Türoszi Vilmos beszámolója szerint Szaladin seregével az erőd falai alá vonult, és „folyamatosan sűrű nyílzáport zúdított a védőkre, és ismételt támadásokkal zaklatta őket”.{293}  Ám ezt csak afféle erőpróbának szánta, amelynek néhány napon belül vége is szakadt. Ekkor ugyanis egy Mareuil-i Renier nevezetű templomos lovagnak egy, a még befejezetlen, porlepte bástyafal mögül kilőtt nyíllal sikerült halálosan megsebesítenie Szaladin egyik legmagasabb rangú emírjét. Ekkor Szaladin elvonult, ám nem maradt hosszú ideig távol.

Balduin tanácsosai fölismervén, hogy nem hagyhatják a végtelenségig Odóra meg a templomosaira az építési terület védelmét, Tiberiason keresztül sietve csapatokat vezényeltek vissza a gázlóhoz. A Bányászt övező területen áthaladva mindenütt a szultán serege által fölperzselt falvakból fölszálló füstöt láthatták: gyors cselekvésre volt tehát szükség.

Június 9-én a király lovassága elszakadt az őket kísérő gyalogosoktól. A sereg többi része előtt haladó lovasok szemben találták magukat Szaladin egyik fosztogató különítményével, és a rá következő összecsapásban föléjük kerekedtek. A latin lovagok több mérföldön keresztül üldözték a csapatuktól elmaradt zsákmányolókat, ám rövid időn belül magával Szaladinnal futottak össze, aki egy jóval népesebb sereget vezetett. És ekkor a szerencse kereke megfordult: rövid ideig tartó ellenállási kísérlet után most a latinok eredtek futásnak, hogy bőrüket mentsék. Sokan a hegyek között szóródtak széjjel, mások a közeli Beaufort várában kerestek menedéket. A sereget vezető IV. Balduint személyi testőrsége biztonságos helyre menekítette, ám mintegy 270 keresztény lovas fogságba esett. És a templomosok legnagyobb szerencsétlenségére közöttük volt mesterük, Saint-Amand-i Odo is.

Odo már korábban is megismerte a börtönéletet, amikor még Núr ad-Dín idejében Blancfort-i Bernáttal együtt volt lakat alatt. Türoszi Vilmos őt különös megvetésével sújtotta, és szándékosan kiforgatva Jób könyvét, „álnok, gonosz dölyfös, fennhéjázó emberként” jellemezte, „akinek orrában a düh lehelete van”.{294}  Anélkül, hogy kitért volna Odo hibáinak a részletezésére, Vilmos őt hibáztatta a megfutamodásért, és azt állította, hogy „sokan írták az ő számlájára a vereséget és e katasztrófa soha nem múló szégyenét”.{295}  Valójában aligha lehetett mindenért Odót tenni felelőssé. Ibn al-Athír följegyezte, hogy a Jákob gázlójánál mások mellett „a király után a legmagasabb rangú frankot”, Ibelini Baliant, valamint Galileai Hugót, Tiberias urát, az ispotályosok mesterét „és más egyéb hírhedt lovagokat és despotákat” is fogságba ejtettek. A foglyokat, amint Szaladin elvonult a harcmezőről, Bányászba vitték, ahol ettől a naptól kezdve közülük sokan hosszú időt töltöttek nyomorúságban, várva, hogy kiváltsák őket.

Saint-Amand-i Odo ekkor szippanthatott utoljára a szabadság levegőjéből. „Egy éven belül egy nyomorúságos tömlöc rabjaként halt meg anélkül, hogy bárki is meggyászolta volna” – jegyezte föl Türoszi Vilmos. A perzsa tudós, Imád ad-Dín még kevesebb rokonszenvet tanúsított iránta: „a templáriusok mestere a börtöncellából a poklok tömlöcébe szállt alá”.{296}  A rend utóbb egy fogságban tartott muszlim vezetőért cserébe kikérte Odo tetemét. A templomosok nyolcadik mestere tehát szomorú sorsra jutott.

Imád ad-Dín följegyezte, mit mondott Szaladin először, amikor megtudta, hogy a Jákob gázlójánál várat építenek. Maguk a szavak inkább tűnnek irodalmi fikciónak, mint pontosan idézett beszédnek, ám igen szemléletesen jellemzik a háborúzó hadúr gyakorlatias hozzáállását:

Azoknak, akik elmondták neki, hogy a vár amint befejezik, vigyázni fogja a muszlim határ gyönge pontjait, és így a biztonságos közlekedést szerfölött megnehezíti, így válaszolt: „Hagyjuk, csak hadd végezzék be, azután majd odavonulunk, és az egészet földig romboljuk, úgy, hogy még nyoma sem marad.”{297}

1179 nyarának végén pontosan ennek a végrehajtásához fogott hozzá.

Szaladin serege augusztus 24-én, pénteken érkezett meg Bányászból, az ostromhoz szükséges felszerelésekkel együtt. Hoztak magukkal a várat súlyos kövekkel bombázó hajítógépeket, gerendák készítésére alkalmas farönköket, elegendő szőlővenyigét, amelyből az ostromgépek személyzetét a várból kilőtt nyilaktól védő pajzsot készíthettek.{298}  A kellékek közül a létrák, az ásó alkalmatosságok és a gyújtogatáshoz készen tartott tűz sem hiányoztak.

Mivel Szaladin tisztában volt azzal, hogy az erősítés egykettőre megérkezhet, úgy tervezte, hogy az ostrom egy hétnél tovább nem tarthat. Délután öt órakor kezdték meg a nagy erejű támadást az egyik fő várfal mellett emelkedő barbakán (vagyis a várkapu védelmére szolgáló torony) ellen. A hivatásos katonákhoz nagyszámú, gyülevész sereg csatlakozott az izgalmas élmény, a zsákmány, a dzsihád dicsősége, vagy mind a három reményében. Ahogyan Ibn al-Athír följegyezte:

Az ütközet ádáz és kegyetlen volt. Egy, a közönséges kísérők közül való, rongyos ingbe bújt támadónak sikerült magát a kapuvédő torony tetejére fölküzdeni. Csapatnyi társa mászott fürgén a nyomában. Őket követték a seregbeli katonák, akik aztán hatalmukba kerítették a barbakánt.{299}

Ekkorra már besötétedett, és az elfoglalt tornyot védő muszlim őrség fölkészült az esetleges ellentámadásra. A várkapuknál őrtüzeket gyújtottak, hogy senki ne tudjon észrevétlenül bejutni.

A vár belsejébe szorított templomosok úgy határoztak, hogy a több mint hét méter magas falak védelmében próbálnak meg kitartani, amíg a felmentő csapatok megérkeznek. Sem élelemben, sem fegyverekben nem szenvedtek hiányt, így szükség esetén több héten át is kitarthattak. Berendezkedtek tehát a kivárásra, miközben az ostromgépek kőlövedékei hatalmas robajjal csapódtak be körülöttük. Ehhez kis idő múlva egy másik – ugyancsak félelemkeltő – nesz társult: az aleppói árkászok ásói keltette zaj, akik alagutat kezdtek vájni az egyetlen nagy vártorony alá, hogy az beomoljon.

Kétnapi munka árán sikerült is nekik a föld alatt egy körülbelül húsz méter hosszú és 2,5 méter széles alagutat kiásniuk, amit elegendőnek tartottak a torony leomlasztásához. Hozzákezdtek tehát a támfák felgyújtásához, ám semmi sem történt: a hatalmas torony továbbra is rendületlenül állt a helyén. Hétfő hajnalban Szaladin minden szabad emberét az aknába vezényelte, hogy eloltsák a tüzet: minden aknába öntött vödör vízért egy dinár járt.

Kedden üzenet érkezett, mely szerint a felmentő sereg elindult. A kutyaszorítóba került templomosoknak már csak néhány napot kellett várniuk ahhoz, hogy az ostromlókat elűzzék a vár alól.

Szaladin is jól tudta, hogy sürgeti az idő, ezért az árkászokat visszaküldte a kiégett aknába, hogy nagy sietve tovább ássanak. Még két napon át dolgoztak, szélesítve, mélyítve az alagutat a torony alatt. Szerda éjjel ismét tüzet gyújtottak benne, ez alkalommal olyan földmozgást idézve elő, amelyet a torony fala már nem bírt el. Amint csütörtök reggel a nap fölkelt, a fal egy része beomlott, amit kívül féktelen örömujjongás kísért.{300} A muszlimok föllelkesülten tódultak befelé. Balduin felmentő serege ekkor még mindig több órányi távolságban volt, és ami eddig egyszerű türelemjátéknak látszott, az most az utolsó összecsapássá változott át.

A beomlott fal mögött a templomosok fából meg egymásra rakott sátrakból torlaszokat emeltek. Amint a torony összeomlott, tűzforró légáram tört be a vár belsejébe mindent és mindenkit megperzselve, és sok helyütt olyan tüzet okozva, ami az egész erődítményben hatalmas pánikot keltett.{301}  Szaladin harcosai benyomultak, és a legtöbb értékesnek ítélt keresztényt foglyul ejtették, azonban a muszlim hitehagyottakat, meg a zsoldos íjászokat kegyetlenül lemészárolták.

Híven regulájuk szelleméhez, a templomosok nem adták magukat önként ellenségeik kezére. Szaladin kancellárja, al-Kádi al-Fádil (al-Qadi al-Fadil) a bagdadi szunnita kalifának írt, túlcirkalmazott stílusban fogalmazott levélben számolt be a lángban álló erőd romjai között vívott öngyilkos küzdelemről. Írásában az összeomló toronyból aláhulló „tűzcseppekről” szólt, és szabad folyást engedett az általa látott borzalmak megjelenítésének:

A sötétség bíbor árnyait hirtelen gránátalmaszín váltotta föl. […] Olybá tűnt, mintha a hajnal elűzte volna az éj sötétjét, és az égbolton a kelet és a nyugat színeitől elütő tüzek fényei villantak föl. […] Az izzó, perzselő légáram követ és embert egyaránt fölfalt, és a katasztrófa baljós siráma sikoltott föl, „Hozzád szólok, szomszéd! Hallgass ide!” […] És a hitetlenek azt kiáltozták, „Valóban, rettenetes dolog történt velünk!”.{302}

Ám al-Fádil levelét nem csupán költői hevület dagasztja. A templomos parancsnok utolsó pillanatait is följegyezte, amikor a lángokban álló lőréses oromzatot elfoglalták a benyomulók:

Az erődítmény parancsnoka tanúja volt a vár lerombolásának, valamint a barátait és bajtársait sújtó szerencsétlenségnek. Amikor őt is elérték a lángnyelvek, minden félelem nélkül egy tűztől izzó nyílásba vetette bele magát. És amint teste lassan elégett, máris egy másik tüzes kemencében [ti. a pokolban] találta magát.

Augusztus 30-án, egy csütörtöki délutánon vették birtokba a muszlimok a Jákob gázlója menti erődítményt. Romjai körül mindenütt nyilak, hadi szerszámok, és halottak kicsavart helyzetben fekvő tetemei hevertek, néhányan karddal fölhasított fejjel vagy lemetszett végtagokkal. A támadásból megmenekült lovakat meg öszvéreket a győztesek összeterelték, és – akárcsak a fegyvertárból származó ezer páncélinget – magukkal vitték. Sok holttestet temetetlenül hagytak elrohadni. De ami még ennél is rosszabb volt, hogy másokat balga módon a ciszternába vetettek, ezzel járványt idézve elő, amely rövidesen a szultán seregét is elérte. Miután az erődítményből minden mozdíthatót elvittek, Szaladin valóra váltotta korábban tett borzalmas ígéretét. Egészen októberig a térségben tartózkodott, amikor is „romba döntötte, és a földdel egyenlővé tette az erődítményt”.{303}

A montgisard-i vereségért tehát alaposan megfizettek. Az egyik korabeli muszlim szerző a Jákob gázlója menti erődítményt „a szerencsétlenség fészkének” nevezte el.{304}  A költő an-Nasv ibn Nafadha (al-Nashw ibn Nafadha) pedig e diadalittas sorokkal ujjongott:

A frankok megsemmisítése bíz nem sokat késett,

Most már csak a keresztjeiket kell porrá zúznunk.

Ha haláluk órája nem lett volna ily közeli,

Akkor nem építették volna meg a Siralmak Házát.{305}

Valamiféle okot keresve, aminek a vereséget tulajdoníthatná, Türoszi Vilmos a latinok általános bűnösségét nevezte meg. Az összeomlás leírását egy zsoltárokból vett idézettel zárta: „Az Isten pedig eltávozék tőlük” – írta kétségbeesetten.{306}

És egy ideig úgy látszott, igazat beszél.