YOLANDA

Szombat este Yolandának sikerült rávennie magát, hogy elintézze a munkaszerződése megszűnésével kapcsolatos ügyeket. Adatszolgáltatás Országos Ellenőrök felé, álláskeresési opciók kiválasztása, munkanélküli státuszok állítása a profiljában. Rosszullét kerülgette, amiért még mindig a gyűlöletes volt munkahelyével kell foglalkoznia, ráadásul a karrierjét tönkretevő Optic SenseInen keresztül.

Már titániumparazitaként gondolt rá, amely belerágta magát a húsába, a csontjába, sőt az elméjébe, hogy kiszipolyozza belőle az energiát és az életerőt. A klinikán azt mondták, hozzá fog szokni az AR folyamatos jelenlétéhez. Talán így is lett volna, ha az események miatt nem gyűlöli meg az implantátumot.

Utálta minden egyes pittyenését, indikátornyilát vagy felugró ablakát. Rádöbbent, mekkora különbséget jelentett, hogy eddig levehette az okosszemüveget. „Augmentálttá tesszük a valóságát!” – hirdette az Optic SenseIn reklámja, de Yolanda már csak a jó öreg, kézzel fogható valóságra vágyott. Mint amilyen az élet volt Old Sanctuaryban.

A ProfileBookon szervezett tüntetésre a bizonytalan időpont ellenére már rengetegen bejelentkeztek. A beszervezett szószólók folyamatosan lelkesítették a résztvevőket, és csatlakozására buzdítottak mindenkit. Úgy tűnt, Lester is ügyködik a háttérben.

Az utolsó személy Yolanda listáján a rossz hírű Tiszta Hús Testvériség egyik vezetője volt. Hétfő estére sikerült időpontot egyeztetni vele. Yolanda négy BioPowert megivott, és fél doboz cigit elszívott, mire rá tudta szánni magát, hogy útra keljen. A megbeszélt cím Dél-Philadelphia nyugati részében volt, egy elhagyatott gyártelepen, nem messze a Passyunk és Oregon sugárutak csomópontjától.

Yolanda a déli huszonhatos utcáról hajtott be a kihalt épületek közé. Egy betonozott szervizúton, öreg csővezetékek alatt haladt el, a távolban hatalmas silók és gyárkémények magasodtak a horizonton. Régi munkálatok mementóiként munkagépek rozsdásodtak az út mellett, a magas épületek árnyékai egyre hosszabbak lettek, de életnek nyoma sem volt. Yolanda egy posztapokaliptikus világban érezte magát.

Elérte a megadott helyet, egy gyárkomplexum adminisztratív részlegét. A csupa beton és acélgerenda épület bejáratánál álló őrök szótlanul beengedték. A régi recepciós hall közepén egy megvetemedett fapult állt, rajta régi lapmonitorokkal és irattartókkal. A falakból penészes szag áradt, és a levegőben por szállt. Egy öreg lejátszóból régi electro swing melódia szólt.

It ain’t right, babe, no
It ain’t right, no no
Mama, don’t do that you know[11]

Az emeleti körfolyosókon emberek sétáltak, mások a földszint szakadt huzatú várótermi székein ücsörögtek és beszélgettek. Mindegyikük elgyötörtnek tűnt.

Egy ösztövér férfi lépett Yolandához, látszott, hogy felmenői őslakosok. Hollófekete haját laza kontyban viselte, hosszúkás arcát ráncok szabdalták, pedig csak a negyvenes éveiben járhatott.

– Mr. Ezhno Clemons? – szólította meg a nő. – Yolanda McGee. Örülök, hogy megismerhetem!

– Részemről az öröm, kisasszony! – A férfi elbűvölő mosollyal és kézcsókkal üdvözölte a nőt. – Engedje meg, hogy megmutassam az intézetünket! Bizonyára csodálkozik a helyszínen. Tudja, már sokszor felterjesztettük a kérelmünket a Kihelyezett Szakértői Csoportok Hivatalába, hogy tegyék hivatalossá a szervezetet, de mindig elutasítanak minket. Pedig mi itt olyan embereknek adunk hitet és reményt, akik már nem tudnak máshová fordulni.

Egy folyosón indultak el. Maguk mögött hagyták az embereket és a zenét.

It ain’t right, no no
Mama, don’t do that you know
It ain’t right, yeah, boy boy.

A személyzeti részlegen haladtak végig. A falakat kopott tapéta borította, a csempe mocskos volt, a neoncső vibrált a plafonon. A falakra graffitikat fújtak: „ELÉG A FÉM URALMÁBÓL!”, „A MŰANYAG MŰ, A HÚS ISTENTŐL VALÓ” és „A TERMÉSZET TUDJA, MI A TERMÉSZETES”. Néhány lépés után Yolanda lemaradt Clemonstól, mert egy résnyire nyitott ajtón keresztül meghallott valamit. Fémen csikorgó fém hangja szűrődött ki. A nő kíváncsian belesett az ajtórésen. A látványtól megborzongott.

A spártai egyszerűséggel berendezett lakócellában vér látszott az ágy huzatán és a falon. Egy félmeztelen férfi ült az ágy szélén, testét és kerek fejét sűrű szőr borította, arca hosszú évek kínszenvedéséről árulkodott. Bőrét ügyetlen tetoválások és borzalmas hegek tarkították, mintha késsel vágtak volna ki a húsából implantátumcsatlakozókat és bőr alatti huzalokat. Bal alkarja egy elfeketedett, acélvázas protéziskarban végződött. Jobbjában egy fémfűrészt fogott, és izzadságos munkával próbálta lefűrészelni a beültetést. Mintha megérezte volna, hogy figyelik, felnézett. Yolanda lélegzete elakadt a látványtól. Egy hosszú heg torzította el a férfi arcát, bal szeme helyén durva bionikus implant vöröslött. Clemons belekarolt Yolandába, és finoman elhúzta az ajtóból.

– A Szőrmók nem szereti, ha bámulják!

– Szőrmók?

– Valójában Trey a neve. Erőszakos nemi közösülésért és gyilkosságért ült a Gratefordi Állami Fegyházban. Odabent a rabtársai megcsonkították, és rossz minőségű protéziseket kapott, némelyik még zárlatos is. Fájdalmai vannak. Ő remek példája annak, ami ellen a testvériség harcol.

Yolandának eszébe jutott az egyik beszervezett személy, Vernice Elson. A kedves és céltudatos nő Jogi Ellenőr volt, amíg a Themisz el nem lehetetlenítette a szakmáját. Azóta terápiás csoportokat vezet erőszakáldozatoknak, akik képtelenek végigcsinálni a feljelentési procedúrát, mert kifejezéstelen TaskMaskoknak kellene elmesélniük szörnyű történetüket. A nő megígérte, hogy a tüntetésről beszél a pácienseinek is.

Kicseszettül remek lesz, ha erőszaktevők keverednek majd egy tömegbe Vernice lányaival. Lester, így akarsz durván nagy balhét szítani?

Visszaemlékezett Vernice szavaira, amikor az áldozatok helyzetéről beszélt: „Csak képzelje magát a helyükbe, Yolanda! Úgy érzi, hogy már nem ura a testének és a sorsának, mert valaki erősebb uralkodik ön fölött. Úgy gondolja, az egész a maga hibája, mert hagyta ezt megtörténni. A teste többé nem magához tartozik, alig ismer rá, képtelen elfogadni, hogy ez pont önnel esett meg.”

Yolanda önkéntelenül megérintette az Optic SenseIn burkolatát.

Eszébe jutott az indián példamese, amelyet Nathan mesélt: ha egy róka túléli a kígyómarást, nem a múlton rágódik, hanem egy életre megjegyzi, mivel kell vigyáznia.

Ideje túllépni az önsajnáltatáson, és a múlt tapasztalatait a javunkra fordítani! Légy róka!

A folyosó végén egy acélvázas lépcső vezetett fel. Vérszag csapta meg Yolanda orrát.

– Ön is rászoruló, Mr. Clemons? Nem látok bionikát.

– Az a szerencse, hogy legalább nem látszik – mosolygott keserűen Clemons. – A nagymamám mindig a természet tiszteletére és a test tisztaságára nevelt. Aztán tízéves koromban, amikor egy betegség miatt fatális veseelégtelenségem volt, ő maga vitt el berakatni nekem ezt a műszervet. – Megdörzsölte a derekát. – Azóta egy pléhkasznival a testemben élek. Igaz, legalább élek, és sose romlott el, de olyan, mintha egy rideg fémmagzat lüktetne bennem. Vannak éjszakák, amikor érzem a súlyát és a hidegét odabent. Az itteniek sokat segítettek nekem elviselni. Félre ne értsen, hálás vagyok az életemért, de ez még régimódi beültetés. A mai implantátumgyártók aljas játékot űznek az ügyfeleikkel. Láttam elég szenvedést.

Felérve a lépcsőn egy korláttal ellátott hídon sétáltak végig, amely egy visszhangos gyárcsarnok felett ívelt át. Odalent, a használaton kívüli gépek között fehér függönyökkel elválasztott szobákat alakítottak ki, amelyekben ágyak sorakoztak. Néhány betegnek a megcsonkított végtagja vagy a feje be volt kötözve. Valahol felvisított egy körfűrész hangja.

Yolanda összerázkódott. Az Old Sanctuary-beli sebesültek jutottak az eszébe, akiket Reynolds doki az ideiglenes kórházában a tábori ágyakon kezelt. Ahogy ott, itt is minden csupa vér volt. Yolandát a rosszullét kerülgette, de igyekezett összeszedni magát.

Illegális implantátumeltávolítók, erről beszélt Dr. Sawyer!

Elkapta a tekintetét, inkább Clemonst mérte végig. A férfi felül csak egy fekete mellényt viselt, jól látszott az inas karja, és rajta a tetovált indián fonatminta. Yolanda nagyot sóhajtott.

– Tudom, miről beszél… pontosan tudom.

– Úgy gondolja?

– Nekem sem volt sok választásom. Azt mondták, vagy ez a szar, vagy repülök a stúdiótól, a médiából… és végül a funkcionális körzetből. Az lett volna a vége. De már bánom, hogy belementem. Most bennem van ez a kicseszett kaszni… ez a… ez a fémparazita. Rágja az agyam, az idegeim és a lelkem. És már könnyem sincsen, hogy sírjak miatta. – Yolanda elcsukló hangja még önmagának is meglepően hihető volt. Talán azért, mert részben igazat mondott.

Clemons arcán szomorú mosoly jelent meg.

– Tényleg tudja. De azt is tudnia kell, hogy nincsen egyedül a bajával, mi segítünk!

Egy kör alaprajzú terembe érkeztek, egy hatalmas, használaton kívüli, ipari turbina belsejébe. Tíz méterrel a fejük felett óriási ventilátor terpeszkedett, néha kicsit elfordult a huzattól, lapátjai között beszűrődött az alkonyi fény. A közepére egy fényszórót szereltek, amely megvilágította a termet.

Yolandáék a turbina oldalában lévő lépcsőállvány tetején álltak. A terem úgy nézett ki, mint egy templom. A hosszú padokból az emberek áhítatosan hallgatták a pódiumon beszélő, tiszteletre méltó öregurat. Mögötte egy méretes transzparenst függesztettek a falra. Leonardo Da Vinci híres anatómiai vázlatát nyomták rá, a Vitruvius-tanulmányt. De a körben és négyzetben álló négykarú és négylábú férfi rajzát átalakították. Míg a jobb oldala továbbra is izmos volt, elégedett mosollyal és méretes nemi szervvel, a bal oldala egy teljesen kibernetizált embert ábrázolt. A tagjai valahogy élettelenek, bionikus optikája sötét volt, szája keserűen lebiggyedt, ágyéka helyén fekete lyuk tátongott, akár a Neuex gyárában a hulladékmegsemmisítő nyílása. Az emléktől végigfutott Yolanda hátán a hideg. Az a hátborzongató csontropogás azóta is előjött rémálmaiban. A transzparens tetején a „Tiszta Hús Testvériség” felirat látszott, az alján pedig „Tiszta hús, tiszta élet!”.

A korláthoz léptek.

– Látja az emberi testet? – mutatott Clemons a transzparensre. – A tökéletes és a tökéletlen formája. Nézze meg a bal oldali alak ágyékát! Sötét lyuk. Az elharapódzó bionika valósággal kiherél minket. Mikor jön el az idő, amikor mindenünk gép lesz, és az emberek gyárakban születnek majd? Lesz értelme megszületni?

Belehallgattak a szónok beszédébe.

– Ti, kik rákényszerültök a protézisre, ne legyetek mohók! Ne akarjatok erősebbek, gyorsabbak és okosabbak lenni, mint annak előtte! Ne akarjátok elméteket egyesíteni a géppel! Isten tökéletesnek teremtette a testet, a húsotokba fészkelő gép töménytelen funkciója felborítja az egyensúlyt. Ez bűnös megszállottság: funkció, funkció és funkció! Maradjatok meg embernek, önállónak, a tökéletesedés lehetősége bennetek rejlik! Ne szolgáltassátok ki magatokat az óriáscégek kénye-kedvének és a média hazugságainak!

Yolanda magában egyetértett a prédikátorral.

Egek, Yolanda, kapjál a fejedhez, még elszédítenek! Ez egy átkozott szekta!

Megrázta a fejét, hogy kijózanodjon.

– Sokféleképpen tudunk segíteni – magyarázta lágy hangon Clemons. – Vannak terápiás csoportjaink, szellemi vezetőink. A nagy cégek nem sietnek az eltávolító műtétekkel, hiszen az áldozat addig is fizet a szolgáltatásokért. Azt is meg tudjuk oldani, hogy kivegyük önből a beültetést.

Yolandának újra eszébe jutott a tábori kórház kinézetű gyárcsarnok és a visító körfűrész. Megborzongott.

– Beszélhetünk valahol négyszemközt? – fordult szembe a férfival.

– Persze! Jöjjön, kérem! – Lesétáltak a terembe. A turbina falában lévő bemélyedéseket, amelyek régebben csövek és kábelek elvezetésére szolgáltak, alkóvokká alakították át. Vörös függöny takarta el az odabent ücsörgőket, csak halvány gyertyafény szűrődött ki. Clemons egy ilyenhez vezette a nőt.

Odabent két plüss ülőpárna nyújtott kényelmet, és az alkóv mélyében több tucat, szinte csonkig égett gyertya sugárzott sárgás fényt. A férfi behúzta a függönyt, és halk morajlássá tompult a kinti beszéd.

– Miért gyújtanak gyertyákat? – kérdezte a nő.

– Testünk elvesztett darabjaiért. Itt siratjuk meg őket – mondta tiszteletteljesen Clemons. – Miben segíthetek önnek, Ms. McGee?

Yolanda kihúzta magát, és hátradobta a haját. Clemons igyekezett nem látványosan megbámulni, de a nő észrevette az elismerő tekintetet.

– Sokat jelent, hogy felajánlotta a segítségét, de én kicsit másfajta segítségre vágyom, mint a többség. – Végigsimította selymes haját. – Elegem van a meghunyászkodásból és a menekülésből. Abból, hogy eltaposnak, és aztán eldobnak.

– Igen! Nekünk is!

– Mibe, hogy ha elegen talpra állnak, akkor a legvakmerőbb óriáscégek is megremeghetnek? Én hiszek ebben. Egy hatalmas tüntetést szervezek a kicseszett Neuex ellen. Akkorát, hogy a Themisz is beleremeg majd! Pont olyan eltökélt emberekre van szükségem, mint önök.

– Ó, hát bocsánat! – emelte fel a kezét Clemons. – Ilyesmibe nem keverednénk bele. Tudja, ez már a harmadik telephelyünk az elmúlt hónapokban. A hatóságok mindig ránk szállnak.

Yolanda kényelmesen hátradőlt az alkóvban, keresztbe tette hosszú lábát. Kedvenc kávészínű, méhsejtmintás blézerét viselte. Ilyenkor, forró nyári napokon nem is vett alá semmi mást. Kigombolta a legalsó gombját. Láthatóvá vált a köldöke. A férfi szája tátva maradt, és egy izzadságcsepp gördült le a halántékán. Yolanda kigombolt még egy gombot a háromból, és oldalra hajtotta a blézer szegélyét. Clemons szeme elkerekedett.

– Kokumthena? – kiáltott fel.

– Bizony, Ezhno. Tudja a mohawkok úgy tartják, ha az ellenség eljön, hogy kifossza és felgyújtsa a faludat, ne állj tovább, hanem…

– …menj el a falujukba, és öld meg őket, különben újra megteszik – fejezte be a férfi. A szemében csodálatféle csillogott. – Yolanda, én értem, hogy mire szeretne kilyukadni. De még ha a kemény mag, én és a vezetők részt is vennénk a tüntetésen, a tagjainkat akkor sem hozhatom ilyen helyzetbe. Vannak, akiknek nincs otthona, nincs senkije, nekik a testvériség jelent mindent. Mint Szőrmóknak.

Yolanda visszagombolta a blézerét, és körülnézett az alkóvban. A sok olvadozó gyertya között talált két érintetlent. Belenyomta őket egy viasztócsába.

– Talán meg kellene nekik adni a lehetőséget, hogy döntsenek. Ezeket a szemem emlékére. – Elővette vihargyújtóját. Ügyelve, hogy az oldalára gravírozott baglyot és farkast Clemons jól lássa, meggyújtotta a gyertyákat. – Biztos vagyok benne, hogy sokan vannak, akik kiállnának az őket tönkretevők ellen. Akik lélekben elég erősek maradtak. Szívesen megismerném őket, legalább lesznek ismerős arcok, amikor eljövök majd a közös eseményekre.

Kizárt!

Clemons tekintete elkalandozott a gyertyák felé.

– Hát ööö… – Tétován megdörzsölte az arcát, majd nagy levegőt vett, és lassan kifújta. – Ö-örülök, hogy vissza szeretne jönni.

– Nézze, Ezhno, nekem igazi Themiszrengető erőre van szükségem ezen a tüntetésen. – Yolanda halkabban beszélt, és közelebb húzódott. – Nem is véletlenül. Amíg a Neuex megbízásából dolgoztam, ráakadtam néhány nyomra, amelyek a cég mocskos titkaihoz vezethetnek.

– Mocskos titkokhoz? – Clemons szemöldöke a homloka közepére szaladt.

– Nagyon mocskosakhoz! Olyan mocskosakhoz, amik romba dönthetik a céget, ha nyilvánosságra kerülnek. Márpedig nyilvánosságra kerülnek, ha rajtam múlik. Csak arra van szükségem, hogy a tüntetésen senki ne fogja vissza magát. Egy éjszakára a Neuex tekintetét a jogosan felháborodott népre kell szegeznünk. Tud nekem ebben segíteni? – Megszorította a férfi vállát.

– Hű! – húzta ki magát Clemons, és összedörzsölte a kezét. – Nem vagyok az erőszak híve, de ez… ez nagyon is alapos indoknak tűnik.