DELPHOI
2059. SZEPTEMBER

Amikor elsötétedett a lakórészleg folyosója, a hely nyomasztóvá vált. A csend általában nem tartott sokáig. A lakókamrákból vergődés és zihálás szűrődött ki, a folyosóról a vécé felé siető léptek zaja, majd öklendezés.

A szűk lakókamrában csak egy ágy fért el és egy lehajtható műanyag asztal. Clayton javaslatára a kamrák hangszigetelő ajtaját nyitva tartották, hogy ha valaki nem tudná megnyomni a sziréna gombját, akkor még mindig kiabálhasson segítségért.

Delphoinak erős migrénje volt, de rég megtanulta, hogyan távozzon az üvegbolygó csendességébe, ha rátört a fájdalom. Olyan remek tanárai voltak, mint Chester Wright, a nyálukat csorgató lelenc fiúk és a bordélyház vendégei.

Épp elnehezült a szemhéja, amikor Clayton jelent meg az ajtóban, kezében egy műanyag tálcával és egy zseblámpával.

– Jó estét! – suttogta. – Felébresztettelek?

– Nem, még nem aludtam – ült fel a lány.

Clayton belépett a lakókamrába, és letelepedett mellé.

– Hogy vagy? Elmúlt már a migréned?

– Még egy kicsit érzem, de nem vészes.

– Elképeszt a kitartásod. Olyanok adták fel a tesztet, akik nálad sokkal erősebbnek tűntek, mégis, ők elmentek, te még itt vagy.

– Azért azt furcsállom, hogy Ronnie még csak el sem köszönt.

– Nem is értem, honnan merítesz ennyi akaraterőt.

– Sokkal rosszabbat is átéltem már. – Delphoinak eszébe jutott az első éjszaka a bordélyban. A pokoli fájdalom, amelyet Dr. Woodruff injekciója okozott, de még ez is semmiségnek tűnt ahhoz képest, amikor erőszakkal kitépték belőle Ambert. Gyorsan kirázta a fejéből az emlékeket.

– A kollégák azt mondták, ez a vékonyka, ijedt lány fog az elsők közt kiesni. Nagyobbat nem is tévedhettek volna. Hoztam neked vacsorát.

A férfi átadta a tálcát, amelyen sült csirke volt barna rizzsel és salátával, egy csokis sütemény és egy citromos üdítő. A tesztalanyok általában egyszerűbb ételt kaptak. Delphoi hálás volt, amiért különlegesnek érezhette magát. Mélyet szippantott az étel illatából.

– Köszönöm, hogy gondoltál rám, de hogyhogy itt vagy? – kérdezte Delphoi.

– Most éjszakai műszakra lettem beosztva.

– És szabad neked ilyet? Mármint, hogy kaját hozol nekem. Engedi ezt… hogy is hívják… a procedúra?

– Az AR-be azt rögzítettem, hogy ellenőrzöm, a tizenhármas tesztalany migrénje mérséklődött-e. És végül is megkérdeztem, nem?

Delphoi hálásan nézett a férfira.

– Még egyetlen férfi sem volt velem ilyen önzetlen.

– Még meg kéne néznem a huszonkettest is – pillantott az ajtó felé Clayton –, mert ő meg…

Ahogy visszafordult, elakadt a szava. Delphoi magához húzta és megcsókolta. A férfi engedett a kísértésnek, ajka enyhén szétnyílt, és átadta magát az érzésnek. Nyelvük huncut táncot járt, a lány teste valósággal izzott, ahogy odasimult a férfihoz. Sose csinált még ilyet önszántából, és sose gondolta volna, hogy egy csók lehet ennyire finom, pedig annyian csókolták már.

Átölelte a férfit, akinek az érintése nem taszító volt, hanem forró és bizsergető. Olyan hevesen tapadt Claytonhoz, hogy eldőltek az ágyon. A lányt majd szétvetette a szenvedély, elkezdte lehúzni a férfi egyenruhájának a cipzárját.

– Várj! Várj! – kapkodott levegőért Clayton. – A procedúra…

– Pszt! – tapasztotta a száját az ajkára Delphoi. – Senki nem fogja megtudni – suttogta két csók között.

Clayton becsukta a hangszigetelt ajtót. Gátlások nélkül estek egymásnak. Delphoi alig kapott levegőt az izgalomtól, szíve majd kiugrott a mellkasából. Lehúzta a férfi cipzárját, és ruhája alatt simogatta a testét, közben az ő öltözéke is lekerült. Élvezte, ahogy Clayton tenyere végigsimított meztelen bőrén, valósággal lángra gyújtotta az érzékeit. Amit a bordélyban színlelnie kellett, az most természetesen jött.

Teljesen elvesztette az időérzékét, úgy tűnt már órákon át kényeztetik egymást. Minden nyögése, minden sóhaja őszinte volt, és örömmel simogatta és csókolta a férfit. Egészen meglepődött, hogy amikor Clayton beléhatolt, nem fájdalom mart belé, hanem kéj öntötte el. Belekapaszkodott a férfi hátába, úgy húzta még mélyebben magába.

– Clayton! – suttogta a férfi a fülébe. – Én téged nagyon…

Ekkor Delphoi megpillantotta az alakot. Felsikoltott, és eltolta a férfit.

– Mi az?

Az ágy végében, az ajtónál egy kislány állt, vörös, copfba font hajjal, skót kockás ruhában és lila blúzban. Nem emberi szeme volt, két fekete gyöngy csillogott a félhomályban.

Amber!

– Mi az, Delphoi? Láttál valamit? – értetlenkedett a férfi.

– Én… csak…

– Minden rendben?

– Clayton kérlek, most menj el!

– Tessék?

– Ne haragudj rám, kérlek! De most menj el! – Delphoi finoman az ajtó felé tolta Claytont, majd becsukta mögötte.

Felkapcsolta a lámpát, és újra alaposan megnézte Ambert. Tényleg ő volt az. Mosolygósan és pirospozsgásan, ahogyan emlékezett rá. Szeme az üvegbolygó békességét tükrözte.

– Amber, úgy örülök, hogy megtaláltál!

– Nagyon hiányoztál, anyu!

Delphoi meg szerette volna ölelni kislányát, de a keze átsiklott a testén. Amber szomorúan lehajtotta a fejét.

– Sajnos még nem tudsz megérinteni, nincsen valódi testem. De itt vagyok veled.

– Hogyhogy nincs?

– Most is benned vagyok, de már nem a pocakodban, ahonnan ki tudnak venni. Már soha nem fognak tudni elszakítani minket egymástól!

– Csak én látlak és hallak?

– Igen.

– És mikor tudlak majd megölelni?

– Eljön majd az az idő is, anyuci. De addig is itt vagyunk egymásnak.

Delphoinak örömkönnyek patakzottak a szeméből, és szívét elöntötte a melegség. Végre kitört rettegéssel teli életéből, végre van, aki szeretettel csókolja, és most Amber is visszatért.

– Olyan boldog vagyok! – szipogta halkan.