DELPHOI
2059. OKTÓBER

A görcs már hosszú ideje tartott. Korábban gyengébb pillanataiban Delphoi kis híján rátenyerelt a sziréna gombjára, de most már nem volt egyedül a sötétben. Összegömbölyödve gubbasztott az ágyon. Amber ott ült mellette, és halkan suttogott neki. Mit nem adott volna, ha érezhetné a kislány simogató kezét is!

– Ne aggódj, anyu, hamarosan elmúlik!

– De olyan rossz! – szűrte fogai közt Delphoi.

– Tudom – mondta Amber együtt érzően. – De csak ki kell bírni, és…

– M-minden jobb lesz.

– Igen.

– Elviszel innen? Kérlek!

Amber elmosolyodott, és kitárta a karját Delphoi felé.

– Gyere!

A végtelen űrön szálltak keresztül, csillagok és galaxisok suhantak el mellettük. Káprázatosan szép volt. Sok minden más mellett Delphoi ezekről a dolgokról is olyan szívesen olvasott a Hálón az utóbbi időben. Mindent meg akart tudni a világűrről, amit csak lehetséges.

Végre elérkeztek a saját üvegbolygójukra. Puhán ereszkedtek le a csendes felszínre. Körülöttük minden mozdulatlanságba dermedt, csak az ég feketéjén derengett fel néha az árnyas szoba képe. A hangok már nem értek el ide, mintha az ablaküvegek közti elérhetetlen dimenzióba léptek volna át.

– Lehetséges, hogy minden szenvedés, amit átéltünk, okkal történt. – Amber felhúzott térddel kuporgott. – Talán minden megpróbáltatás egy lépés volt a szabadságunkhoz vezető úton.

– Sokan szerencsések. Nekünk miért ilyen nehéz élet jutott, Amber?

– Ne mondd ezt, anyu! Nem látod, hogy egyre több jó dolog történik?

– Ez igaz. Azt hiszem, Clayton szeret, csak megijesztette a múltkori. Azóta furcsán néz rám. Beszélnem kellene vele.

– És már senki nem uralkodik rajtunk, ráadásul ott van Amanda – mosolygott Amber. – Ő olyan, mint Vernice és Ruby. Kitart mellettünk.

– Nagyon hiányzik Mandy – sóhajtotta Delphoi. – Már napok óta nem láttam.

– Hogyhogy?

– Mostanában sokat voltam veled itt, ő pedig nem ezen a szálláson lakik, hanem a B9-esen. – Delphoi a csillagokat bámulta. Olykor látszott közöttük a sötét lakókamra, amelyet elhomályosított a fájdalom. Delphoi a térdére tette az állát, és becsukta a szemét.

Nagyon sokáig ült csukott szemmel. Amikor kinyitotta, újra a lakókamrában feküdt. A görcsök már elmúltak, teste ernyedten hevert az ágyon. Felkelt, és megrázta a fejét. Sötétség borította a lakórészleget, és odakint sem törte meg semmi a csendet.

– Megkeressük Amandát? – kérdezte Amber.

– Most? Az éjszaka közepe van.

– Talán ő sincs jól, lehet, hogy örülne, ha megfognád a kezét.

– Lehet – bólintott Delphoi.

Óvatosan osontak ki a lakókamrából. A folyosón egy lélek sem járt. Amber elindult a kijárat felé, és intett Delphoinak, hogy kövesse. Könnyű léptekkel vágtak át a lakórészlegen. A kijárati ajtó homályos plexiüvegén kipillantva Delphoi látta, hogy a telep betonja visszaveri az éjszakai lámpák sárga fényét. Egy biztonsági őr haladt el előttük.

– Most! – suttogta Amber.

Keresztüllopakodtak a telepen, egészen a B9-es lakórészlegig. Ott is csend honolt, csak az egyik szoba felől hallatszott halk nyöszörgés. Delphoi Amanda ajtajához sietett, és benyitott. A kevés beszűrődő fényben is látszott, hogy nincs odabent senki, az ágyat bevetették. Miközben visszafelé tartottak a lakókamrába, nyomasztó szomorúság telepedett Delphoira. Képtelen volt elhinni, hogy Amanda köszönés nélkül elment, akárcsak Ronnie.

– Talán rosszul lett – vetette fel Amber, és a komplexum háromemeletes épülete felé mutatott. – Talán érte jöttek, és bevitték.

– Oda nem mehetünk be!

– Óvatosak leszünk. Vagy nem akarod tudni, hogy mi van Amandával? A barátod.

– De!

A B10-es részleg sarkánál álltak meg. Ez már elég közel volt a komplexum egyik bejáratához. Kifigyelték az ajtó felett pásztázó kamera mozgását, majd amikor az oldalra fordult, keresztülrohantak a téren. Az ajtó nyitva volt, a benti folyosókon nem égett a villany, de a tisztára mosott padló visszatükrözte az ablakon besütő hold- és lámpafényt. Amber találomra megindult az egyik folyosón.

– Várj! – Delphoi szíve hevesen dobogott. A zsigereiben érezte, hogy ez nem jó ötlet.

Elkúsztak egy ablak alatt, amely mögött egy őr hortyogott. Végül elértek egy folyosóelágazáshoz, ahonnan lépcső vezetett az alagsorba. Amber arra mutatott.

– Emlékszel, hogy amikor nagyon beteg voltál. Dr. Woodruff az alagsorba vitt le téged, hogy meggyógyítson?

Delphoi hátán végigfutott a hideg. Minden porcikája tiltakozott az ellen, hogy lefelé induljon, de bízott Amberben. Óvatosan leereszkedtek a lépcsősoron az alagsori folyosóra. Odalent nedvesség és friss festék szaga érződött. Szerteágazó csőrendszerek és bonyolult zárakkal ellátott vasajtók mellett mentek el. Zsanérok csikordulására figyeltek fel.

– Vigyázz! – súgta Amber, és mindketten egy lepedőket tartalmazó konténer mögé rejtőztek.

Kinyílt egy közeli vasajtó, és két fehér köpenyes, maszkos alak lépett ki rajta. Az egyikük az ajtó melletti, zölden világító panelhez emelte a kezét, hogy chipjével bezárja, de a másik rászólt:

– Ne, még van egy!

Elsétáltak az egyik oldalfolyosón.

– Ezek ápolók voltak, nem? – kérdezte Amber. – Talán odabent ápolják Amandát!

Delphoi mélyet sóhajtott, majd benyitott az ajtón. A fehérre meszelt falú, bútorozatlan helyiséget erős izzók világították meg. Semmi más nem volt odabent, csak két kerekes ágy. A rájuk terített műanyag takarók furcsán domborodtak itt-ott. Delphoi látta a leheletét, és fázósan dörzsölte a karját.

– Mik ezek? – lépett oda a legközelebbi ágyhoz Amber.

Delphoi felemelte az átlátszó műanyag leplet. Ronnie sápadt, kifejezéstelen arccal bámulta a mennyezetet. Delphoi a szája elé kapta a kezét, és hátratántorodott.

– Halott! – lehelte.

Megszédült, és nekiesett a másik ágynak. Ahogy megkapaszkodott benne, a lepel lecsúszott, és láthatóvá vált alatta Amanda arca.

– Ez nem lehet! – Delphoi előtt elhomályosodott a világ. Az ajtóig hátrált, remegő kézzel lenyomta a kilincset, és kislisszolt. Amber odakint várta.

– El kell tűnnünk innen!

Az oldalfolyosóról egy kerekes ágy nyikorgása hallatszott. Delphoi szíve a torkában dobogott, úgy érezte, a lába elgyengül, és nem tartja meg.

– Anyu, el ne ájulj! Azonnal el kell tűnnünk! – Amber sarkon fordult, és a felfelé vezető lépcső felé rohant.

Ne hagyj itt ezekkel!

Delphoi végre összeszedte magát, és futott, ahogy csak a lába bírta. A lépcső tetején összeesett.

– El kell mennünk innen! El kell tűnnünk innen! Messzire! Messzire! Messzire! Nagyon messzire! – zihálta alig hallhatóan.

– Most nem lehet! – ellenkezett Amber.

– Micsoda? Menekülnünk kell!

– Most csak azt érnéd el, hogy elkapnak az őrök! – magyarázta nyugodtan a kislány. – Meg kell várnunk a reggelt! A reggeli gyógyszerbevétel után, amikor mindenki visszatér a szállásra, akkor kell lelépnünk, az a megfelelő alkalom.

Delphoi nagyokat nyelt, próbált lassan lélegezni, legyőzni a tagjait megbénító rettegést. Tudta, hogy Amber hideg fejjel tud dönteni akkor is, amikor ő pánikol. Lassan kifújta a levegőt, majd bólintott. Amber segítségével visszabotorkált a lakókamrájába.

Az éjszaka további része egy merő rémálom volt. Delphoi le sem hunyta a szemét, görcsösen kapaszkodott a párnájába, miközben kérdések milliói dübörögtek megállás nélkül a fejében: miért tették ezt? Mivel érdemelték ki? Talán valami rosszat csináltak? Valami balul sült el? Mindenkire ez a sors vár? Őt is oda fogják vinni? Mikor jönnek érte? Talán már el is indultak? Talán már itt vannak az ajtóban? Ráadásul Amber is eltűnt, és Delphoi egyedül maradt a sötétben dideregve.

Amikor eljött a reggel, Delphoi rettegve járult az elosztóablakhoz. A többiek semmit nem sejtettek, kedélyesen beszélgettek, mint mindig. Ő minden idegszálával arra koncentrált, hogy megfékezze a keze remegését, de így is majdnem elejtette a gyógyszeradagját. Végül gond nélkül sikerült bevennie, így nem keltett gyanút. Utána vissza kellett fognia magát, hogy ne futva meneküljön vissza a lakókamrájába. A fejében egyre hangosabban dübörögtek a kérdések, úgy érezte, pillanatokon belül szétrobban a koponyája. A kamrájában bepakolta a kopott hátizsákba a holmiját, de a kérdések csak nem halkultak el. Már hallani vélte koponyacsontja recsegését, a miértek és hogyanok áradata megállíthatatlan volt. Delphoi kezéből kiesett a holmija, a fejéhez kapott, hogy összetartsa. A kérdések üvöltve követelték a választ, a szoba a feje tetejére állt.

Miért ő…? Delphoi ez igaz, ez…? És most te leszel a…? Ez Amber… Ez nem lehet, ugye nem…! …hibája?! És te…? …pedig ő… Miért?! Hogyan?! Válaszolj! Válaszolj!!!

Ösztönösen rátenyerelt a sziréna gombjára.