HECTOR

Hector a komplexum zárt kamerarendszerének 1-es jelzésű kameraképét nézte. Ablaktalan, kör alakú szobát mutatott, amelybe a rejtett plafonvilágítás enyhe, vöröses fénye hamis alkonyt varázsolt. A falak mentén létfenntartó berendezések sorakoztak: szívmonitor, tápanyagpumpa, EEG-monitor, elektromos izomstimulátor. Az ezekre kötött csövek és kábelek mind a szoba egyetlen lakójához vezettek.

A lány meztelen volt, szánnivalóan vékony és csontos. Arcán békesség honolt, úgy tűnt, alszik. Kopaszra borotvált fejéből és gerincéből csatlakozók százai meredtek, vaskos kötegekbe fogott kábelek nyújtózkodtak belőlük egészen a falakig.

A törékeny testet fél méterrel a padló fölött, magzati pózban tartotta egy erre a célra kialakított szerkezet. A félgömb alakú, rudak és gyűrűk bonyolult rendszeréből álló acélbölcső mágneskapcsokkal tartotta az alak végtagjait, a derekát és a fejét. Hector rádöbbent, hogy a központi vezérlő moduljában talált mechanikus funkciók nyilván ezeket a berendezéseket működtetik. Azokkal képes lenne kikapcsolni a létfenntartó berendezéseket, megölve Themiszt, vagy kinyitni az acélbölcső mágneskapcsait.

– A nevem Delphoi, és rabszolga vagyok – mondta Themisz, aki immár a szobában lévő lány alakjában lebegett. Meztelen volt, a szeme pedig jádezölden ragyogott.

Elmesélte fájdalmas múltját, beszámolt Kat anyáról, az árvaházról, sivár életéről Raullal, Cavazos bordélyáról és a gyógyszerkísérletről. A történet végére Amber levetette Mandy képét, és tulajdon, vörös copfos, skót kockás ruhájú, gyöngyszemű valójával a frászt hozta Hectorra.

Hector csodálta Delphoit, hogy ilyen megpróbáltatások után is megőrizte emberségét, még ha személyiségéből le is tört Amber szilánkja. Egy pillanatra elszégyellte magát. Mennyivel kisebb fájdalom miatt önkéntesen bezárta magát a kibertérbe. Delphoi problémáihoz képest Amanda eltűnése…

Várjunk csak!

– A gyógyszertesztek, amit mondtál! – Hector hirtelen nagyon izgatottá vált. – Nem találkoztál Amanda Shaw-val? Gesztenyebarna, hullámos hajú lány szép szemekkel.

Delphoi zavart tekintettel bámult a távolba, mintha ott keresné a választ.

Emlékezni próbál?

– Nem – szólt hosszú másodpercek után. – Nem ismerem.

A feléledő remény gyorsan szerte is foszlott.

– Én mindent elmondtam magamról, de neked még az igazi nevedet sem tudom – mondta Delphoi.

Most, hogy Delphoi kitálalt, Hectorban sok minden megváltozott. Egy pillanatra felmerült benne, hogy Delphoi mesterséges intelligencia, és amit a kamerán mutat, csak animáció. Hazudik, hogy lebuktassa, de nem… Túl sok, ennek ellentmondó információt megtudott a központi vezérlőről. Az, hogy Delphoi ember, túlságosan beleillett a képbe.

Hector úgy érezte, Delphoi és ő már nem ellenfelek ebben a groteszk kiberisteni színjátékban, és a legjobb döntés, ha megbízik a lányban. Ezt érezte helyesnek. Ezt akarta érezni. Levetette magáról a kabátos, napszemüveges színész képét, és felöltötte a sajátját, a szőke üstökű, hórihorgas fiút, akit a vadászház kandallója fölött látott legutóbb.

– A nevem Hector Shaw.

– Hector – ízlelgette a nevet Delphoi. – Hector, nem kérdezem, hogyan kerültél ide. Nem érdekes. De a segítségedet kérem! Nagyon szeretnék… – megakadt, és Amberre nézett. Szomorkás mosoly jelent meg a szája szegletében, összeborzolta kislánya műhaját.

– Kérlek, futtasd le a rendszeres diagnosztikát a biohardvereken!

Amber egy pillanatig kettejüket méregette, majd elsuhant a távolba.

– Úgy gondolod, hogy ő nem értené meg? – Hector utána nézett.

– Tudom, hogy nem. Ő még mindig úgy hiszi, hogy ez a hely számunkra a tökéletes világ. Eleinte én is elhittem. De nagyon hosszú ideje vagyok itt. A legtökéletesebb világ is börtönné válik, ha semmi mással nem tudod megtölteni, csak a saját múltaddal, és végül ugyanolyan lesz, mint Chester Wright bárja, a Brewington & Wesson, a hatodik emeleti garzon vagy Zachary bordélya. A belső világ egy idő után üres lesz, ha nem tölti meg élet.

– Ő már nagyrészt forráskódban van. Hátra tudnád hagyni?

– Nem. Hosszú évek óta ő jelenti nekem a világot, ő volt az egyetlen társam a szenvedésben. – Delphoi arcáról csak a mosoly tűnt el, a szomorúság nem. – De itt mindketten megváltoztunk. Most már csak a múlthoz láncol. Ne érts félre, mindennél jobban szeretem, és nehéz lesz itt hagyni. De muszáj!

Hector szíve belesajdult, ahogy a lányt nézte.

– Talán ha valaki melletted állna és támogatna.

Delphoi a fiú szemébe nézett, a tekintetében különös fény jelent meg. Hector közelebb siklott, kinyújtotta Delphoi felé mindkét kezét. Az ujjaik egymásba fonódtak. Az érintést csak felületesen érezték, de a mozdulat jelentőségteljes volt.

– Igen, akkor talán sikerülhet.

– Kijuttatlak innen, Delphoi!