YOLANDA

Yolanda felnyitotta implantátuma burkolatát, és teljesen lekapcsolta a beültetést. Vakon tapogatózott tovább. Egy-két alkalommal átesett egy felborult kukán, vagy megbotlott néhány lehullott téglában. Valahányszor egy sarokra ért, befordult, hogy minél jobban összezavarja az üldözőit. Igyekezett arrafelé haladni, amerről az út zajait hallotta.

Talált egy nyitott ajtót. Odabent porlepte, poshadt némaság fogadta. Többször nekiment az oszlopoknak meg a falnak, vagy belerúgott valami régi bútorba. Zúzódások tucatjait szedte össze, de ez nem állította meg. Újra az utcán találta magát.

Bizonytalan léptekkel futott a zajok felé. Gyomorszájon vágta egy éles szegély, talán egy konténer oldala, és kiszaladt a tüdejéből a levegő. Összegörnyedve sietett tovább. A lába megakadt egy padkában. Elesett, és fájdalom hasított a térdébe, beharapta az ajkát, hogy ne kiáltson fel.

Ekkor ütötte meg a fülét a léptek dobogása. Az üldözői közel voltak, de a rendőri helyszínelés zaja is egyre közelebbről hallatszott. Yolanda először arra gondolt, hogy segítségért kiált, de nem tette. Azt az ellenség is meghallaná. Azt kívánta, bárcsak tudná, milyen közel jár az utcához.

Ha csak egy pillanatra visszakapcsolnám… Nem! Azonnal tudni fogják, hol vagy!

A falhoz gördült. Gondolta, ha fekve marad, kisebb az esélye, hogy észrevegyék. A fal mentén kúszott tovább.

Egy vaspántokkal megerősített fa pinceajtóhoz ért, amelyen egy elrozsdásodott lakatot tapintott ki. Egy gyors rántással sikerült letépnie, majd résnyire nyitotta az ajtót, és bemászott.

Lebukdácsolt a rövid, poros lépcsőn. A pincehelyiséget lomok töltötték meg. Négykézláb mászva, mint egy állat, gyorsan felderítette a rejtekhelyét. Egy lánc akadt a kezébe, amelyet belülről rátekert az ajtó fogantyújára. Néhány zsák, pokróc és régi doboz között talált egy fekhelyet. Lerogyott, és azon imádkozott, hogy ne találják meg. Beletúrt a táskájába, és elővette az utolsó doboz BioPowert.

Ebben a pillanatban ez jelentette számára a túlélést.