DELPHOI
2052. SZEPTEMBER

– Hallottad, mit mondott az anyád, takarodj dolgozni, te szánalmas ENV! – üvöltötte a bár tulajdonosa, Chester Wright. Erőszakos ember volt, és amikor kiabált, az arca mindig ijesztő grimaszba torzult. – Ne fintorogj, te semmirekellő, vagy lekeverek egyet!

– Ne beszélj így a gyerekkel, Chez! – kérte Kat anya. A szájából cigaretta lógott.

– Ne szólj bele, vagy te is kaphatsz egyet! Takarodj dolgozni inkább! – emelte fel a kezét a férfi, mire Kat anya leszegett fejjel elindult kiszolgálni a vendégeket.

A kislány hiába múlt kilencéves, nem látszott annyinak, törékeny és alacsony termete kevesebbnek mutatta. Chester Wright fél kézzel elbírta volna azokat a zsákokat, amelyeket ő fogcsikorgatva cipelt. Delphoi szívből gyűlölte a férfit, a mocskos kötényét, a fenyegetően felemelt ujját, minden porcikáját.

Ugyanakkor félni is tőle tanult meg. Elég volt meglengetnie a kezét, hogy Delphoi máris érezze az ütéseket. A vendégek hiába üvöltöztek a bárban, a lány csak akkor rezzent össze, ha Chester Wright megemelte a hangját. Márpedig gyakorta megtette. Még a visszafogott szavai is olyan élesen hasítottak a fülébe, mint egy elektromos csiszoló visítása. Száraz nevetése és károgó beszéde hatására pedig végigfutott a kislány hátán a hideg.

Delphoi lihegve vonszolta a zsákot. Az oszlopokra feltekert kábelek végén kígyókhoz hasonlóan sziszegtek a csupasz villanykörték, és a raktárhelyiségbe is jutott a fényükből. Delphoi ledobta a zsákot, és lerogyott pihenni.

A raktárat az ivótól magasra tornyozott ládák választották el. Delphoi mindig ezek között bújt el, amikor megrémült Chester Wrighttól, vagy csak egyedül akart maradni.

Elővette a korábban elcsent zsemlét, letört belőle egy darabot, és letette maga elé a földre. A fal aljában lévő repedésben rövidesen egy szimatoló orr jelent meg. Delphoi közel egy éve osztotta meg az ételét a kis szürke egérrel. Az állat már nem félt tőle, néha még azt is hagyta, hogy megsimogassa.

– Szia, Amber! – suttogta neki boldogan. – Hiányoztam neked? Kérlek, ne haragudj rám, hogy olyan régen látogattalak meg! Ugye nem haragszol?

Az egér nem úgy tűnt, mint aki haragszik. Két lábra ágaskodva nyúlt a következő falatért, majd ahogy megkapta, újra összegörnyedve evett. Ahogy Delphoi végigsimított a hátán, érezte kidudorodó csigolyáit.

A kislánynak nem volt más barátja. Kat anya még a lépcsőházba, a hátsó, lepusztult grundra vagy a sikátorba sem engedte le játszani a szomszéd gyerekekkel, mert nagyon könnyen megbetegedett. Nem csak kisebb és gyengébb volt mindenkinél, de félszeg is, amiért csúfolódások céltáblájává vált. Olyan vékony a karod, hogy mindjárt eltörik! Mit kiabálsz, ez fájt? Nagyfejű! Na, mi van, nem tudsz beszélni? Gyertek, dobáljuk meg, hátha akkor kinyitja a száját!

Delphoi odakuporodott az egér mellé, és mesélt neki:

– Képzeld, ma reggel néztem az ablakunk alatt sétáló embereket. Mind olyan szürkék és unottak voltak. Te is meg szoktad figyelni őket, Amber? Kíváncsi lennék, milyenek azok, akik a belső városban élnek. Jártál már ott? Tudnak repülni, meg vannak robot szolgáik?

Amber tovább rágcsálta a száraz zsemlét, és Delphoi megint megsimogatta.

– És tudod, mi az az ENV?

Az egér, ha tudta is, nem adta tanújelét.

Aznap lefekvés után Delphoi azon gondolkozott, megkérdezze-e Kat anyát erről. Mostanában már nem merte a kérdéseivel nyaggatni. Régen sokat beszélgettek és nevettek együtt, de az évek során a nő megváltozott. Még mindig gondoskodott Delphoiről, de valami kiveszett belőle.

Napokba telt, amíg egy este a kislány összeszedte a bátorságát.

– Kat anya? Mi az, hogy ENV?

– Ne foglalkozz Chez Wrighttal, kicsim! – sóhajtotta Kat anya ingerülten. – Csak azért ilyen seggfej, mert a saját elszúrt életét próbálja kompenzálni. Na, de most már alvás!

Delphoi azt már nem merte megkérdezni, hogy mit jelent a kompenzálni szó. Nem értette, miért változott meg minden. Ő csak a régi anyukáját akarta, aki munka után játszott vele, és ha szomorú volt, az ölében ringatta.

– Szeretsz engem, Kat anya?

– Ne kérdezz butaságokat, kicsim! – morogta a nő, de a hangja száraz volt és kelletlen. – És most már tényleg alvás!

Delphoi szomorúan szenderedett álomba. Amberre gondolt és a régi Kat anyára. Azt kívánta, bárcsak minden olyan szép lenne, mint a hajnali fénysugár.

Másnap nagy sürgés-forgás volt a bárban. Chester Wright ropogósra vasalta megkopott ingjét, és Kat anya is több púdert tett az arcára a szokásosnál. Fontos embereket vártak, „néhány kontrollert, a funkcionális talpnyalóikkal”. Ebből Delphoi csak annyit vett észre, hogy Chester Wright még gyakrabban rúg belé, ha nem igyekszik eléggé, és állandóan kiabál Kat anyával.

Végül megérkeztek a nagy emberek és kísérőik. A három öltönyös férfinek olyan illata volt, mint tavasszal, a nappali ablakával szemközti erkélyen szirmait bontogató muskátlinak és hegyi babérnak.

Rájuk mondta Chester Wright, hogy kontrollerek. Delphoi sosem gondolta volna, hogy a bártulajdonos tud ilyen mélyre hajolni, és ilyen alázatosan mosolyogni. Bár a hangjából, akármennyire igyekezett is, nem tűnt el a bántó él. A kísérők nem látszottak annyira tehetősnek, lesték a három öltönyös minden szavát.

– Minek jönnek ezek ide? – kérdezte Kat anya, miközben piszkos tenyerét a nadrágjába törölte. – Mármint a funkcionálisok még hagyján, de a kontrollerek? A saját körzetükben és a szabad zónában olyan helyek vannak, amikről mi álmodni se mernénk. Miért pont ide?

– Nyomorturizmus – suttogta Chester Wright. – Néha már nekik is elegük van, túl sok a csillogó üveg és fehérség, meg a tiszta parkok és cégépületek.

– Baromság!

– Néha meg kell kóstolni valami romlottat, a sok friss ínyencség után, tudod? Akkor érzed, hogy élsz. Aki mindig csak kemény barackba harap, néha szívesen megízlel egy löttyedtet is – tette hozzá Chester Wright vigyorogva. Belemarkolt Kat anya fenekébe, úgy taszította a vendégek közé. – Menj, ringasd csak meg nekik a löttyedt barackjaid!

Delphoi keze tehetetlenül szorult ökölbe.

Amíg Kat atya kiszolgálta a vendégeket, Delphoi a pultnál dolgozott. Segített a mosogatásban, üvegek és poharak pakolásában, takarításban. Nem volt könnyű, de sikerült elcsennie egy darabka füstölt húst, amit a zsebébe süllyesztett, hogy később megoszthassa Amberrel. Ha volt egy kis szabadideje, az oszlopok takarásából figyelte a vendégeket.

A funkcionálisok nem öltönyt viseltek, hanem vasalt inget, fekete vagy sötétkék mellénnyel. Viselkedésükben is különböztek a kontrollerektől. Míg azok kimértek és elegánsak voltak, ezek nagyhangúak és közönségesek.

Egyiküknek, egy ravasz képű fickónak a fején a haj pont olyan rövid volt, mint az arcát borító borosta. Delphoi magában csak Szőrmóknak nevezte, habár a társai Trey-nek hívták. A férfi éhes szemmel bámulta Kat anyát, folyton vigyorgott, és a száját nyalogatta.

– Na, látjátok, ezért jó elvegyülni a plebszben! – Szavai csatornaléként csöpögtek, de a társai csak vigyorogtak. – A sok gyom között is hajthat ki néha virág. Csak le kell szakítani…

A többi funkcionális nevetve emelte koccintásra a poharát.

– Odahaza gyorsan letiltanak a szexi szériák, mi? – gúnyolódott az egyikük. – Lejjebb kell tenni a lécet.

– Tudjátok is ti – hőbörgött a férfi. – Meglátjátok, hogy jól meg fogom… ó, hogy rohadjanak meg… Hát mindig csak nekik jut a szórakozás?

Delphoi csak ekkor vette észre, hogy Kat anya a különterem ajtajában beszélget a három öltönyössel. Mindannyian bementek, és a nő becsukta maga után az ajtót. Delphoi tudta, hogy Kat anya alkalomadtán szokott felszolgálni különleges vendégeknek, de neki oda soha nem szabadott követnie.

– Mi van, Trey? Már egy ilyet se kapsz meg? – Újra felhangzott a röhögés.

A Szőrmók feje lila lett a dühtől.

– Majd adok én neki! – bömbölte. – Aztán sírni fog utánam.

– A szagod miatt biztosan.

Delphoi nem foglalkozott tovább a részeges társasággal. Megkerülte az asztalt, odalopakodott a különterem ajtajához, és rászorította a fülét. Odabentről ütemes dörömbölés szűrődött ki.

Doktor Fred és a mosókonyha.

Chester Wright magából kikelve odarontott, megragadta Delphoit a ruhája gallérjánál fogva, és felemelte, mint egy rongydarabot.

– Te meg mit képzelsz, kis szaros? Nem megmondtam, hogy tartsd magad távol a különteremtől? Mit ütöd mindenbe az orrod? – Megrázta a kislányt a levegőben, és lekevert neki két hatalmas maflást.

– Na de, Mr. Wright…

– Hagyd rájuk, ne szólj bele! – hallatszott a háttérből.

– Most pedig takarodj előlem, a színedet se lássam! – A férfi a földre hajította a kislányt, és visszacsörtetett a pult mögé.

Delphoi nem mert hangosan sírni, ahogy annak idején Doktor Fred előtt sem. Remegve tápászkodott fel, a válla reszketett a visszafojtott zokogástól. A szokásos rejtekhelyére ment, a raktárba, a ládák mögé. Nagyobb szüksége volt egy barátra, mint bármikor, így előhalászta zsebéből a korábban elemeit kis darabka húst, és előcsalta Ambert.

Könnyes szemmel simította végig a boldogan falatozó egér gerincét.

– Te mindig itt vagy nekem, Amber – suttogta, és ruhaujjával megtörölte az orrát. – Nehéz volt ám elcsennem ezt a husit! Ugye örülsz neki?

A kislány lassan megnyugodott, és beszámolt kis barátjának, milyen furcsa emberek érkeztek a bárba. A ládák takarásából meg is mutatta neki a funkcionálisokat. Rövid történeteket talált ki róluk, és a vicces részleteken együtt kuncogott Amberrel. Mindent megosztott a kisegérrel.

– Tudod, nem csak a felnőtteknek vannak titkaik. Nekem is vannak. A muslincák az üvegben és a reggeli fény, ami csak engem köszönt a házak fölül. Sőt mi egymás titkai vagyunk. Egymás titkos barátai.

Végül a húsból már csak egy kis darab maradt, de Amber láthatóan jóllakott. A kislány lehasalt a földre, és bámulta az egeret. Az apró szemével meredten nézett vissza rá. Érdeklődőn forgatta a fejét, bajsza meg-megrezzent, apró lábával óvatosan előrearaszolt, míg végül összeért az orruk.

Delphoi elmerült Amber végtelen, fekete gombszemében. Mintha két fekete üvegből készült gömb volna, távoli üvegbolygók valahol az űrben, amik beleolvadnak a kozmosz sötétségébe, ezért soha senki nem lel rájuk.

– Milyen gyönyörű szemed van! – suttogta Delphoi. – Bárcsak nekem is ilyen szép volna.

Szívesen lett volna messze innen. Távol a Doktor Fredektől és a Chester Wrightoktól, távol a titkok zárt ajtajú mosókonyháitól, az oszlopokra felkúszó, sziszegő lámpáktól. Valahol egy üvegbolygón, ahol a végtelen tájon csak ő és Amber hallgatják békés csöndben az üvegbe zárt legyek nyugtató zümmögését. Ahol együtt várják a felkelő nap lágy sugarait, és…

Chester Wright bakancsa Delphoi orra előtt dobbant a földön, és szilánkokra törte az üvegvilágot.

– Szóval te eteted itt a kártevőket, te kis csótány! – A férfi megragadta a kislány haját, arrébb cibálta őt, és lekevert két hatalmas pofont. – Megmutatom én neked, hogy kell bánni az ilyen patkányokkal! Tetves ENV!

Újabb ütések következtek, de Delphoi nem törődött a haját tépő ujjakkal és az arcának csapódó tenyérrel. Könnyes szemmel bámult maga elé.

A kisegér kicsavarodott testtel, holtan hevert a padlón.