DELPHOI
2057. DECEMBER

Delphoi egy hírműsort nézett, amelyben egy komoly hangú bemondó az észak-amerikai országokban bevezetett határszigorításokról és a kontinensen kívüli kereskedelemmel kapcsolatos korlátozásokról beszélt. A lány jóformán semmit sem csinált három éve, csak feküdt a szokott helyén, a díványon, különböző műsorokat bámult, vagy rendben tartotta a Raullal közös, félhomályos garzont. A lakás egy szűkös konyhából, egy fürdőszobából és még egy helyiségből állt, amely egyszerre töltötte be a nappali és a hálószoba szerepét. A lakás egyetlen ablaka, egy sötét, belső lépcsőházra nyílt. Ha kinyitották, sem jött be rajta fény, csak az emberek bűze. Raul azért vett egy FlexiPlex képernyőt, hogy Delphoinak legyen valami szórakozása.

Raul egy barátjával a kanapé másik végében ült, éppen valami frissen szerzett kütyüvel bíbelődtek.

– Cavazos nem nézi jó szemmel, ha az ő területén dolgoznak – mondta Glitch, a vézna, szőke fiú, miközben néhány kábelt dugott össze.

– Ugyan, honnan tudna róla? – vonta meg a vállát Raul.

– Én a helyedben vigyáznék. Szerintem szerezz egy puskát, vagy ilyesmi.

– Raul! – szólt bele aggódva Delphoi. – Ugye nem keveredtél bajba?

– Hagyjál már! Inkább nézd a műsorodat.

– Te könnyen beszélsz! – fakadt ki a lány. – Egész nap mászkálsz, azt se tudom, hova, mindenféle alakokkal üzletelsz, én viszont megfulladok itt.

Régebben legalább az épület tetejére kimentek. Körülöttük szürkén, komoran magasodtak a patronált családok százainak sivár életét elnyelő lakótömbök, de a lány arcát simogatta a füstszagú szél. Imádta az érzést.

– És mit akarsz? Kimenni az utcára? – Raul lemondóan megrázta a fejét. – Tudod, hogy más se kell, csak hogy elkapjanak a rendőrök. Egy igazoltatás, és véged, kitoloncolnak a városból. Tudod te, mi van odakint? – A lánynak eszébe jutottak Kiberkapitány kalandjai és a gyilkos pusztaság Gigaváros körül. – Én mondtam, hogy rakass be chipet, amikor még volt rá lehetőséged. Az árvaházban.

– Mi? Nem! Te azt mondtad, ne rakassak be!

– Azt állítod, hazudok? – Delphoi összerezzent a fiú hangjának fenyegető élétől. – Most így mit csináljak veled? Nem tudsz dolgozni, ki sem mozdulhatsz innét. Miért nem mész el, és rakatsz be egyet?

– De Raul, akkor mindig tudni fogják, hol vagyok! Nem akarom úgy végezni, mint az az ember, aki kiesett az ablakon!

– Mi? Ezt a baromságot ki mondta neki? – kérdezte a másik fiú.

– Á! – legyintett Raul lemondóan. – Csak reménytelenül ostoba. Még szerencse, hogy egyvalamire jó…

– Raul, ne csináld! – könyörgött Delphoi a könnyeivel küszködve.

Majd megszakadt a szíve, amikor a fiú ilyeneket mondott, talán pont azért, mert igaznak érzett minden szót. Raul általában már csak használta őt, és ha elpityeredett emiatt, akkor a fiú leült mellé, megsimogatta az arcát, elmagyarázta neki, hogy hálásnak kéne lennie. Már nem gondolta Rault Lord Ingeniumnak, sokkal inkább a zsarnok Csattanóagyarnak.

– Unom már ezt a hisztit. Nesze, hogy befogd és gyorsabban teljen az idő! – Raul odadobott egy kis tasak port és egy steril tűt a lánynak.

A lány egyből felélénkült, hiszen erre várt egész nap. Mindennap. A kanapé mellé húzott asztalon mindig ott voltak a szükséges eszközök. Elkezdte feloldani a port a vízben, közben a tűt kibontotta a csomagolásából, és behelyezte a szokott fecskendőjébe. Ahogy ügyködött, észrevette, hogy Glitch még mindig őt bámulja.

– Olyan szép lány vagy, miért teszed tönkre magad? – kérdezte, de Delphoi nem válaszolt. Nem tudott mit. Lesütötte a szemét, és folytatta az anyag előkészítését.

– Hagyjad! – szólta le Raul. – Függő. Inkább nézzük meg ezt a kódolót!

Igen, szánalmas drogfüggő vagyok, mert azzá tettél!

Delphoinak mindig eszébe jutott a nap, amikor kiderült, hogy Raul porral kereskedik. Az első adag előtt azt hazudta, hogy ebből nem lehet baj. Amíg Delphoi használható vénát keresett a karján, felidézte az első alkalmat.

Fokozatosan tört rá a mámorító érzés. Felbomlott a valóság szövete, hogy meleg paplanná változzon, ami óvón rásimul a testére. Csak egy igazi anya ölelte volna így magához. Delphoi teljesen ellazult, minden egyes porcikája cseppfolyóssá vált az édes ölelésben. Minden olyan biztonságos és egyszerű volt. Kisgyermekkora óta erre az érzésre várt. Lelke megtelt boldogsággal. Szertefoszlott a mosókonyha és Chester Wright emléke, darabokra hullott Leo Seal képe, lényegtelenné vált a sivár, félhomályos lakás. Mintha a rossz emberek és az igazságtalanság soha nem is létezett volna.

Akkor azt gondolta: Erről beszélt Vernice! Ez az én belső városom. Ezt kerestem!

Újra és újra át akarta élni ezt a csodálatos érzést, de az minden egyes alkalommal egyre haloványabb lett. Delphoi mostanra önmaga riasztó tükörképe volt: beesett arc, semmibe révedő tekintet, körülötte mély karikákkal, gondozatlan, megfakult fényű haj.

Belőtte magának a drogot.

– Ezt így talán el tudjuk passzolni – forgatta Raul a frissen szerzett kütyüt a kezében.

– Jó üzletet csinálunk! – válaszolt Glitch, majd a lányra mosolygott.

Delphoi szeme fennakadt. A világ elhomályosodott. Biztonságban volt, ahova a világ képei csak ritkán és ködös foltokban jutottak el.

Furcsa képek is megjelentek előtte: Glitchet látta mosolyogni közvetlen közelről, majd ahogy majomszerűen eltorzult arccal zihál. Ezekhez a megmagyarázhatatlan képzetekhez testi érzetek is társultak: nedvesség tapadt a nyakára, forróság öntötte el a bőrét, és mintha valami matatott volna a testében. Soha nem érzett még hasonlót a drog mámorában, de tökéletesen átadta magát az érzésnek.

Delphoi órák múltán tért magához. Odakint már lement a nap, bár ezt csak az ablakon túli sötétség mélyebb tónusaiból tudta megállapítani. A feje még kótyagos volt, és döbbenten vette észre, hogy kigombolt blúzban fekszik a kanapén. Gyorsan magára húzta a pokrócot. Ekkor érezte meg, hogy mennyire sajog a lába között.

– Raul, mit csináltál velem?

Glitch már eltűnt, biztosan régen hazament. Raul a kanapé másik végében ücsörgött, és egy köteg készpénzt számolgatott. Delphoit mindig megijesztette a pénz látványa. Hivatalosan már jó ideje nem létezett, mivel mindenki a profilokhoz kapcsolt bankszámlákról fizetett chipjének lehúzásával. Készpénzt csak nagyon kevés helyen alkalmaztak, ott is főleg az ENV-k miatt. A lánynak ezért mindig a zűrös ügyleteket jelentette.

– Én semmit. De te végre hasznossá tetted magad.

– Mi?!

Mielőtt Raul megmagyarázhatta volna, hangos robajjal beszakadt a bejárati ajtó, és emberek rontottak be a lakásba. Delphoi felsikoltott.

– Cavazos! – Raul üvöltve pattant fel, a pénz a padlóra hullott. A behatolók vezetője egy rosszarcú mexikói volt, nagydarab, félelmetes ember. Brutális fémekből álló jobb karjával behúzott egyet Raulnak, mire a fiú vérző arccal hanyatlott vissza a kanapéra.

– Ő az? – mutatott a mexikói a fájdalomtól nyöszörgő fiúra.

– Igen, ez Ramsey – válaszolta az egyik társa.

– Ide figyelj, kölyök! – A mexikói elővett egy vaskos csövű, ezüstös pisztolyt. – Zachary Cavazosszal senki nem szarozhat! Ha tőlem elveszel valamit, én is elveszek valamit tőled! Mostantól nekünk dolgozol!

– Dögölj meg, nem dolgozom senkinek! – tiltakozott Raul erőtlenül, de ekkor a pisztoly háromszor eldördült, és a fiú élettelen teste ernyedten csúszott le a kanapéról.

Delphoit ismerős érzés kerítette hatalmába: a zsigerig hatoló rettegés. Próbálta olyan kicsire összehúzni magát a kanapén, amennyire csak tudta, kezét a szájára szorította, nehogy felsikítson. Egész testében remegett, szeméből patakzottak a könnyek. Képtelen volt a halott Raulra nézni, a mexikóit bámulta. Várta a pillanatot, amikor a pisztoly az ő életét is kioltja.

– Szedjétek össze, ami hasznos, vigyétek ezt a kódolót is! – parancsolta a mexikói, aztán Delphoira mutatott. – Ez a picsa meg ki?

– Ez biztos Ramsey kurvája – magyarázta az egyik férfi, miközben elkezdte összecsomagolni a szerkentyűt. – Nézz csak rá, egy narkós ribanc.

– Bocs, baby, semmi személyes. – A mexikói Delphoi homlokához szorította a pisztolyt. A lány becsukta a szemét, és remegve várta a halált.

– Úgy hallottam, ő is ENV – jegyezte meg valaki.

– Valóban? – Cavazos leeresztette a pisztolyt, és egy mozdulattal letépte Delphoiről a pokrócot. A lány nyüszítve húzta össze magát. A három férfi végigmérte a meztelen testét. Cavazos megragadta a bal csuklóját, majd alaposan megnézte. Delphoi úgy érezte, a hideg gépkar mindjárt elroppantja a csontjait, fájdalmasan vonaglott.

– Ez tényleg ENV! – mondta végül a mexikói gonoszul vigyorogva – Megütöttük a főnyereményt, fiúk!

Közelebb hajolt, hogy alaposabban szemügyre vegye Delphoit. Kerek arcú, tokás férfi volt, malacszemeiből sütött a rosszindulat. A lány érezte a leheletét, gyomorforgató, szegfűszeges füstszag áradt belőle. A gépkar burkolatára egy aranyszínű kínai sárkányt gravíroztak, amely támadásra készen tekergett, ahogy a férfi a karját mozgatta.

– Megjárja – engedte el a férfi végül Delphoit. – A vendégek szeretik az ilyen törékeny, fiatal lánykákat.