14
 
Damietta!

Északi szél söpört végig a parton, miközben a hajók hosszú sora kifutott a kikötőből a csendes vizű öbölbe, amelynek mólója egy hatalmas, újonnan épült templomos vár árnyékában húzódott. Az építésénél segédkező zarándokokról elnevezett Château Pèlerin – vagyis a Zarándokvár vagy Zarándokok kastélya – ugyanolyan monumentális volt, mint a megelőző 120 évben a keresztények által a Szentföldön emelt erődítmények bármelyike. Egy sziklás földnyelven magasodott, amely Haifától nem messze nyúlt a tengerbe, megközelítőleg félúton Jaffa és a keresztény Jeruzsálemi Királyság fővárosául szolgáló Akkon között. Tíz kilométerrel távolabb sötétlett a Tábor-hegy, amelyet a szaracénok Szaladin fivérének, al-Ádilnak a vezetésével nem sokkal korábban vettek be, majd katonai támaszponttal erősítettek meg. Château Pèlerint részben a Tábor-hegyre adott válaszként építették, és feladatának tökéletesen megfelelt.

A legkorszerűbb várépítészet példájaként emlegetett Château Pèlerin a közeli Le Destroit elavult erősségét helyettesítette, amelyet évtizedekkel korábban a part menti keskeny útnak a rablótámadásoknak kitett pontján építettek. A jobbára csak egy zömök őrtorony alkotta Le Destroit-val ellentétben, Château Pèlerin egy több ezer katona kvártélyozására alkalmas robusztus kaszárnya, illetve a templomos hajókat fogadó kikötő volt. Tervezésekor ügyeltek arra, hogy egy katonai parancsnoki központ minden kellékével rendelkezzen és az a lehető legkorszerűbbnek számítson: a szárazföld felőli bejáratot mély árok védte, a hatalmas kőtömbökkel erősített belső védműveket a régi föníciai falak fölhasználásával alakították ki; a kerek templom közelében épített ebédlő egyidejűleg négyezer katonát fogadott be, és a belső lépcsőket elég szélesre építették ahhoz, hogy egy lovag – ha úgy tartotta kedve – körbesétálhasson a lován.{430} Jókora tömlöcöket is építettek hozzá a hadifoglyok, a templomosok ellenségei meg a megátalkodott testvérek számára, akik szembeszegültek a rend egyre részletesebben kidolgozott regulájával. (A Château Pèlerinben láncra vert testvérekről fönnmaradt dokumentumok különböző vétségekről számolnak be kezdve a dulakodástól meg a világi öltözet viselésétől egészen a tiltott éjszakai simogatásig.){431} A vár látványos bizonyítéka volt a Szaladinnal való, fájdalmas kimenetelű összeütközés utáni újjáépítésnek, elnevezése pedig arra emlékeztetett, hogy a harcoló erők legfontosabb alkotóelemét kétségtelenül a templomosok adják, hiszen utánpótlásukat és támogatóikat a jámbor zarándokok látszólag végtelen soraiból merítették. Fölépítése annyi pénzbe került, hogy „mindenki csak ámuldozott, hogy vajon honnan jöhetett a roppant nagy összeg” – jegyezte föl egy keresztény szerző.{432}

A kikötőből 1218 májusának végén kifutó hajók egyikének fedélzetén utazott Chartres-i Vilmos (Guillaume de Chartres), akit Gilbert Erail 1200-ban, majd Le Plessiez-i Fülöp (Philippe de Plessiez) 1209-ben bekövetkező halála után választottak a templomosok mesterévé. Vele együtt utazott Montaigui Guerin (Garin de Montaigu) ispotályos mester, valamint mindkét rend marsallja. Jóformán az egész, Keleten levő központi templomos rendet mozgósították, mindössze kevés számú várnagyot és kereskedelmi meg hajózási tevékenységet közvetlenül felügyelő tisztviselőt hagytak hátra Akkonban.

A katonai rendek együtt utaztak a latin kelet egész hadigépezetével. Fegyverekkel, vértekkel megrakott gályák követték a személyszállító hajókat, amelyek Flandriából, Ausztriából és Magyarországról a Szentföldre érkezett kereszteseket, illetve magas rangú egyházi méltóságokat – többek között a jeruzsálemi pátriárkát, valamint az akkoni, nicosiai és betlehemi püspököt vittek magukkal. Velük utazott az új jeruzsálemi király, Brienne-i János is, egy Champagne-ból való nemesember, aki a keleti királyságot gyermekkorú leánya, II. Izabella királynő nevében igazgatta.{433} Több száz közönséges zarándok is hajóra szállt, sokan már igen hosszú utat hagytak maguk mögött, hiszen brémai vagy kölni otthonukból indultak el, hogy az égbolton csodálatos jelenségként föltűnő keresztek hatására keresztes fogadalmat tegyenek. A III. Ince pápa által 1213-ban meghirdetett ötödik keresztes hadjárat megragadta az istenfélő északi keresztények szívét, és most azok, akik fogadalmat tettek és nekivágtak a Szentföldnek, immár útjuk végéhez, a támadás célpontjául kiszemelt városhoz, a Nílus deltájában fekvő Damiettához közeledtek.

Csaknem pontosan ugyanakkor, amikor a sereg 1218 májusában kihajózott Château Pèlerinből, egy másik keresztes hajóhad is vitorlát bontott, és indult el az ellenkező irányból a Nílus felé: miután elhagyta Portugália atlanti partját, megkerülte Algarve tartományt, végül a Gibraltári-szoroson át a Földközi-tenger nyugodtabb és melegebb vizeire érkezett. A flottát körülbelül nyolcvan kogge – tölgyfából készült, magas, széles, egyetlen négyszögletes vitorlával fölszerelt vízi jármű – alkotta.{434} E hajók egyikén utazott Montaigui Péter (Pedro de Montaigu), egy befolyásos keresztes családból való, sokat szolgált testvér, aki a ranglétrán fokozatosan emelkedve előbb Spanyolország és Provence templomos mestere, majd megkapta a Szentföldön kívül a legmagasabb rangnak számító, az egész nyugati rész mestere címet. A Château Pèlerint épp elhagyó Montaigui Guerin a testvére volt.{435}

Montaigui Péter a délnyugat-franciaországi Auvegne-ben látta meg a napvilágot, és annak ellenére, hogy életpályáját nem Keleten, hanem Európában futotta be, nem kevés háborúskodásban volt része. 1212. július 16-án részt vett a Las Navas de Tolosa nevezetű fennsíkon vívott csatában, amelynek során az aragóniai, kasztíliai és navarrai spanyol királyságok egyesült seregei intéztek támadást a Muhammad an-Nászír (Muhammad al-Nasir) almohád kalifa vezette hatalmas észak-afrikai hadsereg ellen.

A 13. század fordulóján a muszlimok egyre nagyobb szerencsével küzdöttek azokban a Dél-Spanyolországban vívott harcokban, amelyek révén az Almohádok igyekeztek visszafoglalni a folyamatosan támadó keresztény királyságok által elhódított területeket. Az 1195-ben lezajlott alarcosi csatában al-Manszúr (al-Mansur) almohád kalifa fényes győzelmet aratott VIII. Alfonz kasztíliai király serege fölött. A harcmezőről elmenekült keresztények a vereség következtében számos erődöt és várost elveszítettek. Az ütközetben részt vevő újonc spanyol katonai rendek számára a kudarc súlyos csapástjelentett: a Santiago-rend a mesterével együtt tizenkilenc lovagot, míg a Calatrava-rend két várat és ismeretlen számú embert veszített.{436} A kudarc okozta csorbát nem lehetett egykönnyen kiköszörülni, sem a balsiker szégyenét lemosni. A katonai rendek vezetésével zajló hosszas lobbizás eredményeképpen 1209-ben sikerült III. Incét meggyőzni arról, hogy az Almohádok elleni küzdelmet teljes érvényű keresztes háborúnak nyilvánítsa, ezzel lehetővé téve, hogy a benne részt vevő harcosok föloldozást kaphassanak bűneik alól.

E keresztes háború legfényesebb diadala a Las Navas de Tolosa-i ütközet volt, amelyben Kasztília, Navarra, Portugália és Aragónia királyai mellett a templomos, a Santiago- és a Calatrava-rend lovagjai, valamint a Franciaországból Dél-Spanyolországba érkezett önkéntesek is harcba szálltak, akik kifejezetten az Almohádok elleni küzdelem miatt jöttek a Córdoba és Granada közötti térségbe.

Az összecsapásban a templomosok az utóvédben csatáztak, és Montaigui Péter szemtanúja lehetett a mészárlásnak, amely azt követően zajlott le, hogy a keresztesek benyomultak a muszlim katonák sorai közé, és menekülésre késztették az al-Manszúr helyére 1199-ben lépő Muhammad an-Nászírt, akit összeláncolt afrikai fekete rabszolgákból álló testőrsége sem tudott megvédeni a mindent elsöprő lovasrohamokkal szemben. Az ütközet után a kasztíliai uralkodó lelkendezve adta hírül a világnak, hogy a keresztények mindössze huszonöt vagy harminc katonát veszítettek, miközben százezer muszlimot küldtek a másvilágra.{437} A valóságban a keresztények – közülük is elsősorban a katonai rendek – súlyos veszteségeket szenvedtek. Elesett a portugál templomos mester, és a Santiago-rendé is a harcmezőn maradt. A diadal azonban hatalmasat lendített a harci szellemen, és azt a benyomást erősítette, hogy lám, a Jóisten ismét rámosolyog a keresztényekre.

Most pedig, hat év elteltével, Montaigui Péter hajója egy másik győzelem színhelyétől intett búcsút. A láthatáron lassan a messze távolba tűntek a Lisszabontól 64 kilométerre fekvő Alcácer do Sal-i (al-Kaszr – al-Qasr) erőd romjai, amelyet a portugál keresztények és Frízföldről meg a Rajna vidékéről érkezett keresztesek egyesült erői az előző ősszel vettek ostrom alá, majd romboltak le kőhajító gépeikkel a két hónapig tartó szakadatlan bombázás során.

A nagy erejű támadás nyomására Alcácer muszlim védői 1217 októberében föladták az erődítményt: a küszöbönálló győzelmet az éjszakai égbolton megjelenő Szent Kereszt adta hírül. A diadal kivívásában oroszlánrész jutott a spanyol templomosoknak, akik mesterük, Pedro Alvítiz vezetésével nagy számban érkeztek a csata helyszínére, hogy részt vegyenek az ostromban.{438} „A szaracénokat az isteni erő segedelmével sikerült legyőzni – írta az egyik krónikás; – egyik királyuk elesett, és vele együtt nagyon sokakat öltek meg vagy vetettek fogságba.”{439} A nyugati keresztesek pontosan az ilyen sikerek megismétlődését remélték, amint az egyiptomi partok felé hajóztak.

„Damietta!” – írta Paderborni Olivér német pap és történetbúvár, aki Köln melletti otthonát hagyta el, hogy részt vegyen az ötödik keresztes hadjáratban, „hírneves a királyságok között, a legnevezetesebb a büszke Babilonban, tengerek úrnője”.{440}

A város gazdag volt, virágzó és nyüzsgő: a lelkendező dicsőítés minden betűjét messzemenően kiérdemelte. Nyugati felét a Nílus deltavidéke számos folyóágának egyik legszélesebbje szegélyezte, amelyben a sós víz a több száz mérföldnyire magasodó etiópiai hegyvidékről érkező friss folyóvízzel keveredett, és a sekély tócsákban éhes krokodilok sütkéreztek.{441} Keleti oldalán a hosszan elnyúló, sós és sekély vizű, halban gazdag Manzala- (Mansallah) tó terült el. A bőséges vízellátásnak hála, a várost termékeny földek és falvak övezték, és lakói egész évben dúskáltak a Nílus árterületéről származó terményekben.{442} Mindazonáltal Damietta több volt egy folyó menti mezőgazdasági központnál, hiszen a térség fontos kikötőjének szerepét is betöltötte, amelyet a virágzó itáliai városállamok – Genova és Velence – kereskedői előszeretettel látogattak, és Levante tengerparti településeivel is élénk forgalmat bonyolított le. Kedvező széllel egy hajó kevesebb mint egy hét alatt Akkonból Damiettába vitorlázhatott. A városból a délebbre fekvő, dúsgazdag Kairót is könnyen meg lehetett közelíteni. Damiettában rendszeresen kikötöttek a Földközi-tenger déli partjai mentén közlekedő kereskedőhajók, és egyúttal azon nyugati kereskedők hagyományos központjának is számított, akik itt találkozhattak az Indiából és Kínából érkező, tevéiken, szekereiken egzotikus selymeket, fűszereket, sót, aranyat, fát, olajat, orvosságot és rabszolgákat szállító karavánokkal.{443} A delta túloldalán fekvő Alexandriához hasonlóan, Damietta is csábító célpontnak számított, amelyet a megelőző ötszáz évben monoton rendszerességgel támadtak a keleti Mediterráneumban fölemelkedő és lehanyatló különféle hatalmak.

Az 1218-ban Damietta mellett gyülekező, Angliából, Flandriából, Nyugat-Franciaországból, a német fejedelemségekből, Ausztriából, Magyarországból és még sok más helyről érkezett keresztények szemében mindezen gazdagság igen csábító lehetett. De ugyanígy hatott rájuk Egyiptom spirituális varázsa is. Damiettának Krisztus életében ugyan nem sok hely jutott, de mégiscsak Egyiptom egyik kapuja volt, azon országé, amelyből a zsidók kivonultak, hogy aztán a pusztában vándoroljanak, ahol Mózes később megkapta a Tízparancsolatot, ahol Szűz Mária egy szent forrásban kimosta a Kis Jézus ruháit (a forrás a zarándokút nevezetes helyének számított, a keresztény hívők vízkereszt ünnepén itt egy ezüstfenyőkkel benőtt kertben gyűltek össze, hogy megmosakodjanak). Ám az 1218-ban összesereglett keresztesek a várost mindezeken túl azért tartották fontosnak, mert a Jeruzsálem visszafoglalásához vezető út első állomásának számított.

III. Ince pápa az ötödik keresztes hadjáratot 1213-ban hirdette meg, ám 1216. július 16-án eltávozott az árnyékvilágba, befejezve ezzel lendületes és kezdeményező szellemű földi helytartóságát, amelynek évei alatt három keresztes háborút is elindított, számos uralkodót kiátkozott, és helyreállította Róma hatalmát. A hívására összegyűlt sereg indulását már nem érhette meg, de misszióját utódja, III. Honoriusz folytatta. A megválasztásakor ötvenes évei közepén járó, római születésű, pallérozott Honoriusz erély és határozottság dolgában korántsem versenyezhetett Incével, ám a keresztes háború iránti elkötelezettségének rögvest bizonyságát adta azzal, hogy annak támogatására háromévi pápai jövedelmét ajánlotta fel, és a hadjárat vezéreivel – II. András magyar királlyal, VI. Lipót ausztriai herceggel, a jeruzsálemi pátriárkával, a templomosok és az ispotályosok mesterével, valamint Brienne-i János címzetes jeruzsálemi királlyal – élénk levelezést folytatott.{444} Angol király nem vett részt a hadműveletben, hiszen János a polgárháború során, 1216-ban elhunyt egyetlen fiúörököst hagyva maga után. A francia Fülöp Ágostot pedig mintha a föld nyelte volna el. Ám Honoriusz fáradhatatlanul ostromolta pártfogoltját, II. (Hohenstaufen) Frigyes német királyt, akinek gyermekkorában a gyámja volt. Fölszólította, hogy népes seregével vonuljon délre, és kapcsolódjon bele a háborúba. A pápa azt is elrendelte, hogy a kereszténység minden városában minden hó első péntekén imádságos körmenetet tartsanak azért, hogy „a hívők fohászkodás közben alázatosan leborulva közbenjárhassanak a keresztesek érdekéken”.{445}

Honoriusz egyvalamitől tartózkodott: a katonai stratégiába nem avatkozott be. Úgy vélte, e feladat az uralkodókra és egyéb hatalmasságokra tartozik, akik a hadivállalkozás élére álltak. Részben ezért történhetett meg, hogy az eredetileg Jeruzsálem keresztény uralom alá való visszahelyezéséért indított hadjárat végül a Nílus torkolatában, a Szent Várostól 320 kilométerre fekvő kereskedelmi központ ellen fordult.

A Jeruzsálem helyett Damietta megtámadásáról határozó döntés az Akkonban (valamikor 1217 októberében) tartott haditanácson született meg az összes keleti és nyugati keresztes vezér részvételével. Honoriusz pápához írt levelében, Chartres-i Vilmos templomos mester kifejtette, hogy Jeruzsálemet mindaddig nem lehet bevenni, amíg a szaracénokat meg nem gátolják abban, hogy biztosítani tudják a palesztinai seregük ellátását déli irányból, továbbá Egyiptom muszlim uralkodójának – aki ez idő szerint Szaladin unokaöccse, al-Kámil volt – erejét meg nem törik.{446}

A tény, hogy lám, akadt egy újabb szultán, aki ellen háborúzni lehetett, azt mutatta, hogy az Ajjúbida-dinasztia világa folyamatos változáson ment keresztül. A Szaladin halálát követő két évtizedben a kormányzati hatalom előbb konszolidálódott, majd a viszonyok újfent szétzilálódtak. 1201-ben Szaladin fivére, al-Ádil (Szafadin) – letörve unakaöccsei ellenállását – Egyiptom és Szíria szultánjaként sikerrel biztosította be az uralmát. 1218-ban, halálához közeledve azonban birodalma ismét a darabjaira hullott szét – ez alkalommal saját fiai között. Ekképpen Kairóban a keresztesek által Meledinként ismert al-Kámil jutott hatalomra, egyben ő lett a szultáni és a családfői cím várományosa is, al-Muazzam (más néven Coradin) Damaszkuszban regnált, míg a harmadik testvér, al-Asraf Aleppót és Észak-Szíriát kormányozta.

Damietta jelentette az első olyan helyszínt, ahol a keresztesek próbára akarták tenni az ellenség új szervezeti struktúrájának erejét. Brienne-i János véleménye szerint „az egyiptomi királyság lerohanásával a Szentföldet könnyebben meg lehet szabadítani a hitetlenek uralmától”.{447} Úgy látszik, a templomos mester e stratégia mellett tört lándzsát – az is lehetséges, hogy az akkoni tanácskozáson is ezt forszírozta. A templomosok jelentős szerepet vállaltak a hadjárat megtervezésében, és a csapatok kifizetésére szánt összegek előteremtésével járultak hozzá a vállalkozáshoz, amelyeket a párizsi Temple révén Haimard kincstárnok, rendbéli testvér irányításával vettek föl kölcsönként. Érthető volt tehát, ha a küszöbönálló katonai hadműveletet kritikus szemmel nézték.

A keleti meg nyugati irányból közeledő hajók 1218 kora nyarán Damietta felé tartottak. Amikor a Château Pèlerinből érkezők május 30-án elérték az egyiptomi partokat, a német és fríz flotta – amellyel Montaigui Péter is érkezett – már megkezdte a kikötést. A keresztesek a folyó torkolatától kissé följebb hídfőt létesítettek, és elkezdték fölmérni a város védműveit.

Mint bármely nagy értékű ékszert, Damiettát is erősen védték: háromszoros, tornyokkal erősített fal övezte, amelyek mindegyike szélesebbnek látszott az előzőnél. A város körül huszonnyolc, falakba épített torony magasodott, a falak között vizesárkok növelték a biztonságot. A városfal nyugati oldalán, a folyó közepéből sziget emelkedett ki, rajta újabb toronnyal, amelyhez a városlakók hatalmas láncokat erősítettek: ezt veszély esetén fölemelték, így meg tudták akadályozni, hogy bármilyen hajó bejusson az egyetlen járható vízi útra.{448} A városon belül a védők minden elképzelhető eszközzel föl voltak szerelve, hogy mindenkinek, aki arra a merészségre vetemedik, hogy szembeszáll velük, ellássák a baját, elégessék, vagy épp karóba húzzák. Egyik legfélelmetesebb fegyverük a görögtűz volt, ez a ragadós, naftaalapú gyúlékony gyanta, amelyet csövekből permetezték szét, vagy becsapódáskor széttörő agyagedényben – mint valami gránátot – hajítottak az ellenségre. Eloltani csaknem lehetetlen volt. E veszedelmes és nagy hatású fegyverrel a víz felől támadó katonákat bizony könnyen vissza lehetett verni. Mindent összevéve, Damietta védelmi eszközei minden hadi leleménnyel fölvették a versenyt, amelyekkel korában a keresztes hadsereg már találkozott, ráadásul – hogy az ostromlók dolgát még inkább nehezítse – al-Kámil időről időre támadó csapatokat is kiküldhetett Kairóból. A város bevételéhez tehát alapos tervezés, szigorú fegyelem és katonai szakértelem szükségeltetett – annál is inkább, mert az első próbálkozásokat a nyári hőségben kellett megkezdeni, amikor a napi hőmérséklet túllépte a 44 fokot is árnyékban.

A keresztesek első feladata a táborverés után a folyó közepén fekvő sziget elfoglalása volt, hiszen anélkül a város bevehetetlennek tűnt. Miután Brienne-i Jánost hivatalosan is megválasztották vezérnek, a tőlük megszokott lelkesedéssel láttak neki a teendőknek. Először is, több napig tartó munkával a kőhajító ostromgépnek építettek gátat. A kőlövedékek fedezete alatt a legbátrabb és leginkább magabiztos katonák osztagai, hajóikat létrákkal meg fából épített előbástyával fölszerelve, igyekeztek a láncos torony közelébe jutni, és a falait megmászni. Paderborni Olivér szerint efféle támadóhajókat az osztrákok, frízek, németek szereltek föl, és legalább egyet-egyet a templomosok meg az ispotályosok is bevetettek. Azonban egyik gálya sem járt szerencsével. Az ispotályosok létrája széttört, hasonlóképpen járt az ausztriai herceg hajóján levő is, a rajtuk lévő harcosok bepotyogtak a vízbe, és megfulladtak: „testükben sérültek, hogy elősegítsék lelkük üdvét”. A német és a fríz hajó lehorgonyzott a folyóban, és fedélzeti ostromgépével próbálta megszórni a tornyot kővel, ám a viszonzásul rájuk dobott görögtűzben megégve, „kívül-belül nyilakkal átlyuggatva” menekültek vissza a támaszpontjukra.{449} A harc közben a templomosok egy védőpárkánnyal ellátott, páncélozott gályán egészen a torony alá eveztek. „Nem sok kárt tettek benne” – jegyezte föl Paderborni Olivér.{450} Akárcsak német meg ispotályos bajtársaik, ők is kényszerűen fölhagytak az ostrommal.

Ostromgépeikkel a keresztesek továbbra is bombázták a tornyot, hogy a várossal való kapcsolatát mindjobban meggyengítsék. Mindeközben a parton Paderborni Olivér személyes irányításával nekiálltak, hogy két egymáshoz erősített hajóból valamiféle ostromjárművet építsenek, amelyet négy árbóccal, elforgatható alkalmi híddal, valamint állatbőrökből készített, tűzbiztos tetővel szereltek föl. E furcsa járműből – miután lehorgonyozták – újabb kísérletbe kezdtek, hogy bevegyék a tornyot. A lánctorony védői meg az úszó erődnek nevezhető alkalmatosságon érkezett katonák között ádáz öldöklés kezdődött. A küzdelmet a parton könyörgő papok hangos fohászkodása kísérte, akik legszentebb ereklyéjük – az állítólag a Szaladin által Hattínnál elragadott Szent Kereszt-relikviából való kisebb facsonk köré – gyűltek össze.{451} A katapultok heves bombázása és a görögtűz bevetése ellenére hosszú ideig egyik fél sem tudott fölényt kiharcolni magának. De végül egy augusztus 25-e délutánján végrehajtott, különösen heves támadással a kereszteseknek sikerült az emelvényükről leugorva a torony egyik alacsonyabban fekvő kapujánál tüzet gyújtaniuk. A torony magasabb részeit csakhamar füst borította be, és lángnyelvek kezdték nyaldosni, mire a kétségbeesett védők belátták, hogy helyzetük reménytelenre fordult. Hogy a rájuk váró pokoltól megmeneküljenek, közülük sokan a szűk ablakokon kimászva a vízbe vetették magukat, és megfulladtak. Száztizenkét védő megadta magát az osztrák hercegnek. „Embereink hálát adtak Istennek” – írta a jelen levő Vitry Jakab akkoni püspök.{452} Damietta bevételének első szakasza ezzel véget ért.

Kevéssel később – az augusztus utolsó heteiben zajló véres küzdelmekben – a templomos rend tizennegyedik mestere, Chartres-i Vilmos, több más kiválósággal együtt – köztük János angol király törvénytelen fattyával – életét vesztette. „Damiettánál több, Krisztusért mártíromságot szenvedett lélek, Krisztus több hitvallója szabadult meg az emberi gyötrelmektől” – panaszolta el Paderborni Olivér.{453} Helyére a templomosok a rend nyugati részének mesterét, Montaigui Pétert választották, aki Portugáliából, Alcácer ostromából érkezett Egyiptomba. Ez jó döntésnek bizonyult, hiszen Pétert bölcs, tapasztalt és ítéleteiben megfontolt emberként ismerték. Azért is keltett figyelmet a rend tagjainak választása, mert első alkalommal fordult elő, hogy a templomos és az ispotályos mester valódi testvérek voltak. Mindkét rend előkelő születésű, francia anyanyelvű családok hálózatára épült, ám kevés dolog szemléltette oly egyértelműen tagságuk alapvetően arisztokratikus jellegét, mint a Montaigu fivérek majdhogynem egyidejű kinevezése.