kérve Pelagiust, hogy legyen résen, és azonnal értesítse őt, amint az Egyiptomba érkezett küldeményekben valamiféle hiányosságot észlelne).{468} Az ötödik keresztes hadjárat idején másoknak írt leveleiben a szentatya hasonló véleményének adott hangot, arra intve levelezőpartnereit, hogy ne hallgassanak a rendekkel szemben megfogalmazott, kifogásolható magatartásra vagy korrupcióra vonatkozó vádaskodásokra, hiszen „ha a templáriusok meg az ispotályosok nem költenének naponta a fegyverhordozóikra, íjpuskásaikra meg a többi nélkülözhetetlen harcosra, […] akkor bizony a sereg semmiképp nem tudna továbbra is Damiettában maradni”.{469}

A templomosok meghatározó fontosságú szerepet játszottak tehát a keresztes háború finanszírozásában és az újonnan elfoglalt Damietta védelmében, ám a rend tagjainak és anyagi forrásaiknak Egyiptomban történt összevonása másutt egyre több nehézséget okozott, mindenekelőtt Château Pèlerinben, amely ellen 1220 nyarának végén al-Kámil fivére, al-Muazzam damaszkuszi szultán csapatai támadást intéztek. Az 1160-as évekhez hasonlóan a templomosok most sem tudtak egyidejűleg sikeresen harcolni Palesztinában és Egyiptomban.{470} Az 1220 szeptemberében Akkonba visszautazó Montaigui Péter a veszélyes, de már ismerős helyzetről levélben számolt be Nicolas barátjának, a távoli Pireneusokban fekvő Elne város püspökének. Al-Muazzam nagyon nekibátorodott írta elkeseredve:

Látván, hogy Akkon és Türosz városokban nincs elegendő lovag és katona, aki vele szembeszálljon, folytonosan komoly károkat okozott titkon és nyíltan is ezeknek a helyeknek; emellett gyakorta a mi, Zarándokoknak [vagyis Château Pèlerinnek] nevezett táborunk szomszédságában ütötte föl hadiszállását, mindennemű bajokat zúdítva ránk; valamint Kaiszareia várát is megostromolta és lerontotta, noha Akkonban nagyszámú zarándok tartózkodott.{471}

Damiettában a helyzet – amelyet Montaigui Péter nagy figyelemmel követett – mind zavarosabbá vált, és a követendő stratégiát illetően a keresztes vezérek között egyre mélyebb nézeteltérés tört felszínre. Péter kifejtette, hogy följebb a Nílus mentén al-Kámil népes hadat gyűjtött össze, amelyről a várost elfoglalók a saját kárukra nem akartak tudomást venni:

A Krisztus seregének ügyét előmozdítani törekvő pápai követ és a papok újra meg újra, nagy buzgalommal ösztökélték az embereket a hitetlenek elleni támadásra, ám a sereg vezérei – mind a tengeren túli tartományokból, mind a víz innenső oldaláról származók – úgy vélték, hogy a sereg ereje nem elegendő a mondott városok és erősségek védelmére, […] így e tervet elvetették.

Mindeközben az egyiptomi partok mentén szaracén hajók cirkáltak. A készletek kiapadóban voltak. A keleti hírszerzők aztjelentették, hogy al-Kámil és al-Muazzam fivére, a veszedelmes al-Asraf megerősítette hatalmát. Így Akkon, Antiókhia, Tripolisz vagy Egyiptom közül egykettőre szemet vethet valamelyikre, vagy akár többre is. Ha ez megtörténne, gondolta át a templomos mester, akkor mindegyikük „a legnagyobb veszélybe kerülne, és ha bármelyik várunk ellen ostromot indítana, semmiképpen sem bírnánk elűzni onnan”.{472}

1221-ben Montaigui Péter visszatért Egyiptomba. Már ott tartózkodott, amikor júniusban al-Kámil újabb békeajánlatot nyújtott át a keresztényeknek, nagyjából ugyanazon föltételek mellett, mint a két évvel korábban indítványozott fegyverszünet esetében. Mivel a palesztinai ügyek veszélyes állásáról a saját szemével győződhetett meg, a templomos mester az ajánlat elfogadását sürgette, ám álláspontjával alulmaradt. Pelagius, Brienne-i János és mások úgy határoztak, elérkezett a pillanat, hogy most már tényleg az egyiptomi had ellen vonuljanak. Mivel Montaigui Pétert leszavazták, beleegyezett, hogy támogatja a vakmerő tervet, amely szerint a Nílus mentén fölfelé haladva kényszerítik összecsapásra az egyiptomiakat. Ez merész kezdeményezés lehetett volna, csak éppen vészesen megkésett. Az előző évben a keresztesek mindvégig tétováztak e tekintetben, ezalatt al-Kámil térségbeli szövetségeseivel csapdát állított. Most már csak bele kellett sétálni.

Montaigui Péter utóbb az angliai templomos preceptornak, Alan Martelnek írt levelében számolt be az al-Kámil serege elleni katasztrofális menetelésről.{473} A keresztény sereg 1221. június 29-én hagyta maga mögött a Damietta melletti sátorvárosát, és gályák kíséretében elindult a folyó mentén fölfelé. Al-Kámil előttük lévő serege táborát otthagyva többször is visszavonult, és kitért az ütközet elől. Ez túl szépnek látszott ahhoz, hogy igaz legyen. A keresztesek gyors iramban törtek előre, az utóvédet alkotó templomosok meg végigfosztogatták az útba eső falvakat, és számszeríjaikkal a fölbukkanó muszlimokra vadásztak. A krónikás Ibn al-Atthír megjegyezte, hogy „a keresztesek meg mindenki más is meg volt győződve róla, hogy most aztán tényleg el fogják foglalni Egyiptomot”.{474} Ám többekben kételyek támadtak. Brienne-i János amiatt aggódott, hogy túlságosan mélyen hatolnak be az ismeretlen területre, és e véleményt sokan mások is osztották. Montaigui szerint hozzávetőleg tízezer ember hagyta ott engedély nélkül a sereget, és tűnt el a semmiben.

A keresztesek mögött az al-Kámil szíriai testvérei által erősítésként küldött csapatok nyomultak előre a folyón és a szárazföldön. És ami tovább súlyosbította a helyzetet: a Nílus áradni kezdett. A több mint kétéves ott-tartózkodásuk ellenére a keresztes had nem ismerte ki a folyót tápláló, természetes és ember alkotta csatornák bonyolult hálózatának működését. Hasonlóképpen nem tudatosították a Nílus vizének változó, évszakhoz kötött ritmusát, amely nyaranta gyors áradásnak indult, és általában ki is öntött, viszont az ő rövid ottlétük idején csak gyöngén áradt. Al-Kámil persze alaposan ismerte a folyó természetét, és amint a keresztesek július végére mind veszélyesebb területre merészkedtek, katonáival meg hajóival továbbra is követte őket, eltorlaszolva a folyót és lezárva a Damiettába vezető visszautat.

Augusztus 10-én a keresztesek megálltak a manszúrai megerősített táborral szemben, ahol a Nílus széles damiettai ága kettévált, és a másik taniszi ágként hömpölygött tovább (a Manzala-tó melletti taniszi várat a folyószakasz neve után keresztelték el). Ekkor hirtelen a két folyóág V alakú területén találták magukat, közrefogva a víztől. Így teljesen bekerítették őket, hiszen a folyót mögöttük eltorlaszolták, és a muszlim csapatok a két folyóág között fekvő térségben foglalták el az állásaikat. Két hét múlva a Nílus kiáradt, és elmosta a keresztesek málhás karavánjának nagy részét. „Krisztus seregének málhás lovai, fölszerelése, a nyeregtáskák, szekerek és jóformán minden nélkülözhetetlen ellátmányuk a posványba veszett” – panaszolta el Montaigui Péter.

Ez már önmagában is elég nagy baj volt, ám al-Kámil ekkor látta elérkezettnek az időt ahhoz, hogy kijátssza ütőkártyáját. A Nílus kiáradt vizének szabályozására a helyi parasztok csatornákat, kanálisokat ástak. A szultán elrendelte, hogy a zsilipkapukat úgy állítsák be, hogy a keresztesek állásait minél nagyobb mennyiségű víz árassza el, így aztán a katonák lába alatt a föld iszapos sártengerré változott, és megakadályozta őket a továbbhaladásban. Még a templomosok sem tudták megfékezni az óriási pánikot, amely a mély, iszamós, marasztaló mocsárból kikecmeregni próbáló rémült emberek között ütött ki. A keresztesek úgyjártak, „mint a hálóba terelt halak” – írta Montaigui Péter. Szó sem lehetett arról, hogy továbbmenjenek. Augusztus 28-án Pelagius belátta, nincs más választásuk: meg kell adniuk magukat.

A szultánnak a korábbi tárgyalások során tanúsított nagylelkűsége most egyszerre semmivé foszlott. Brienne-i Jánost a sátrához rendelte, és udvarias formában, ám határozottan a jeruzsálemi király értésére adta, hogy minden embere éhen fog pusztulni, ha a latinok nem fogadják el az új békefeltételeket, melyek szerint Damiettát meg a taniszi erődöt átadják, az Észak-Egyiptomot megszállva tartó csapatok pedig kivonulnak. Az Akkonban, illetve Türoszban rabszolgaságba vetett muszlimokat fölszabadítják. E békeszerződés nyolc évig marad érvényben. Vagyis a szultán föltétlen megadást követelt. János pedig – más választása nem lévén – beleegyezett.

Montaigui Péter mindezt persze hallotta, és nagyon jól is értette: ő is ama küldöttség tagja volt, amelyiket Damiettába menesztettek, hogy a megalázó hírekről beszámoljon. A vereséget első hallásra megdöbbenéssel vették tudomásul. Aztán lázadás tört ki, melynek során házakat romboltak le, majd Damietta megszállói elkeseredetten kezdtek készülni arra, hogy elhagyják a várost. Följebb a folyó mentén a sártól szennyes, bőrig ázott és kiéhezett sereg elindult visszafelé. A lassú és gyötrelmekkel teli visszavonulás alatt csupán az mentette meg őket az éhhaláltól, hogy al-Kámil, a totális győzelmet arató vezér nagylelkűen beleegyezett abba, hogy két hétre elegendő kenyérrel lássa el az Egyiptomból az elpusztított Jeruzsálemi Királyság felé tartó kereszteseket. A megadási megállapodás értelmében Brienne-i János és Pelagius rövid időre tisztes körülmények között letöltendő fogságot vállalt. Ennek leteltével legyőzötten és kimerülve indultak vissza Akkonba. „Állj mellénk szerencsétlenségünkben – kérte levelében Montaigui Péter angliai templomos testvérét, Alan Martelt, akinek a történtekről minden borzalmas részlettel együtt beszámolt. – És segíts rajtunk, ahogyan csak tudsz.”

Az ötödik keresztes hadjárat váratlanul bekövetkező, szégyenletes kudarca mindegyik résztvevőjére rossz fény vetett. Ismét hatalmas összegeket költöttek az ellenség hadállásainak megtámadására anélkül, hogy valódi eredményt értek volna el. Jeruzsálem továbbra is a muszlimok birtokában maradt. A keresztény szerzők a siralmas végkifejletet a már megszokott homályos magyarázatokkal mentegették: Montaigui Péter szerint „az Egyiptom földjén ránk szakadt szerencsétlenségeket bűneink miatt érdemeltük ki”.{475} Az érthető módon mélységesen megdöbbent Honoriusz pápa elsősorban II. Hohenstaufen Frigyest hibáztatta, akit 1220-ban abban a biztos meggyőződésében koronázott német-római császárrá, hogy a kitüntetést Frigyes oly módon viszonozza, hogy végül csatlakozik a keresztes hadhoz. Ehelyett Frigyes húzta-halasztotta, végül kitért kötelezettségének teljesítése alól, és figyelmét inkább – a leghatalmasabb nyugati uralkodóként – a címével járó, bonyolult politikai ügyekre összpontosította. Sok esztendőnek kellett még eltelnie ahhoz, hogy megérkezzen Keletre. Ám amikor végül megjelent, ez a templomosokra nézve drámai következményekkel járt.