9
 
Bajok a két országban

A malrik jeruzsálemi király harcias uralkodó hírében állt. Ráadásul beszéd közben dadogott, ami mindenféle kellemes társalgást lehetetlenné tett. Mértékletes étrendje dacára annyira meghízott, hogy zsírtól földuzzadt mellizmai, mint valami öregasszony lógó emlői csüngtek alá.{242}  Udvaroncaival nemigen tudta magát megkedveltetni, mivel azok úgy tartották, nem eléggé közlékeny, és a pletykát is megveti, ám a paráználkodás ellen folytatott jámbor küzdelmében is minduntalan csatát veszített, hiszen ágyát férjes és hajadon nőkkel egyformán megosztotta.

De Amalrik leginkább Jeruzsálem kormányzásának rettenetes nehézségeivel küszködött, vagyis azzal, hogy miként tartsa egyben az egymástól távol eső keleti keresztény területeket ellenségeinek egyre inkább állandósuló támadásaival szemben. Ők ugyanis a térségben hatalomra jutott Núr ad-Dín vezetése alatt egyre inkább erőre kaptak. Az Egyiptomból és Szíriából támadó ellenségg mind nagyobb kölcsönös bizalmat táplált a másik muszlim fél irányába, így lassanként egymásra találtak és a közös célt is kijelölték. Ez többfrontos küzdelmet kívánt meg a keresztényektől. Amalrik király értette a dolgát: az egyik muszlim szerző csodálta „bátorságát és csavaros eszét, amilyenhez hasonlóval a frankok még nem találkoztak, mióta Szíriában megjelentek”.{243}  Ám az alatt az évtized alatt, míg Jeruzsálemet kormányozta, királysága egyre ingatagabb lábakon állt, minek következtében időnként nemcsak Szíria és Egyiptom muszlim uralkodóival, hanem saját alattvalóival is nyílt konfliktusba került.

Királlyá koronázásakor, 1163. február 18-án Amalrik huszonhét esztendős volt. Testvérbátyja, III. Balduin egy héttel korábban halt meg, miután harminchárom évesen az őt már több hónapja gyötrő láz és vérhas végül győzedelmeskedett fölötte.

Türoszi Vilmos szerint azonban meggyilkolták: egy Barak nevű szíriai keresztény orvost hibáztatott, akinek gyógyító pirulái valójában mérgezettek voltak. A király halála után folytatott kísérletek a föltevést igazolni látszottak, hiszen a kenyérrel beadott pasztilláktól a kutyák is kimúltak. Bármi lehetett is az ok, a király Bejrútban kilehelte lelkét, ahonnan ünnepélyes menetben hozták haza Jeruzsálembe, hogy ott eltemessék. Mind Balduin temetését, mind Amalrik megkoronázását a Szent Sír templomában tartották.

A királyváltás zavart keltett a Szentföld báróinak a köreiben. Balduin néhány évvel korábban vette feleségül a tizenhárom éves Courtenay-i Ágnest. Halálakor még csak tizenhét éves volt és gyermektelen, tehát Amalrik trónra lépését illetően sok vita nem lehetett. Ennek ellenére a királyság főnemesei közül többen nem voltak meggyőződve a tisztség betöltésére való alkalmasságáról. Amikor az új uralkodó hét héttel a megkoronázása után írt levelében azzal dicsekedett VII. Lajos királynak, hogy trónra lépése nyugodt körülmények között és erős támogatás mellett ment végbe, nagyvonalúan elsiklott a korántsem egyértelmű fogadtatás fölött, amelyben néhány főnemes részesítette.{244} Közelebb állt az igazsághoz, amikor elismerte, hogy újonnan örökölt királyságát komoly veszélyek fenyegetik, és hogy „Keleten a kereszténység módfelett meggyengült, és a szokásosnál sokkal nagyobb nyomás nehezedik rá”.{245} Az előző nyáron pusztító földrengések több várat és egyéb épületet megrongáltak Antiókhiában, most meg Núr ad-Dín seregei azzal fenyegettek, hogy mindent elpusztítanak, amit a természeti csapás megkímélt. Châtilloni Rajnald antiókhiai herceget – az egyik leghatározottabb és legerélyesebb nemesembert, aki valaha is a keleti latin államokba érkezett, és hercegségét igencsak kemény kézzel irányította – foglyul ejtették, és ez idő szerint Núr ad-Dín tömlöcében raboskodott. Északon a keresztények befolyása leáldozóban volt, miközben Núr ad-Dín mind nagyobb hatalomra tett szert. A félelmetes atabég egyre közelebb került végső stratégiai céljának megvalósításához, azaz Szíriának a sajátjogara alatt történő egyesítéséhez, hogy azután Egyiptomot is uralma alá hajthassa vagy úgy, hogy lázadást szít a kairói Fátimidák ellen, vagy egyszerűen erőszakkal elfoglalja.

Az 1140-es és 1150-es években Núr ad-Dín folyamatosan növelte befolyását Aleppó környékén, valamint a szomszédos városokban és államokban. Testvére halálát követően 1149-ben magának követelte Moszul hűbéruraságát, 1154-ben pedig elkergette Damaszkusz urát. Nem sokkal később, 1164-re a valaha az Edesszai Grófsághoz tartozó összes terület az ő ellenőrzése alá került. A keresztesek Szentföldre érkezése óta első ízben történt meg, hogy Szíriát sikerült egyesíteni, miközben a Fátimidák Egyiptoma a szakadék szélére jutott. Kairó már Aszkalon 1153-ban történt bevétele óta adót fizetett a jeruzsálemi királyoknak, és a dinasztikus öröklés szabályozatlan volta következtében az országot ifjú és gyöngekezű kalifák sora kormányozta. Megérett tehát a helyzet arra, hogy Egyiptom a hódítók kezére jusson.

Egyiptom és Szíria egyesítésének gondolata a keresztények számára ijesztőnek, Núr ad-Dín számára csábítónak tűnt. A két ország összekapcsolásával ugyanis északon, délen és keleten is közös ellenség fenyegette volna a körülzárt part menti keresztény területeket. A szunnita szeldzsuk törökök és a síita fátimida egyiptomiak évtizedek óta tartó szembenállása elengedhetetlen feltétele volt annak, hogy a keresztesek képesek legyenek királyságukat megalapítani és fenntartani. Nyilvánvaló volt tehát, hogy minden jeruzsálemi királynak – Amalrikot is ideértve – kötelessége biztosítani, hogy a két muszlim hatalom között továbbra se jöjjön létre egyetértés.

1163-ban a keleti háborúkban megedződött veterán, Blancfort-i Bernát volt a templomosok mestere. A hatodik templomos mesterként választották meg 1156-ban Montbard-i András halálát követően, és több alkalommal is súlyos személyes áldozatok árán nyújtott katonai segítséget III. Balduinnak. Például 1157 júniusában, amikor egy szégyenteljes katonai vereség következtében az antiókhiai Bánjásznál fogságba esett. Ebben az akcióban, amelynek során lépre akarták csalni az ellenséget, végül Balduin volt kénytelen a harctérről megfutamodni, és számos frank előkelőség – mások mellett a király tábornagya, Saint-Amand-i Odo, a nagy hatalmú Ibelini Hugó és maga Bernát is – hadifogságba esett.

Türoszi Vilmos „vallásos és istenfélő emberként” jellemezte Bernátot.{246}  Már önmagában az, hogy Núr ad-Dín tömlöcét túlélte, azt sugallja, hogy harcokban megedződött férfiú volt. A Bánjásznál elszenvedett vereség után Bernátot egy dicstelen és szégyenteljes menetben hurcolták Damaszkuszba: a lovagokat kettesével egy-egy tevéhez kötötték, a tevéket pedig egy-egy összegöngyölt zászlóval és a megölt harcosok hajuknál fogva lándzsára tűzött skalpjaival díszítették. A Bernáthoz hasonló, legmagasabb rangú foglyoknak megengedték, hogy páncélingben és sisakban, egy lovon egyedül lovagoljanak, de a megalázó, összetekert lobogót nekik is vinniük kellett.{247}  Bernát 1159-ig sínylődött damaszkuszi fogságában, tehát amikor Amalrikot jeruzsálemi királlyá koronázták, már csaknem négy éve élvezte szabadságát. Késznek mutatkozott rá, hogy a Templomos Lovagrendet a jeruzsálemi korona szolgálatába állítsa, ugyanakkor attól nagyon is tartózkodott, hogy embereit elsőként küldje egy olyan nagyobb sereg ellen, amelynek legyőzésére semmi esély sem volt.

Valójában a templomosok első összeütközése az ellenség csapataival meglepően sikeresnek bizonyult. 1163 őszén a keresztények arról értesültek, hogy Núr ad-Dín a tripoliszi grófságbeli Bukaia-völgyben pihenteti katonáit. Valószínűleg két, nyugatról szentföldi zarándoklatra érkezett főúr, az angouléme-i gróf testvére, Martel Gottfried és Hugó lusignani gróf sugalmazására azt tervezték, hogy csapdát állítanak nekik.

Mindketten magas rangú főurak voltak, akik Blancfort-i Bernáttal valószínűleg már érkezésükkor kapcsolatba kerültek. Az pedig bizton állítható, hogy ősszel már ismeretséget kötöttek a tripoliszi templomosokkal is, hiszen amikor Núr ad-Dínt Bukaiánál megtámadták, Gottfried és Hugó harctéri parancsnoknak egy nagy hírnévnek örvendő és magas rangú templomos lovagot, Gilbert de Lacyt választottak.

Az ekkor valószínűleg az ötvenes éveit taposó Gilbert abban az évben a templomosok preceptoraként, vagyis térségi parancsnokaként tevékenykedett a tripoliszi grófságban. Felnőttéveinek jó részét Angliában töltötte, ahol igyekezett eligazodni az utókor által anarchia korának nevezett zavaros polgárháborús idők politikai útvesztőiben. Ő maga I. Henrik leánya és kijelölt utóda, Matild oldalára állt annak unokatestvére, István király ellen vívott elkeseredett utódlási harcban. A korabeli Gesta Stephani (István cselekedetei) krónika „éles eszűnek és ravasznak” nevezte, hozzátéve, hogy minden haditevékenységét „az óvatosság és az alaposság”{248} jellemezte.

Gilbert templomosokkal való kapcsolata hosszú időre nyúlt vissza. Az anarchia korának idején a rendnek egy Guitingben fekvő uradalmat, egy nagy értékű, termékeny területet adományozott a Gloucester és Oxford között hullámzó, alacsony, zöldellő dombok között. Amikor az ellenségeskedések befejeződtek, és Matild fiát II. Henrik néven királlyá koronázták, Gilbert úgy látta, hogy politikai pályafutása véget ért. Fia javára 1158-ban lemondott birtokairól, és belépett a rendbe. Magas rangú újoncnak számított: nemesember, vitéz harcos és jólelkű keresztény volt, aki fölkészült arra, hogy lemondva a kényelmes otthoni életről a keresztény hívők seregét vezesse. Két év múlva Párizsban járt azon templomos küldöttség tagjaként, amelyik kezességet vállalt az új angol király és VII. Lajos francia uralkodó között létrejött békéért (az angol Plantagenet királyok nagy kiterjedésű szárazföldi birtokai szűnni nem akaró viták tárgyát képezték a francia uralkodókkal). Ám egy aktív katona csak egyetlen helyen érezhette magát igazán elemében, ezért Gilbert 1162 táján a Szentföldre utazott, hogy átvegye a tripoliszi templomosok fölötti parancsnokságot, és történetünk időpontjában tehát éppen Núr ad-Dín seregének állította a csapdát Bukaia völgyében.

A rajtaütés az ellenség harcosait teljesen váratlanul érte. „Rengeteg katonája esett fogságba, és még többen vesztek oda kard éle alatt – írta Türoszi Vilmos. – Hogy életét mentse, a nagy zűrzavart kihasználva, elmenekült. Minden poggyászát, de még kardját is veszendőben hagyta. […] A keresztények azonban, zsákmánnyal és rengeteg gazdagsággal megrakodva, győzedelmesen tértek meg otthonukba.”{249}  Türoszi Vilmos győzelemittas beszámolója nyilvánvalóvá teszi a rajtaütés sikerét, ami valójában nem okozott jelentősebb veszteséget Núr ad-Dínnek.

Következő alkalommal, 1164-ben, délen a templomosok egy másik, muszlimok elleni közvetlen támadásban is részt vettek. Amint Amalrikot megkoronázták, máris tervezni kezdte az Egyiptom ellen indítandó hadjáratokat, és első támadását a koronázást követő néhány hónap elteltével végre is hajtotta. Akárcsak a muszlim vezér, ő is fölismerte a Fátimidák helyzetének gyöngeségét, és úgy számított, előnyére fordíthatja az ádáz hatalmi harcot, amely a Savar nevezetű vezír és egy zabolátlan természetű, pocakos, szürke hályogtól szenvedő kurd tábornok, Sírkúh között folyt Kairóban. Utóbbi Núr ad-Dín megbízásából próbált lázadást szítani az egyiptomi kormányzat megdöntésére. Amalrik tisztában volt vele, milyen gazdag ország Egyiptom, és ha terve sikerül, nem csak bőséges zsákmányhoz, hanem jelentős területekhez is juthat, amelyekkel majd a koronát lojálisan szolgáló nemesembereket is módjában lesz megjutalmazni. Azt is jól látta, hogy Aszkalon és Gáza környékének biztonsága is javulhat azáltal, ha a keresztes királyok a Nílus-deltában délebbre fekvő part menti városokra – Damiettára, Rosettára és Alexandriára – igényt támasztanak. Pontosan tudta, hogy mindegyik lehetőség a Földközi-tenger többi részével fönntartott kereskedelmi kapcsolatain is jelentősen javíthatnának.{250}

Ez év júliusában a templáriusok csatlakoztak Amalrik Egyiptom ellen indított második hadjáratához. A király a Nílus deltatorkolata melletti ősi Bilbeisz városát vette célba, és az ott tartózkodó Sírkúh ellen indított ostromot. Miután több hónapon át elhúzódó harc eredményeképpen sikerrel járt, erőfeszítéseinek fejében Amalrik pénzt követelt Savartól, ám októberben végül minden érdemleges területi hódítás nélkül volt kénytelen visszavonulni. Balszerencséjére amíg ő seregével délen háborúzott, Núr ad-Dín kapott az alkalmon, és északon indított támadást ellene. Amint Amalrik elindult Egyiptom felé, Núr ad-Dín mélyen benyomult Antiókhiába, és augusztus 10-én egy III. Rajmund, Tripolisz grófja és III. Bohemond (Boemund), Antiókhia hercege által vezetett igen nagy számú haddal vívott Artánál ütközetet. A keresztény sereg állítólag tizenkétezer gyalogosból és hatszáz lovagból – köztük hatvan templomosból – állt, ám ez alkalommal Núr ad-Dín mellé szegődött a hadiszerencse. Tönkreverte a keresztények hadát, rengeteg lovagot ölt meg, az összes parancsnokot foglyul ejtette, majd Antiókhia ellen indult, és bevette a nagy fontosságú tengerparti Bánjász városát. Amalrik tehát alapos leckét kapott. A keresztények választhattak: vagy Egyiptomot támadják, vagy saját területeiket védik északon Núr ad-Dín betörése ellen, hiszen a két feladattal együtt nem tudtak megbirkózni.

Blancfort-i Bernát ezt világosan látta. Csakúgy, mint elődei, leveleket írt és küldötteket menesztett VII. Lajos francia királyhoz abban reménykedve, hogy esetleg rá tudja venni egy újabb keresztes hadjárat vezetésére. Októberben és novemberben a mester két levelében is vázolta a Szentföldön egyidejűleg folytatott kétfrontos hadviselés súlyos hátrányait. A templomosok Artánál hatvan lovagot, ennél is több fegyverhordozót, valamint nagyszámú turkopolt, vagyis könnyűfegyverzetű szír zsoldost veszítettek, bár ez utóbbiakat csupán létszámtölteléknek fogadták föl. Vagyis az emberveszteség igen jelentős volt, és ennek pótlása nagy összegekbe került. Mindössze hét templomosnak sikerült megmenekülnie.

„Legkegyelmesebb királyom, Antiókhia és Jeruzsálem két országában annyi a baj és szerencsétlenség, hogy elősorolni sem tudom” – írta első levelében Bernát. Egy hónap elteltével egy újabban arról panaszkodott, hogy mennyi istencsapást hozott Núr ad-Dín a vidékre, amíg ő Egyiptomban volt elfoglalva. „Jóllehet Amalrik, hál’ Istennek igazán nagy és nemes király – írta Bernát –,ám még ő sem tud négyszeres sereget kiállítani, hogy Antiókhiát, Tripoliszt, Jeruzsálemet meg Babilont [ti. Egyiptomot] is védelmezze […] de Núr ad-Dín, ha úgy tartja kedve, mind a négy ellen egy időben indíthat támadást.”{251}  Bernát nagyon is jól értette, hogy a számoknak milyen fontos szerep jut a keleti hadviselésben, hisz a győzelem elsősorban a seregek létszámán múlott. Núr ad-Dín katonákban bővelkedett, a frankok pedig – az esetek többségében – ebből hiányt szenvedtek.

Itt mutatkoztak meg tehát az első jelei a király elvárásai és a túlterhelt katonai szervezet teljesítőképessége között feszülő ellentétnek. Leveleit Bernát azzal zárta, hogy személyes küldöncöt fog hozzá meneszteni, aki majd élőszóban előadja azt, amit írásban nem közölhet. E küldött, Walter Brisebarre „becsületes és Isten dolgaiban körültekintően eljáró, ezen eseményekben a kezdetektől végig részt vevő” férfiú volt. Vajon ezzel azt akarta burkoltan a király értésére adni, hogy küldöttétől a valós, és nem a leveleiben kiszínezett igazságot fogja megismerni? Ezt nem tudhatjuk. Az azonban 1164 őszén bizonyossá vált, hogy miközben a templomosok késznek mutatkoztak Amalrikot támogatni, mesterük kételyeket táplált a tartós hadisikereket illetőn, ameddig VII. Lajos ül a francia királyi trónon.

Következő év, azaz 1166 januárjában Amalrik ismét kivonult Aszkalonból, és Egyiptom felé vette útját. Ez alkalommal a latin sereg azt a feladatot kapta, hogy megálljt parancsoljon a Kairóra támadó Sírkúhnak, aki a Fátimidákat szerette volna elűzni a városból. Amalrik Savar kérésére vonult délnek, aki a siker fejében hatalmas összegű jutalmat helyezett kilátásba. Azt ígérte ugyanis, hogy a keresztények támogatásáért cserébe négyszázezer dinárt hajlandó a jeruzsálemi királynak fizetni, ami súlyra 1700 kiló színaranynak felelt meg. Ez esetben tehát, amikor a stratégiai kényszerűség összekapcsolódott a csengő aranyak ígéretével, Amalrik és katonái késznek mutatkoztak a sivatagi menet nehézségeit leküzdeni, méghozzá olyan sűrű homokviharokon keresztül, hogy nem volt mit tenni, csak a lóról leszállva és a földre lapulva kivárni, míg a szemet vakító, bőrt égető homokförgeteg kidühöngi magát.{252}  Még azt a tényt is könnyelműen figyelmen kívül hagyták, hogy Egyiptom életét az állandósult belső káosz jellemezte, vagyis korántsem volt abban a helyzetben, hogy a vezír által kilátásba helyezett mesés összeget kifizethesse.

A templomosok ismét a király oldalán lovagoltak, jóllehet ez alkalommal némileg feszültebb hangulatban, mivel az előző évben Amalrik egy dührohama során tizenkét testvért bitófára küldött. Ebben az évben csatlakozott a rendhez egy magas rangú, a királyhoz közel álló nemes úr, bizonyos Nábluszi Fülöp (Philippe de Naplouse),{253} miután felesége elhunyt, és Transzjordániában jelentős nagyságú földbirtokokat adományozott a templomosoknak. A francia nevén Oultrejourdainnek is nevezett terület fölöttébb bizonytalan hovatartozású térség volt Egyiptom határai mentén, amelynek birtoklásáért Amalrik és Núr ad-Dín versengett egymással.{254}  Egy ilyen jelentős kiterjedésű, a királyság békétlen sarkában található tulajdon átruházásához királyi jóváhagyás szükségeltetett. Ezt Amalrik meg is adta, ám a következő pillanatban már megbánta tettét.

Fülöp egyik fölajánlott adománya egy megerősített sivatagi barlang volt. Amalrik külön parancsba adta a templáriusoknak, hogy ezt mindenáron meg kell védeniük, ám a rendtől csaknem azon nyomban elragadták Sírkúh emberei. Türoszi Vilmos az epizódról följegyzett ellenséges hangú és rövidre szabott beszámolójában árulást gyanított. Vilmos Amalrikkal szoros személyes kapcsolatot ápolt (ő volt a fia nevelője), ezért a tőle szerzett információk alapján írta meg, és az uralkodó szája íze szerint ferdítette beszámolóit. Ez alapján egy muszlim csapat megtámadta a barlangot, a király azonban annak rendje és módja szerint „egy kellő erővel rendelkező lovagkülönítményt” küldött le a Jordán folyón, hogy verjék vissza őket. Ám ezek még érkezésük előtt úgy értesültek, hogy a templomosok megadták magukat. „A megbotránkozott és feldühödött […] király elrendelte, hogy a megadásért felelős tizenkét templomost akasztófán végezzék ki.”{255}

A templáriusok ennek ellenére támogatták az 1167. évi hadjáratot, és a királyi sereggel együtt lovagoltak. Március 18-án Kairótól valamelyest délre, al-Bebein mellett került sor a végeredményében döntetlen ütközetre. Amalrik keresztény lovagjai egy csapatnyi „fabatkát sem érő, anyámasszony katonája egyiptomi” támogatásával (akiket Türoszi Vilmos „nyűgnek és nem segítségnek” nevezett) sorakoztak föl Sírkúh jóval nagyobb létszámú csapataival szemben, amelyekben a nehéz lovasság több ezer főt számlált.{256}  A csata hatalmas káoszba fulladt, és mindkét oldal jelentős veszteséget szenvedett.

Amalrik azonban nem adta föl. Északnyugat felé, a Nílus-delta irányába vonult Sírkúh után és ostrom alá vette a híres tengerparti várost, Alexandriát. A tenger felől vesztegzár alá fogta, a szárazföldről pedig kőhajító gépekkel bombázta. Az ostrommal csak akkor hagyott föl, amikor Sírkúh békéért folyamodott, és beleegyezett abba, hogy kivonul Egyiptomból, Kairóban továbbra is Savar marad a vezír, Alexandriát pedig keresztény helyőrség fölvigyázza. Rövid távon ez meglehetősen szép sikernek látszott. Ám egy év elteltével a béke összeomlott, tovább mérgezve a király és a templomosok közötti kapcsolatot.

Geoffroy Foucher templárius lovag és jeruzsálemi preceptor 1164-ben indult Párizsból keletre, és hamarosan Akkonban ért partot. Egy veterán katona húszéves szolgálattal a háta mögött, aki sokat utazott Európában és a latin államokban egyaránt, és közeli viszonyban volt VII. Lajos francia királlyal. Az uralkodónak szánt szívessége jeléül Geoffroy a Szentföldre való visszaérkezése utáni első néhány hónapot azzal töltötte, hogy körbelovagolta a zarándokhelyeket, és gyűrűjével mindegyiket megérintette. Azután a gyűrűt visszaküldte ajándékul a királynak Párizsba, több levéllel egyetemben, amelyekben a Jeruzsálemi Királyságot sújtó katonai vereségek fölött siránkozott, mind több katonáért és anyagi forrásért könyörögve.

Három évre rá, 1167-ben Geoffroy az Egyiptomot támadó hadsereggel lovagolt keresztül a sivatagon. Amalrik király őt választotta vezető követéül, akit azért küldött Savarhoz, hogy biztos ígéretet csikarjon ki tőle arra vonatkozóan, hogy fizetni fog a keresztények beavatkozásáért cserébe. Geoffroy a Jeruzsálemi Királyságban született Kaiszareiai Hugóval együtt lovagolt be Kairóba, és mindketten bőséges palotabeli tapasztalatok birtokosának mondhatták magukat.

A fátimida Egyiptom vezíreként Savar egy körülbelül tizenhat éves fiatalember, al-Ádid kalifa alatt szolgált, akinek igencsak viharos gyermekkor jutott osztályrészül. Atyját Naszr ad-Dín és Abbász gyilkolta meg; bátyja, al-Fáiz csak rövid ideig, még gyermekként bekövetkezett haláláig uralkodott. Al-Ádid 1160-ban, tizenegy éves kora körül lett kalifa, de a hatalmat az ő nevében Savar gyakorolta. Úgy tűnt, hogy ez megfelel a kalifának, aki az egyik keresztény történetíró szerint „barátnői társaságában feslett életet élt”, és állítólag az év minden napján más-más szerető kényeztette. Al-Ádidot népe mindennek ellenére tisztelettel övezte, azt gondolván róla, hogy a Nílus áradását előidéző szent erő birtokában van.{257}

A latinok nagyon is tudatában voltak a kalifa presztízsének, és a Fátimidákkal folytatott tárgyalásaik során nem csupán a vezírtől, hanem a gazdájától is igyekeztek engedményeket és biztosítékokat kicsikarni. Geoffroy Foucher-t és Kaiszareiai Hugót ennek okán küldték Kairóba, hogy ott találkozzanak al-Ádiddal, és érjék el, hogy ő személyesen garantálja Savar ígéreteinek a betartását. Azt az utasítást kapták, hogy csak a kalifa adott szavát és kézszorítását fogadják el. Megbízatásuk során különleges élményben is volt részük a Fátimida Kalifátus legbensőbb berkeiben, ahol csak nagyon kevés férfinak és csupán maroknyi kereszténynek volt szerencséje valaha is megfordulni.

Geoffroy és Hugó a belső szentélybe vivő útjuk közben olyan pompát csodálhattak meg, amely „a maga nemében páratlannak és a mi világunkban ismeretlennek” számított.{258}  Úgy léptek be a palotaegyüttesbe – mesélte utóbb Türoszi Vilmosnak –,hogy szűk, sötét, mindkét oldalukon karddal fölfegyverzett testőrök tucatjai által szegélyezett folyósokon kellett áthaladniuk. Minden ajtót nagyszámú őrség vigyázott, amelynek tagjai lelkesen üdvözölték az elvonuló vezírt. Az élen haladó főeunuch vezetésével, csodálattal telve mentek keresztül a sétányokkal, márványoszlopokkal, gyöngyöző halastavakkal övezett széles udvarokon, ahol egzotikus madarak trilláztak. Végül elérkeztek a kalifa lakószobájába, amelyet gyöngyökkel hímzett függönyök ékesítettek. Bámulva nézték, amint Savar az aranytrónus előtt háromszor a földre vetette magát, és megcsókolta a jóvágású, ritka szakállú fiatalember lábát, miközben a jelenetet oldalról titkos tanácsosok és eunuchok figyelték.

A magát mindeme hajlongás, csúszás-mászás közepette furcsán érző templomos preceptor, vörös keresztel díszített fehér köpenyében a kalifát semmiféle térdhajlítással nem tisztelte meg. Éppen ellenkezőleg. Miközben Hugó a síita világ vezetőjéhez beszélt, ő úgy vizsgálódott, mint ha a kaiszareiai bazár egyik minden hájjal megkent árusa lett volna. Keresztülnézve az eunuchokon meg a hajbókoló tisztviselőkön, Hugó erőszakosan, szóról szóra elismételtette al-Ádiddal az Amalrik király és Savar között létrejött megállapodás pontjait, majd arra kérte, hogy jelképesen pecsételjék meg egy kesztyű nélküli kézfogással.

A kalifa lakájai a döbbenettől tátott szájjal figyeltél a jelenetet, ám al-Ádid teljesítette kötelességét, és Geoffroy-t meg Hugót útjára bocsátotta. A fátimida uralkodó és a keresztény államok között egy olyan meghitt szertartás keretében jött létre egy politikai és katonai egyezmény, amilyenen az ifjú kalifa életében még soha nem vett részt. Érvényessége jórészt a kalifa és egy templomos kézfogásán nyugodott. De vajon a kalifa állni fogja szavát? És – ami legalább olyan fontos volt – vajon a jeruzsálemi király is?

A templomosok odaadó, személyes részvétele az egyezmény megszületésében és gázabeli birtokaik bizonyára szerepet játszottak abban, hogy a következő évben a királlyal való kapcsolatuk újabb mélypontra jutott. Amalrik 1168 októberében anélkül, hogy legközelebbi bizalmasait figyelmeztette volna, felmondta a Savarral kötött egyezményt, „szemlét tartott királysága hadai fölött, és útnak indult Egyiptom felé”.{259}  Gyors ostrommal bevette Bilbeiszt, lemészárolta a polgári lakosságot, majd egyenesen Kairó felé vette az irányt, és megérkezvén tábort ütött a városkapuk előtt, arra várva, hogy megjelenik a vezír, és az elvonulás fejében bőkezű ajánlatot tesz.

Az ajánlat meg is érkezett, ez alkalommal kétmillió aranypénz formájában, ami hatalmas összeg volt. Amalrik visszavonta seregét, és tartotta a markát, lesve, mikor kezd már hullani bele az aranyeső. Mint kiderült, végzetes hibát követett el.

Ha Blancfort-i Bernát vagy Geoffroy Foucher jelen van, talán figyelmeztették volna Amalrikot, ne bízzon vakon a vezírben, és kétszer is gondolja meg, mielőtt a kalifával kötött egyezséget sutba dobja. Ám ez alkalommal senki sem kért tőlük tanácsot. Úgy határoztak, nem vesznek rész ebben a meggondolatlan, őrült vállalkozásban, amely érvénytelenítette az általuk jóhiszeműen kötött megállapodást. Határozottan elutasították, hogy csatlakozzanak az invázióhoz, ami a királynak címzett súlyos sértés volt, és amelyre bizonyára csak hosszas mérlegelés és sok imádság után szánták el magukat.

Miközben a jeruzsálemi király nyugodtan üldögélt, és várta váltságdíjaranyainak az első részletét, Savar megkereste korábbi ellenfelét, Núr ad-Dínt, és segítségét kérte a pénzsóvár frankok elűzéséhez. Sírkúh – akit rendben el is küldtek Kairóba – útközben népes sereget gyűjtött maga köré. Sikerült neki a mezőn táborozó Amalrikot megkerülve Kairó alá jutnia, és ott olyan nagyszámú hadat sorakoztatott föl, hogy a keresztények nem is gondolhattak arra, hogy megfutamítsák. 1169. január 2-án Amalric végre belátta, nem maradt más választása, mint hogy fölszedje a sátorfáját, és visszatérjen Jeruzsálembe. Nem kapta meg a kétmillió aranyat. Nem foglalta el Kairót. Csupán egy Nílus-deltában fekvő város polgári lakosságát mészárolta le, néhány hétig tétlenül üldögélt, majd hazavonult.

És mindez csak a bajok kezdete volt. Miután Amalrik elhagyta Egyiptomot, Sírkúh rászánta magát régóta melengetett tervének a végrehajtására, és baráti beszélgetésre hívta Savart a Kairó melletti sátrába. A találkozásra megjelölt időben elment, hogy sétáljon egyet a vízparton. Amikor a kedélyes beszélgetésre számító Savar megérkezett, Sírkúh emberei fogadták, hogy végezzenek vele. Tüstént rárontottak, földre teperték, tőrrel többször is belé döftek, majd fejét vették. A sétájáról visszaérkező Sírkúh megüzente a kalifának, hogy látogatást kíván tenni nála Kairóban. Bevonulása után magát nyilvánította új vezírnek. Egyiptom alig több, mint egy lenyakazáshoz szükséges idő alatt Núr ad-Dín kezébe került. A szunnita Szíriához történő csatolásához már nem kellett sokat várni, és a fényűző kairói palotájukból több mint 250 éven át kormányzó fátimida kalifák napjai egykettőre leáldoznak. A templomosok legszörnyűbb félelmei beteljesedtek: a bekerítés fenyegette őket egy egyesült és vérszemet kapott ellenség részéről. Nagyon úgy látszott, hogy Blancfort-i Bernát és a preceptor Geoffroy Foucher Franciaországba küldött leveleinek baljóslatai beteljesednek.

Az iszlám újjáéledő erői élére hónapokon belül egy Núr ad-Dínnél is veszélyesebb, Sírkúhnál körmönfontabb és Zanginál vérengzőbb vezér került. Ez az ember a frankoknak általában, a templomosoknak pedig különösen sok bajt fog majd okozni, többet, mint amit a hét évtizedes megszállás alatt bármikor el kellett szenvedniük. Csodálói „az egyik nagy hőst” látták benne, aki „lélekben hatalmas, vitézségben rettenthetetlen és szilárdan kitartó, akit semmi sem riaszthat vissza”.{260} Akiknek pedig el kellett viselniük ádáz dühét, azoknak „Isten haragjának pálcája” volt, akit azért küldött, hogy „tönkretegye és elpusztítsa a megátalkodottakat”.{261}

Úgy hívták, hogy Szaladin.