DELPHOI
2059. JÚNIUS

Delphoi egyedül ücsörgött a szobájában. A hasát simogatta, és lágy hangon beszélt Amberhez, amikor berontott Ruby.

– Mennünk kell azonnal! – Megragadta Delphoi kezét, akinek annyi ideje sem volt, hogy belebújjon a papucsába, mezítláb botladozott a barátnője után.

Zachary ritkán bukkant fel a bordélyban az utóbbi időben. Amikor mégis, akkor Delphoinak sikerült elkerülnie. A két lány végigrohant az emeleti folyosón, de nem a főlépcső irányába. Tudták, ha Zach és az emberei fölfele jönnek, akkor ott fognak. Inkább az épület hátulja felé futottak. Egy privát táncszobába menekültek be. Elfüggönyözött, apró helyiség volt, ablak nélkül, egy tükörrel és vele szemben egy fotellel. Mivel csak kora délután volt, a hangulatfényeket még nem kapcsolták fel, Ruby a félhomályban tapogatózott.

– Mit csinálunk? Nagyon félek! – suttogta Delphoi.

– Azonnal el kell tűnnöd innen!

– De, Alison…

Ruby megtalálta a falikárpit mögé helyezett apró kapcsolót. A tükör elfordult, és egy kis dísztelen szoba tárult fel egy kameraállvánnyal. Mellette egy szűk lépcsősor vezetett lefelé.

– Ne törődj Alisonnal, csak gyere! – Ruby újra megfogta Delphoi kezét, és maga után húzta.

A sötét lépcsőn lassabban haladtak, de végül leértek egy kis öltözőszobába. Átvágtak a tükrök és a felakasztott ruhák közt, és kiértek a színpadterembe. Külön megrendelésre a lányok néha erotikus műsort is adtak. A helyiségből kétszárnyú ajtó nyílt az előtérbe, és egy oldalajtó a sötét földszinti folyosóra. Valahonnan kintről behallatszott Zachary üvöltözése.

Ruby pisszenni sem mert, és Delphoi érezte, hogy az idegességtől nyirkos a tenyere. Kirohantak az oldalajtón a földszinti folyosóra. A konyha felé indultak, onnan már ajtó nyílt az utcára. Senki sem állt az útjukba. A mosatlan edények szagától bűzölgő konyha ablakán átderengtek a város fényei.

– Ez az! Sikerülni fog! – suttogta Ruby. Ekkor szegfűszeg szaga csapta meg Delphoi orrát. A következő pillanatban úgy érezte, hogy kiszakad a karja. A szíve zakatolt, a vér úgy dübörgött a fülében, hogy majdnem megsüketült.

– Hova, hova? – bődült el Zachary.

Delphoi nyöszörögve vergődött a mexikói gépkarjának szorításában. Úgy érezte, a csontja ketté fog roppanni, mint egy száraz faág. A férfi letépte róla a hálóinget, mire láthatóvá vált kerek hasa és megduzzadt melle.

– Szóval igaz! Terhes vagy! Mi a szart kezdjek egy terhes kurvával?

Rubyban ekkor láthatóan elpattant valami. Üvöltve ugrott neki Zacharynak.

– Ereszd el, te mocskos állat!

A strici visszakézből lekevert neki egyet, és kirángatta Delphoit az előtérbe. Cream az egyik fotelben kuporgott, az arcán könnyek peregtek, a madam, Lady Blanchard próbálta vigasztalni. Mindketten riadtan nézték az eseményeket. A bikanyakú őrök ugrásra készen álltak a fal mentén, de még nem avatkoztak bele.

Zachary az egyik kisebb várószoba felé vonszolta Delphoit. Az ajtóban Doktor Woodruff várakozott, műtős maszkban, gumikesztyűben. Amikor Delphoi meglátta, hogyan rendezték be a várószobát, rettegés töltötte el. Úgy kapálózott, hogy a karja majd kiszakadt a vállból. Szívesen adta volna a fél karját, hogy megmeneküljön. Amikor látta, hogy erővel nem megy semmire, sírva kérlelte Zacharyt, hogy engedje el.

A szobában egy tálcára kikészítve orvosi eszközök sorakoztak, beljebb infúziótartó állványok és egy lábtartó kengyellel ellátott ágy látszott.

Izis és Alexis állta el az ajtót. Szikrázott a szemük, egész testtartásukból sütött az ellenségesség.

– Ilyet senkivel nem csinálhatsz, még akkor sem, ha csak egy prosti! – kiáltotta Izis.

– Az enyémek vagytok, és azt csinálok veletek, amit akarok! Örüljetek, hogy nektek jó dolgotok van! Kuss legyen!

– Hagyd abba, Zach! – könyörgött Alexis. – Nem lehetsz ilyen szörnyeteg! Kérlek, ne tedd!

– Fogd be a pofád, kicsi Lexis, mert ha én fogom be, rosszul jársz!

Ruby véres arccal támolygott be az előtérbe, de az egyik őr megállította. Zachary intésére az őrök elkapták és elrángatták a két másik lányt az útból. A strici betuszkolta Delphoit a rögtönzött műtőbe.

Alexisnek sikerült kiszabadítania az egyik kezét, és a fűzőjének rövidszoknyája alól, a harisnyatartóból előkapott egy apró pisztolyt. A markolattal orrba vágta az őt lefogó őrt, majd a fegyvert ráfogta Zacharyra.

– Baszd meg, Lexi! – szakadt ki Rubyból.

– Jézusom, Alexis, ne! – üvöltött Izis. Senki nem tudta, hogy Alexisnek pisztolya van, talán egy állandó vendégétől kaphatta.

– Elegem van a zsarnokságodból, te barom! Dögölj meg! – Alexis meghúzta a ravaszt, a pisztoly pedig hangos dördülésekkel ontotta magából a lövedékeket. A strici védekezően maga elé kapta a gépkarját, és a lövedékek gellert kaptak a protézis fémlapjain. A helyiségben mindenki a földre vetődött. Négy-öt lövés után Zachary kiütötte a lány kezéből a fegyvert. Alexisnek eltörhetett a csuklója, de kiáltani már nem tudott, mert a gépvégtag csípőfogócsőr-szerű fémujjai rászorultak a torkára. Zachary felemelte, és falhoz szegezte, a lába a levegőben kapálózott.

– Mit mondtam? Rosszul jársz, ha én fogom be a pofád!

Az acélujjak lassan összezáródtak. Alexistől csak fájdalmas hörgésre telt, és egyre erőtlenebbül csapkodta a fémkart. Mindenki elborzadva nézte, ahogy az állkapcsa ripityára törik, és véres fogak hullanak ki belőle. Zachary diadalmasan fordult vissza a lányok felé.

– Megértettétek végre, hogy az enyémek vagytok, és azt csinálok veletek, amit akarok?

Izis nem bírta nézni, elfordult, és nekinyomta az arcát a hideg padlónak. Delphoi dermedten kuporgott az ajtóban. Alexis torkába belemart az acél, a koponyája összeroppant, szeme kifordult az üregéből, orrából és szájából ömlött a vér. Még egyet rándult, aztán már csak ernyedten lógott. Zachary az élettelen testet a terem közepére hajította.

– Legyen ez figyelmeztetés minden kurvának, aki baszakodni akar velem!

Ruby döbbenten meredt a férfira és Alexis összetört testére. Aztán felpattant, és visszakézből lekevert egy hatalmas pofont Creamnek.

– Ugye tudod, hogy két élet szárad a lelkeden, te aljas kurva?

Zachary belépett a műtőbe, és becsukta maga után az ajtót.

Delphoi később nem sokra emlékezett abból, ami ezután történt. Az eleje még viszonylag tiszta volt. Minden erejével küzdeni próbált, de a két férfi leszíjazta az ágyra. Amikor Doktor Woodruff elővette az ijesztően zúgó gépeket, a fényes fémszerszámokat és apró üvegcséket, kezdett minden elhomályosulni. Miután megkapta az injekciókat, Delphoi fájdalmat nem érzett, de azt igen, hogy módszeresen beléhatolnak újra és újra. A ködös valóságból beszűrődött Zachary dühödt és Doktor Woodruff ijedt hangja, de amit igazán élesen hallott, az Amber könyörgése volt. Hosszasan kérlelte édesanyját, hogy mentse meg.

A hangja hirtelen némult el.

Utána Delphoi egy mélységesen mély, sötét kútba zuhant. A rátört érzések iszonyatától kábultan lebegett a semmiben. Arra tért magához, hogy valaki felkapcsolta az elsötétített műtő kislámpáját. Nem tudta, mennyi idő telt el. Az ágy legvégében kuporgott, egy szál köntösben, átkarolva a térdét, az arcára légzőmaszk tapadt. Nedves szeme meg-megrebbent, nagyokat sóhajtott. Még mindig Amber utolsó szavai visszhangoztak a fejében.

Ruby jött be. Aggódóan simogatta meg barátnője arcát, majd feltűnt neki az ágyon, a lábai közt vöröslő folt.

– Jesszusom! Jól vagy?

– Elvették tőlem! – suttogta Delphoi, alig hallhatóan. – Elvették Ambert.

– Én… nem tudtam, hogy már el is nevezted. – Ruby szeméből kibuggyantak a könnyek.

– Az én hibám, Ruby. Miért halogattam annyit? Cselekedni kellett volna. Egy élet múlt ezen, és én nem tettem semmit. Miért nem?

– Nem a te hibád! Ez egy gonosz és kegyetlen ember hibája, aki a pokolban fogja végezni!

– Már élt, érted? Már létezett, úgy igazából. Beszélt hozzám. Éreztem őt, itt magamban. – Delphoi a hasára tette a kezét, majd összerezzent a belényilalló fájdalomtól. Kinyújtotta a karját, mintha egy látomást akarna megérinteni. – Csak egy karnyújtásnyira volt attól, hogy világra jöjjön. Mindig csak erre vártam, hogy ő és én együtt legyünk.

Ruby az ajkába harapott, megfogta Delphoi kezét.

– Egyszer majd lesz egy másik babád, ígérem! Ő majd segít elfeledni ezeket a szörnyűségeket.

Delphoinak eszébe jutottak Zachary és Doktor Woodruff szavai. Lehajtotta a fejét, válla rángatózott a zokogástól, de már nem voltak könnyei.

– Nem lesz – suttogta. – Gondoskodtak róla.