20
 
Eretnek istentelenség

Mérhetetlen döbbenetünkre és kimondhatatlan iszonyodásunkra, hitelt érdemlő személyek révén újabban olyan megerősített hírek jutottak a fülünkbe, amelyek fölöttébb szörnyű dologról, szánalmas dologról, egy szemlélni és meghallgatni is rettenetes dologról, gyalázatos bűnről, förtelmes gonoszságról, vérlázító cselekedetről, gyűlöletes becstelenségről, egy teljeséggel barbár dologról – ami minden emberiességtől távol esik – szólnak. Amint jelentőségét fölmértük, már éreztük, hogy fájdalmunk miként növekszik bennünk egyre nagyobbra, hiszen nyilvánvalóvá lett: az efféle természetű és horderejű gonosztettek olyannyira súlyosak, hogy valóságos támadással érnek föl az isteni fenség ellen, veszteséget okoznak az igazi hitnek, valamint az egész kereszténységnek, szégyent hoznak az emberiségre: ez a gonosz végzetes megnyilvánulása, egyúttal világra szóló skandalum.{632}

A király nevében írt levelek szinte izzottak a templomosok aljas gonosztettei által fölkorbácsolt nemes haragtól. A bailliknak, sénéchaloknak küldték őket – tehát lovagi rangban álló nemeseknek, akiknek hatalmukban állt a király nevében letartóztatásokat foganatosítani –,és bennük olyan gyalázatos bűncselekményekről meg furcsa szertartásokról esett szó, amelyeket az új testvérek fölvételekor zajlottak. A vádaskodást a minden egyes új testvérnek adott békecsók váltotta ki, ám ezt a Nogaret Vilmos által irányított királyi propagandagépezet az erkölcsi romlottság tobzódó szertartásává nagyította föl, arra számítva, hogy ezen minden hithű keresztény ember megütközik majd.

„Igen megbízható személyek” beszámolója szerint a rendbe belépő testvéreket arra kényszerítették, hogy háromszor tagadják meg Krisztust, köpjék le a képmását, vetkőzzenek le, és pőrén álljanak a beavatást végző személy előtt, aki azzal szentesítette a rendbe való belépésüket, hogy megcsókolta őket „először a hátgerinc alsó részén, azután a köldökükön, végül pedig a szájukon, a regulájukban előírt profán szertartásnak megfelelően, ám az emberi faj méltóságának a szégyenére”. Miután ily módon beléptek a Templomba, a testvéreknek – fogadalmuknak megfelelően – közösülniük kellett egymással, „és ez volt az oka annak, hogy Isten haragja lesújtott e hitetlen ördögfajzatokra”. Szodómia, eretnekség, Jézus Krisztus képmásának bemocskolása és egy csipetnyi fekete mágia: ezek voltak a szokásos vádak azok ellen, akik eddig IV. Fülöp francia királlyal összekülönböztek. Arra is történt utalás, hogy a templáriusok „bálványáldozatokat mutattak be”, amely vád a vizsgálatok előrehaladtával egyre nagyobb jelentőségre tett szert. A miniszterek arról értesültek, hogy a testvérek öltözékét összefogó kötelet „megáldották” oly módon, hogy hozzáérintették egy „emberfej formájú, nagy szakállú bálványhoz, amely fejet vidéki káptalanjaikban csókolgatták és imádták”.

A letartóztatásokra följogosító levelek tartalma – fölháborodott nyelvezetük ellenére – nagyrészt kimerült az üres fecsegésben meg Fülöp becsületességének hangsúlyozásában (a király úgy jellemezte magát, mint „mi, akit az Úr a királyi méltóság őrtornyába emelt, hogy onnan az egyház hitének privilégiumát óvjuk”). A király állítása szerint, „minél előbbre és minél mélyebbre” jutott a vizsgálódással, „úgy jutottunk minél förtelmesebb borzalmak nyomára, éppen úgy, mint amikor egy falat ledöntenek”. Ám soha nem derült ki, hogy milyen természetűek lehettek eme további borzalmak. Így aztán – noha a király jelezte abbéli szándékát, hogy minden franciaországi templomost törvényszék elé állít, majd bejelentette gyóntatójának, Párisi Vilmosnak, „az eretnek istentelenség inkvizítorának” arra irányuló kötelezettségvállalását, hogy az eljárás élére áll, és ígéretet tett arra, hogy az igazság kiderítéséig minden templomos vagyontárgyat lefoglal – az elfogatási parancs alapos olvasása után a templomosok sajátos beavatási szertartásának hisztérikusan eltúlzott, sértésekkel és szaftos pletykákkal megtűzdelt beszámolóján kívül voltaképpen semmi sem derült ki.

A szeptember 22-én kiküldött második följegyzés már tartalmasabb volt, hiszen különleges utasításokkal látta el a letartóztatásokat végrehajtó baillikat és sénéchalokat.{633} Királyi parancsra a rend javait el kellett kobozniuk, leltárba venniük, illetve megoldani az őrzésüket, majd meg kellett tenniük a megfelelő intézkedéseket annak érdekében, hogy a szőlőskertekben és a mezőkön a szükséges munkálatok zavartalanul folytatódjanak. Ezalatt magukat a testvéreket magánzárkában kell elhelyezni, ahol „gondosan eljárva, ki kell deríteniük a valóságot, szükség esetén kínvallatás alkalmazásával”.

Molay-i Jakab is ott volt az 1307 októbere és novembere között Nogaret Vilmos és Párisi Vilmos utasítására letartóztatott, majd bíróság elé állított több száz testvér között. A király emberei vallatóra fogták Raimbaud de Caron ciprusi preceptort, Hugues de Pairaud franciaországi visitatort, Geoffroy de Charney normandiai preceptort és Touri Jánost, a király bizalmas pénzügyi tanácsadóját, egyúttal a párizsi Temple kincstárnokát. E magas rangú tisztviselők körétől eltekintve a letartóztatottak többsége középkorú és nem hadra fogható templomos volt. A franciaországi testvérek jó része nem tartozott a harcoló állományba, inkább a mezőgazdasági munkálatokat irányították, juh- és sertéstenyésztéssel, asztalosmunkával, vagy éppen borkereskedéssel foglalkoztak.{634} Csupán elenyésző kisebbségük számított a lovagok körébe, hiszen a 14. század kezdetétől számos preceptórium személyzetét kizárólag fegyverhordozók adták: ez volt a helyzet például Champagne, Pikardia, Auvergne, Poitou és Limousin számos vidékén.{635} A kihallgatottak negyven százalékának életkora ötven év fölött volt. Harmadrészük a rend veteránjai közé tartozott, akik több mint húsz éven át szolgáltak minden panasz nélkül a szodómia és istentelenség e látszólagos melegágyában.{636}

Ennek ellenére a király utasítása kínvallatást írt elő, és semmi okunk nincs föltételezni, hogy ne tettek volna eleget a parancsnak. A korabeli módszerek nem dúskáltak az ötletekben, de sokszorosan beváltak: a megvádoltakat éheztették, megfosztották az alvástól, magánzárkába zárták, folyamatosan vallatták, láncra verték, kínpadra vonták, megégették a lábát, valamint népszerű volt a csigahúzás és földre ejtés, amelynek során az áldozatot a hátul összekötött karjánál fogva, a két vállát kificamítva emelték föl. Az egyik templomos, Ponsard de Gisy utóbb arról számolt be, hogy karját olyan szorosan kötötték hátra, hogy körmei alól kiserkent a vér, és oly szűk gödörben kellett állnia, hogy bármely irányban csupán egy lépést tehetett – amely büntetésnél a lefejezés, megégetés vagy a leforrázás sokkal kívánatosabb lett volna.{637}

Nyugat-Európában az eretnekekkel való leszámolás az egyházi vezetők és az istenfélő világi uralkodók rögeszméje volt, amióta az eretnekségtől való félelem az 1160-as években először bukkant fel a római egyházban. A 13. század kezdetén III. Ince pápa jóváhagyta az úgynevezett „albigensek elleni keresztes hadjáratot”, vagyis a katharként ismert dél-franciaországi, nonkomformista keresztények tömeges üldözését. Az 1230-as évektől kezdődően az inkvizíció teljes jogú intézménnyé vált, amelyet az egyház szervezett meg és a világi hatóságokkal karöltve működtetett, ezeknek hatalmukban állt a világnézetüket megváltoztatni nem hajlandó eretnekekkel szemben testi fenyítést alkalmazni. Az inkvizíció az eretnekeknek a helyes egyházi tanításhoz való visszatérítését, valamint annak megakadályozását tűzte ki céljául, hogy felfogásukkal másokat megfertőzzenek. Ez gyakorlatilag azon emberek üldözésével járt együtt, akik vagy a hivatalos tantól eltérő nézeteket vallottak, vagy bármilyen egyéb téren eretnekségnek föltüntethető kifogást lehetett emelni ellenük.{638} Akik megvallották eretnekségüket, és megígérték, hogy megváltoznak, azokra penitenciát róttak, majd visszavették őket az egyházba. Akik viszont nem mutattak hajlandóságot a változásra, azokat gyakran addig gyötörték, amíg meg nem gondolták magukat. IV. Ince pápa egy 1252-ben kiadott rendelkezésében kifejezetten megtiltotta a kínzás alkalmazását az eretnekekkel szemben. Azokat tartották a legrosszabbaknak, akik beismerték bűnüket, ám később visszaestek: e személyeket az inkvizíció átadhatta a világi hatóságoknak a halálbüntetés végrehajtása céljából, ami gyakran azt jelentette, hogy élve elégették őket. A pápai inkvizíció nagy számban alkalmazta inkvizítorként a prédikáló- és koldulórendek – a dömések és a ferencesek – tagjait. A jóváhagyott egyházi tanításokat alaposan ismerő szerzetesek maguk válogathatták meg a kimért testi fenyítéseket, és időnként kifejezetten az erőszak iránti vonzalmukról tettek tanúbizonyságot. 1307-ben nagyon is tisztában voltak azzal, hogy mit cselekednek, amint azzal is, hogy mit szeretnének megtudni.

Az inkvizítor tevékenysége abból állt, hogy olyan vallomásokat csikarjon ki, amelyek egybehangzanak a IV. Fülöp leveleiben foglalt vádakkal. Ez nem valamiféle elfogulatlan nyomozómunka, hanem feladat volt, a leírtak igazolása: arra kellett bizonyítékot produkálni, hogy az istentelenség a rend berkeiben pusztító futótűzként terjedt. Mindenekelőtt az eretnekség vádja szorult bizonyításra, hiszen e bűnt az egyháznak kellett kiirtani, viszont a büntetés kirovása a világi hatóságra tartozott. Ha igazolják, hogy mérge már nagyban átjárta a templomosokat, akkor a király a rend fölszámolásának és a vagyon újraelosztásának feladatát átvehette a pápától.

A letartóztatások éjszakáján, miután részt vett a konstantinápolyi császárnő temetésén, Molay-i Jakab Párizsban tartózkodott. Még tizenegy nap múltán is ott volt, hiszen 1307. október 24-én, a párizsi Temple-ban vallomást tett az inkvizítorok előtt azon 138 testvér egyikeként, akik két hét leforgása alatt megjelentek ugyanazon a tárgyaláson. Párisi Vilmos, illetve jegyzőinek és tanúinak csapata előtt a templomos mester kezét az evangéliumra helyezve kijelentette, hogy „az igazat, csakis a teljes igazat mondja magáról és a többiekről e vallással kapcsolatos ügyben”.{639}

Negyvenkét éve szolgál a templárius rendben – vallotta Jakab –,miután a Dijon és Lyon között fekvő Beaune-ban Humbert de Pairaud és több más testvér, kiknek nevére már nem emlékszik, fölvette a templomos rendházba. Az inkvizíciós följegyzés szerint Jakab a következőkről számolt be:

Miután megfogadta, hogy a szent rend reguláját és szabályait megtartja, a nyakába köpenyt akasztottak. A már említett beavatást végző testvér behozatott egy – a Megfeszített képével díszített – bronzkeresztet, majd azt mondta és parancsolta, hogy tagadja meg Krisztust, akinek a képmását látja. Ezt akarata ellenére megcselekedte. Ezután a már említett beavató arra utasította, hogy köpje le, de ő a földre köpött. Arra a kérdésre, hogy hányszor, eskü alatt azt vallotta, hogy csupán egyszer, és erre határozottan emlékszik.

A mester tagadta, hogy testvéreivel valaha is testi kapcsolatot létesített volna, és azt állította, hogy a többi testvér beavatása az övéhez hasonlóan ment végbe, és mesterként is ilyen értelemben rendelkezett.

A többi magas rangú, ugyanekkor vallatóra fogott templomos nagyjából hasonló válaszokat adott, olyannyira hasonlókat, hogy az inkvizítorok följegyzései alapján azon benyomás alakulhat ki, miszerint egész egyszerűen egy sajátos vétséglista elfogadtatására törekedtek, amely vétségeket a vádlottak mentő körülményekbe csomagoltak. A normandiai preceptorról, Geoffroy de Charney-ról azt írták, hogy egyszer megtagadta Jézust, és azt állította, nem emlékszik, vajon leköpte-e a képét, hiszen ez „harminchét vagy harmincnyolc évvel azelőtt” történt, és a beavatást sietve bonyolították le. Beismerte, hogy „a beavató mestert köldökön csókolta”, és egy ízben azt hallotta a káptalani gyűlésen, bölcsebb volna a testvéreknek egymással üzekedni, mint „vágyaikat nőkkel kielégíteni”. Azt vallotta, hogy az egyik testvért ugyanúgy fogadta be a rendbe, mint vele tették, mielőtt ráébredt volna, hogy „a beavatás módja bűnös, szentségtörő és a katolikus vallással ellenkező”.{640}

A franciaországi visitator, Hugues de Pairaud november 9-én történt vallatásánál az inkvizítorok különös figyelmet szenteltek a vádlottnak – jóval többet, mint Molay-i Jakab esetében. Míg a mester csaknem egész felnőttkori életét Keleten töltötte, a negyvennégy évi szolgálat miatt veteránnak számító Hugues túlnyomórészt Nyugaton tevékenykedett. A legmagasabb tisztségeket töltötte be Angliában, Franciaországban, valamint Provence-ban, és kiemelkedő szerepetjátszott a francia politikában, hiszen eléggé közel állt a királyhoz, hogy őt támogassa a Bonifáccal történt összeütközés során. Vallomása a lehető legértékesebbnek számított, mivel azt lehetett mondani, hogy a rendbe való fölvétele a templomosok egész franciaországi tevékenységét jellemezte. A visitator tanúságtétele a király inkvizítorait minden más templomos vallomásánál jobban érdekelte.

Vallomását Hugues 1263-ban történt beavatásával kezdte. Vallatóinak elmondta, hogy egy ízben megtagadta Krisztust, ám a kereszt leköpését elrendelő parancsot nem hajtotta végre, és a beavatónak csak a szokásos békecsókot adta a szájára. Azután arról számolt be, hogy a többi testvér beavatási szertartása alkalmával az újoncokat „egy bizonyos titkos helyre” vitte, és egy sor visszataszító megnyilvánulásra kényszerítette őket: meg kellett csókolniuk a hátgerincét, a köldökét, háromszor meg kellett tagadniuk Krisztust, majd le kellett köpniük a keresztet. Ezeket minden valószínűség szerint azzal az ígérettel csikarták ki Hugues-ből, hogy megbocsátást nyer, ha elismeri e tetteket, de ki kell jelentenie, hogy megbánta őket. E természetellenes beavatási szertartások leírását a következő állítással egészítették ki: „jóllehet azt parancsolta nekik, hogy tegyék meg, ám nem szíve szerint cselekedte”. Azon beismerését is hasonló cáfolat követte, amely szerint megengedte, hogy egyes testvérek a „természet hevét” más testvéreken levezessék. Fönntartotta, hogy csak azért tett így, mert „a rend statútumai szerint ez volt szokásban”.{641}

Mindeddig Hugues mintaválaszokkal szolgált: pontosan olyan módon adott számot az istentelen cselekedetekről, mint ahogyan azok a király leveleiben szerepeltek, tehát a szodómia és istenkáromlás képét festette le, amelyek a franciaországi rendet a feje tetejére állították. Azonban vallomása felénél, úgy látszik, Hugues elveszítette a fonalat. Először mellébeszélt: arra a kérdésre, hogy vajon a rend többi magas rangú tagja ugyanígy vezette-e le a beavatási szertartást, mint ő, azt válaszolta, hogy „nem tudja, mert azt, ami a káptalanokban történt, a nem jelenlevők előtt semmiképpen sem lehetett fölfedni”. Majd „arra a kérdésre, hogy mit gondol, a szóban forgó rend minden testvérét ilyen módon vették-e föl, azt válaszolta, hogy nem ez a véleménye”.

Ám ebből az inkvizítorának elege lett. Nicholas d’Ennezat dominikánus szerzetes, aki Párisi Vilmost képviselte, a kihallgatást későbbre halasztotta, és Hugues-öt kivezették a teremből. Valamit tehettek vele, hogy megváltoztassa az álláspontját, mert amikor a kihallgatás folytatódott még azon a napon, Hugues kijelentette, hogy „éppen ellenkezőleg, úgy gondolja, hogy minden testvért így és nem másként vettek föl, és ezt azért mondja, hogy előbbi szavait kijavítsa”. Ezután néhány részlettel szolgált a tanúvallomások során fölvetődött másik vádponthoz, méghozzá a bálványimádással kapcsolatban, amelyet sem Molay-i Jakab, sem Geoffroy de Charney nem érintett. Ekkor már bármiről hajlandó volt akármit vallani. Hugues beszámolt egy „négylábú fejről, amelynek két lába az ábrázata alatt, kettő pedig hátul volt”, ez Montpellier-ben állt, és „az ajkaival imádta, nem a szívével, ám azt is csak színlelte”. Ez a „bálvány” inkább valamiféle ereklyetartó lehetett, ékszerekkel díszített, gyakran emberi formájúra alakított ládikó, amelyben – a katolikus tiszteletadás szigorú szabályainak megfelelően – szentek maradványait őrizték. Így ez semmilyen következményt nem vont maga után. Miután kihallgatói kíváncsiságát kielégítette, és megesküdött rá, hogy vallomásába „semminemű hazugságot nem vett bele, és semmilyen tényt nem hallgatott el, […] mivel tartott a kínvallatástól vagy a börtöntől”, Hugues-öt elvezették.

A vallatások 1307 egész őszén, majd az új évben is, mind a párizsi Temple-ban, mind egész Franciaországban folytatódtak. Ennek során kialakult egy minta, amelyet mindenütt követtek. A templomosokat sanyarú körülmények között tartották fogva: láncra verve, kenyéren és vízen. Bizonyos időszakonként megkínozták őket, és mivel ez az eretnekekkel szemben megszokott eljárásnak számított, az inkvizítorok nem is titkolták, hanem a királyi udvarnak küldött jelentéseikben erről őszintén beszámoltak. A letartóztatásokat végző tisztviselőknek az 1307-ben kiadott utasítás erről világosan és egyértelműen rendelkezett:

A személyeket egyénenként elkülönített és biztonságos őrizet alá helyezik, majd még a felhatalmazott kérdezők tevékenységének megkezdése előtt vallatóra fogják őket, és pontosan feltárják az igazságot, szükség esetén kínvallatás alkalmazásával (par gehine, se mestier est).

Ugyanezen utasítások azzal kapcsolatban is eligazítottak, hogy mit kell tenni a vizsgálat megkezdésekor:

Hozzák tudomásukra, hogy a király és a pápa számos, a rendhez tartozó és igen megbízható tanú által értesült azon vétségekről, valamint a szodómiáról, amelyet különösen a rendbe való belépésük alkalmával követtek el. Megbocsátást kell ígérni nekik, ha megvallják az igazságot, és visszatérnek a szent egyház hitéhez; máskülönben halálra ítélik őket.{642}

A hatvanesztendős Raimbaud de Caron egyike volt azoknak, akik megpróbáltak ellenállni a velük szemben alkalmazott nyomásnak – mint ciprusi preceptor a korosodó könyvelő-gazdálkodó franciaországi testvéreknél keménykötésűbbnek tartotta magát.{643} Raimbaud-t Párizsban, a Hugues de Pairaud vallatását követő napon hallgatták ki. Kezdetben semmiféle vétséget nem ismert el, végig azt hangsúlyozta, hogy szegénységi, szüzességi és engedelmességi fogadalmat tett, és „ő soha nem tudott vagy hallott semmi rosszat, netán becstelenséget, ami a testvérek fölvételekor vagy máskor a rendben történt volna”. A vallomásáról készített szűkszavú följegyzések szerint ezen egyáltalán nem kielégítő vallomást Nicholas d’Ennezat testvér jelenlétében tette. „Ám ugyanazon a napon, csak kissé később” teljes vallomást tett.{644} Az inkvizítoroknak nyilvánvalóan voltak olyan módszereik a kínzásban, amelyekkel még egy határozottabb és szívósabb keresztes vitézt is meg lehetett törni. Az eset a többiek szempontjából is kevés reményt hagyott, ezért aztán a beismerések most már minden ellenállás nélkül követték egymást. A tizenévesektől a ráncos bőrű öregekig, a legmagasabb rangú tisztviselőktől a legszegényebb földművelőig a templomos testvérek mind a feketébe öltözött vallatóik színe elé járultak, és egymás után ismerték be ugyanazokat az eretnek cselekedeteket: titkos szertartásokon adott tiltott csókok, a feszület leköpése, Krisztus megtagadása, a testvérek között folytatott nemi aktus, bálványimádás. Kínzóiknak csaknem mindegyikük azt mondta, amit azok hallani akartak.{645}

A gyorsaság, amellyel a templáriusokat összefogdosták, majd meggyőzték őket arról, hogy vallomást tegyenek, a hatalmi stratégia meghatározó eleme volt. Azonban a templomosok összegyűjtése nehezebbnek bizonyult, mint a francia zsidóké: az emberek előítéletét nem lehetett oly könnyedén manipulálni egy olyan renddel kapcsolatban, amelyet szoros összefüggésbe hoztak a keresztes mozgalommal, és amely mélyen beágyazódott az ország keresztény társadalmába. Ezért a királynak és a minisztereinek igen gyorsan az ügy végére kellett járnia, méghozzá anélkül, hogy a finomságokkal törődött volna. A templomosokkal egyszer s mindenkorra le kellett számolnia, mielőtt még komoly ellenállás bontakozhatott volna ki.

1307. október 25-én és 26-án, Molay-i Jakab vallomását követően, a mestert és egy sor más magas rangú testvért arra kényszerítettek, hogy ismételjék el bűneiket az erre az alkalomra a párizsi egyetemről meghívott tudósok és hallgatók csoportja előtt, akiknek a véleménye, írásai és más országokkal ápolt kapcsolatai alkalmasnak mutatkoztak arra, hogy a történteknek a király szerint értelmezett verzióját népszerűsítsék, és fogadtassák el a közvéleménnyel. E művelt közönség előtt Molay-i Jakabnak és magas rangú tisztviselőinek lehetősége adódhatott volna arra, hogy kifejtsék álláspontjukat. Azonban a mester ekkorra már – sajnálatra méltóan – elcsigázott, megtört ember volt, aki úgy ítélte meg, hogy csak oly módon juthat ki a bajból, ha a király követeléseinek a lehető legmesszebbmenőkig eleget tesz. Így tehát vallomását az egyetemi emberek előtt is megismételte, és Franciaország királyát egy mindent látó „fényhozóként” jellemezte. Abba is beleegyezett, hogy a nevében küldött levelekben szólítsák föl a többi templomost, hogy cselekedjenek úgy, mint ő, és tegyenek vallomást. Egyszóval eltolta magától annak a felelsősségét, hogy megvédje a rend jó hírét, és mindezt abban a reményben tette, hogy ha teljesíti fanatikus üldözőinek kívánságát, akkor azok elunják a vele való foglalatosságot, és a következő áldozatra vetik rá magukat.

Ha Jakabot több politikai érzékkel áldja meg az ég, akkor fölismerhette volna, hogy Fülöpnek a templomosok reputációját lerombolni kívánó szándékát a többi uralkodó nem osztotta. Amellett, hogy a francia uralkodó szellemi támogatást keresett magának Párizsban, levelet írt II. Jakab aragóniai, valamint az új angol királynak, II. Eduárdnak (nem sokkal atyja, a harcias I. Eduárd 1307 nyarán bekövetkezett halála után foglalta el a trónt), ezekben föltárta előttük az általa tett fölfedezéseket, és sürgette őket, hogy ők is vegyék őrizetbe a fennhatóságuk alá tartozó templomosokat. Azonban mindkét uralkodó részéről a legteljesebb értetlenséggel találkozott. A letartóztatásokra nagyon is realista magyarázattal szolgált II. Jakab genovai levelezője, aki kifejtette, hogy „a pápa és a király azért járt el ily módon, hogy [a templomosok] pénzét megkaparintsa, továbbá azért is, mert az ispotályosokból meg a templomosokból egyetlen rendet akartak faragni, amely rend vezetőjének az uralkodó az egyik fiát szándékozta és kívánta megtenni”.{646}

IV. Fülöp kegyetlen eljárását a pápa zokon vette. V. Kelemen egészsége gyenge lábakon állt, ezért orvosi kezelésben részesült, ám még így sem lehetett figyelmen kívül hagyni, hogy a király milyen támadást intézett a Templom rendje és a pápaság tekintélye ellen. Azt még helyénvalónak találta, hogy a francia királyt szövetségesként támogatja, de azt már nem, hogy az a látszat alakuljon ki, miszerint Fülöp az orránál fogva vezeti. Három nappal Molay-i Jakab vallomása után Kelemen udvarias, egyben méltatlankodó hangú levelet írt a királynak Poitiers-ből. Előbb csak óvatos léptekkel haladt, méltatta a „csillagként ragyogó” Capeting-ház királyainak szentekhez mérhető művét, ám egyúttal fölhívta Fülöp figyelmét arra, hogy isteni tulajdonságaikat „bölcsességüknek és engedelmességüknek”, de legfőképpen azon meggyőződésüknek köszönhették, hogy az olyan ügyekben, „melyekben egyházi és szerzetesi rendhez tartozó személyek szenvedhetnek sérelmet, […] azt mind az egyházi bíróságok gondjára kell bízni”.{647}

Talán a pápa arra gondolhatott, hogy Fülöp megfeledkezett erről. „Rátetted a kezed a templomos rendhez tartozókra és a javakra, és nem is akárhogyan, hiszen nagy sietséggel börtönbe vetetted őket, mintha mi is tudomással bírnánk az eseményekről.” Kelemen nyilvánvalóvá tette, hogy az is a fülébe jutott, miszerint a testvéreket kínvallatásnak vetették alá: „tovább súlyosbítva azok gyötrelmét, akik börtönbe vettetésük miatt, már amúgy is eleget szenvedtek”.

Súlyos csalódás érte – tudatta Fülöppel –,hiszen „Róma minden, a te életedben szolgált püspökénél nagyobb jóindulattal viseltettem irányodban”. Azt is közölte a királlyal, hogy a templomosok ügyében vizsgálatot kíván indítani, hiszen Fülöp anélkül, hogy a legkevésbé is törődött volna a pápával, letartóztatta „az említett személyeket, és rátette kezét a vagyonukra, holott ők és a javaik is a mi és a római egyház közvetlen joghatósága alá tartoznak”. Az egyházfő kifejezte azon kívánságát, hogy ő veszi őrizetbe, illetve felügyelet alá az összes lefogatott templomost és a vagyont, egyben a kivizsgálás irányítását is magához ragadja. „Minden erőnkkel azon vagyunk, hogy az egyház ezen kertjét az összes szennytől megtisztítsuk, […] hogy az effajta ragálynak nyoma se maradjon, […] már ha egyáltalán beszélhetünk efféle ragályról, amitől Isten óvjon bennünket!”

Lehet, hogy a pápát betegség gyötörte, és ő maga is kompromittálódhatott azáltal, hogy nem Rómában, hanem Franciaországban székelt, ám arra már nem mutatott hajlandóságot, hogy annak a francia királynak az ölebévé aljasodjon, aki elhatározta, hogy megcsonkítja az Egyház katonai rendjét csak azért, mert úgy tartotta a kedve.

1307. november 22-én Kelemen minden jelentősebb nyugati keresztény fejedelemnek – egyebek mellett II. Eduárd angol, II. Jakab aragóniai királynak, Kasztília, Portugália, Itália és Ciprus uralkodójának – megküldte a Pastoralis praeeminentiae (Pásztori felsőbbség) kezdetű pápai bullát. Ebben azt fejtegette, hogy az egyház elsőbbséget szerzett a trón fölött. E tétel korántsem számított ismeretlennek mindazok számára, akik a pápák és a francia király között fönnálló kapcsolat alakulását figyelemmel kísérték, ám V. Kelemen tollából ez különleges hangsúlyt kapott. Nem akarta és nem is engedhette meg, hogy a Capeting-ház tönkretegye a templomosokat. A Pastoralis praeeminentiae e szándékának adott hangot.

Kelemennek azzal a nehézséggel kellett szembesülnie, hogy utóvédharcot folytatott. Ekkorra már túlságosan sok bizonyíték halmozódott föl, és bármennyire hihetetlennek hangzottak is, ezeket nem lehetett csak úgy egyszerűen félresöpörni. A francia királyt szenvedélyes vadásznak ismerték, aki soha nem hagyott föl a vad hajszolásával. Az a tény, hogy Bonifácot még négy évvel a halála után sem engedte békében nyugodni, figyelmeztetésként szolgált Kelemennek arra, hogy ne támadja szembe Fülöpöt.

A pápa ezért másféle megoldást keresett. Való igaz, hogy a templomosok ügye a szentatya hatáskörébe tartozott, de most szükségét látta kiterjeszteni az egész keresztény világra. Ezért aztán mindazon uralkodókat, akik a pápai bullát kézhez vették, arra szólította föl, hogy – a francia mintát követve – fogjanak hozzá ők is a letartóztatásokhoz. Kelemen a rend föltételezett vétségeit visszhangozta oklevelében, ám óvatosan megjegyezte, hogy minden előítélet nélkül kíván vizsgálódni, és hogy a vallomások akár hamisak is lehetnek, ebben ez esetben az egész ügyet ennek megfelelően kell rendezni.{648} Vagyis Kelemen a tolla segítségével egyszeriben a templomosok ellen folytatott eljárás kellős közepébe lendítette magát. Ezért pedig azzal fizetett, hogy hallgatólagosan Fülöp politikájához csatlakozott, és ettől a pillanattól kezdődően a templomosok üldözése – bármilyen véget érjen is – Dublintól Famagustáig mindenütt beindult.

A francia királyt és minisztereit ez bizonyára bosszantotta, de különösképpen nem rázta meg. Ők a templomosok ügyét sietősen, kemény kézzel és a nyilvánosság előtt igyekeztek lezárni, jól tudva, hogy a rend fölszámolására rövid idő áll rendelkezésükre. Kelemen beleavatkozása most azzal járt, hogy a mindenre kiterjedő irányítás kikerült a kezükből. Igaz, hogy eközben a rendet fojtogató szorítás csöppet sem enyhült: 1308. január 7-én minden angliai templomost őrizetbe vettek, majd január 10-én a király tisztviselői a skóciai, írországi és walesi testvéreket is összegyűjtötték. Három napra rá II. Anjou Károly, a nápolyi király is végrehajtotta a pápa rendeletét.{649} Az ügy egy csapásra hatalmasra duzzadt, és a gyors megoldás reménye köddé vált.

Alighogy eltelt az új esztendő első két hónapja, a pápa a franciaországi vizsgálódást váratlanul fölfüggesztette. 1307 decemberében lehetővé tették, hogy a legmagasabb rangú párizsi foglyokat bíborosok látogassák meg. A rend vezetői a barátságosabb kihallgatók előtt elkezdték visszavonni korábbi kijelentéseiket. Karácsony táján Molay-i Jakab vonta vissza a vallomását, azt kockáztatva, hogy visszaeső eretnekként bélyegezik majd meg, ugyanakkor ezzel a lépéssel az összes addig kicsikart templomos vallomást hitelét megkérdőjelezte. 1308. február táján a pápa némi aggodalommal eltelve megállapította, hogy a francia hatóságok által összegyűjtött bizonyítékok voltaképpen használhatatlanok. Jóllehet a templomosok letartóztatására vonatkozó parancsa Franciaországon kívül továbbra sem vesztette érvényét, elrendelte az inkvizítorok tevékenységének fölfüggesztését. A vádak továbbra is súlyosak maradtak, és a testvérek még mindig nem hagyhatták el a cellájukat, ám most végre egy kis levegőhöz jutottak, hogy némiképp összeszedjék magukat, és talán valamilyen ellenállást fejtsenek ki.

Fülöp türelmetlenné vált, ezért a miniszterei taktikát változtattak. A király nem kezdhette elölről a templáriusok elleni vizsgálatot, de azzal még megpróbálkozhatott, hogy egész Franciaországot felsorakoztatja maga mögött. Ezt a párizsi egyetemmel kezdte, amelynek tudósai abban a kiváltságban részesülhettek, hogy jelen lehettek a templomosok korai vallomásainál. Február folyamán egy sor kérdést küldtek el az egyetem legkiválóbb magisztereinek arra vonatkozóan, hogy vajon jogában áll-e a királynak az eretnekség ellen a saját országán belül intézkedéseket hozni. Fülöp és miniszterei abban reménykedtek, hogy egy kedvező jogi szakvélemény ráveheti a pápát a kihallgatások folytatására.

A tanácskérés viszont messze hangzó siker helyett inkább csak mentegetőző dadogást eredményezett. A tudósok jobbára feszengve próbáltak kibújni a válasz elől, majd március 25-én elküldték a királynak alázatos hangvételű véleményüket, amelyben kifejtették, hogy miközben a „vallás iránt táplált buzgósága” minden bizonnyal dicséretet érdemel, de most talán kissé túllőtt a célon. „Ha vajmi kétség fönnáll a [templomosok] foglalatosságukat illetően – érveltek –,akkor az ügyükben való döntés az egyházra tartozik, amely szerzetesi rendjüket megalapította.” Azon véleményüket is kifejtették, hogy a rend elkobzott javaiból származó jövedelmet az eredeti szándéknak megfelelően, a Szentföld megmentésére kellene fordítani.{650}

A szakvélemény tehát nem sikerült túl kedvezőre, ám a király továbbra sem adta föl. Május 5. és 15. között az ország városai és tartományai képviselőiből álló rendi gyűlést hívott össze Tours-ba, hogy tanáccsal szolgáljon neki. A valóságban inkább arról volt szó, hogy az egybegyűlteknek a király és minisztereinek a templomosok ellen intézett szónoklatait kellett végighallgatniuk. A rendek egyetértettek az uralkodó véleményével, amely szerint a templomosok gonoszak, korruptak és eretnekek voltak, ezért rászolgáltak a halálbüntetésre. A szolgai engedelmesség ezen megnyilvánulásából erőt merítve, Fülöp a pápai udvarba indult, hogy személyesen találkozzon Kelemennel. Igen népes kíséretet vett maga mellé, közöttük fiait, testvérét, Valois Károlyt, püspököket, nemeseket és egész Franciaországból annyi fontosnak látszó méltóságot, ahányat csak Tours-ból magával vihetett. Ez a nagyszámú küldöttség május végén érkezett meg Poitiers-be.

Az uralkodó és kísérete széles mosollyal vonult be a városba, ám csakhamar fény derült valódi szándékukra. A pápával és tanácsadóival folytatott megbeszélések során a királyi miniszterek és híveik terjedelmes és egyre hisztérikusabb hangvételű beszédekben ítélték el a templomosokat. Közülük is kitűnt az ügyvéd Plaisians-i Vilmos, aki annak idején, még 1303-ban Nogaret Vilmossal együtt Bonifácot is igen hevesen támadta. Az aragóniai királynak küldött levelek tudósítása szerint Plaisians-i Vilmos május 30-án egy székre felállva a IV. Fülöpben lakozó kegy és jóindulat oly ismerős szólamaival traktálta a pápát és hallgatóságát:

Ez ügyben az isteni gondviselés a francia királyt választotta a maga követeként, aki országának világi dolgaiban Isten helynökeként munkálkodik, és akinél alkalmasabbat e feladatra senki személyében nem lehetne találni. Hiszen ő a legjámborabb, legkeresztényibb, leggazdagabb és leghatalmasabb fejedelem. Ezért rágalmazói jobban járnak, ha nem is hallatják a hangjukat.

A királyt a maga cselekedeteiben korántsem a pénzéhség vagy a templomosok gazdagsága iránti vágyakozás, hanem ama fennkölt keresztény cél irányította – mutatott rá Vilmos –,hogy országában megtisztítsa az egyházat a fertőtől. Ugyanígy cselekedne, ha (a hallgatóság soraiban jelen levő) saját fivére vagy fiai is a templomosok közé tartoznának. Mindössze annyit kér a pápától, nyilatkozza ki a rend bűnösségét, hogy azután a testvérek elítélése és megbüntetése dolgában már ő maga járhasson el.{651}

Vilmos csavaros eszű fiskális és kiváló szónok volt (még a pápai rezidencián nem szívesen látott Nogaret Vilmos szócsöveként is nagyszerűen helytállt). Ellenfele azonban nem engedett az álláspontjából. Kelemen ugyan tett néhány békülékeny hangvételű észrevételt, méltatta a királyjámborságát és kegyességét, és cáfolta, hogy bármikor is megfordult volna a fejében a feltételezés, hogy Fülöpöt a templáriusok ellen folytatott eljárásában a pénzsóvárság hajtotta volna. Ezen túl azonban egy lépésnyire sem ment. Június 14-én Plaisians-i Vilmos ismét tett egy próbát, ezúttal nyomatékosabban. E beszédét egy sor, magának a pápának címzett és alig leplezett fenyegetéssel zárta. Ha Kelemen továbbra is késlekedik, akkor a király maga veszi kézbe az ügyet. Fülöpnek ugyanis minden joga megvan ahhoz, hogy az országában föllépjen az eretnekség ellen, és ha a pápa ebben továbbra is akadályozza, azzal valójában az eretnekeknek nyújt támogatást. Mintha már Kelemen elmozdításának a gondolata is fölmerült volna. Mindennek ellenére a pápa tapodtat sem engedett a meggyőződéséből. Ő és egyedül csakis ő hivatott ítélkezni a templomosok ügyében – érvelt –, a fenyegetések pedig hidegen hagyták. Minden jel arra utalt tehát, hogy sziklaszilárdan kitart álláspontja mellett. Akarata azonban lassanként megtörni látszott.

1308. május 6-án a Pastoralis praeeminentiae című pápai bulla végül Ciprus szigetére is megérkezett. Ehhez a Földközi-tengeren a téli viharok által megnehezített közlekedés miatt kis híján fél esztendőre volt szükség. Időközben a franciaországi templomosok sorsáról szóló hírek már eljutottak a szigeten lakó testvéreikhez. A villámgyorsan végrehajtott letartóztatások, a hamis tanúzás és a furcsa szertartások meglétét bizonygató állítások éppen elegendőnek bizonyultak ahhoz, hogy ráébredjenek: a sorsukról van szó. Megbízott vezetőjük, Aymon d’Oiselay marsall előkészületeket tett arra a valószínű esetre, ha ellenük is eljárás indulna. A kincstárat és egyéb értékeiket a sziget belsejében fekvő Nicosiából a déli part kikötőjébe, Limasszolba szállították, ahonnan a templomos gályák lassan és titokban kezdték elvinni a testvéreket a szigetről. Amikor május 12-én, hat nappal a pápai bulla megérkezését követően parancsot adtak a rend összes tagjának őrizetbe vételére és javaik elkobzására, talán már a tagság egyharmadának nyoma veszett.

A parancsot Lusignani Amalrik, II. Henrik ciprusi király testvére adta ki, aki 1306-ban fölkelést szervezett a királyi hatalom ellen, és – részben templomos segítséggel – Ciprus élethossziglani régensének kiáltotta ki magát. Elméletileg tehát Amalrik a rend szövetségese volt, ám aligha támogathatott egy olyan szervezetet, amelynek mestere istenkáromlást ismert be, és szinte teljes tagsága már lakat alatt ült.

Amalrik azonban egy sokkal erőteljesebb testülettel szállt szembe, mint azok, akiket Franciaországban a baillik és a sénéchalok birkák módjára tereltek össze. Először is ezek a férfiak fegyverben álltak. Hajóik voltak. Közülük kerültek ki a sziget legvitézebb harcosai, és várvédőként bármilyen heves ostrommal megbirkóztak. Egyszóval csak akkor lehetett őket letartóztatni, ha azt ők is úgy akarták. Így ahelyett, hogy a nyers erőszakhoz folyamodott volna, Amalrik udvarias kérést intézett hozzájuk, és több napig tartó tárgyalás eredményeként – melynek során Aymon d’Oiselay marsall azt indítványozta, hogy a rend az egyik birtokára visszavonulva várja be a franciaországi ügy végkimenetelét – végül beleegyeztek az együttműködésbe oly módon, hogy előre meghatározott módon kollektív vallomást tesznek. Május 27-én, kedden 118 testvér érkezett Nicosiába, ahol egy nyilvános beszéd formájában jelentették ki ártatlanságukat. Emlékeztettek keleten teljesített szolgálataikra, felsoroltak néhány általuk megvívott, híresebb ütközetet a mamelukokkal, majd hitet tettek a keresztény ügy iránti abszolút elkötelezettségük mellett. Mindezek után pedig visszavonultak limasszoli rendházukba.

Ha úgy gondolták, hogy ezzel az ügy nyugvópontra jutott, bizony csalódniuk kellett. A rá következő éjszaka ugyanis a rangosabb lovagok és egyházi férfiak részvételével Amalrik is tanácskozást tartott, ahol különböző iratokból, amelyek a templomosok ellen folytatott eljárás mibenlétét ismertették, fölolvasott nekik részleteket, majd csapatainak gyülekezést rendelt el azzal a feladattal, hogy fogják el, és állítsák bíróság elé a templomosokat. Június 1-jén Limasszolban tőrbe csalták, letartóztatták és perük megkezdéséig börtönbe vetették őket. Hosszúra nyúló, kínkeserves várakozásnak néztek elébe, ugyanis a ciprusi eljárás megkezdéséig csaknem két esztendőnek kellett eltelnie.

Június végén Poitiers-ben Fülöp miniszterei változtattak a tárgyalások addigi hangnemén. Belátva, hogy Kelemen sem a bosszantására nem reagál, sem a nyílt fenyegetésektől nem retten meg, úgy döntöttek, a vádlottak gondosan kiválogatott csoportját vezetik a színe elé, és rábízzák, hogy alakítsa ki maga a saját véleményét. Merész stratégiát választottak tehát. Az adott helyzetben Kelemen előre sem menekülhetett és vissza sem vonulhatott: a letartóztatásokkal kapcsolatos utasításait már nem vonhatta vissza, és a perek teljes levezénylését sem vállalhatta anélkül, hogy ne tartsák a francia király bábjának. Június 29-én a nagy körültekintéssel kiválasztott templomosok első, hetvenkét tagból álló csoportját a pápai udvarba kísérték, akik az elkövetkező négy napon át újfent elismételték vétkeiket abban a reményben, hogy megbánást tanúsítva gyors bűnbocsánatot nyernek. Sok esetben a vádlottak bűnei az első vallomásuk óta még színesebbé váltak: néhányuk esetében az a benyomás alakulhatott ki, hogy vétkeiket szándékosan fölnagyították, hogy a pápa minél nagyobb borzalommal eltelve hallgassa azokat. Az egyes eseteket számos mellékes körülménnyel egészítették ki: akadt templomos, aki azt állította, fölvétele alkalmával tettlegesen bántalmazták, vagy karddal fenyegették; mások pontosan lefestették, hogy milyenek voltak a bálványok, amelyeket állításuk szerint imádniuk kellett. Az egyik testvér, Troyes-i István (aki a kezdetektől Nogaret Vilmos besúgójaként szolgált) elmondta, arra kényszerítették, hogy egy Payens-i Hugót ábrázoló, ékszerekkel kirakott fejet imádjon.{652}

Július 2-án V. Kelemen már eleget látott-hallott ahhoz, hogy vagy a templomosok bűnösségéről, vagy – ami valószínűbb – arról győződjön meg, hogy annak a látszata nélkül tehet eleget a franciák követeléseinek, hogy azok egyszerűen maguk alá gyűrték. Az előtte vallomást tevő templomosokat személyes föloldozásban részesítette. Ezt követően általánosságban fordult a rendhez. Augusztus 12-én kiadta a Faciens misericordiam (Megadva a megbocsátást) kezdetű bullát, amelyben két párhuzamos vizsgálatról határozott: az egyházmegyei kihallgatásokon a templomosokhoz tartozó testvéreket püspökökből, székesegyházi kanonokokból és dominikánus vagy ferences szerzetesekből álló testületek fogják megvizsgálni; a központi, pápai bizottság pedig magának a templomos rendnek a szerkezetét, fölépítését tanulmányozza majd. Franciaországban ezt Sens tartományban (vagyis valójában ama térség legnagyobb városában, Párizsban) kell végrehajtani, majd párhuzamos vizsgálatok fognak indulni Angliában, Cipruson, Aragóniában, valamint minden olyan országban, ahol a templomosok jelentős számban voltak jelen. Minden esetben 127 cikkelyt tekintenek majd át, hogy általánosságban tanulmányozzák a rend hitelességét és tisztaságát, valamint azt, hogy van-e mód a megmentésére. Miután e vizsgálódások lezárultak, a Lyon mellett, Franciaország és a Német-római Birodalom határán fekvő Vienne-ben a tervek szerint 1310. október 1-jén egyetemes zsinatot hívnak össze. Itt az összes egybegyűjtött bizonyítékok alapján meghozzák a végső döntést a rend jövőjéről.

A pápa Poitiers elhagyására készült, majd nagy hirtelen az Alpok felé vette útját. Szeretett volna minél messzebb kerülni Párizstól, IV. Fülöptől, Nogaret Vilmostól és mindenkitől, aki hivatalának első harminc hónapját oly kellemetlenné tették. Rómába nem térhetett vissza, hiszen Fülöp a tudtára adta, hogy békés egymás mellett élésük föltételének Kelemen folyamatos franciaországi tartózkodását tekinti. Ezért úgy határozott, Avignonba utazik, amely a francia király birtokainak peremén, de Rómához még eléggé közel feküdt ahhoz, hogy gyorsan és könnyen kapcsolatba léphessen az Örök Várossal. Augusztus elején a poitiers-beli pápai udvartartás kezdett szétszéledni, arra készülődve, hogy december elején új otthonában gyűl majd össze. Így kezdődött el az „avignoni pápák” időszaka, amely város csaknem hetven éven át lesz majd az egyházfők székhelye, s mely évtizedeket keserűen – csak mint valamiféle babiloni fogságként – fogják emlegetni.