DELPHOI
2060. JANUÁR

– Én megértem, hogy nem bízol bennük, de bennem sem? – Amber gyöngy szemében keserűség csillogott. – Én mindig veled voltam, mindig melletted álltam.

– Igen, tudom, és kérlek, ne haragudj rám! – Delphoi megbánta, hogy az imént olyan vadul ellenkezett. Nem akarta megbántani Ambert. – Veled nincs is semmi bajom, ezzel az egésszel van. Olyan váratlanul jött, és olyan gyanúsan szép, hogy nem lehet valóság. Érzem a tenyeremben a hideg fém érintését, pedig… – Delphoi értetlenül nézegette a kezét. – Ez is csak olyan, mint amikor drogoztam. Először azt hittem, mindig olyan jó lesz, mint az elején. De aztán csak egyre rosszabb lett, és borzalmas fájdalommal végződött.

– Ez nem olyan! – rázta meg a fejét Amber, két copfja himbálózott. – Ez valóság lehet, ha te is úgy akarod. Ne a fémet markold, érints meg engem! – Amber kinyújtotta a kezét Delphoi felé. – Lépjünk be együtt ebbe az új világba!

Delphoi bizonytalanul pillantott Amber kezére.

– Ne tedd, Amber! Ez csapda! Gondolj a sok szörnyűségre, ami velünk történt!

– A világban sok rossz jutott nekünk, igen – mosolyodott el Amber, majd a háta mögé mutatott. – De ez itt tényleg egy új világ. A sok rossznak azért kellett megtörténnie, hogy ide juthassunk, ahol végre mi alakíthatjuk a sorsunkat.

– Mi alakíthatjuk?

– Igen! Nézd meg, alig léptél be, és máris megteremtettél engem. Akkor ki tudja, együtt mire lehetünk képesek? Megalkothatjuk az üvegbolygónkat, és boldogok lehetünk! Gyere! Vagy talán nem szeretnéd megfogni a kezemet végre?

– Boldogok lehetünk… – ismételte Delphoi, majd lassan és bizonytalanul Amber felé nyúlt. Még mindig érezte a hideg fémet a tenyerében, de borzasztóan vágyott arra, hogy megfogja a kislánya kezét. Olyan volt, mintha a lelke elhagyná a testét. Ahogy összeértek az ujjaik, Delphoit elöntötte az öröm hulláma. Amber arcán fülig érő mosoly jelent meg.

– Gyere, anya, menjünk be! – mondta.

Mindketten beléptek az új valóságukba.