DELPHOI
2059. AUGUSZTUS

A pihenőszoba falai élénkkékben és pirosban pompáztak. A többiek játékháznak csúfolták, de Delphoinak tetszettek a vidám színek. Igazán üdítő volt az árvaház rideg vakolata és fekete lakkos ajtói vagy a kupleráj foszladozó tapétája után.

Delphoi egy kisebb társaságban üldögélt. Társai beszélgettek, ő viszont aggódva nézte Pamelát, aki egy távolabbi fotelben kuporgott összegömbölyödve, görcsölő hasára szorított kézzel. Egy ápoló guggolt mellette, és halkan beszélt hozzá.

Látva, hogy a lányra vigyáznak, Delphoi visszafordult a kezében szorongatott plexhez.

EmbXilium: új fejlesztésű gyógyszer, többek közt szűk spektrumú, szelektív immunszupresszánst és plaszticitásnövelő hatóanyagokat tartalmaz. Célja, hogy a kortikális implantátumok beültetése után gátolja azok idegpályákhoz kapcsolt elektródáinak a kilökődését, illetve segítse a megfelelő idegi és pszichikai kapcsolatok kialakulását.

Delphoi megdorgálta magát. Már sokadszor futott neki az eligazításon kapott szövegnek. Ma nagyon kíváncsinak és tanulékonynak érezte magát, de mégsem tudott koncentrálni. Inkább a társai beszélgetését hallgatta.

Éppen újdonsült barátnője, Amanda mesélt valamit a társaságnak. Amanda ruháján a huszonnégyes szám volt. Az eligazításon kapott sorszámukat kötelezően viselniük kellett.

– Annyira gyönyörű, tóparti házunk volt Arcadia Lakes-ben, Dél-Karolinában. – magyarázta Amanda. – Szélcsendben a Carys-tó vize tükörre hasonlított, megkétszerezte az eget és a parti fákat. Mindig azt álmodom, hogy megint ott élünk majd. Ha ez a munka bejön, talán egyszer lesz rá esély.

– Sosem féltél, hogy egy alligátor lerágja a lábad? – kérdezte vigyorogva Ronnie, egy idősebb fiú, a negyvenkilences. Delphoi tudta, direkt ugratja a lányt, Amanda arca ilyenkor egészen kipirult, ahogy megrázta a fejét, a gesztenyebarna hajzuhatag repkedett a feje körül, és a nyelvével türelmetlenül csettintett.

– Jaj, már, Ronnie! Arcadia Lakes-ben nincsenek alligátorok.

– Miért jöttél Philadelphiába, Mandy? – kérdezte Delphoi, amíg Ronnie kuncogott.

– Hát… ez elég szomorú történet. – A lány arca elkomorodott. – Két éve anyuék elmentek Vermontba nyaralni. Romantikus út lett volna, de egy autóbalesettel végződött. Apu hiába rendelkezett még a kórházban, hogy mi és a vagyonunk egy philadelphiai barátjához kerüljünk, mire ideértünk a barátot szívroham vitte el. A rokonok szétkapkodták a vagyont. Annyit sikerült kiharcolnunk belőle, hogy új életet kezdjünk itt Phillyben Hectorral. Épp arra elég, hogy legyen hol laknunk és ne haljunk éhen.

– Jaj, szegény! Nagyon nehéz lehet ez neked. – Ronnie megjátszott együttérzése Raulra emlékeztette Delphoit.

– Hector az öcséd? – kérdezte.

– A bátyám. Ha ennek vége, bemutatlak neki, szerintem bírnátok egymást – nevetett Amanda, és megfogta Delphoi kezét. A lány most, hogy szabadnak érezte magát, kevésbé érezte kellemetlennek a testi érintést. – Ő most a Hálón próbál munkát keresni. Ellenezte, hogy idejöjjek, de hát minden dollárra szükségünk van. Szívás ez a huszonnégy órás megfigyelés. Remélem, hamar a végére érünk.

Delphoi viszont nagyon örült a szállásnak, mert nem lett volna hova mennie. Közben Pamela jobban lett, sápadtan ugyan, de csatlakozott a társasághoz.

– Jól vagy? – kérdezte Ronnie.

– Csak mint akit kiszartak. Kétszer. Kösz a kérdést – nyögte a szőke lány.

– Gondolj a fizura! – bíztatta Amanda. – Kibírjuk! Együtt!

– Legalább már tudom, hogy nem a kontrollcsoportba kerültem – vonta meg a vállát Pamela.

– A mibe? – értetlenkedett Delphoi.

– Kontrollcsoport. Tudod, akik placebót kapnak.

– Micsodát?

– Jaj, de sokat kérdezősködsz mostanában! – forgatta a szemét ingerülten Pamela.

– Ne beszélj vele így, csak sok mindent szeretne tudni – dorgálta meg Amanda. – Tényleg, Delphoi, te miért jelentkeztél?

– Hát én… Nekem sem volt más lehetőségem. Vagy ez, vagy…

– Vagy mi? – kérdezte Ronnie.

– Nem látod, hogy nem akar róla beszélni? – szólt közbe Amanda.

– Nemcsak ő szeretne sok mindent tudni. – Pamela tüskés kedvében volt. – Gyerünk, mesélj! Mi lett volna a másik lehetőség?

Delphoi kétségbeesetten gondolkozott, mint mondhatna, amikor kinyílt a mobilszállás ajtaja.

– Nicsak, Mr. Kessler – állapította meg Ronnie.

A lakórészleg bejáratán belépő Clayton Kessler orvosi köpenyt és egészségügyi arcmaszkot viselt. Először beszélt az ügyeletes ápolóval, majd körbejárt, és mindenkivel váltott néhány szót. Amikor Delphoi először meglátta a biomérnököt az eligazításon TaskMaskban és Sexless Unisexben, arra gondolt, megint egy arctalan, androgün sablonember. Aztán a férfi levette a maszkot, és egyből látszott, hogy kellemes vonású arcából sugárzik a kedvesség. A gyógyszerosztókkal, az ápolókkal és az őrökkel ellentétben ő a nevén nevezte Delphoit, nem annyit mondott, hogy „hé, tizenhármas!”.

– Szép napot, hölgyeim és Ronnie – érkezett oda hozzájuk. – Hogy vagyunk ma?

– Beszoptam egy csinos gyomorgörcsöt – dörzsölte meg a szemét Pamela. – Már mindent elmondtam az ápolónőnek.

– Köszönöm. Remélem, hamarosan jobban leszel. – Clayton Delphoihoz fordult. – Na és te, Delphoi, nálad enyhültek a mellékhatások?

– Esténként ott van a hideg veríték, de nem tűnik komolynak. Igazából nincs semmi baj. Néha görcsöl a lábam. Mi az a plaszticitásnövelő?

– Látom, elolvastad a tájékoztatót – nevetett Clayton. – A gyógyszerben lévő anyag egyszerűbbé teszi az idegrendszered strukturális és funkcionális formálhatóságát. Örömmel hallom, hogy jól viseled a mellékhatásokat, de ezért kérlek, gyere velem az irodámba!

Fél órával később Clayton egy plexre írogatott második emeleti irodájában. Eközben Delphoi türelmetlenül malmozott. Unta ezeket a vizsgálatokat. Egyáltalán mire jó az, hogy árnyékképeket kell nézegetnie a legkülönbözőbb tárgyakról? És miért kell szavakat hallgatnia, majd visszamondani őket? És a férfi minek tapogatja a nyakát?

– Delphoi! – Az erélyes megszólítástól a lány összerezzent. – Miért nem figyelsz? Mikor szokott görcsölni a lábad?

– Reggel! – vágta rá. – Ébredés után. De nem olyan vészes! Csak egy kicsit, tényleg. Ez mitől van? A drogtól… úgy értem, a gyógyszertől, ugye? Attól van?

– Igen, valószínűleg ez is egy mellékhatás – válaszolta Clayton türelmesen, miközben jegyzetelt.

– Pont azért segítünk tesztelni, hogy ti tudjátok finomítani a hatóanyagok mennyiségét, ugye? Hogy ne legyenek ilyen mellékhatások azoknak, akik majd később szedik, igaz? – Delphoi önkéntelenül dobolni kezdett jobb lábával ültében. Clayton csak mosolygott.

– Tapasztaltál még valami szokatlant?

– Néha szoktam látni kisebb fényfoltokat. Sziporkákat, tudod, mint amikor az ember a napba néz. De ha nem nézek a napba, olyankor is megjelennek a szemem előtt. Lehet, hogy lényegtelen, de gondoltam te tudsz kezdeni vele valamit. Mert te olyan sokat tudsz ezekről.

Tényleg, most tiszta az ég? Látni a napot?

Delphoi kinézett az ablakon. Örült, hogy végre nem sötétségben kell bujkálnia, mint annyi éven keresztül. Amandáék most vajon mit csinálnak? Remélte senki nem lett rosszul azóta. Delphoi nagyon nem szerette, ha a szálláson megszólalt a sziréna éles hangja. Olyankor maszkos ápolók rohantak be, és hordágyon vitték el a beteget. Csak akkor engdték vissza a szállásra, amikor jobban lett.

– Delphoi! – A lány újra Claytonra pillantott. – Mióta vagy ilyen szétszórt?

– Ne haragudj, kérlek! – Delphoi átnyúlt az asztalon, és finoman megérintette a férfi kezét. – Csak olyan unalmas ez a vizsgálat. Szívesen beszélgetnék másról, mint a hülye görcsök meg az éjszakai izzadás. Érdekes dolgokról. Te olyan sok mindent tudsz a világról.

Clayton zavartan letette a plexet.

– Miről szeretnél beszélgetni?

– Lássuk csak! – Delphoi körbenézett a szobában.

Jé, egy légkondicionáló, vajon AR-ből lehet irányítani? Az ott Clayton diplomája a falon? Mikor végezhetett? Mellette az ott mi? Egy tabló?

– Az micsoda?

– Az? Az első Országos Szakértői Csoport tagjai. Az iskolában tanítják, hogy… – Clayton elhallgatott. – Várjunk, te nem jártál iskolába, igaz?

Delphoi megrázta a fejét. Clayton felállt, és a tablóhoz sétált, amelyen cikornyás keretben őszülő professzorok és csillogó szemű szakemberek mosolyogtak a kamerába.

– Amikor a kétezer-húszas terrortámadás-sorozatban meggyilkolták a frissen megválasztott Westerfeld elnököt, a Szenátus úgy döntött, a következő elnökválasztásig egy válogatott közgazdászokból, jogászokból, mérnökökből álló szakértői csoportot helyeznek az elnöki pozícióba. Ez a csoport politikai nézetektől függetlenül döntött, és ezért olyan hatékonyan oldott meg évtizedek óta fennálló gazdasági és társadalmi problémákat, hogy a rendszer az új elnök beiktatása után is fennmaradt, sőt az elnök szerepe formálissá vált. Wade Watkinson később ezen szakértői csoport alapján dolgozta ki az Országos Szakértői Csoportokat, és a tagjainak kiválasztási és rotációs rendszerét, amit ma ismerünk. – Clayton végigmutatott a tablón. – Ők voltak az elsők, akiket negyvenben a rendszerváltással beiktattak. Watkins úgy fogalmazott egy interjúban: „Eljött végre az idő, amikor nem filmsztárok és unatkozó milliomosok kormányozzák az országot!”.

Delphoi figyelme most nem kalandozott el, szivacsként szívta magába a hallottakat, libabőrös lett az örömtől, hogy tanulhat valamit. Átnyúlt az asztalon, és újra megérintette a férfi kezét, aki ezúttal nem húzta el. Clayton megilletődötten nevetett, majd ő is a lány kezére tette az övét. Delphoi mozgolódást érzett a gyomrában. Ezúttal nem a szürke kígyók voltak, hanem valami kellemesen bizsergető. Rámosolygott a férfira.

– Olyan okos vagy!

– Ez kedves tőled, de ez sima iskolai tananyag. E-egyébként azt kell hogy mondjam, nagyon jól csinálod – kezdte vontatottan Clayton. – Mármint a kísérletet! Múlt hónapban mikor rád tört az a nagy izomgörcs, azt hittem, feladod. Más feladta volna. Néhányan már csak a bezártság miatt is elmentek. De te kitartó vagy.

– Nagyon köszönöm! – simogatta meg Delphoi a férfi meleg tenyerét.