18
 
A város mindjárt elesik

Amikor Beaujeu-i Vilmos meghallotta a szaracén dobok hangját, oly nagy sietséggel távozott, hogy még a páncélját is alig maradt ideje magára kapkodni. A mester ekkor a templomosok montmusard-i házában tartózkodott, amely Akkon északi, a régi várostól távolabb, de még a külső kettős városfalon belül elterülő nagy külvárosában feküdt. A dobpergés a Szent Antal-kapu irányából, a keleti oldalról hallatszott, amely városrész védelme rendesen az ispotályosokra hárult.{571} A zaj eléggé hangos és túl közeli volt ahhoz, hogy Vilmos rögtön tudja: a legrosszabb következett be. Hat hétig és egy napig tartó folyamatos bombázás után, 1291. május 18-án a mameluk seregnek végül sikerült benyomulnia Akkonba. Ha nem tudják azon nyomban visszaverni őket, elkezdődnek az utcai harcok, és akkor már csupán a számbeli egyenlőtlenség miatt is, de a keresztények mindenképpen alulmaradnak. A mamelukok haderejét ugyanis több százezer főre becsülték, így hozzávetőleg tízszer annyian voltak, mint Akkon védői.

A dokkoknál megkezdték a nők és gyermekek kimenekítését, bár a háborgó tenger megnehezítette a hajók kijutását a kikötőből. A városban maradók közül senki sem számíthatott kegyelemre. Az ostromló sereget az 1290-ben szultánná lett al-Asraf Halíl vezérelte. Beaujeu-i Vilmosnak nem sokkal korábban írt levelében minden szerénység híján, ámbár nem egészen valótlanul úgy mutatkozott be, mint:

A Szultánok Szultánja, a Királyok Királya, minden Urak legfőbb Ura, […] a Hatalmas, a Félelmetes, a rebellisek Ostora, a frankok és a tatárok és az örmények Réme, a hitetlenek várainak Elragadója, a két tenger Uralkodója, a két zarándokhely Őre.{572}

E férfiú nehéztüzérsége ostromgépeinek a „Dühöngő” és a „Diadal” nevet adta. A megbocsátás és a kegyelem nem tartozott legjellemzőbb tulajdonságai közé.

Amint Beaujeu-i Vilmos a tettek mezejére lépett, annyi fegyverbíró férfit gyűjtött maga köré, amennyit csak tudott. Az akkoni templomosok többsége a dokkok mellett, az óvárosban emelkedő várban tartózkodott, de Montmusard-ban is volt Vilmos mellett tíz vagy tizenkét testvér, a két lovagból, egy fegyvernökből, turkopolból, apródból, valamint néhány gyalogos katonából álló személyi testőrségével együtt. Ez bizony nem volt egy sereg, de ezzel kellett megelégednie. E kis osztag vágtatott végig Montmusard utcáin a Szent Antal-kapu irányába, útközben csatlakozott hozzájuk Villiers-i János (Jean de Villiers) nagyjából ugyanolyan létszámú és összetételű csapatával.{573} Éppen időben érkeztek a kapuhoz, hogy a szemtanúi legyenek, amint a mameluk katonák betódulnak a falakon ütött résen, és belevetik magukat a küzdelembe.

A Türoszi Templomos így írt:

Úgy látszott, mintha egy kőfalba ütköztek volna. Az ellenséges katonák oly gyorsan és oly nagy számban lőtték ki rájuk a görögtüzet, hogy a sűrű füstben az emberek alig láthatták egymást. A füstölő nyilakkal tüzelő íjászok oly megszámlálhatatlanul röpítették ki tollas nyílvesszőiket, hogy harcosainkat és lovaikat sebek sokasága borította.{574}

Az egyik gyalogosan harcoló angol apródot, aki alól kilőtték a lovát, egy égő lövedék telibe találta, fölgyújtotta a köpenyét, majd a lángok az orcájára és egész testére átterjedtek, „mintha egy lángoló szurokkal megtöltött üst lett volna”. A mamelukok pajzsfallal védték a csatasorukat, amögül dárdákat hajítottak, nyilakkal és gyújtó bombákkal tüzeltek, közben lassan nyomultak előre. A templomosok és az ispotályosok több órán keresztül intéztek rohamokat a pajzsfal ellen, ám a záporozó lövedékek mindannyiszor meghátrálásra késztették őket. A délelőtt közepe táján a harci szellem lanyhulni látszott. Miközben a mameluk katonák pajzsaik védelmében kitartóan, lépésről lépésre nyomakodtak előre, mögöttük mind több és több támadó sorakozott föl.

Beaujeu-i Vilmos lovon harcolt az emberei között, jobb kezében lándzsát szegezett előre. Amint bal karját fölemelte, talán ezzel adva jelet egy újabb támadásra az ellenség sorai ellen, a kapu irányából elhajított dárda pontosan a bal hónaljában találta el, épp ott, ahol könnyű páncéljának részei között rés tátongott. „A hajítódárda tenyérnyi mélységben hatolt be a testébe” – írta a Türoszi Templomos, aki Vilmos szűkebb környezetének tagjaként követte a csata lefolyását.

A dárda becsapódásának ereje nem ütötte ki Vilmost a nyeregből, de tudta, hogy halálos sebet kapott. Megfordította lovát, hogy elhagyja a csata helyszínét. Kísérete – a fekete-fehér zászlót vivő fegyvernökkel együtt – megszokásból a nyomába eredt. Az ütközetben részt vevő itáliai keresztes csapat ebből arra következtetett, hogy a templomosokon csüggedés vett erőt. „Az Isten szerelmére, uram, ne menjen el, hiszen a város mindjárt elesik!” – kiáltották.

Tisztában lévén a tömeges pánik veszélyével, Vilmos visszakiáltott olyan hangosan, amennyire csak bírt: „Uraim, nem tudok mit tenni, hiszen a végemet járom; nézzék e sebet itten!” Ezzel odamutatott a dárdára, amely még mindig a hónaljából meredezett ki. Ám ahogy fölemelte a karját, hogy megmutassa sebét, utolérte a végzete. A mester leejtette lándzsáját, feje előrebukott, és kezdett lecsúszni a lováról. Szolgái azonnal odaugrottak, hogy gyengéden lesegítsék, majd egy elhányt pajzsra fektetve valamelyik biztonságos házba vitték, és lefektették, hogy sebét megvizsgálják. A mellvért szíjait sikerült elmetszeniük, ám a vállánál nem tudták levenni a páncélt, ezért így félig levetkőztetve takaróra fektették, és a tengerpartra vitték, hogy hajón kimenekíthessék a városból. Eközben mögöttük Akkon városfalaira kitűzték a szultán zászlóit.

A tengerparton már elzárták a menekülés útját. A hatalmas hullámok visszariasztották Vilmos társait, akik immáron hason fekvő, hallgatag mesterükkel a város délnyugati felében emelkedő templomos központhoz siettek, és egy oldalkapun belépve a nagy lótrágyahalmokkal teli istállóudvaron át a főépületbe vitték. Vilmos mester a nap hátralevő részét ott töltötte, teljes csendben feküdt az ágyán. Estefelé kintről lármát hallott, és kézmozdulatokkal kérdezte a kísérőitől, hogy mi történt. „Mondták neki, hogy kint még folyik a harc – emlékezett vissza a Türoszi Templomos –,mire utasította őket, hogy hagyják őt békén.”

Beaujeu-i Vilmos még aznap este elhunyt. Akkon elesett. A mamelukok a fal három pontján nyomultak be a városba, végigcsörtetettek az utcákon, és kedvük szerint mészárolták le azt, aki eléjük került. A Türoszi Templomos látta, amint apácák meg nemesasszonyok menekültek a dokkok felé, utóbbiak közül többen is állapotosan, vagy csecsemőjüket a keblükre szorítva. Akiknek nem sikerült egérutat nyerniük, azokat a támadók elválasztották a gyermekeiktől, és vagy fogságba, vagy a lovaik patái alá vetették őket. Az újszülötteket kizsigerelték vagy agyonzúzták a kövezeten. A város kiürítése eközben folytatódott a viharos tengeren, ahol genovai evezőshajók szállították a polgárokat a part mentén várakozó nagyobb gályákhoz, amelyek azután Ciprus felé indultak. A sziget uralkodója, III. Hugó is a királyságába menekült számos magas rangú nyugati személlyel egyetemben, akik közül a jeruzsálemi pátriárka, Hanape-i Miklós pórul járt, amikor egy tömött hajóra próbált följutni, és megcsúszva a vízbe esett. Egy csapatnyi templomos, a veterán preceptor, Gaudin Tibold (Thibaud Gaudin) vezetésével Szidónba távozott, ahol egy templárius várban elrejtőzve Tiboldot a rend új mesterévé választották. Azok, akik egyetlen hajóra sem fértek föl, a város egyetlen biztonságos helye, a templomos erődítmény felé igyekeztek, e tengerparton magasodó büszke várba, melynek tornyait szamár nagyságú, aranyozott oroszlánok vigyázták.

Mesterük halála után az akkoni templomosok Sevrey-i Péter marsall parancsnoklása alá kerültek, aki annyi akkonit fogadott be a templomos központba, ahány csak befért a falak közé, majd bezáratta a kapukat. Több nap eltelte után al-Asraf küldöttet menesztett a templomosokhoz, és fölajánlotta, hogy a nem harcoló személyeknek a városból való kivonuláshoz kíséretet biztosít. Sevrey-i Péter elfogadta az ajánlatot, de amint a kíséretre kijelölt katonákat bebocsátották az erődítménybe, a négyszász tagú fegyelmezetlen lovascsapat még azelőtt elkezdte bántalmazni az asszonyokat meg a gyermekeket, mielőtt azok a kapuhoz értek volna.{575}

A marsall ezt nem nézhette tétlenül. Elrendelte, hogy újból zárják be a vár kapuit, ekképpen csapdába ejtve a négyszáz muszlimot. Ekkor harc kezdődött az udvaron. Most az egyszer a keresztények voltak előnyösebb helyzetben, és foglyaikat csaknem az utolsó szálig levágták, majd fejüket vették. A Türoszi Templomos beszámolója szerint „egy sem úszta meg élve közülük”. Ez nem felelt meg teljesen az igazságnak: al-Asraf egyik embere utóbb arról számolt be, hogy egy órán keresztül küzdöttek, majd kilencedmagával sikerült az erődítmény egyik tengerre néző tornyába menekülnie, ahonnan a tengerbe vetették magukat. „Közülük néhányan elpusztultak, néhányan megrokkantak, de páran közülük megmenekültek egy időre” – jegyezte föl.{576} Ádáz és könyörtelen küzdelem tombolt odabent, mégpedig azon egyszerű oknál fogva, mert mindenki nagyon jól tudta: itt már nem Akkonért folyik a végső küzdelem, hanem a keresztes államok utolsó napjait élik.

A csata végeztével Sevrey-i Péter újabb üzenetet kapott a szultántól. Ebben az állt, hogy tisztában van vele, az emberei maguknak keresték a bajt, és arra kérte a marsallt, hogy jöjjön ki vele tárgyalni. Péternek rettenetesen nehéz döntést kellett hoznia. Ha kimegy az erődítményből, saját magát és embereit kiszolgáltatja a szultán kényének-kedvének. Ha viszont marad, a helyzet kilátástalansága mit sem változik, hiszen semmi remény sincs erősítés, vagy fölmentő csapatok érkezésére. Mindenki, aki csak tudta, már elhagyta Akkont. Akik nem mentek el, magukra maradtak. Péter még mindig reménykedett abban, hogy megmentheti a nála védelmet kereső városlakók életét, ezért néhány templárius testvérből álló küldöttség élén az ellenséges tábor felé indult, ám alighogy odaértek, azon nyomban lenyakazták őket. Ezután a mameluk hadmérnökök elkezdtek alagutat ásni, hogy az erődítmény egyik tornyát ledöntsék. Három nap elteltével, május 28-án, hétfőn a torony leomlott, és a csapatok benyomultak. A templomos vár elfoglalásával Akkon kapitulációja beteljesedett.

A negyvenhét év körüli burgundi lovag, Molay-i Jakab (Jacques de Molay) Akkon elestekor éppen a ciprusi Nicosiában tartózkodott. Hasonlóan a többi szentföldi templáriushoz, akit nem kaszaboltak le az utcákat elözönlő mamelukok, közvetlenül a halálra rémült túlélőktől szerzett tudomást a város elfoglalásának szörnyű következményeiről.{577}

A legtöbb akkoni menekültet szállító hajó Ciprusban tette partra az utasait. Őket nemsokára mások is követték, akik a levantei partok utolsó településeiről érkeztek a szigetre. Az új templomos mester, Gaudin Tibold megválasztása után csaknem azonnal otthagyva a szidóni erődöt, segítségkeresés ürügyén Ciprusra távozott. A többi testvér sem várt sokáig arra, hogy megtudja, vajon sikerrel járt-e a mesterük, hanem július 14-én maguk is hátat fordítottak a városnak.

Az Akkontól északra fekvő Szidónt a belovagoló mamelukok csaknem teljesen néptelenül találták; Bejrútot is nagyjából ebben az időben hagyták sorsára a lakosai. Augusztus elejére a keresztények kezén mindössze két templomos vár maradt, ám egymagukban ezek sem tudták sokáig tartani magukat. Augusztus 3-án Tortosza megadta magát, és tizenegy napra rá Château Pèlerin helyőrsége is fölhagyott az ellenállással. „Nyilvánvalóvá vált számukra, hogy nem képesek megvédeni az erődöt – mutatott rá a Türoszi Templomos –, ezért kiürítették, és Ciprus szigetére távoztak, miközben a szaracénok befejezhették az ország elpusztítását. […] Minden elveszett, olyannyira, hogy ezután a keresztények többé már egy pálmalevélnyi földet sem mondhattak a magukénak Szíriában.”{578}

Mindez Molay-i Jakab kudarcokban és csalódásokban amúgy is bővelkedő templomosi pályafutásának egyik legkeserűbb élménye lehetett. Jakab egész életére a rend szolgájának szegődött, miután 1265-ben, a húszas évei elején a legmagasabb rangú franciaországi templomos, Aimery de la Roche által vezetett és az angol templomos mester részvételével zajló fényes ünnepség keretében csatlakozott hozzájuk.{579} A rend szokásos toborzási eljárása szerint a fiatal és tetterős újoncokat a Szentföldre küldték, míg az idősebb, gyengébb fizikai állapotban lévő tagok Nyugaton maradtak. Jakabbal is pontosan ez történt, valamikor az 1270-es évek végén érkezett meg Keletre.{580}

Partra szállása idején Bajbarsz éppen halálos csapást mért a latin államokra, habár mindez az I. Eduárd által kialkudott tízéves fegyverszünet időszaka alatt történt. Jakab utóbb úgy emlékezett vissza, hogy e fegyvernyugvást nehezen viselte, és „morgolódott” a mesterére, igencsak neheztelve rá, amiért hajlandónak mutatkozott békét kötni az Egyház ellenségével. Csak később tudatosodott benne, hogy „az említett mester nem cselekedhetett másképpen”.{581} Mint a többi hasonló korú fiatal katona, Jakab is azért lépett be a templomos rendbe, hogy harcoljon, és nem azért, hogy ölbe tett kézzel szemlélje, amint a keresztény Szentföldet elorozzák tőlük. Ám pontosan ezt kellett tennie, miután egy újabb keresztes hadjárat terve kudarcot vallott, és al-Asraf bevégezte azt, amit Bajbarsz elkezdett.

1291-ben Molay-i Jakab életében a rövid ideig hivatalban levő Gaudin Tibold halálával nagy változás következett be.{582} Helyére egész bizonyosan csak kevesen pályáztak. Egy négy napig tartó, gyors és ügyesen lebonyolított (a későbbiek során sokat bírált) választási küzdelem zárultával Jakabnak sikerült elérnie, hogy az ellenlábas jelölttel, Piraud-i Hugóval szemben ő nyerje el a tisztséget. Utóbb azt beszélték, mindezt annak hangoztatásával tudta véghez vinni, hogy valójában semmi kedvet nem érez a mesteri poszthoz, és a választás lebonyolításában csupán mint pártatlan és ideiglenes vezető kíván közreműködni, majd később ezt a pozícióját használta föl arra, hogy a teljes jogú tisztségért lobbizzon. Jakab értett hozzá, hogyan lehet a rend szabályzatát a maga javára fordítani és rendtartását befolyásolni. És persze ahhoz is értett, hogy ellenségeket szerezzen magának: a Türoszi Templomos, akinek a renddel fönnálló kapcsolata munkaadójának, Beaujeu-i Vilmosnak a halálával megszűnt, pénzsóvárnak és „mértéktelenül zsugorinak” bélyegezte.{583}

Ennyit hát a választásról. Mindenesetre igen terhes időben kellett átvennie a parancsnokságot. A rend építménye megingott, várait elveszítette, és elűzetett arról a földről, amelynek védelmére annak idején megalakult. De Molay-i Jakab e káoszban is lehetőséget vélt fölfedezni. Nekifogott, hogy a rend tagságát újjászervezze, így akart felkészülni a keresztes mozgalom szerinte mindenképpen bekövetkező föltámadására.

Ám nemigen remélhette, hogy e feladat megvalósítását Ciprusból előmozdíthatja, ezért röviddel megválasztását követően hosszabb utazásra indult Nyugatra, melynek során végiglátogatta a királyi udvarokat, hogy fölélessze a lelkesedést a Szentföld felszabadítására indítandó új vállalkozás iránt.

Akkon elvesztésének megrendítő híre augusztus elején ért el Párizsba. Az első beszámoló Villiers-i János ispotályos mester nevéhez fűződik, aki egy franciaországi testvérhez írt szomorú levélben elevenítette fel e „szerencsétlen és siralmas vereséget”.{584} A Szentföldről érkező rossz hírek nem számítottak ritkaságnak, ez azonban igen súlyos csapásnak minősült. Az „igen lesújtó és döbbenetes” értesülés hallatán IV. Miklós pápa elrendelte, hogy az egész keresztény világban hívják össze az egyházmegyei tanácsokat, majd tudassák Rómával, milyen megoldásokatjavasolnak a veszteségek visszaszerzésére.{585} A zsinatok egybehívásáról rendelkező leveleiben Miklós pápa világos, egyértelmű cselekvési terv elkészítésére szólított föl, külön javaslatokkal egy új keresztes hadjárat finanszírozására valamint földrajzi céljára nézve. E gyűléseket egy néhány évvel korábban fölvetett gondolat irányába igyekezett terelni, nevezetesen hogy a katonai rendeket Jeruzsálem visszafoglalására és végleges megtartására alkalmas, egységes szervezetbe kellene tömöríteni.

A rendek összevonásának eszméje nem számított újdonságnak. Már 1247-ben, a második lyoni tanácskozáson, vagyis azon az egyetemes zsinaton is fölmerült, amely a Bajbarsz hódításaira adandó válaszlépéseket volt hivatott megvitatni. A templomosok, ispotályosok és a Német Lovagrend, valamint az ezek mintájára megalakított többi rend összevonását célzó javaslat a spanyol uralkodók vétóján bukott el, akik nem mutattak semmiféle hajlandóságot arra, hogy megváljanak helyi szervezeteiktől (mint amilyen a kasztíliai Calatrava- vagy a leóni Alcántara-rend volt). Ennek ellenére 1292-ben az ötlet ismét napirendre került. Az ok pedig – Miklós pápa szavaival élve – nem volt más, miszerint mind a „jeles férfiak”, mind „a nép hangja” összevonást és reformokat sürgetett.{586}

Akár megfelelt ez az igazságnak, akár nem, annyi bizonyos, hogy a templomosokat és az ispotályosokat érzékenyen érintette a kritika egy olyan időszakban, amelyben a mamelukoktól elszenvedett katasztrofális vereségekre egyszerű magyarázattal kellett szolgálni. Ugyanis már a Hohenstaufen Frigyes német-római császárral az 1220-as években történt összeütközés óta meghatározó szerepetjátszottak a szentföldi politikában. Állást foglaltak az akkoni kereskedelem irányításáért 1258-tól 1272-ig folyó ádáz küzdelemben, amely a genovai és velencei kalmárok között zajlott, mégpedig a velenceiek mellé állva, miközben az ispotályosok a genovaiakat támogatták. Mindkét rend részt vett a város körül, meg a kikötőn kívüli vizeken vívott harcokban, amelyek több száz áldozatot követeltek, amikor a keresztes államok amúgy is emberhiányban szenvedtek. Amikor e viszály híre elterjedt, legalább egy krónikás „az ispotályosok és a templomosok között feszülő ellentétnek” tudta be e „sajnálatos szerencsétlenséget”.{587}

A templáriusok a Tripoliszi Grófságban folyó elkeseredett küzdelembe is beleártották magukat, és a Gibelet családot támogatva 1275-ben úgy döntöttek, megakadályozzák VI. Bohemond tizennégy éves fiának, VII. Bohemondnak a békés trónra lépését. Tripolisz (ahol a feldühödött gróf a földdel tette egyenlővé a templomosok rendházát), Szidón és Tortosza között több ostromra és összecsapásra is sor került. Cipruson pedig, ahol a templomosoknak Limasszolban katonai parancsnokságuk, Nicosiában amolyan második központjuk volt, szintén sikerült magukra haragítaniuk a vendéglátójukat.{588} 1278-ban a ciprusi III. Hugó és IX. Lajos testvére, I. Anjou Károly között vetélkedés indult Jeruzsálem trónjáért. A templáriusok ez utóbbit támogatták, kiváltva ezzel Hugó bősz haragját, aki bosszúból leromboltatta a rend limasszoli házát, és oly mértékig zaklatta a testvéreket, hogy végül a pápa dorgálásban részesítette.{589} Jóllehet az Akkonban elesetteket a mártíroknak kijáró tiszteletben részesítették, a túlélők nem úszhatták meg a gyávaság vádját, ezt a Nápolyi Taddeo mesterhez hasonló krónikások vágtak a fejükhöz.{590} Mindez avval járt, hogy a hazautazni készülő Molay-i Jakab olyan világba tért vissza, amelyben a keresztes háború iránti lelkesedés lángja ugyan fennen lobogott, ám a templáriusok a nyílt bírálat kereszttüzében álltak.

IV. Miklós pápa reformot sürgető felszólítására többek között Ramon Lull ferences szerzetes válaszolt. A barát az Akkon elestét megelőző három évtized nagyobb részét azzal töltötte, hogy mallorcai otthonától távol a hitetleneket igyekezett megtéríteni, és eközben azon elmélkedett, vajon mi lenne a legjobb módja a keresztényi szemlélet megújításának a Közel-Keleten. Egy vándorprédikátorhoz korántsem meglepő módon gondolatait a nevelésre, oktatásra és a térítésre összpontosította. Négy világszínvonalú kollégium fölállítását javasolta a pápának, amelyekben bátor, elszánt és kétnyelvű misszionáriusokat képeznének ki arra, hogy miként világosíthatnák föl a zsidókat, mongolokat, görögöket és az arabokat hitük romlott voltáról, és hogyan győzhetnék meg őket Krisztus követésének Róma által jóváhagyott helyes útjáról.

Amint arra Ramon is szívesen hivatkozott, Krisztus úgyszintén a két kard politikáját hirdette. A következő évtizedben kifejtett gondolatai hatására harcosabb álláspontot vett föl, és arra a következtetésre jutott, hogy „a hitetlenek ellen mind prédikálással, mind fegyverrel küzdeni kell”.{591} Bár ő maga nem számított harcosnak, Ramon Lullnak semmi kétsége nem volt afelől, hogy miként kell egy keresztes hadat fölállítani. „A pápa Őszentségének és a kardinálisoknak ki kellene választaniuk egyetlen nemes rendet, amelyet lovagrendnek neveznének” – írta, majd így folytatta:

E rend vezetője egyszerre lenne mester és a harcosok királya […] és ha ez kivitelezhető, akkor őt kell jeruzsálemi királlyá megválasztani. […] Ezen feltételek figyelembevételével e harcos egy király fia lenne, mind a reá bízott tisztség méltóságából következően, mind pedig annak okán, hogy így az összes [egyházi] lovagrend készségesebben vetné alá magát parancsainak. […] Továbbá: a pápa őszentsége […] rendeletileg kinyilvánítaná, hogy ezt az egyetlen rendet [vagy] lovagságot, s ebben nem lenne kivétel, a templárius, az ispotályos, a teuton, illetve az összes többi rend egyesítéséből kellene fölállítani, tekintet nélkül arra, hogy hol vannak, és kik alkotják.

Ramon cseppet sem kételkedett tervének hatékonyságában – és bármit hajlandó lett volna feltenni arra, hogy maga a Jóisten is ekként látja a dolgokat. „Ha valaki mindezzel szembeszállna – írta –,azt sem hívőnek, sem istenfélőnek nem lehetne tartani, és akkor gondolnia kellene az utolsó ítéletre, amikor Jézus Krisztus Urunk majd imigyen szól: »És most pedig menjetek az örök tűzbe, ti átkozottak!«”{592}

Szerencsére Molay-i Jakab, egy ideig el tudta kerülni, hogy az összevonás kérdése nagyobb figyelmet kapjon. 1292 áprilisában IV. Miklós jobblétre szenderült, és az utódja megválasztásával megbízott bíborosi kollégium munkáját csillapíthatatlan gyűlölködés tette lehetetlenné. Csaknem két év kellett hozzá, hogy a hetvenkilenc esztendős szicíliai remete, Morronei Péter (Pietro del Morrone) személyében egy teljességgel alkalmatlan jelöltet állítsanak, akit akarata ellenére V. Celesztin néven pápává koronáztak. (Celesztin volt az utolsó egyházfő, akit konklávé nélkül választottak meg: e testület egybehívott tagjai döntésük meghozataláig nem oszolhattak föl.) Pápasága négy hónapig tartó komédiának bizonyult, míg végül 1294 decemberében Celesztin lemondott és elmenekült.{593} Molay-i Jakab épp Rómában tartózkodott, így mindezt végignézhette, ahogy annak is szemtanúja volt, ahogy szenteste az olasz bíborost, az erőszakos prókátort, Benedetto Caetanit VIII. Bonifác néven pápává választják.

A mester római útja a templomosok keleti újjászervezésére irányuló programjának első állomása volt. Utóbb úgy számolt be a találkozóról, hogy Bonifác kezdetben érdeklődött a rendek összevonása iránt, ám később kételyeinek adott hangot. „A pápa több alkalommal is beszélt erről – emlékezett vissza Jakab –,ám mindent mérlegelve, úgy látta, bölcsebb az egész ügyet elfelejteni.”{594} Az 1295-es esztendő első fél évét töltötte Rómában, és látogatása két területen is kézzel fogható eredményt hozott. Egyrészt elkerülte a mindenre kiterjedő, radikális átszervezést, másrészt sikerült megfelelő adókedvezményt kapnia a nyugati és keleti templomos birtokok között folytatott árucserére. Júniusban kibocsátott pápai bullájában Bonifác a templomosokat „Krisztus rettenthetetlen harcosaiként” dicsőítette, és arra kérte őket, hogy „állandó figyelemmel őrizzék a ciprusi királyságot”, ennek érdekében „ugyanazon jogokat és kiváltságokat” biztosította számukra, mint amilyeneket a Szentföldön élveztek.{595}

Ezenkívül Bonifác utasította I. Eduárd angol királyt, hogy engedélyezze a Ciprusba irányuló exportszállítmányok szabad áthaladását az angol kikötőkön, illetve a ciprusi templomosokat fölmentette az egyháznak járó ajándékozási kötelezettség alól, mondván, hogy amúgy is túl szűkös források fölött rendelkeznek.{596} II. Anjou Károly nápolyi király erősen támogatta a katonai rendek egyesítését célzó törekvést, amelynek révén vissza lehetne foglalni Jeruzsálemet – hiszen arra mint címzetes király, igényt tartott. Ügyét azonban nem erőltette, és hozzájárult az országában található templárius birtokokról Ciprusba szállított exportáruk vámjának elengedéséhez.

1295 második felében Molay-i Jakab Angliát és Franciaországot kereste föl. Ottani tartózkodása idején nem kevés diplomáciai érzékre volt szüksége. Ugyanis mind a canterburyi, mind a reimsi egyházi tanács arra a következtetésre jutott, hogy a Szentföld visszafoglalását illető költségek oroszlánrészét a katonai rendeknek kell viselniük, méghozzá azon az alapon, hogy a hibájukat nekik kell helyrehozniuk. Egy másik angliai tanács kedvezően ítélte meg a rendek összevonásának kérdését, amelyet majd I. Eduárd vezérlete alá kellene rendelni, hiszen az uralmon lévők közül ő volt az egyedüli király, aki személyesen vett részt keresztes háborúban.{597} Jakab helyzete a templomosok szempontjából a toborzás és támogatás központjának számító Franciaországban még kényesebb volt, amikor mind a francia uralkodónál, mind a Pireneusokon túli déli vetélytársánál, II. Jakab aragóniai királynál támogatásért folyamodott. Az ügy mögött nem akármilyen történelmi háttér húzódott, ugyanis tíz évvel korábban a francia király lerohanta Aragóniát, majd rávette a francia IV. Márton pápát, hogy hadjáratát minősítse keresztes háborúnak. Az akkori aragón uralkodó, III. Péter a templomosok támogatásáért folyamodott, arra kérve őket, hogy csatlakozzanak a királyi sereghez, és gályáikat fölvonultatva védjék meg a partot a francia hajóktól. Ekképpen az a furcsa helyzet alakult ki, hogy az aragóniai templomosok a francia katonák és keresztesek ellen szálltak harcba.{598}

Az év vége felé Molay-i Jakab visszaindult Ciprusra. Utazása nem hozott látványos eredményeket: nem sikerült ugyanis fölkorbácsolnia a keresztes háború iránti lelkesedést, és a katonai rendekkel szemben megnyilvánuló bírálatokat sem tudta elfojtani, és nyilvánvalóan azzal sem tettek túl jó szolgálatot a saját ügyüknek a templomosok, amikor beleártották magukat a Genova és Velence között a Földközi-tenger keleti medencéjében ki-kiújuló összecsapásokba, ugyanakkor sikerült a rendje megszüntetését latolgató hangokat elhallgattatnia, vagy legalábbis az unalmukban szakállukat húzogató papok beszédtémájává redukálnia. Ebben az értelemben az 1291-es évi válságot sikerült átvészelni, és az átrendeződési folyamatot újraindítani. Az évtized vége felé a bizalom már ismét kellőképpen megerősödött ahhoz, hogy a Szíriában és Palesztinában elveszített területek visszaszerezésének kérdése újra terítékre kerüljön.

A 14. század kezdetén a templomosok csaknem két év alatt visszafoglalták a Szentföld egy részét. Ez mindössze a töredékét tette ki a korábbi területeknek, ám egy ideig elegendőnek bizonyult ahhoz, hogy azt sugallja: többre is van remény. Molay-i Jakab vezetésével a Velencéből rendelt gályákkal lassanként mind jelentősebbre duzzasztották a flottájukat, és készülődtek a tengeren és a szárazföldön egyaránt megvívandó háborúra. 1300. július 20-án a fedélzetükön egy nagy haderejű sereggel a ciprusi Famagustából tizenhat hajóból álló flotta indult útnak az ellenséges partok felé. A mester – II. Henrik ciprusi király, annak testvére, Türoszi Amalrik, valamint Villiers-i Vilmos ispotályos mester társaságában – a flottával utazott. Ez esetben persze nem lehetett egy teljes értékű keresztes ármádiáról beszélni, ám a hajóhad ennek ellenére igen súlyos károkat okozott, amint a part mentén cirkálva Akkon környékén több települést is megtámadott.

Az emberek okkal hihették, hogy újból fölragyog a keresztények szerencsecsillaga. Több ezer mérföldnyire keletre, Gázában az ilkán mongolok vezére ekkor már nagyban készülődött a mamelukok ellen. A mongolok és a ciprusi keresztények között – kölcsönös támogatásról biztosító üzenetekkel a tarsolyukban – rendszeresen ingáztak a követek. Az 1300 nyarán végrehajtott rajtaütéseket követően tervet dolgoztak ki egy Tortoszára összpontosító, összehangolt támadásra, hiszen ott a korábban a templomosok birtokában lévő várat még nem rombolták le. Később az év folyamán hozzávetőleg háromszáz templomos és ispotályos csatlakozott II. Henrik embereihez, akik a Tortoszától néhány mérföldre fekvő, apró Ruad szigetére hajóztak át. Miután partra szálltak, Ruadot megerősítették és előretolt hadállássá alakították át, majd ismét elindultak, hogy a parti erődítményt elfoglalják, és végül Gázában egyesüljenek a hatalmas sereggel.

Azonban a mongolok, szerencsétlen módon, nem érkeztek meg időben. A keresztények sikerrel bevették Tortoszát, ám nem bírták megtartani, ezért egy hónap elteltével kényszerűen visszavonultak Ruadra, majd a csapatok zöme visszahajózott Ciprusra. A templáriusok beleegyeztek abba, hogy a kis szigeten marsalljuk, Quincyi Bertalan (Bartholomé de Quincy) vezetésével egy körülbelül százhúsz főnyi lovagból, négyszáz fegyvernökből és ötszáz íjászból álló helyőrséget állomásoztassanak. Az istenítélet mennydörgése ugyan még nem morajlott föl a mameluk királyság egén, de legalább valami elkezdődött.

1302-re ismét minden veszendőbe ment. A Földközi-tenger keleti medencéjében a ruadi helyőrséget mintegy 240 kilométer választotta el Ciprustól, és ezt az utánpótlási útvonalat blokáddal könnyen el lehetett zárni, de még a rossz időjárás is veszélyeztethette. 1301 őszén egy mameluk hajóraj jelent meg a grúziai keresztényből átvedlett muszlim, Szandamur parancsnoksága alatt. Embereivel rátámadt a szigetre, és kis híján egy éven át ostromolta, mígnem 1302-ben, az ádáz harcok következtében a csaknem ezerről mindössze 280 főre apadt helyőrség békékötésért folyamodott. Sikerült megállapodniuk abban, hogy a templomosok a szigetről való békés elvonulás fejében feladják a várat. Ha akadt volna közöttük Akkont megjárt veterán, az tudta volna, hogy mi vár rájuk. A Türoszi Templomos beszámolója szerint „a szaracénok az összes szíriai gyalogost lenyakazták, amiért korábban olyan heves ellenállást tanúsítottak, […] a templomos testvéreket pedig becstelen módon Babilonba hurcolták”. Rájuk rabszolgasors várt.

A templomosokat tehát a szabad elvonulás ígéretével újfent kicsalogatták egy erődítményből, majd rászedték őket. Mindaddig, amíg egy komolyabb katonai vállalkozást nem indíthattak, a rendnek kétségbeejtően kevés reménye maradt arra, hogy Ciprusnál távolabbra is terjeszkedhessen. Molay-i Jakab mesteri megbízatása a kezdetektől fogva küzdelmekkel telt, és hiába tartották napirenden az újabb keresztes hadjárat kérdését, a helyzet a javulás semmi jelét nem mutatta. Így tehát Jakab sem előre, sem hátra nem léphetett: kénytelen volt Cipruson vesztegelni.

Ám 1306-ban az új pápa magához rendelte. Először ez sokat ígérőnek tűnt, ám csakhamar kiderült, hogy semmi sincs mögötte. Valójában ez volt az a pillanat, amikor a templomosok egén sötét felhők kezdtek gyülekezni.