19
 
Az ördög sugallatára

Úgy látszott, mintha 1305. november 15-én az egész keresztény világ Lyonban gyűlt volna össze. Fejedelmek és hercegek, grófok és bíborosok, érsekek és apátok érkeztek: a városban hemzsegtek a méltóságok, meg azok a kíváncsi helybéliek, akik életében legföljebb csak egyszer adatott meg hasonló látvány. Angliából és Aragóniából követek jöttek pompásan csillogó püspöki ruhákban, több száz fontnyi értékű ajándékokkal megpakolva. Franciaország királya két fivérével együtt a népes kísérete élén haladt. Az utcákat különböző nyelveken folytatott beszélgetések zaja töltötte meg. Mindenki a Saint-Just-bazilika felé igyekezett, hogy részt vehessen Bertrand de Got bordeaux-i érsek (a leendő V. Kelemen) pápává koronázási szertartásán.

Lyon hosszú idők óta a német-római császár és a francia király uralmának mezsgyéjén lebegett, ám 1305 táján már határozottan a francia befolyás érvényesült. November 15. hűvös reggelén vajmi kevés kétség férhetett hozzá, hogy a város urai közül kinek van több oka az ünneplésre: ugyanis egy Gascogne-ban született és nevelkedett, igen előkelő család sarjának a fejére helyezték a pápai koronát a francia nemesség színe-java jelenlétében, királyuk jóváhagyó tekintete előtt. Ez valóban jelentős eseménynek számított, egyúttal annak is biztos jele volt, hogy Bertrand pápasága alatt a gall befolyás fog érvényesülni. A múltba vesztek azok az idők, amikor a pápáknak félelmükben igazodniuk kellett a Hohenstaufen-uralkodók akaratához, vagy fejet hajtottak a befolyásos itáliai arisztokrata dinasztiák érdekei előtt; ekkor Isten már nagyobb szeretettel mosolygott a liliom és a francia királyi zászló, az oriflamme országára.

1305 novemberében Bertrand ugyan már egy esztendeje betöltötte a negyvenet, de még elég fiatalnak számított egy ilyen magas hivatal betöltéséhez, és elegendő tapasztalattal sem rendelkezett, hiszen a bíborosi méltóságot sem viselte korábban. Politikusnak viszont bizonyára ügyesnek és fogékonynak bizonyulhatott, hiszen Bordeaux-ban, különösebb zökkenő nélkül, sikeres pályát futott be. És ez pedig nem nevezhető kis teljesítménynek. Gascogne-t az angolok kormányozták, ám egy 1259-ben kötött egyezmény értelmében végső soron a francia király fennhatósága alá tartozott. E sajátos viszony számos vitára, feszültségekre, alkalmanként háborúkra adott okot a két királyság között. Érseki minőségében Bertrand hozzászokott ahhoz, hogy egyensúlyoznia kell a nagyhatalmak kívánságai között, miközben mindegyikkel jó viszonyt tartott fönn. Ebben nagy segítségére volt, hogy alapvetően rugalmas természettel áldotta meg a sors. Gascogne szülöttei szűkebb pátriájukon túl igen rossz hírnévnek örvendtek: az általános felfogás pénzsóvárnak, az atyafiságot előnyben részesítőnek tartotta őket, ám Bertrand megcáfolta ezt a leegyszerűsítő sztereotípiát. Fájdalmas bélbetegsége ellenére, amely gyakran kínozta és elvette erejét, megőrizte természetes jellemvonásait, kellemes és megnyerő személyiségét: a jeles férfiakat a talpnyalás látszata nélkül tudta elhalmozni dicséretekkel, és humorérzékét is nagyra tartották.{599}

Azonban az ugrás az érseki székből Szent Péter trónusába mindenképpen jelentős fordulatnak számított, és a bíborosi kollégium is csak tizenegy hónapig tartó meddő vita után tudta Bertrand-t elfogadni. A késlekedést az a széles körben elterjedt fölfogás okozta, hogy a francia bíborosok olyan pápát igyekeznek megválasztani, aki majd a saját királyuk kedve szerint cselekszik, és ez meg is felelt a valóságnak. Jóval a pápaválasztás után a konklávéban helyet kapó, magas rangú francia párti kardinális elismerte, hogy Bertrand-ban olyan férfiút látott, akit IV. Fülöp király emberévé lehetett tenni.{600} Bertrand pápai névválasztása minden bizonnyal kevés kétséget hagyott elkötelezettségét illetően. Azért döntött az V. Kelemen mellett, mert IV. Kelemen példáját kívánta követni, aki Fülöp nagyatyjának, IX. Lajosnak volt közeli barátja és szövetségese. Még a koronázási ünnepség színhelyét is a francia udvar hagyta jóvá.{601} A befolyás a későbbiekben még nyilvánvalóbbá vált, Bertrand ugyanis egész pápaságát az Alpoktól északra töltötte. Mivel tartott a Rómában zajló gyilkos politikai csatározásoktól, úgy vélte, hogy egy újabb keresztes hadjárat elindításának az esélyei sokkal nagyobbak lesznek a francia király vigyázó közelsége mellett. Korántsem meglepő, hogy az új pápának Itáliában igen rossz híre volt. A firenzei bankár és krónikás, Giovanni Villani a Fülöp és Kelemen közötti kapcsolatot úgy írta le, amilyennek az olaszok látták: „te parancsolsz, én meg engedelmeskedem, és ebben nem lesz semmi változás”.{602}

A lyoni koronázási szertartást – ahogy illik – pompás körülmények között tartották meg. Gyertyák és tömjénezők füstöltek, latin himnuszok dallamai töltötték be a templomot, amelyben a szertartást a nagyra becsült Napoleone Orsini bíboros felügyelte, aki az új pápa ujjára fölhúzta a halászgyűrűt (a pápai méltóság jelvénye Szent Péter apostolt ábrázolja halászás közben), és megkoronázta a Krisztus földi helytartójának státusát jelképező, smaragddal és zafírral ékesített ezüst tiarával. Az ünnepi ceremónia végeztével az illusztris férfiak kivonultak a templomból, és végigsétáltak Lyon utcáin, hogy a hívők megbámulhassák V. Kelement.

A menetben kitüntetett helyen, uralkodóhoz méltó méltósággal vonult a magas termetű, szőke hajú, egyenes tartású Fülöp király, akinek piros orcája a vadászattal eltöltött hosszú órákat idézte – az uralkodók hagyományosan kedvelt szórakozásához ő már csaknem rögeszmésen ragaszkodott. Fülöpöt előnyös megjelenésének köszönhetően a le Bel (Szép) melléknévvel illették. A Türoszi Templomos állítása szerint egy jó kézfejjel a legtöbb férfi fölé emelkedett, csípője olyan széles, lábszára olyan hosszú volt, hogy a nyeregben ülve úgy látszott, mintha lába a földet érné. Orvosa „jóvágásúnak és jámbornak” nevezte.{603} A kimért, tartózkodó Fülöp a megközelíthetetlen méltóság kisugárzása mögé rejtette el magát, azon kifejezett céllal, hogy alattvalóit királyságának szent jellegére emlékeztesse.

Ez idő tájt Lyon korántsem volt jelentős város, ezért a koronázás nem számított gyakori eseménynek. Ahogyan a menet keresztülvonult a püspöki palotához vezető utcákon, az emberek roppant sokasága verődött össze abban a reményben, hogy akár csak egy pillantás erejéig láthassa az új pápát, a francia királyt és az őket körülvevő kiválóságokat. Azonban a régi városfal egyik szakasza nagy robajjal összeomlott a bámészkodók terhe alatt, és a pápai menet elé dőlt, számos kíváncsiskodót maga alá temetve.

Kelemen a pápai jelvények birtokában teljes pompában lovagolt a menetben, ám a fal leomlásakor fejjel előre lerepült a lováról. A fejéről leeső tiarája olyan erővel csapódott a földhöz, hogy jó néhány ékkő levált róla, többek között egy súlyos rubin, amely a törmelék közé gurult, majd szőrén-szálán eltűnt.{604} A lova kantárát tartó két herceget, a király fivérét, Valois Károlyt és a hatvanhat esztendős Jánost, Bretagne hercegét az omladék a földre döntötte. Károly súlyosan megsebesült, míg a falhoz közelebb haladó bretagne-i herceg néhány nap múltán belehalt a sérüléseibe. Kelemen egyik testvére sem úszta meg ép bőrrel. A király csak könnyebb zúzódásokat szenvedett. A pápai menet megrendült tagjai végül nagy sietve a püspöki palotába vonultak. Kilenc napra rá újabb zavaró esemény történt: a városban verekedés tört ki a pápa gascogne-i hívei meg a választását ellenző olaszok között.

Ezeket az incidenseket sokan rossz jelnek tartották. Az új pápa, aki Fülöp királlyal és Valois Károllyal együtt karácsonyig a városban maradt, azt remélte, hogy koronázásának ünnepi pillanatát kihasználva képes lesz előmozdítani az újabb keresztes hadjárat ügyét. Kelemen erősen munkálkodott azon, hogy megszüntesse az ellenségeskedést Franciaország, Fülöp, Károly meg a régi, landriai és angliai riválisaik között, hogy figyelmüket végre megint kelet felé fordíthassák. Mind Fülöp, mind Károly igen kedvezően fogadta az elképzeléseit, az egyetlen vitatott pont csak az volt, hogy hol támadjanak. Melyik lenne bölcsebb: Konstantinápolyt választani célpontnak, ahol a latin császárt 1261-ben megfosztották trónjától, vagy inkább délről kellene megtámogatni a mamelukok által fenyegetett Kilikiai Örmény Királyságot? Anélkül, hogy e kérdésre megszületett volna a végső válasz, IV. Fülöp 1305. december 29-én ígéretet tett Kelemennek arra, hogy fölveszi a keresztet, és az új hadjárat élére áll.

Egyik föltételül azt szabta, hogy ő dönthesse el, hol és mikor teszi le hivatalos keresztesi fogadalmát. A másik szerint pedig a hadjárattal egyidejűleg mélyreható változtatást kell majd elindítani a katonai rendeknél. A király később azt állította, hogy beszámolt a pápának azokról a szóbeszédekről, amelyek szerint a templomos rendházakban szabálytalanságok történtek. Mindezek fényében tehát a régi reformterveket föl kell éleszteni, és a templáriusokat meg az ispotályosokat Isten hadseregében szükséges eggyé forrasztani. Ennek élén pedig a francia királyi ház uralkodója fog állni.{605}

1306 nyarának végén a pápától Villareti Fulkó (Foulques de Villaret) ispotályos mesternek és Molay-i Jakabnak címzett levelek érkezte Ciprusra.{606} Bordeaux-ból küldték őket június 6-án, és a benne foglalt utasítások mindkét mestert az izgalom és a balsejtelem vegyes érzetével töltötték el. Készen álltak az új keresztes hadjárat tervei – tudatta velük a pápa –,amelynek célja „az álnok pogányok megsemmisítése” és a Szentföld visszahódítása lesz. Erre való tekintettel, mindenszentek ünnepére (november 1.), vagy két héttel később mindkét mestert a poitiers-i pápai udvarba rendelte. Továbbá két jelentés elkészítésére is fölszólította őket: mi a legjobb tervük a Szentföld visszaszerzésére, és mi az álláspontjuk a két rend összeolvasztásának gondolatával kapcsolatban.

Molay-i Jakab nem tétlenkedett Cipruson. Az 1300 és 1302 között végrehajtott balvégzetű tortoszai meg ruadi összecsapásokban sok emberét elveszítette, és e hadműveletek végeztével a közvetlen parancsnoksága alatt álló templomos állományban alapvető változtatásokat hajtott végre. Az újoncok rendszeres fölvétele a keleti templomos mester tevékenységének mindennapos részét adta, de a létszám ingadozása igen magas volt. A Cipruson állomásozó 118 – francia, angol, német, aragóniai, portugál, olasz, ciprusi, balkáni román és örmény – templomos lovag és fegyvernök többsége a fiatal korosztályból került ki, és jóformán mindegyikük újnak számított a rendben. Csaknem nyolcvan százalékuk Akkon 1291-ben történt eleste után tett fogadalmat.{607}

Akkon és Château Pèlerin elvesztésekor a templomosoknak sikerült megmenteniük a kincstárukat értékes archívumukkal együtt – és az előbbi ugyancsak dugig lehetett, ha tellett belőle negyvenezer bizantinus váltságdíj kifizetésére, amikor az előkelő Ibelini Guidót családjával együtt 1302 májusában elrabolták a kalózok. Azonban pénzből soha nem volt elég, és amikor a nyugati templomos preceptorok ellátogattak a mesterhez, állandóan azzal a kéréssel szembesítették őket, hogy ne feledkezzenek meg a responsionesről, vagyis a helyi jövedelmük harmadrészéről, amelyet keletre tartoztak küldeni.

A háborúskodás mellett persze sokféle üzleti tevékenységet is folytattak. A templáriusok nyugatról különböző portékákat, eszközöket – egyebek mellett lovakat, málhás jószágot, ruhaszövetet, füstölt húst és sajtot – importáltak. Hajókat tartottak fönn, – mint például az Akkon kiürítésénél 1291-ben igénybe vett Faucon nevű gályát –,amelyeket áruszállításra, a Ciprus menti vizeken való járőrözésre, illetve a mameluk Egyiptommal kereskedni próbáló hajók megállítására használtak. Az itáliai kereskedelmi vállalkozásoknak is kölcsönöztek hajókat, amelyek gyapotot, fűszereket és cukrot szállítottak egyebek mellett Marseille és Barcelona kikötőjébe.{608} Végül pedig mindezek mellett ott volt a legrégebbi feladatuk, a zarándokok védelme és gyámolítása. A nyilvánvaló veszélyek, valamint a keleti utazást a mamelukok által a zarándokutakra kivetett adók miatt tiltó pápai rendelet ellenére a szent helyeket célzó látogatások továbbra is nagy népszerűségnek örvendtek, és a zarándokok folyamatosan érkeztek Ciprusra. Őket fogadni, istápolni kellett, majd útjuk végén hazaszállítani. Némelyek kifejezetten Ciprusra jöttek, hogy Barnabás apostol sírját meglátogassák, viszont sok derék és bátor vállalkozót kellett elriasztani attól, hogy továbbmenjen, és megkísérelje az átkelést Jeruzsálembe.

Mindezen teendők miatti elfoglaltsága ellenére, Molay-i Jakab bizonyára izgatottan vette kézbe a pápa levelét. Az még rendben lett volna, hogy hajókat béreljenek, és további újoncokat toborozzanak, csakhogy a templomosokra más feladatok vártak. Kelemen fölszólításából nyilvánvalóan következett, hogy végre megszületett a politikai akarat egy újabb keresztes hadjárat elindítására. Az írásbeli terv készítésére irányuló kérése arra utalt, hogy már előkészítették a terepet a nagyszabású vállalkozásra.

Persze Kelemen meghívása egy tüskét is rejtett magában. Ha ugyanis elindul a keresztes hadjárat, annak ára a rendek régóta fenyegető összeolvadása lesz. Ezért a mesteri minőségében második nyugati útjára készülődő Molay-i Jakab két levél megfogalmazásába fogott bele: az egyik a Szentföld, a másik a templomos rend megmentésére irányuló elképzelést tartalmazta.

„Isten nevében, ámen – kezdte első levelét. – Íme, a Templom mesterének a Szentföld ügyében szolgáló tanácsa. Szentatyám, azt kérdezted tőlem, mely volna a leginkább célravezető cselekedet, egy nagyobb vagy egy kisebb hadivállalkozás elindítása.”{609} Ezután kíméletlen őszinteséggel folytatta, és rámutatott a legfontosabb pontra: az egyetlen mód arra, hogy a szaracénoknak súlyos károkat okozzanak, egy igen erős sereg felállítása volna, amely alkalmas az általa csak „mindenre kiterjedő benyomulásnak” hívott hadműveletre: „egy nagy létszámú, minden fegyvernemet magában foglaló katonai expedíció, amely a hitetleneket megsemmisítené, és Krisztus véráztatta földjét visszafoglalná”, amely ármádia „tizenkét-tizenöt ezer fölfegyverzett lovasból, valamint ötezer gyalogosból állna, […] megjegyzendő, hogy az említett fegyveres lovasokból kétezer nyílpuskával lenne fölszerelve”. E hadat szállítóhajókból álló flotta vinné át, és nyújtana neki támogatást. Az egész sereg Cipruson ütne tábort, ott rendezné a sorait, majd útnak indulna egy bizonyos célpont felé, amelyet nem nevezett meg, „mert azzal előre figyelmeztetné a szaracénokat”.

Mindennél fontosabb a sereg túlerejének a biztosítása, érvelt Jakab:

Ha hajlandó vagy megfogadni egy tanácsot a sereg létszámára vonatkozóan, én csak azt tudom elismételni, amit a hírneves, nagy erejű, a katonai dolgokat illetően az ő szektájában bárkinél bölcsebb [Bajbarsz] számos alkalommal emlegetett, nevezetesen, hogy egy harmincezres tatár haddal bármikor fölveszi a harcot, de egy ettől népesebb ármádia elől már visszavonulna.

Ezenkívül azt is mondta, hogy ha országába tizenötezer frank lovag törne be, akkor szembeszállna és megküzdene velük, ám ha ennél többen támadnának, meghátrálna, és otthagyná őket a csatamezőn.

Más helyütt a mester szerénységet színlelt. „Arról nem mondok véleményt, hogy a seregnek hol kellene összegyűlnie, hiszen az a felséges urak illetékességébe tartozik.” Jakab egész egyszerűen tisztában volt azzal, hogy az általa készített jelentés mind IV. Fülöphöz, mind V. Kelemenhez szól, ezért nagyon ügyelt rá, hogy fölhívja a figyelmet ismereteinek és tudásának korlátaira. „Ha te, Szentatyám és a francia király úgy találjátok helyesnek, titkon oly sok hasznos értesülést bocsátok a rendelkezésedre, hogy biztos vagyok benne, megfogadod majd a tanácsom, mivel világosan el fogom magyarázni neked, mi a jó és a rossz [támadási pont].” Továbbá sürgette a pápát, hogy ne várja meg, amíg ő Poitiers-be érkezik, hanem kezdjen bele a rájuk váró feladat előkészítésébe, és arra is kérte, télire szereljenek föl egy tíz gályából álló hajóhadat a szicíliai háborúk hős tengernagya, Lauriai Ruggiero (Ruggiero di Lauria) fiának, Lauriai Rogeronusnak a parancsnoksága alatt. A flotta segítségével kereskedelmi embargó alá helyezik Egyiptomot, amelyet a pápa a genovaiaknak és a velenceieknek szóló, a muszlimokkal folytatott fegyverkereskedelmét megtiltó rendelete csak tovább fog erősíteni. Levelét Jakab udvariasan és reményekkel eltelve fejezte be. „Kérem a mindenható Istent, legyen hozzád kegyes, hogy képes légy elhatározni, mi lészen a legbölcsebb döntés ezen dolgokban, és segítsen hozzá ahhoz is téged, hogy életed során sikerüljön mindazon szent helyeket visszafoglalni, ahol Jézus Krisztus kegyeskedett az emberi nem megváltásáért világra jönni, majd életét adni.”

Molay-i Jakab levelét a Villareti Fulkóéval összevetve egy igen jelentős különbség fedezhető fel a két álláspont között. Míg a templomos mester egyszeri, nagyarányú partraszállási hadműveletetjavasolt a damiettai harcok mintájára, minden reményét a nyomasztó túlerőbe vetve, addig az ispotályos mester két lépcsőben végrehajtandó inváziót javasolt: egy „különleges benyomulást”, amelynek során a gályákon érkező elitcsapat a part menti védelmet tengeri blokáddal támogatott, villámgyors rajtaütésekkel lazítaná föl egy éven át, amit az „általános benyomulás”, vagyis a tömeges invázió követne.{610} A fentiek szerint a keresztes hadjáratban követendő stratégiát illetően igen jelentős eltérés állt fönn a kor katonai vezetői között. Mindkét tervnek megvolt a maga előnye. A Molay-i Jakabé mellett szólt annak egyszerűsége, ugyanakkor már a kezdetektől fogva jóval nagyobb erőfeszítést és anyagi áldozatot kívánt. Ugyanakkor a két terv között fönnálló különbség minden jelentőségét elveszítette volna, ha a pápának szóló második levélnek nincs meg a kívánt hatása.

A templárius mester a rendjének védelméhez nagy kedvvel fogott hozzá. Először arra gondolt, hogy az ötletet elhessegeti, mint afféle fondorlatot, amelyet a múltban már oly sokszor megvizsgáltak, és oly sokszor sutba dobtak, hogy már nem is érdemes rá szót vesztegetni. Három pápa is fontolgatta a rendek összevonását – emlékeztetett –,majd mindhárman belátták tévedésüket, és ezzel kapcsolatban VIII. Bonifác kijelentette, hogy az ügyet „véglegesen lezárták”.{611}

Ez valóban így történt, ám Jakab tudta, hogy az effajta érvelés korántsem megdönthetetlen. Öt esztendővel ezelőtt a ferenci szerzetes, Ramon Lull Ciprusra látogatott, és a híres prédikátor és reformer most még a korábbinál is erősebben támogatta az egyesítést, akárcsak a gyújtó szavú francia pamfletíró, Pierre Dubois, aki közeli kapcsolatot ápolt a francia királyi udvarral, és A Szentföld visszaszerzése című röpiratával Lull támogatójául szegődött. Dubois azt bizonygatta, hogy a katonai rendek összevonása már ugyancsak esedékes, hiszen:

E rendek a legnagyobb szükség idején két különálló részként cselekedtek, […] de ha a Szentföldnek bármiféle hasznára kívánnak lenni, akkor – külső megjelenés, rang, szokások és vagyon tekintetében – kívánatos és tanácsos őket egyetlen rendbe összevonni.{612}

Nem tűnt tehát elegséges argumentumnak az összevonást valamiféle múltbeli cselfogásként föltüntetni, és abban bizakodni, hogy Kelemen majd annyiban hagyja a dolgot. Ezért a mester – pró és kontra – sorra vette az összes érvet.

Először is, szögezte le, a dolgok nagyon jól vannak úgy, ahogy vannak. A katonai rendek különállása „kedvező eredményeket” hozott, és a fönnálló helyzetbe belekontárkodni önmagában káros ötletnek ígérkezik, hiszen „az újítások ritkán vagy sosem járnak súlyos veszélyek nélkül”. Ez meglehetősen merész érvelésnek tűnhetett, hiszen az egész Szentföld elvesztését nehezen lehetett volna kedvező fejleményként beállítani. Molay-i Jakab ennek ellenére tovább folytatta a gondolatmenetét. Nem volna becsületes dolog – mutatott rá – valamely rend regulájára fölesküdött testvéreket arra kérni, hogy egyik napról a másikra változzanak meg, és bújjanak más bőrbe. Majd ezután belevágott a legfőbb témájába. A templomosok és az ispotályosok azért lehettek sikeresek, mert egymás vetélytársaiként tevékenykedtek. Ha összeboronálják őket, az vitákhoz, sőt talán erőszakhoz is vezethet, mivel „az ördög sugallatára perpatvar törhet ki közöttük, melynek során azt vágják majd egymás fejéhez, hogy: »mi többet érünk, mint ti, és több hasznosat tettünk, mint ti«. […] És ha efféle pletykák keringenek körülöttük, az bármikor súlyos skandalumot robbanthat ki.” Ezenkívül minden olyan kísérlet, amely párhuzamos hierarchiák és birtokstruktúrák összeolvasztására törekszik, zavart okoz ezen szervezetek tagjai között, ugyanakkor a rendek külön-külön folytatott karitatív tevékenységét is nehezen lehetne összevonni, ami pedig azzal a valószínű következménnyel járna, hogy a szegényeknek és a rászorulóknak nyújtott segítség kárt szenvedne.

A templomosok és az ispotályosok közötti vetélkedés – folytatta Jakab – nem csupán arra adott elégséges indokot, hogy ne sorakoztassák fel tagjaikat egyazon zászló alá, de egyúttal ez volt a rendek sikereinek mozgatórugója is. A versengés ösztökélte őket minél jobb teljesítményre:

Ha a templomosok jelentős számú testvért, lovat és egyéb állatot szállítottak a Tengerentúlra, akkor az ispotályosok addig nem nyugodhattak, ameddig ők is legalább annyival, vagy még többel nem szolgáltak a szent ügynek. […] Ha az egyik egyházi rendben kiváló, harckészségükről és egyéb jó cselekedeteikről messze földön ismert lovagok küzdöttek, akkor a másik rend minden erejével arra törekedett, hogy még jobb lovagokra tegyen szert. […] Ha a két rendet összevonták volna, nem hiszem, hogy ilyen nagy erőfeszítéseket fejtettek volna ki.

Végül pedig Jakab az utolsó szalmaszálba kapaszkodva, azzal érvelt, hogy a keresztes hadjáratok során a templomosok és az ispotályosok mindig is a királyi seregek előőrsét, illetve utóvédét alkották, amire egyetlen rend esetében többé már nem lesz lehetőség, ezenkívül „az Úr magasabb és alacsonyabb rendű és rangú zarándokainak” nyújtott gondoskodás kellő színvonala sem lesz fönntartható.

Eme utolsó kitétel homályos és célzatos volt, és Molay-i Jakab ezzel rákanyarodott jelentése utolsó passzusaira, amelyben – tétovázva ugyan, de beismerte, hogy az egyesülés néhány előnnyel is járna. Ez idő szerint az emberek már nemigen tisztelik a szerzetesi életet – mutatott rá, és talán egy egységes és egyedüli rend felállítása változást hozhat e tekintetben. A pénzügyi szempontokat figyelembe véve nyilvánvalóan célszerű volna a két rend által fönntartott házak és várak számának csökkentése, hiszen ez „hatalmas megtakarításokkal járna”. Ezenfelül levele már csupán tiszteletteljes kérést tartalmazott arra nézve, hogy az ötletet – miként a múltban is – vessék el, valamint azon ígéretét, hogy személyesen sokkal többet tud majd a pápának mondani. E célból 1306 októberében a mester megtette a megfelelő előkészületeket a hosszú nyugati útra. Helyetteséül a harmincévnyi tapasztalattal bíró veterán Aymon d’Oiselay-t hagyta hátra, aki 1300-tól a marsalli tisztet töltötte be. Ezt követően Molay-i Jakab elhagyta Ciprust, hogy V. Kelemen udvarába és IV. Fülöp birodalmába induljon, abban bízva, hogy visszatértekor rendjének jövőjét már biztonságban tudhatja, és az újabb keresztes hadjárat terveiről kap is némi fölvilágosítást.

Soha nem fogja viszontlátni Ciprust.

Az átkelés hosszúra nyúlt, és a templomos mester több héttel lekéste a pápa által megjelölt időpontot, de ennek nem volt különösebb jelentősége. Kelement ugyanis a bélbaja vette le a lábáról, és ez túlságosan legyöngítette ahhoz, hogy az új évig bárkit is fogadjon. Jakab tehát ráérősen nekiláthatott a teendőinek, miután megérkezett Franciaországba – minden bizonnyal a marseille-i kikötőben szállt partra, ahol a templomosok sok hajója állomásozott, az ottani központjuk pedig a Ciprus és a nyugat között zajló hajóforgalom ügyeit intézte. Úti célja a pápai udvar volt Poitiers-ban, abban a Clain folyó mentén fekvő, előkelő francia városban, amelynek egyik pompás palotájában díszelgett az angol királyné, Aquitániai Eleonóra számára épített, „Salle des pas perdus”, vagyis a „nagy várócsarnok” néven ismert tágas fogadóterem. Az odavezető úton elég ideje maradt arra, hogy megismerkedjen a francia királyságban uralkodó állapotokkal.

IV. Fülöp uralkodóháza, a Capetingek több mint négy évszázadon át regnáltak Franciaországban. A 13. század folyamán nagymértékben kiterjesztették uralmukat az országban, közvetlen felügyeletük alá vonva a korábban látszólagos függetlenséget élvező főurak vagy az idegen királyok birtokában lévő Normandiát, Anjout, Bretagne-t és Toulouse-t. Egy Párizs körül elterülő, talpalatnyi nemesi birtokból kiindulva a Capetingek sikerrel hajtották jogaruk alá a királyság nyugati, tengermelléki területeinek nagyobb részét, és hatalmuk délen egészen a Pireneusokig, keleten pedig a Rhône folyóig terjedt.

A dinasztia Nagy Károlytól, a frank császártól származtatta magát. A messzi régmúltba nyúló történelmük és az újabb lendületes területgyarapodás az uralkodók egymás után következő nemzedékeiben jellegzetes papi önhittséget alakított ki. 1297-ben Fülöpnek sikerült elérnie hírneves nagyatyjának, IX. Lajosnak a szentté avatását, és mivel ő bálványozta Lajost, ezért saját magát is egy valóban különleges királyság minden tekintetben fölülmúlhatatlan keresztény uralkodójának tekintette. Megkülönböztetett figyelmet fordított arra, hogy ezt mások is tudomásul vegyék.

Fülöp vallásossága nem esett messze a színpadias dagályosságtól, amelyet több alattvalója is mulatságosnak talált. Elég gyorsan úgy ítélték meg, hogy ez nem vet jó fényt rá. 1301-ben a pamiers-i püspök, Bernard Saisset semmirekellő bagolynak titulálta Fülöpöt, amely „a legtetszetősebb madár ugyan, csak az égadta világon semmi haszna nincs, […] mint amilyen a mi francia királyunk, aki semmire se alkalmas, csak arra, hogy alattvalóira nagy szemeket meresszen”. E megállapítás nem csupán esztelen volt, de a valóságnak sem felelt meg, így aztán a püspököt boszorkányság, istenkáromlás, paráználkodás, eretnekség és felségárulás vádjával bíróság elé juttatta. Fülöpben vajmi kevés emberi melegség lakozott, és az intellektuális érdeklődés sem burjánzott benne túlságosan, viszont számító fanatikusként a vallásgyakorlás saját hasznát szolgáló formájához ragaszkodott, ezenkívül képes volt magát mások legaljasabb szándékairól meggyőzni, és bárkit eltaposott pillanatnyi habozás nélkül, aki az útjában állt.

Fülöp nemes haragjának leghírhedtebb példája a VIII. Bonifác elleni, aljas szándéktól vezérelt, gonosz és személyeskedő vendetta volt 1296 és 1301 között. Ez a király azon próbálkozásával kezdődött, hogy a francia egyház által begyűjtött adójövedelmeket katonai célokra magához ragadja, ám csakhamar az abszolút hatalomért folytatott, rosszhiszemű versengéssé fajult (Saisset püspök letartóztatása kapcsán kirobbant dühös vita e kegyetlen háborúskodás egyik ütközete volt csupán). Bonifác egy sor, az Unam sanctam{613} kezdetű bullában tetőző pápai oklevéllel próbálta Fülöpöt megfélemlíteni, amely támadó módon nyilatkoztatta ki az egyház spirituális felsőbbségét, amellett érvelve, hogy a Róma iránti engedelmesség minden ember – a királyokat is beleszámítva – kötelessége. Az oklevél nagyon is egyértelműen szögezte le, hogy „mindenképpen szükséges az üdvözléshez minden emberi teremtmény számára, hogy alárendeltje legyen a római pápának”.{614}

A király válasza világos és kíméletlen volt. 1303 szeptemberében Fülöp bizalmas kancellárja, Nogaret Vilmos (Guillaume de Nogaret) több ezer zsoldos élén a Róma melletti Anagni városába vonult, körbevette a pápai palotát, majd behatolt és bántalmazta Bonifácot. A későbbi legenda úgy tudja, Nogaret Vilmos megütötte a pápát; ez lehet, hogy igaz volt, lehet, hogy nem, de tény: a pápát több napon át fogva tartották, lakosztályát pedig földúlták. A támadás oly mértékben megviselte, hogy Rómába érkezése után egy hónappal eszét vesztette, és lázas delíriumban elhunyt.{615} Bonifác utódja, XI. Benedek mindössze kilenc hónappal a koronázása után elhalálozott, így végül megnyílt az út a franciák előtt V. Kelemen megválasztásához.

Uralkodása alatt Fülöp nem csupán a papokkal bánt rútul. A kincstár nyomasztó pénzhiánya, amely a királynak Bonifáccal való első torzsalkodásait kiváltotta, a szomszédokkal vívott, állandó háborúskodásból fakadt. Amikor Fülöpöt 1285-ben, tizenhét évesen megkoronázták, egy nagyon súlyos és hiábavaló konfliktust örökölt meg Aragóniával szemben. E jogilag keresztes háborúnak tekintett hadakozás valójában csak a déli területekért folytatott küzdelem volt, amelyet egy franciabarát pápa képtelen módon megszentelt, ám a franciák ennek ellenére végül elveszítettek, miközben rengeteg adósságot halmoztak föl.

Az aragóniai háborút az 1290-es évek utóján az öregedő, ám harcias angol királlyal, I. Eduárddal vívott költséges csatározások sorozata követte, amiért az uralkodó a Gascogne-ban fekvő területek birtokosaként nem mutatott hajlandóságot arra, hogy a francia alattvaló szerepét eljátssza. Noha 1305-re ezt az ügyet sikerült lezárni egy békeszerződéssel, amelynek értelmében Eduárd fia eljegyezte Fülöp leányát, de az ellenségeskedés korszakának befejezését a Flandria ellen indított hadjáratok gátolták. Mindennek tetejébe, Fülöp hitvese, Navarrai Johanna, aki húsz éven keresztül állt mellette, 1305. március végén elhunyt, ezt követően az uralkodót a babona és a gyanakvás kerítette hatalmába, majd arra a következtetésre jutott, hogy Guichard troyes-i püspök varázslattal gyilkolta meg a feleségét, ezért kiüldözte a királyságból.{616}

Amikor Jakab, a templomos mester 1306-ban megérkezett Franciaországba, a királyság legsúlyosabb gondját nem Fülöp gyásza, sem a külföldi uralkodók fenyegetése, hanem a pénzhiány jelentette, az ország ugyanis a hatalmas méretű pénzügyi válság következményeit nyögte. Az Anglia meg Flandria ellen folytatott hadakozás költsége csillagászati összegekre rúgott, és a kormányzat a kincstárra nehezedő nyomás kivédésére egy sor kétes taktikához folyamodott. Ezek közül legkárosabbnak a pénzzel való mesterkedés bizonyult. IX. Lajos a pénzverésben fontos változtatásokat foganatosított, amikor 1266-ban kibocsátotta a csaknem színezüst érmét, a gros tournois-t. Ez tizenkét denier-vel, vagyis a királyság akkoriban használt fizikai pénznemével volt egyenértékű. A gros hivatalos monetáris értéke ekkor volt első ízben stabil, és az érme élvezte az emberek bizalmát. Ám 1295-ben ez a helyzet megváltozott, amikor Fülöp és miniszterei elkezdték leértékelni, hogy fedezzék a király háborús politikájának költségeit.{617} Annak érdekében, hogy a szűkölködő királyi kincstárt feltölthessék, a gros-t 15 denier-re értékelték át, és az érmék ezüsttartalmát is csökkentették. Nyolc év múlva, 1303-ban a gros értékét újfent megváltoztatva 26 és egynegyed denier-ben állapították meg. 1306-ban egy gros-ért már 41 és fél denier-t kellett adni, és a kormányzat arra kényszerült, hogy megtiltsa alattvalóinak az érme kivitelét az országból, hogy ekképpen védjék a még forgalomban lévő kevés ezüst mennyiségét. E romboló politika tönkretette a francia fizetőeszközt, gyors és nagy károkat okozó inflációt indított be, és a fizetőeszköz reálértékét több mint háromszáz százalékkal csökkentette.

1306 nyarán Fülöp miniszterei úgy próbálták meg addigi politikájukat megfordítani, hogy nagy összegű érmét vontak ki a forgalomból. Ezt az új kezdeményezést a visszatérés Szent Lajos „jó pénzéhez” hamis jelszavával igyekeztek népszerűsíteni, ám az erős delációs politika még a leértékelési hullámnál is népszerűtlenebbnek bizonyult, mivel azzal járt, hogy az embereknek vissza kellett adniuk a megtakarításaikat a királyi pénzverdékbe, ahol sokkal kevesebb összeget kaptak vissza új érmékben, mint amennyit bevittek. Ezenközben pedig az adósságokat meg az élelmiszerárakat a régi – továbbra is forgalomban lévő – „rossz” pénzben számolták.

A megélhetési költségek egy csapásra a duplájára emelkedtek, és december 30-án Párizsban olyan heves – a rettenetes időjárással meg az áradással tovább súlyosbított – lázadás tört ki, hogy a király arra kényszerült, hogy a Temple falai mögött keressen menedéket, amelyet a Cité-szigeten fekvő királyi palotájánál is biztonságosabbnak ítélt.

Fülöp pénzügyi politikájának legelső áldozatai Franciaország zsidó lakosságából kerültek ki. Nyugaton a zsidóknak hagyományosan a keresztény uralkodóik nyújtottak védelmet, akik megengedték nekik, hogy kamatra pénzt kölcsönözzenek, hiszen ez a Római Egyház hívei számára elméletileg tiltott volt. A zsidókat számos világi uralkodó – a súlyos, egyszeri adók kivetésével és fenyegetésekkel kicsikart kölcsönök felvételének kombinálása révén – értékes jövedelemforrásnak tekintette. Az olasz bankoknak a 13. század végén megfigyelhető fölemelkedésével csökkent a zsidóknak a királyok pénzügyeiben játszott szerepe, pontosabban akkor, amikor Európa-szerte veszedelmes antiszemita attitűd kezdett eluralkodni a nép körében, és ez a fejlemény a zsidó közösségekkel szembeni rossz bánásmódot a könnyűszerrel megvalósítható populista politika eszközévé tette. A zsidókat színjátékokban gúnyolták, zaklatta őket a csőcselék, és képtelen koholmányok tárgyai lettek, amelyek gyermekgyilkosként és szexuális szörnyetegekként ábrázolták őket. IV. Fülöp elhitte, és népszerűsítette azt a széles körben elterjedt előítéletet, miszerint a francia zsidók az általuk megszerzett szentostyákat tűzbe teszik és vízbe mártják, késsel szurkálják, hogy ily módon újra keresztre feszítsék Jézust, hiszen a kovásztalan kenyérben ő volt jelen.{618}

A pénzügyi megalkuvástól meg a leplezetlen bigottságtól ösztökélt királyok és nemesurak elkezdték elüldözni földjeikről a zsidókat, tulajdonukat pedig elorozták vagy elárverezték. Fülöp Ágost 1182-ben elrendelte, hogy a zsidók hagyják el a Párizs környéki királyi birtokokat. 1240-ben Bretagne-ból üldözték el, míg Fülöp unokafivére, II. Anjou Károly 1289-ben zavarta el őket a földjeiről. I. Eduárd, akinek a minden erejét fölemésztő háborúit kellett finanszírozni az 1288-ban, illetve 1290-ben kibocsátott királyi rendeletével utasította ki a zsidókat Gascogne-ból és Angliából, és nagy örömmel ragadta magához az ily módon ölébe hullott zsidó javakat, birtokokat, üzleteket és lakóházakat.

A királyi pénzverdék működéséhez szükséges ezüstutánpótlás biztosítása céljából 1306. június 21-én kibocsátott rendeleteiben Fülöp arra utasította tisztviselőit, hogy nem sokkal később – a rendeletet követően egy hónappal és egy nappal – összehangolt rajtaütést hajtsanak végre. Július 22-én hozzávetőleg százezer{619} zsidó férfit, nőt és gyermeket tartóztattak le, és zártak börtönbe, vagyonukat és birtokaikat pedig leltárba vették. Tudatták velük, hogy halálbüntetés terhe mellett egy hónapon belül el kell hagyniuk a királyság területét. A zsidók üldözése nem csupán a közvetlenül az uralkodó fennhatósága alá tartozó területekre korlátozódott, ugyanúgy végrehajtották Franciaország egyéb részein is, ahol valamely másik főúr gyakorolt felségjogot a zsidó lakosság fölött. „Minden zsidónak el kell hagynia az én földemet az összes javát maga után hagyva, vagy válasszon magának új istent, és úgy Egy Néppé leszünk.” Így szólt az egyik zsidó szerző által IV. Fülöpnek tulajdonított kivándorlási rendelet szövege, melynek következményeként éhező, testben-lélekben megtört menekültek vonszolták magukat hosszú oszlopokban a Pireneusok, Németalföld vagy éppen a Német-római Birodalom felé.

A Nogaret Vilmos által közvetlenül felügyelt zsidóüldözés csak hetekkel azelőtt fejeződött be, hogy Molay-i Jakab kikötött Franciaországban, az eseményekről a mester bizonyára első kézből értesült. E politika önmagában nem volt hatással a templomosokra, vagy azon politikai kérdésekre, amelyek megvitatására francia földre érkezett. A kimenetele azonban már igen. Bár a zsidók elüldözését sikeresen végrehajtották, de ettől nem lett több a fizetőeszköz korábbi értékének visszaállításához szükséges ezüst mennyisége. Fülöp kormányának vészesen kevés választása maradt, ezért elkezdett más tehetős csoportok után szaglászni, amelyekre alkalomadtán le lehet majd csapni.

A templomosok e szempontból igencsak szembetűnőnek számítottak. Aragóniai, angliai és ciprusi kincstáraik – a párizsi Temple pincéjéhez hasonlóan – több száz kilónyi ezüstöt őriztek.{620} 1306-ban a Temple még mindig alapvető számviteli szolgáltatásokat végzett a király számára Touri János (Jean de Tour) vezetésével, aki a királynak a napi kifizetések teljesítéséhez hiteleket folyósított. E szolgáltatások a Temple-t igen értékessé, ám egyúttal sebezhetővé is tették.

Fülöpöt ez a nyár ugyancsak buzgó lelkiállapotában találta, és uralkodásának minden korábbi időszakánál erősebben szánta el magát arra, hogy bebizonyítsa, méltán kapta meg a „legkeresztényibb királynak” járó különleges titulust. A zsidók kiűzetése nemcsak hogy célravezetőnek bizonyult, de egyúttal meggyőzően szemléltette az uralkodó minden hamis hittel szemben táplált izzó gyűlöletét is. Az általa bevezetett „jó pénz” financiális politikája pedig félreérthetetlenül nagyatyja, Szent Lajos igazi örököseként tüntette föl. Hozzá fűződő kapcsolatát kihangsúlyozandó, Fülöp oly módon rendeztette át a Saint-Denis apátságbeli királysírokat, hogy végső nyughelye közelebb kerüljön a nagyapjáéhoz.

1307 májusában IV. Fülöp a poitiers-i pápai udvarban tartózkodott, és a vonakodó V. Kelement győzködte, miszerint engedélyezze neki, hogy VIII. Bonifác pápa ellen a nevetséges vádak – eretnekség, szodómia, boszorkányság és gyilkosság – már ismerős egyvelegével posztumusz pert indíthasson.{621} Bonifác hírnevének befeketítése kettős célt szolgált: egyrészt Fülöp ily módon kitölthette haragját az egykori pápán, másrészt ezzel az Úr csodás oltalma alatt álló francia királyság ideáját sulykolhatta a nép fejébe.

A fölöttébb kényelmetlen helyzetbe jutott Kelemen alkudozni próbált: hivatalosan az Agnaniban történt incidens minden résztvevőjének (elsősorban Nogaret Vilmosnak) megbocsátást helyezett kilátásba, ha a király lemond arról a szándékáról, hogy háborgassa Bonifác emlékét. Mivel a gyors megállapodásra nem sok esély mutatkozott, május 15-e körül – röviddel Molay-i Jakab megérkezése előtt – Fülöp elhagyta a pápai udvart. Valószínűnek látszik, hogy Nogaret Vilmos és kollégája, IV. Fülöp másik vezető tisztségviselője, Plaisians-i Vilmos hosszabb ideig maradtak a pápánál, így összefuthattak a templomos mesterrel. A találkozás bizonyára fagyos légkörben zajlott, hiszen tudvalevő volt, hogy a francia király a pápával együtt fölvetette a templomos és az ispotályos rend egyesítésének kérdését. A pápai udvarban tartózkodó egyik követ az írta aragóniai urának, hogy „a magukat makacsul tartó híresztelések szerint a pápának foglalkoznia kell a rendek összevonásával, és ezt szándékában is áll megtenni”.{622}

Amikor Jakab Poitiers-ben találkozott Nogaret Vilmossal, a kancellár már elkezdett dolgozni a templomosok ügyén: sorra kérdezte ki a rend elégedetlen tagjait, akiket elcsaptak, vagy dicstelenül távoztak a szervezettől. A készülő iratcsomó rendeltetése egyelőre nem volt világos, legföljebb a szekrényben heverő csontvázakról összeírt jegyzéknek lehetett tekinteni, amit később fölhasználhatnak a templomosok vagy akár a pápa ellen. Bármi volt is az eredeti szándék, az iratok már hemzsegtek a szörnyűségektől.

Nogaret Vilmos dossziájának első informátora a languedoci Béziers-ből való züllött életű városi ember, bizonyos Esquin de Floyran volt. 1305-ben egy templáriussal ült a börtönben, aki megszökött a rendből, és Esquin azt állította, hogy az együtt töltött idő alatt a cellatársa igen erkölcstelen cselekedetekről számolt be, amelyek különösen az új lovagok és fegyvernökök beavatási szertartásai alkalmával zajlottak le.

E pikáns történetekkel Esquin elhencegett a börtönőreinek is, majd kiszabadulásakor megpróbálta sztoriját a legtöbbet ígérőnek eladni. II. Jakab aragóniai királlyal kezdte, akinél az uralkodó gyóntatója révén nyert kihallgatást, és története fejében ezer livre évjáradékot, valamint háromezer livre készpénzt kért, ha az általa előadottak igaznak találtatnak. Jakab szinte azonnal kipenderítette, ám Esquint nem lehetett elcsüggeszteni: történetét nem sokkal ezután a francia királynak akarta föltálalni. A királyi udvarba érkezve Nogaret Vilmoshoz küldték, aki tisztában volt azzal, hogy milyen értékes lehet minden kósza híresztelést följegyezni, amely ebben a nehéz időszakban a rend ellen fordítható. Esquint kifaggatták, történetét papírra vetették, majd további bizonyítékok után néztek. A franciaországi templomos házakban besúgókat helyeztek el. Így a francia királyi udvarban lassan egy vádakból, mendemondákból, pletykákból és híresztelésekből álló gyűjtemény kezdett testet ölteni. Amikor Molay-i Jakab megérkezett a poitiers-i pápai udvarba, a rend megfigyelése már két éve tartott. Vilmos ugyan még nem állt készen arra, hogy összegyűjtött bizonyítékait fölhasználja. De mindennek eljön majd a maga ideje.

1307 kora nyarán Jakab elhagyta Poitiers-t, és északra tartott, Párizsba, ahol június 24-én a rend generális káptalanját, vagyis a vezető tisztségviselők általános gyűlését tartották, amelynek legfontosabb napirendi pontja minden bizonnyal az összevonás fenyegető réme volt. A mestert gyakran lehetett látni Hugues de Pairaud társaságában, aki számos fontos hivatalt töltött be – egyebek mellett volt mester Franciaországban és Provence-ban, valamint látogató (visitator: magas rangú ellenőrző tisztség) Angliában és Franciaországban. Jakab némi bizakodással értesült arról, hogy Hugues a Bonifáccal való konfliktus során határozottan Fülöp pártját fogta, valamint hogy a párizsi Temple a királysággal szembeni számos pénzügyi kötelezettségének az ő ellenőrzésével tett eleget, együttműködött a Louvre-ban tevékenykedő királyi könyvelőkkel, és a korona megbízásából fizette a csapatok zsoldját meg az uralkodói juttatásokat Jean de Tour felügyelete alatt.

Jakab július vége felé tért vissza a pápai udvarba, és augusztus 4-én a mester Poitiers-ből a Vienne megyei Montgauguier-be (mai nevén Maisonneuve) látogatott. Itt több levelet írt az aragóniai és katalóniai tartományi mester választásának ügyében, egyebek mellett II. Jakab királynak is. Szeptember 8-án visszatért Poitiers-be, ahol még mindig az aragóniai mester választása foglalkoztatta, amely tisztséget végül Simon de Lenda nyerte el.{623} A következő néhány napot az vette igénybe, hogy Simont bevezesse az új tisztséggel járó feladatokba, amelynek megkönnyítése érdekében több hosszú levelet is diktált, arra buzdítva az új tartományi mestert, hogy teljesítse híven Isten, a Templom és önmaga iránti szent kötelességét, majd tanácsot adott neki arra nézve, hogy mit csináljon elődjének holmijaival és szolgáival. Nagy sietve Anjou Blanka aragóniai királynénak is írt egy levelet, amelyben a „körültekintő és megbízható” új mestert a jóindulatába ajánlotta.{624}

Jakab tehát a megszokott feladatait látta el, ám mindeközben az az érzés munkált benne, hogy valami nincs rendben.{625} A későbbi állítások szerint egy nyári látogatása alkalmával Fülöp udvarában a király és néhány minisztere előtt a „rendjének több statútumát is elmagyarázta”.

A templomosok helytelen viselkedéséről szóló első beszámolók, amelyek Esquin de Floyran révén jutottak el a királyi udvarba, a beavatási szertartásokat érintették. Az újoncokat felkészítették a testvérek fárasztó feladataira és nehéz életére, kifaggatták arról, hogy vajon hajlandóak-e magukat a lovagság embert próbáló mindennapjainak áldozni Keleten, majd megígérték nekik, hogy „megkapják a rendház kenyerét, vizét és szegényes öltözetét, sok fájdalommal és szenvedéssel együtt”.{626} Ezután kézhez vették a fehér vagy fekete köpenyüket, majd a Templom káplánja mondott imát értük, mielőtt a beavatást vezető személy (többnyire a rend egy magas rangú tisztségviselője) az újoncot „fölemelte, szájon csókolta, majd szokás szerint a káplán testvérük is megcsókolta őt”.{627}

A csók a feudális viszonyok között bevett szokásnak számított, és ezzel az egyszerű módon fejezték ki a keresztény hit békességét. Ha ez mégis meghökkentette a királyt és minisztereit, arról az első találkozás alkalmával nem szóltak Jakabnak. Mint ahogy a rend testvérei között megjelenő egyéb szexuális jellegű megnyilvánulások miatt sem tettek neki szemrehányást, jóllehet ezeket a regula minden bizonnyal megemlítette. Több cikkely is elítélte a szodómia „undorító, förtelmes” bűnét. A vezeklésről szóló példák egyike három testvér esetét mesélte el, akiket fajtalankodáson kaptak, amiért életfogytiglani börtönre ítélték őket a Château Pèlerinben.{628}

A király végül úgy döntött, hogy egy másik, látszólag kevésbé ártalmas szokás, a szabálytalan gyónás ellen emel kifogást. Jakab beismerte, hogy mesterként alkalomadtán meghallgatta lovagtársai gyónását, akik a még apró vétségek miatt is kiszabható súlyos penitenciától való félelmükben nem mertek bűneikről beszámolni a káplánnak. Elmagyarázta, hogy gyakran meghallgatta a testvérek gyónását, és bizalmasan föloldozást is adott nekik, miközben eltekintett attól a ténytől, hogy mivel ő maga nem volt fölszentelt pap, nem lehetett spirituális fölhatalmazása arra, hogy ekképp cselekedjen.{629}

Nem világos, hogy ezen információt miként és miért adta ki önszántából. A legelfogadhatóbb magyarázat az volna, hogy egyszerűen kelepcébe csalták. Miután elismerte azon szokás létét, hogy a rend újoncait megcsókolják, a mester ezt valószínűleg a templomosok megalkuvást nem ismerő fegyelmi szabályzatának a megvédésével igyekezett ellensúlyozni. Végtére is a rendek összevonása ellen érvelő levelében büszkén dicsőítette a templomosoknál uralkodó hajlíthatatlan szigorúságot. Most pedig talán azt akarta a király előtt bizonygatni, hogy milyen drákói büntetésekkel sújtották az elvetemült testvéreket, ennek érdekében egy némi öngúnnyal fűszerezett, a templomos vezeklés szigorúságát érzékeltetni kívánó anektodát is felidézett – tudniillik oly nagy volt a kérlelhetetlenség, hogy időnként megkönyörült a testvéreken, és ő maga adott nekik föloldozást. Molay-i Jakab talán egy apró vétséget kívánt erényként bemutatni. Ha valóban ez volt a szándéka, akkor hallgatóságát alaposan félreismerte. Hiszen amikor a templomosokról esett szó, IV. Fülöp és miniszterei már nem arra vártak, hogy meggyőzzék őket. Bizonyítékokat akartak gyűjteni.

A Fülöppel való találkozás után sem ültek el a templomosok helytelen viselkedéséről szóló pletykák. Sőt augusztus végére már annyira nyugtalanítani kezdték Molay-i Jakabot, hogy tettekre határozta el magát, és a pápához fordult segítségért. Augusztus 24-én a francia királynak írt levelében Kelemen előadta, hogy a templomos mester azzal a kéréssel kereste föl személyesen, hogy indítsanak vizsgálatot azon „rágalmak ügyében, amelyekről Őfelsége értesült”. Majd arról is beszámolt, hogy Jakab könyörögve kérte, „tekintse át azokat a cselekményeket, amelyekkel igaztalanul vádolják őket, hogy bűnhődjenek, ha bűnösnek találtatnak, vagy mentsék föl őket a vádak alól, ha ártatlanok”.{630} A pápa egyetértését fejezte ki azzal kapcsolatban, hogy valóban „sok furcsa és hallatlan dolgot” terjesztenek a rendről. Ezért – tette hozzá Kelemen – saját maga fogja a templomosok reguláját alaposan szemügyre venni. Amint bélbetegségének szeptember 1-től október 15-ig tartó kezelése véget ér, hivatalos vizsgálatot indít, hogy az ügyet egyszer s mindenkorra tisztázza. Mindez egy méltányos kihallgatás esélyét csillogtatta meg, és arra is lehetőséget kínált, hogy a templomosok egy kisebb, önkéntes reformot hajtsanak végre a rendjükben.

A pápa betegség miatti távollétét kihasználva Nogaret Vilmos – és vele a francia fél – megragadta a kedvező pillanatot. Szeptember 14-én a Pontoise melletti Sainte-Marie királyi apátságban írt, lepecsételt leveleket osztottak szét a királyi tisztviselőknek. Egy hónappal a levelek kézhez vétele után összehangolt akciót kellett a templomos testvérek ellen indítani, méghozzá ugyanolyan hatékonysággal, mint amilyennel a zsidók kiűzését oldották meg.

Nyolc nappal később a király személyi gyóntatója, a tetterős dominikánus szerzetes, Párisi Vilmos (Guillaume de Paris), a pápa franciaországi főinkvizítora ugyancsak leveleket küldött szét. Hivatalosan az Egyház szolgálatában állt, ő viselte a legfőbb felelősséget az eretnekség és bármiféle veszélyesnek tartott hit kiirtásáért. Legfőbb elöljárójaként ugyan Kelement tisztelhette, ám a királyi udvartartásban elfoglalt különleges helyzetének köszönhetően – közvetlen bejárása volt Fülöphöz – valójában a király kreatúrájának számított. Szeptember 22-én a királyságban tevékenykedő inkvizítortársainak írt levelében arra intette őket, hogy készüljenek föl a templomosok ellen indítandó átfogó műveletre. A levelek titkosak voltak. Szeptember 30-án egy testvér kilépett a rendből, de három nap múlva folytatódott a mit sem sejtő újoncok fölesketése.

Október elején Molay-i Jakab Párizsba utazott, ahol Fülöppel a király sógornőjének, Katalin címzetes konstantinápolyi császárnőnek a temetésén találkozott. A templomos mestert koporsóvivőnek jelölték ki, tehát semmi sem utalt arra, hogy kiesett volna a király kegyeiből.

A szertartást követő nap hajnalán a király főtisztviselői, a bailli k (a király nevében igazságot szolgáltató nemes) és a sénéchalok (a legfőbb törvényszéki bírák) egész Franciaországban akcióba léptek. Az ország minden templomos rendházánál – Normandiától Toulouse-ig – az uralkodó színeit viselő férfiak jelentek meg a kapuk előtt, királyi pecséttel ellátott parancsot tartottak a kezükben, és megadásra szólították föl a bent lévő testvéreket. Házaikat elhagyva királyi őrizetbe kellett vonulniuk. Az ellenük fölhozott vádak megdöbbentően gyalázatosak és leírhatatlanul fölháborítók voltak.

„A Templom lovagjainak rendjébe tartozó testvérek báránybőrbe bújt farkasok, a szerzetesrend öltözékében hitvány módon sértegetik vallásos hitünket, és ekképpen újra keresztre feszítik Jézus Krisztus urunkat” – hangzott a királyi levél. A baillik parancsba kapták, hogy „tartsák fogságban őket, amíg az egyházi bíróság színe elé nem kerülnek; addig is le kell foglalni minden ingó és ingatlan vagyonukat, […] míg ügyükben további utasítás nem érkezik”.{631}

A hajsza tehát elkezdődött. Ellenállást csak igen kevés helyen fejtettek ki, és a testvérek közül csupán maroknyian próbáltak megszökni. Ehelyett Salamon templomának szegény lovagjai, akik hosszú időkön át híresek voltak a harcmezőkön tanúsított vitézségükről, az őszi hajnal fényében hunyorogva, alázatosan lehajtott fejjel vonultak sorsuk beteljesülése felé.

Péntek volt, 1307. október 13-a.