MYOMOTO
2066. JÚLIUS

A központi vezérlő kamráját kifosztották, megszentségtelenítették. Myomoto Tadashi mélységes döbbenettel nézte az üres acélbölcsőt. Nem tudta felfogni, a behatolók hogyan járhattak sikerrel a rengeteg biztonsági intézkedés ellenére. Évek megfeszített munkáját, számtalan átvirrasztott éjszaka gyümölcsét és technológiai áttörések sorozatát taposták a sárba ezek a vak, visszamaradott barbárok. Fowler és Harrington homlokán izzadságcseppek jelentek meg.

– Minden másodperccel, amíg nem üzemel, egyre jobban zilálódik szét a rendszer konzisztenciája! – pánikolt a férfi.

Myomoto tisztában volt ezzel, hiszen a Themisznek minden egyes pillanatban elképesztő mennyiségű adatot kellett volna befogadnia, több állam városaiból. A nem rögzített adatok olyan, egyre növekvő rést képeztek az adatfolytonosságban, amely egyre bizonytalanabbá tette a jövőben elkészítendő predikciókat.

– Mennyi ideje csatolták le Delphoit? – kérdezte Myomoto kimérten. Látta, hogy a rácsos padlón már nagyjából lecsöpögött a kiömlött tápfolyadék, de még látszódott a nedvesség.

– Több mint húsz perce!

– És a biohardverek? Lekapcsolták mindet? Vezérlő entitás nélkül sérülhetnek, és csak szórják kontrollálatlanul a jeleket a rendszerbe.

– Persze, lekapcsoltuk! – válaszolta Harrington. – Uram, úgy tűnik, ön tudta, hogy készül valami. Idejekorán kihozatta a kórházból Maroney-t. Akkor meg miért utazott el a városból? – A kérdés vádlón csengett.

– Ugyanezért. – Myomoto fél térdre ereszkedett, utazókabátjáról porpamacsok szálltak a levegőbe. A kamra padlójára fektette a kezében szorongatott, ezüst páncéltáskát. – Találkoztam egy kapcsolatommal a pittsburghi laborból.

– Pittsburgh? – ráncolta a szemöldökét Fowler. – Ahol az idegrendszer klónozást kutatják?

– Még a vezérigazgató is így tudta. Valójában az egy ideje mellékvágányon van. Az igazi kutatás a föld alatti laboratóriumokban zajlik. – Kicsatolta a táskát, és felnyitotta a fedelét. – Amikor eljöttem Japánból, nem üres kézzel érkeztem. Ennek köszönhető, hogy a pittsburghieknek nem a nulláról kellett kezdeniük a kutatást.

A táska szivacsozott belsejében egy méretes fecskendő hevert, amelyet Myomoto óvatosan kiemelt.

– Nanotechnológia – suttogta megilletődötten Harrington. Mindkét tudós megbabonázva nézte a fecskendőt.

– Kísérleti stádiumban van. A pittsburghiek célja az volt, hogy az innen átküldött adatok alapján Delphoi agyának a struktúráját vizsgálják, és olyan nanitokat alkossanak, amelyek képesek bárkinek az agyát Delphoiéhoz hasonlatosra alakítani. Így bármilyen emberi agy a Themisz központi vezérlőjévé válhat. Tudtam, hogy a lány sem élhet örökké, ezért időnként találkoztam az ottani kapcsolatommal, hogy átadja a legújabb prototípust, arra az esetre ha Delphoi-jal történne valami. Mint most.

Myomoto újra az acélbölcsőre pillantott. Már régen ki lehetett volna vágni Delphoi agyát, és előkezeletlen biohardvert csinálni belőle, de a rizikós rendszerleállítások számát elkerülendő meg akarták várni azt a pillanatot, amikor Amber készen áll. Így egy füst alatt eltávolíthatták és előkezelhették volna a lány idegrendszerét. Senki nem gondolt rá, hogy valaki ki akarja majd menteni, hiszen senki nem tudott a létezéséről sem.

Myomoto végigsimította a fejét, és kitapintotta a csatlakozókat. Jéghideg bizonyosság terjedt szét a testében. Tudta, ő az egyetlen, aki megoldhatja ezt a helyzetet. Tiszteletre méltó mestere mindig azt mondta: a tudományt semmi nem gátolhatja, nincsen szentebb cél, mint hogy egyszer saját tudásunknak hála megteremtsük a földi paradicsomot. Így az emberiség végre elnyerheti méltó helyét az univerzum panteonjában.

Myomoto ledobta a kabátját, majd kigombolta fehér köpenyét. Elérkezett az a pillanat, amikor neki kell meghoznia az áldozatot.

– Mit csinál, Mr. Tadashi? – kérdezte Harrington döbbenten. – Azt mondta, még tesztelés alatt áll.

– A vadonból összefogdosott ENV-knek hála az utóbbi időben jól haladtak a tesztek, de valóban nincsen még kész. Viszont központi vezérlő nélkül megsemmisül a Themisz – válaszolt a főmérnök. Az acélbölcsőhöz lépett, és a nyakához emelte az injekciós tűt. – Ezt a kockázatot nekem kell vállalnom. Megvan az esélye, hogy azonnal meghalok.

A két tudós összenézett, szemükben őszinte aggodalom tükröződött.

– Miért maga, Mr. Tadashi? – feszegette tovább Fowler. – Az előbb azt mondta, bárki alkalmas lehet rá.

– És hol talál perceken belül olyan embert, akinek megvannak a megfelelő koponyaaljzatai?

– Maga egy igazi hős – mondta Fowler rövid hallgatás után.

– Ostobaság. Csak azt teszem, amit muszáj.

Harrington szó nélkül elkezdte behelyezni Myomotónak az infúziókat, kicsatolta az acélbölcső bilincseit, hogy bármelyik pillanatban belefektethessék a főmérnököt.

– És Amber? – kérdezte Fowler. – Amber egy része még Delphoi tudatában volt. Vele mi lesz?

– Amber személyisége torzulni fog, de ez nem számít. Idővel betölti majd a neki szánt szerepet – válaszolta Myomoto, majd végigtekintett a két tudóson. – Kollégák, remélem, tudják, mit kell tenniük.

Mindketten bólintottak.

– Én leszek az új központi vezérlő! – Myomoto a nyaki ütőerébe döfte a tűt, és befecskendezte a nanitokat. Forróság áradt szét benne. Az átható fájdalom majd szétrepesztette a koponyáját. Látása elhomályosult, hallotta a saját hangját, ahogy üvölt a kíntól. Térde megroggyant. Mielőtt minden elsötétült volna, még érezte, hogy a kollégái megragadják a karját, és behelyezik a bölcsőbe.

A Themisz újraéledt.