13
 
Sehol nincsenek szegénységben

Geoffrey Fitz Stephen új könyve nagyszerűen nézett ki. Csaknem száz pergamen lapból állt, amelyeket London egyik legkiválóbb könyvkötője vágott óvatosan körül és illesztett össze, miután gyöngéden két puha bőrrel bevont bükkfa tábla közé fűzte. A bőrt különösen csodálatos díszek – oroszlánok, gémek, madártestű és kígyófarkú mesebeli sárkányok, apró virágok és tekervényes rajzolatú levelek – ékesítették. Közöttük ült keresztbe tett lábbal, fején koronával és kezében hárfával a bibliai Dávid király. A könyvet fémkapcsok zárták le, és gerince aljából kis pergamenfül lógott ki, amelynél fogva Fitz Stephen könnyedén levehette a polcról, hogy klerikusi kézírással, szép egyenes sorokba rótt betűit tanulmányozza.

Amint egymás után átböngészte a sorokat, a rövidített latin textusból egy virágzó üzleti vállalkozás szívet melengető képe rajzolódott ki, amelynek legfőbb vezetői tisztségét Fitz Stephen töltötte be. E korántsem vaskos kötet, amely afféle magáncélra készült Domesday Book-ként{408} a földbirtokok nyilvántartását tartalmazta, elképzelhetetlenül nagy értéket képviselt. A legapróbb részletekig számba vette a templomosok birtokait Angliában, ahol Fitz Stephen viselte a rend mestere címét.{409}  A könyv oldalain átnézhette a felügyelete alá tartozó, nagy értékű tételek fölsorolását: urasági kastélyok és gazdaságok, juhtelepek és vízimalmok, templomok, piacok, erdők és vásárok, hosszan elnyúló birtokok és félreeső falvak, ahol több tucat ember dolgozott jobbágyként, akik aratás idején a kis földjük után a rendnek munkajáradékkal tartoztak. Mindeme javakat több mint fél évszázadon át gyűjtötték össze kegyes adományokból és sikeres üzleti tranzakciók révén. Az érdekeltségeik szétszórva helyezkedtek el Anglia-szerte, kezdve a Cornwall délnyugati sarkában fekvő Connertontól a távoli északkeleten, a Tees folyó torkolatában megbúvó Linthorpe-ig, ahol másfél évszázaddal korábban vikingek szálltak partra hosszú hadihajóikkal, a drakkarokkal. E két legtávolabbi pont között csaknem minden grófságban lehetett templomos birtokot találni. Ezek között akadt néhány igen pompás, mint például az essexi Cressingben fekvő nagy kiterjedésű uradalom, vagy a Bruerban (Lincolnshire) található gazdag preceptória, ahol a nagy, körhajós templomot tetszetős épületegyüttes övezte. Más ingatlanok bérlőknek kiadott közönséges városi lakóházak vagy átlagos szántóföldek voltak. E birtokok jelentette hatalom a tételek különbözőségében rejlett, az egészet tekintve pedig igazán nagyszerű és jól jövedelmező birodalomként üzemelt.

Amellett, hogy betöltötte az angliai templomosok mesterének tisztét, Fitz Stephen a legmagasabb körökbe tartozó, kiváló kapcsolatokkal rendelkező arisztokrata is volt, aki püspököket és apátokat, hercegeket és királyokat számíthatott a barátai közé. Rendbeli tisztségét hozzávetőleg 1180-tól, II. Henrik uralkodásának végétől viselte, és a rend angliai provinciája az ő több mint egy évtizedig tartó irányítása alatt vált komoly és jelentős tényezővé. A királyságban már két nemzedéken keresztül álltak fenn a templomos rendházak, amelyekben a testvérek jótevőik és a Keleten harcoló társaikért imádkoztak és dolgoztak. Fitz Stephen vezetése alatt azonban az angol templomosok megerősítették különleges státusukat, mint afféle kiváltságos rend, amelynek szolgálatait a királyi hatalom nélkülözhetetlennek tartotta.

A Templom lovagjai csaknem Payens-i Hugó 1120-as években tett látogatása óta vettek részt valamilyen módon a királyság fontos ügyeiben. Az anarchia koraként számon tartott polgárháború alatt mindkét szemben álló fél kereste a templomosok pártfogását. 1153-ban, amikor a koronát a leendő II. Henriknek ítélő megállapodással véget vetettek az anarchia korának, az aláírásnál hivatalos tanúként egy Oto nevezetű templomos lovag (minden bizonnyal a mester) is megjelent. Henrik regnálása idején a templomosok tagjait foglalkoztatták a királyi udvarban, ahol diplomáciai feladatokat láttak el: e szerepben ugyanis – a rend nemzetek fölötti jellegéből adódóan – bizonyos fokú semlegességet és kölcsönös elfogadottságot élveztek. Amikor például Henrik bonyolult házassági ügyletet ütött nyélbe egyik leánya és VII. Lajos francia király fia között, három templomos lovag intézte a gyermekmenyasszony hozományának részét képező várak átadását. 1164-ben, amikor Henrik összeveszett az erőszakos természetű canterburyi érsekkel, Becket Tamással, az akkori angol templomos mester, Hastingsi Richárd közvetített kettejük között. Amikor Henrik dühös kifakadásának következtében 1170 decemberében Becketet a canterburyi székesegyház oltára előtt meggyilkolták, és a királynak vezeklésül nagy összegű büntetést kellett fizetnie, ezt a templomosoknál helyezte letétbe, és a rend a pénzt keletre küldte, hogy a hattíni hadjáratot támogassák belőle. Alamizsnásának – vagyis a szegényeknek szánt királyi adományok szétosztása fölött őrködő hivatalnokának – Henrik egy templomost, Roger testvért tett meg. Példáját bárói – egyebek mellett William Marshal – is követték, aki ugyancsak egy testvért nevezett ki alamizsnásául, majd 1219-ben a halálos ágyán templomos fogadalmat tett.{410}  Az angliai templomos mesterek – Hastingsi Richárdhoz és Geoffrey Fitz Stephenhez hasonlóan – jómódú családokból származtak, akiknek fiai általában a királyi udvarban láttak el különféle szolgálatokat. Az uralkodó számára végzett tevékenység révén a rend a közélet szem előtt lévő és megbízható tényezőjévé vált.

Fitz Stephen a rendet a fényűző londoni központból igazgatta, melynek pompája az angol templomosok által élvezett megbecsülést, illetve az ennek köszönhetően fölhalmozott gazdagságot is jelképezte. Eredetileg a londoni City vastag fallal körülvett, négyzetmérföldnyi területétől északnyugatra elterülő külvárosban, Holbornban található „Old” Temple-ben telepedtek meg. 1161-ben ezt az értékes ingatlant eladták a lincolni püspöknek, és a templomosok központi rendháza mintegy fél mérfölddel délebbre költözött, ahol a testvérek a Fleet Street egyik divatos helyén fölépítették a „New” Temple-et. Itt közel kerültek a Temze forgalmas vízi útjához, amely a Cityből való vagy a Citybe tartó utazás leggyorsabb módját kínálta. Ami a szárazföldi megközelítést illeti, a New Temple közvetlenül azon főút mentén állt, amely a City kereskedelmi központját kötötte össze Westminsterrel, ahol a palota az égbe nyúló apátsággal egyetemben a királyhoz és a valláshoz kapcsolódó ügyek intézésének központja volt.

Fitz Stephen elődje nagy méretű rendházat építtetett, különféle termekkel az ott élő testvérek számára, amelyhez istállók, temető és gyümölcsös is tartozott. Az egészet földből-kőből emelt fal övezte, és az ingatlan közepén egy caeni kőből rakott, körhajós templom állt – ezt a Normandiában bányászott mészkövet egész Észak-Európában a legkiválóbb építőanyagnak tartották, amelyhez pénzért csak hozzá lehetjutni. Így aztán a New Temple templom kör alakú hajója szinte ragyogott a napfényben. Építészeti szempontból egyszerre felelt meg a vallásos áhítat és a célszerűség szempontjainak: alakja szándékosan a jeruzsálemi Szent Sír-templomot idézte, emlékeztetőül a templomosok keresztes missziójára, valamint – némi burkolt dicsekvő célzásként – a rend gazdagságára és nemzetközi szerepére. Ezenfölül a többi szentéllyel összevetve is megállta a helyét. Ugyanis amikor a rend tagjai a New Temple-beli kerek templomukat építették, az ispotályosok hasonlóképpen egy kerek szentélyt emeltek a London északnyugati felében fekvő clerkenwelli központjukban.{411}

1185-öt sikeres esztendőként tartották számon az új székhelyükön berendezkedő templomosok. Először is, Fitz Stephen ekkor fogott neki a templomos javak összeírásának: megbízottai egymás után küldözgették jelentéseiket az ország minden részében elvégzett szorgalmas vizsgálódásaikról New Temple-be, hogy azután alapos rostálást, válogatást követően belekerüljenek a mester szépen díszített nyilvántartási könyvébe. Ráadásul még a jeruzsálemi pátriárka, Heraclius is ekkor látogatott Angliába.{412} Heracliusnak – mint a világ egyik legmagasabb rangú egyházi méltósága – már pusztán a londoni jelenléte is valóságos csodaszámba ment. Jóllehet még az ő meggyőzőképessége sem bizonyult elegendőnek ahhoz, hogy II. Henriket a jeruzsálemi trón elfoglalására rávegye, mindazonáltal Heraclius a New Temple-beli kerek templom fölszentelésével hatékonyan közreműködött a rend angliai ágának fölvirágoztatásában. A megtiszteltetés csak akkor lehetett volna még ennél is nagyobb, ha maga a pápa jön el Rómából, hogy áldását adja.

Végül pedig II. Henrik 1185-ben kezdte szinte kincstárként kezelni a New Temple-t, amikor bizalmával – akárcsak egy bankot – a rendet tüntette ki. Pénzt, ékszert, értékes csecsebecséket helyezett letétbe a Fleet Streeten mintegy páncélszekrénynek használva a rend központját, amely e szerepkörében kiegészítette a hozzá közel fekvő királyi erődítményeket, mint például a néhány mérföldnyire keletre magasodó londoni Towert. A templomosok építményeinek biztonsága kedvező benyomást tett Henrikre, aki bizonyára azt is nagyra értékelte, hogy a rend Anglia csaknem mindegyik grófságában, valamint Európa fontosabb országaiban is jelen volt. II. Henrik egész uralkodása alatt kiemelt figyelmet szentelt a kormányzás központosításának, és akaratát, valamint pénzügyi politikáját a királyi seriffek – főispánok – országa legtávolabbi zugaiban is érvényre juttatták. Döntése, melynek értelmében a templomos rendet nevezte ki bankjának, arra enged következtetni, hogy lehetőséget látott bennük, mint egy kiterjedt kapcsolatokkal rendelkező testületben, amely segíthet neki küldetése megvalósításában.

1188-ban, miután eljutott hozzá a hattíni események híre, Henrik megbízta a templomosokat, hogy segítsenek a Szaladin-tizednek nevezett dézsma begyűjtésében: ez az adó az új keresztes hadjárat támogatását célzó rendkívüli alapok előteremtését szolgálta. Az üggyel teljes mértékben azonosuló, és az egész Angliára kiterjedő infrastruktúrával rendelkező templomosok a legjobb helyzetben voltak ahhoz, hogy ezt a pénzt összegyűjtsék, ezért Henrik a feladattal őket bízta meg. Fitz Stephen az egyik lelkiismeretlen testvért, Ogerstani Gilbert megfegyelmezni kényszerült, akit azon kaptak rajta, hogy a saját hasznára csapolta meg a begyűjtött adót, áthágva ezzel a szigorú templomos szabályokat, amelyek szerint a testvéreknek semmiféle személyes vagyonuk nem lehetett. Ettől a kis incidenstől eltekintve a közreműködésüket minden bizonnyal sikeresnek ítélték, hiszen ahogy múltak az évek, és Henrik koronája az utódaira szállt, a templomosoknak elismerésből és királyi kegyből mind több és több jutott.

II. Henrik fia, Oroszlánszívű Richárd jelentős szerepet játszott abban, hogy a templomosok, mint katonai testület újjáéledhetett a Szentföldön. Ám saját királyságában is sokat tett a rendért: a trónra kerülése és az Akkonba való elutazása között eltelt néhány rövid hónap alatt Richárd okleveleket bocsátott ki, melyek elismerték, szentesítették és hivatalosan szavatolták a templáriusok Angliában és Walesben fekvő birtokainak tulajdonjogait, és mentességet adott nekik az angliai földbirtokosokra kirótt összes királyi adó megfizetése alól. De nem csupán a helyi közösségekre kivetett, a törvényesség és a rend fönntartását, vagy az utak és hidak javítását, illetve a királyi várak helyőrségének ellátását biztosító szokásos adók lerovása alól kaptak fölmentést, hanem még egy (háromnegyed fonttal vagy 160 pennyvel egyenértékű) ezüstmárka elnevezésű (mark of silver) külön juttatásban is részesültek, amelyet minden angliai seriff köteles volt évente fizetni a rendnek.{413}  Az uralkodó olyan nagyra becsülte őket, hogy késznek mutatkozott arra, hogy a templomosoknak csaknem teljes mentességet biztosítson a kormányzással, valamint az adózással kapcsolatos szokásos terhek alól.

Miután németországi fogságából visszatért Angliába, Richárd uralkodásának legnagyobb részét azzal töltötte, hogy a normandiai, anjoui és aquitániai birtokaiért hadakozott Fülöp Ágosttal. 1199-ben váratlanul és megrendítő módon érte utol a halál, mikor is a limousini Châlus-Chabrol vár ostrománál egy számszeríjból kilőtt nyíl megsebezte, majd vérmérgezést kapott. Ám a templomosok és az angol királyok közötti jó viszony Richárd balszerencsés és általános megvetésnek örvendő öccse és utóda, János király alatt sem romlott meg. A templáriusok ugyanis azon kevés nagy hatalmú csoportok közé tartoztak, amelyeket János nem sértett meg vagy idegenített el magától. Gyakran kölcsönzött tőlük pénzt, és számos nagy ünnepet – többek között a húsvétot – a New Temple-ben töltötte. Több mint öt esztendőn át élvezte a templomosok támogatását, amikor épp a pápával perlekedett és Anglia egyházi tilalom alá került, és amikor 1215 júniusában János rákényszerült a szabadságjogokat garantáló híres oklevél, a Magna Charta aláírására. Az angliai rend mestere, Eymeric testvér a hivatalos tanúk között szerepelt, és a nevét illő módon a charta lepecsételését tanúsító érsekek, püspökök és apátok mögött, illetve a világi főurak neve előtt tüntették föl.{414}

A Plantagenet királyok és a Templom lovagjai között fönnálló szívélyes viszonyt nem mindenki szemlélte elragadtatással. Geoffrey Fitz Stephen kortársa, a II. Henrik udvarához tartozó krónikaíró, bizonyos Walter Map De Nugis Curialium (Az udvaroncok haszontalanságáról) című, terjedelmes munkájának több oldalát a templomosok bemutatásának szentelte. Map ismerte a templomos rend Payens-i Hugó által kezdeményezett megalakulását, akit kelletlen elismeréssel olyan férfiként jellemzett, mint aki „nem gyáva”, „az igazságért lelkesen küzdő” lovag, aki szervezetének „önmegtartóztatást és józanságot” írt elő.{415}  Map nem tagadta, hogy „királyok és fejedelmek ráébredtek arra, hogy a templomos rend magasztos célt követ, életvitele pedig tiszteletre méltó”, és azt is elismerte, hogy a templomosok „pápák és pátriárkák támogatásával […] a kereszténység védelmezőiként” mély megbecsülést szereztek maguknak, és „mérhetetlen gazdagsággal […] halmozták el őket”.{416}  Ám továbbra is kételyeket táplált irántuk. Mégpedig azért, mert miközben állandóan úton volt a királyi udvarral Angliában, Normandia, Maine és Poitou tartományokban, mindenütt templomos birtokokat, épülő és szépülő templomos rendházakat láthatott.

„Jeruzsálemen kívül sehol nincsenek szegénységben” – jegyezte föl Map. Meglehet, arra gondolt, hogy a templomos tisztségviselők mindenütt jelen voltak: a Plantagenet-birtokokon éppúgy, mint az aquitániai meg a normandiai hercegségekben a tartományi kommendátorok révén, akiknek a befolyása fölöslegessé tette a különböző birtokok között húzódó képzeletbeli határokat. II. Henrik egész életében azért harcolt, hogy a hagyományosan ellenséges Gascogne-t, Anjout és Bretagne-t – amelyek mindegyike más és más kormányzási hagyományokkal és történelmi kötöttségekkel rendelkezett – uralma alá hajtsa, márpedig e három tartományt most egyetlen templomos mester (az aquitániai) igazgatta, aki minden látszólagos ellentmondás vagy nehézség nélkül sáfárkodott az erőforrásokkal: alamizsnát gyűjtött, beszedte a bérleti díjakat és a magánadókat.{417} De Mapnek személyes okai is lehettek a bizalmatlanságra. A herefordshire-i Garwayben – nem messze a walesi határ mellett fekvő születési helyétől– található nagy templomos rendház a Szent Sír-templomot utánzó, kerek hajóval épült, és az egész komplexum fönntartásául kétezer angol holdnyi bőven termő, a walesi határ mentén elterülő földbirtok szolgált.{418} Ez valóban messze esett az ideális ciszterci stílusú szegénységtől, amely mellett a rend kezdetben elkötelezte magát.

Map az új lovagság ama belső ellentmondása miatt is berzenkedett, amely szerint a rendhez csatlakozó férfiak „azért ragadnak kardot, hogy a kereszténységet oltalmazzák, holott Péternek tilos volt Krisztus védelmére kelnie”. Valójában egész egyszerűen nem tudta elfogadni, hogy Jeruzsálem szent városát gyilkos lovagok védelmezzék. „Péter így megtanulta, hogy békét türelemmel kell teremteni: de hogy ezeknek [a templomosoknak] vajon ki tanította, hogy az erőt erőszakkal bírják le, azt nem tudom”.{419}

E véleményében Map nem maradt egyedül. Kortársa, a római pápai udvarban diplomáciai szolgálatot teljesítő Salisburyi János hasonlóképpen gondolkodott erről, miszerint a templomosok létének alapelve – a vallási fogadalommal fölesküdött harcos koncepciója – ellentétben áll a vallás szellemével. János kárhoztatta azt a tényt, hogy a templomosok nem tartoztak a helyi püspökök megfelelő hatalma alá, és azzal gyanúsította őket, hogy förtelmes bűnben élnek: „amikor késő éjjel egybegyűlnek odújukban, minekutána egész nap az erényről prédikáltak, balga módon éjszakai erőlködésben rázzák a csípőjüket” – írta.{420} A nagy műveltségű, poitoui cisztercita apát, Stellai Izsák a templomosokban szintén a ciszterci ideál megcsúfolását látta. Míg Clairvaux-i Szent Bernát az „új lovagságként” köszöntötte a templomosokat, addig Izsák különvéleményt jelentett be, és „új borzalomnak” bélyegezte őket.{421}

A templáriusok szerencséjére, e nézetet sem a pápa, sem a rendet támogató és szolgálatait igénybe vevő jelentős nyugati uralkodók egyike sem osztotta. A hatalmat gyakorlók nézete szerint a rend tagjai a hadi vitézséget szellemi kiválósággal és széles nemzetközi kapcsolatok kiépítésével párosították. Ezért aztán a templomosok III. Sándor 1159-ben történt megválasztását követően minden pápa belső köreiben jelen voltak, és a Szentatyát magánszférájában kamarásként szolgálták. III. Sándor a pénzügyeinek intézésére egy Bernardo és egy Francone nevezetű templomost alkalmazott annak a pénzügyi szakértelemnek az elismeréseképpen, amely a rendet híresé tette.{422}

Franciaországban és ennek vazallus államaiban a templomosok a királyi hatalomhoz ugyanolyan közel – ha nem közelebb – álltak. Keleten a francia uralkodó és a templomos vezetők közötti közvetlen kapcsolatok hosszú időre, egészen a második keresztes hadjáratig nyúltak vissza. A 12. század végére e viszony tovább mélyült, és a párizsi városfalakon kívül emelkedő Maison du Temple masszív épületegyüttesében megtelepedett testvérek az Ile de la Citén fekvő királyi palota gyakori látogatói voltak. 1202-ben a párizsi Temple-ban lakó testvért, bizonyos Haimard-t nevezték ki a korona kincstárnokának, amely rendelkezés mindkét fél számára előnyökkel járt. A templomosok már egy olyan hagyomány születésekor hatalmas tekintélyhez és politikai befolyáshoz jutottak, amelynek kibontakozása több mint egy évszázadig fog majd tartani. Európán belül Franciaországban alakult ki a legmodernebb könyvelési rendszer, amely a király összes bevételeit és kiadásait egyetlen könyvsorozatban összesítette, ekképpen a szomszédos országokban sehol nem látható szinten tette lehetővé a gondos ellenőrzést és vagyonkezelést.{423}  A francia királynak a templomosok iránt táplált nagymértékű bizalmát az alattvalói is osztották. A férfiak és nők szerte az országban igénybe vették a templáriusok szakértelmét, ha kölcsönfölvételről, vagyontárgyak, oklevelek, szerződések és testamentumok megőrzéséről volt szó, illetve ha nagy távolságra kellett eljuttatni egy-egy összeget.

Ahogy a rend egyre híresebbé, megbecsültebbé és mind a királynak, mind az országnak egyre hasznosabbá vált, úgy gyarapodtak a javai, ám ez senkinek nem okozott meglepetést. A földközi-tengeri Marseille kikötőjében nagy hasznot hozó dokkot építettek, ahol a templomosok hajói 1216-tól kedvezményes feltételekkel, vámmentesen és korlátozás nélkül juthattak kikötőhelyhez. Ezek a hajók látták el keleti testvéreiket lóval, fegyverrel, pénzzel és minden egyéb szükséges dologgal, de a Szentföldre igyekvő zarándokok meg kereskedők szállításából is hasznot húztak. A marseille-i templomosok azért kínálhatták ezen értékes szolgáltatásukat, mert a rend úgy döntött: ahelyett, hogy a földközi-tengeri szállítmányozást hagyományosan uraló velencei, genovai vagy egyéb itáliai tengerészvárosok hajósgazdáihoz fordulna, inkább maga szereli föl és üzemelteti vízi járműveit.

A templomos birtokokkal és rendházakkal mindenütt lehetett találkozni Normandia északi részétől egészen a Pireneusokig. Különösen gyakoriak voltak ezek a hagyományos központjukban, Champagne-ban, ahol az egymást követő grófok rendkívül nagy szabadságot engedtek a testvéreknek érdekeltségeik kiépítésében. Feljogosították őket mindennemű tulajdon és cím birtoklására a teljeskörű földesúri jogokat kivéve. A forgalmas kereskedővárosokban – mint például Provins-ben – a templomosok több házat is a magukénak mondhattak, és a helyi vállalkozásokra – mészárszékekre vagy a bőrfeldolgozó cserzőműhelyekre – súlyos adókat vetettek ki. A gyapjúkészítés és -szövés területén is szereztek maguknak részesedést, díjat szedtek a malom- és kemencehasználatért, valamint a halászati jogértjáró összeg is őket illette; a borosgazdáknak szőlőskertet adtak bérbe, és a városközpontban még néhány gyümölcsárusító bódét is fönntartottak. A saját kezelésben levő földjeiken szőlőt és gabonát termeltek.{424}  A rend egész Franciaország területén szedett bérleti díjakat és vámilletékeket, és a saját földjeiken megérett gyümölcs révén is haszonhoz jutott. Ekkor már igen jelentős feudális uraknak számítottak, akiknek földjein ezerszámra éltek férfiak és nők a szolgalét különböző formáiban, vagy úgy, hogy a régi szokásnak megfelelően évente bizonyos számú napot kötelező le kellett dolgozniuk, vagy a bérleti díj fejében meghatározott számú, illetve mennyiségű marhát, baromfit, terményt, tojást szolgáltattak be.

Az egész keresztény Nyugaton hasonló állapotok uralkodtak. Itáliában a templáriusok gyors iramban egészen Szicíliáig terjesztették ki jelenlétüket: Messinában és végig az egész szigeten jelentős preceptóriákkal rendelkeztek. Aragóniában – ahol hosszú történetük egészen I. Alfonz uralmáig nyúlt vissza – a rendnek a fényűző udvarházak, szőlőskertek és olajfaligetek mellett nagyszámú lakó- és kereskedelmi ingatlan volt a birtokában. Az Észak-Aragóniában fekvő huescai templomos rendház számadáskönyve megőrizte azokat az ügyleteket, amelyek révén a templomosok gyümölcs- és szőlőskerteket, boltokat és lakóházakat vásároltak. Gyakran jutottak kegyes adományokhoz, és ezek alkalmanként a keresztény bűnbánók akár minden meglévő vagyontárgyát felölelték, akik kijelentették, hogy „a pokol kínjaitól való félelmükben adományoznak, mert a paradicsombéli gyönyörökben szeretnének részesülni”.{425}  A testvérek rendszeresen fohászkodtak az örökségüket rájuk hagyók lelki üdvéért, és minél gazdagabb volt az adomány, annál több volt az imádság.

Akárcsak Franciaországban és Angliában, a spanyol királyságokban a megszerzett földdel és egyéb tulajdonnal a rend politikai jelentősége is növekedett. Aragóniában e folyamat 1213-ban érte el csúcspontját, amikor az új király, I. Jakab – miután atyja, II. Péter csatában elesett – ötéves korában trónra került. Az ifjú Jakabot előbb a pápa gondjaira bízták, aki azonban egyhamar a spanyolországi és provence-i templomos mestert, Montredoni Vilmost nevezte ki nevelőjéül. Jakabot – távol az apja életét követelő véres viszálykodástól – négy éven át biztonságban őrizték Monzón bevehetetlen templomos várába zárva: e dombtetőn emelkedő, vörös kőkockákból épített falakkal-tornyokkal védett, preceptóriát is magában rejtő masszív erődítményrendszer inkább valamiféle magáncélú városhoz hasonlított. Amikor betöltötte kilencedik életévét, Jakabot Zaragozában fokozatosan bevezették a kormányzás titkaiba, majd a templomosok – eleresztve a kezét – visszaengedték a nagyvilágba. Az ifjú király nem volt különösebben elragadtatva a templomosok felügyelete alatt töltött időszaktól, hiszen önéletrajzában azt írta, hogy amíg ő a rend várában tartózkodott, atyja földjeit „zsidóknak meg szaracénoknak” adták zálogba, akik igen rosszul sáfárkodtak velük. Fölidézte, hogy kilencévesen már nem akarta, hogy „továbbra is Monzónban tartsák, és nagyon szeretett volna már távozni onnan”.{426}  A rend azonban rendkívül fontos feladatot hajtott végre, hiszen nem egyébről volt szó, mint hogy egy uralkodó és egy királyság sorsát helyezték a kezükbe, és az a tény, hogy a későbbiek során Jakab a reconquista egyik legeredményesebb királyává lett, a templomosok társaságában töltött, egyéniségét alakító éveknek volt köszönhető.

I. Jakab felnőttként is szoros kapcsolatot tartott fönn a renddel, jóllehet az Angliában és Franciaországban tapasztalható nyílt kedvezéssel nem kényeztette őket. Hatvanhárom esztendeig tartó uralkodásának legnagyobb részét az Almohádok elleni küzdelem töltötte ki, és a király a nyugati hadszíntér egyik legkiemelkedőbb keresztes vezérének bizonyult, aki hadjáratai során nagyban támaszkodott mind a templomosokra, mind az ispotályosokra. 1229 és 1235 között a templomosok buzdítására és jelentős katonai segítségével elfoglalta Mallorca, Menorca és Ibiza szigetét AbuJahja félig független Almohád uralkodótól: a hatalmas hadászati vállalkozást, amelyben mindkét oldalról több ezer harcos vett részt, elhúzódó várostromok súlyosbították. Mallorca invázióját a templáriusok körülbelül száz lovaggal, számos szállítóhajóval és rengeteg stratégiai tanáccsal támogatták, amelynek fejében rész kaptak a hódításban segédkező számos csoport között szétosztott sziget területéből – jóllehet ez nem tette ki az 1143-ban, I. Alfonz, aragóniai király akaratának végrehajtásakor végül nekik odaígért rész egyötödét sem, amit most katonai hozzájárulásukkal szereztek vissza. Mindazonáltal az aragóniai templomosok továbbra is támogatták a királyt keresztény hódító háborújában, és amikor Jakab Valencia ellen indult, seregében egy kommendátor vezénylete alatt húsz templomos lovag szolgált. 1238-ban a király kiebrudalta a mórokat Valenciából, majd hozzáfogott a környező területek visszaszerzéséhez, hogy ott a fennhatósága alatt új királyságot létesítsen. A templomosokat megfelelő jutalomban részesítette (városi házat, kerteket és szántókat kaptak), noha ez megint alatta maradt az egyötödös küszöbértéknek,{427}  amelyre úgy vélték, joggal számíthatnak. Valencia meghódítása ugyanakkor felemás áldást jelentett a rend számára, hiszen a város 1244-ben történt bevételével Aragónia végleges határvonalat húzott a keresztény és az iszlám erők közé, csökkentve ezáltal a templomosok királyságbeli missziójának fontosságát. Bár néhány fontos erődítmény továbbra is a rend birtokában maradt, jelentőségük – a 12. századi csúcsponthoz viszonyítva – mindinkább csökkenni látszott. Ennek ellenére jelenlétük Aragóniában továbbra is sokkal inkább volt látható, mint másutt a spanyol királyságokban, például Kasztíliában és Leónban, ahol a kisebb, helyi katonai rendeket részesítették előnyben a nemzetek fölötti óriásokkal szemben, amelyek nevüket a jeruzsálemi Templomról és ispotályról kapták – ahová a vagyonuk is vándorolt.

A kereszténység számos uralkodója és hatalmassága között, akik a templáriusokat nagyra becsülték, igénybe vették szolgálataikat és immunisak maradtak a fullánkjukat nyújtogató késő 12. századi udvari szerzők és fennhéjázó apátok mérges csípéseivel szemben, kevés akadt, aki olyan erőteljesen támogatta volna őket, mint III. Ince pápa. A Lotario dei Conte di Segni néven napvilágot látott Incét negyvenedik születésnapja előtt, 1198. január 8-án választották meg pápának, és rendkívüli személyiségének minden energiájával egészen 1216-ban bekövetkezett haláláig uralta az egyházat. Kiemelkedő egyházi újító volt, és azon uralkodók ostora, akik – mint János angol király – a Szentszék autoritását nem tartották föltétlenül tiszteletben, egyúttal az Egyház Keleten folytatott harcos missziójának lelkes támogatója.

A keresztények nagy megkönnyebbülésére 1193. március 3-án hajnalban, két hétig tartó „epeláz” következtében elhunyt Szaladin. Ötvenöt vagy ötvenhat esztendőt élt, és bámulatos pályafutása alatt teljes mértékben fölforgatta Szíria és Egyiptom politikai viszonyait, megalapította saját Ajjúbbida-dinasztiáját, és évszázadokon át fennmaradó legendát teremtett. Szaladin életrajzírója, Ibn Saddád azt jegyezte le, hogy „a világot oly mértékben elborította a veszteség érzete, amit egyedül csak Isten volt képes megérteni”.{428}

Ezen érzés III. Incét teljesen elkerülte. Szaladin mindenki másnál több kárt okozott a keresztes mozgalomnak, és úgy távozott a másvilágra, hogy Jeruzsálemet fojtogató szorítása egy pillanatra sem enyhült, nem szolgáltatta vissza a Szent Kereszt becses ereklyéjét sem, amelyet azelőtt a Szent Sírnál őriztek, és valamikor a latin Egyház büszkeségének számított. Ince 1202–1204-ben elindította a negyedik keresztes hadjáratot, amely – kihasználva a szultán halála miatt az Ajjúbbidák körében bekövetkezett fölfordulást – Egyiptom felől akart Jeruzsálem ellen támadást intézni. Szaladin korábban regionális hűbérbirtokokra osztotta föl birodalmát, amelyeket rokonai kormányoztak: Szaladin legidősebb fia, al-Afdal a Damaszkusz körüli területek fölött uralkodott; második fia, al-Azíz Uthman Egyiptomot tartotta hatalmában, míg a harmadik fiú, az-Záhir Gázi Aleppót és Észak-Szíriát ellenőrizte. A szultán fivére, al-Ádil a transzjordániai Kerakban székelt. Szaladin halálakor e hatalommegosztás hosszú éveken át tartó küzdelmet indított el a főhatalom megszerzéséért.

Kihasználva az Ajjúbbidák birodalmában uralkodó átmeneti zűrzavart a negyedik keresztes hadjárat vezetői igyekeztek magukhoz ragadni a kezdeményezést. Ince szerencsétlenségére ez igencsak balul ütött ki, hiszen a Szentföldre induló európai sereg és a velencei hajóhad végül Konstantinápoly felé vette az útját, amelyet irgalmat nem ismerő mohósággal, könyörtelenül kifosztottak, majd a bizánci görög császár, III. Alexiosz Angelosz helyére a flandriai gróf személyében latin uralkodót ültettek, aki I. Baldvin néven foglalta el a császári trónt. E kellemetlen kudarc ellenére Incét továbbra is szenvedélyesen foglalkoztatta a keleti latin keresztények sorsa, és továbbra sem adta föl elképzelését, mely szerint még vissza lehet foglalni Jeruzsálemet. A keleti templomosokra úgy tekintett, mint akik a Szentföld első védelmi vonalát alkotják, a nyugati testvéreket pedig – a korabeli uralkodó osztállyal együtt – felbecsülhetetlen értékű vagyonkezelőknek és diplomatáknak tartotta.

III. Ince odaadó buzgalommal támogatta és védelmezte a rendet. Adószedőként templomos testvéreket alkalmazott, újabb és újabb kiváltságokat biztosított a rendnek, és pápai bulláiban ismételten megerősítette a rend általa már évtizedek óta élvezett általános jellegű védelmét. A katonai rendek tagjait „szilárd jellemű és megfontolt férfiakként” jellemezte, és az tanácsolta a szerencsétlenül induló negyedik keresztes hadjárat érdekében prédikáló papoknak, hogy mindig álljon mellettük egy templomos vagy ispotályos testvér.{429}  Pápasága idején többször is megújította a templomosok tizedszedési jogát, hasonlóképpen a más egyházi személyek által kivetett tized alóli mentességüket. Azon jogukban is megerősítette őket, hogy saját templomokat építhessenek, a többi kereszténynek pedig megtiltotta, hogy a testvéreknek bajt, javaikban kárt okozzanak, és arra buzdította a rendet, alaposan vizsgálják meg újoncaikat, nehogy a templomosok kollektív erkölcsi vértezetén repedés támadjon (Hattínt követően sürgető szükség mutatkozott új tagok iránt, amely már a toborzás terén minőségromlással fenyegetett). Az ügybe beavatkozva megsemmisítette az 1194-ben Sabléi Róbert mester helyére lépő spanyol Gilbert Erail ellen hozott kiközösítési ítéletet, és mindenkit egyházi átokkal fenyegetett, aki veszi a bátorságot, és nem engedelmeskedik a templomosok parancsainak. Mindez együtt a rend kiváltságainak és hatalmának jelentős mértékű megerősítését eredményezte, amely természetesen nem maradt észrevétlen.

A templomosok jól szemléltették Incének az ecclesia militansról, a küzdő egyházról alkotott elképzelését: mindig ott voltak, ahol a Krisztus ellenségeivel szemben vívott harchoz hozzáértő, tapasztalt katonákra mutatkozott igény. A maga részéről pedig a pápa legalább olyan jó pártfogónak bizonyult, mint bármelyik világi uralkodó, aki valamilyen célra és meghatározott ideig igénybe vette a rendet. Amikor III. Ince 1216-ban elhunyt, a templáriusok erősebbek, gazdagabbak voltak, és jobb kapcsolatokkal rendelkeztek, mint történelmük során bármikor. Való igaz, hogy tagjaik és bajtársaik többsége több ezer mérföld távolságra élt a szíriai és egyiptomi muszlimok ellen – a keleti testvérek részvételével – már csaknem egy évszázada viselt háború frontvonalától, és bizony Európában is csak elenyészően kevés volt azoknak a száma, akik az Almohádok ellen küzdöttek katonaként. Kevesen mondhatták el tehát magukról, hogy úgy élnek, ahogyan azt annak idején Payens-i Hugó és Clairvaux-i Szent Bernát elképzelte. Mindamellett valamilyen módon – akár finanszírozóként, akár tevékeny harcosként – mindegyikük részt vett a keresztes háborúkban. Miközben a templomosok katonai tevékenységük körét bankárkodással, jószágigazgatással és nemzetközi diplomáciával bővítették, a rend ritkán játszott olyan központi szerepet a keresztes mozgalomban, mint az Ince halálát közvetlenül követő években. Szaladin távozásával a Tengerentúlon a dolgok ismét mozgásba lendültek, és kirajzolódtak az Egyiptomra meg a Nílus-delta kereskedővárosaira fókuszáló ötödik keresztes hadjárat tervei. Nagyszabású vállalkozás körvonalazódott, amelyben az egész kereszténység területéről összegyűjtött sereget és katonai eszközöket az ellenséges területen, vízi és szárazföldi hadműveletek kombinálásával fogják majd bevetni. Mindehhez csak nagy adag buzgalom, hozzáértés és pénz szükségeltetett. És vajon ki lett volna alkalmasabb arra, hogy nekilásson a tervezésnek, a stratégia megvalósításának és végül a nagyszerű és új kaland sikeres véghezvitelének, mint a templomosok?