DELPHOI
2054. MÁRCIUS

A szertár a Brewington & Wesson fénykorában taneszközök raktára volt, most viszont néhány használaton kívüli bútoron és függönyön kívül csak a por, a doh és a magány lakott itt. Delphoi a homályos ablakban ült, és sírástól kivörösödött szemmel nézett a távolba. Az árvaház kapuján ekkor lépett ki két felnőtt, és velük kézen fogva egy gyermek. A lány még utoljára hátranézett az ablak felé, de arcvonásait már alig lehetett kivenni a hóesésben. Alakja úgy fakult ki a valóságból, ahogy ő maga is Delphoi életéből. A kislány oda se nézett, inkább Ambert bámulta a kezében.

– Csak te maradtál nekem.

Vernice az udvaron történtek után nem volt önmaga, de új életre kelt, amikor találkozott leendő szüleivel, Luke-kal és Irene-nel. A menza konyhájáról elcsent naptárban piros filccel jelölte a napok múlását, míg újra nem találkozik velük.

– Luke olyan, mint apa volt – mondta egy alkalommal, a vállán ülő, megragasztott lábú Elwoodot cirógatva. Delphoi a mellette lévő ágyon feküdt, összegömbölyödve, és csak bámulta az üres falat. – Vigyázni fog rám, meg fog védeni mindentől. Jöjjenek csak az ilyen Leo Seal-félék, a földbe tiporja őket!

Delphoi egész télen némán hallgatta barátnője csacsogását. Őszintén át akarta érezni az örömét, de a szégyen elnémította. Szégyellte magát, amiért legbelül azt akarta, hogy Vernice vele maradjon inkább. Ezt érezte helyesnek, de azt is tudta, hogy ez mennyire önző gondolat.

Amikor Delphoi újra felnézett, már nem látta őket. Sem Vernice-t, sem a szüleit vagy a flancos suhanójukat. Csak a hó esett kitartóan a szürke tájra.

– Ez most más. – Megsimogatta a rongybaba narancssárga haját. – Ő nem fog úgy visszatérni hozzám, mint te, Amber. Mindig hallgatag voltál, de tudom, hogy figyelsz, és azt is, hogy megértesz.

Amber maradt az egyetlen barátja. Ő túlélte Delphoi régi életét, amelybe ő maga belehalt.

– Te meg miért beszélsz ahhoz a babához?

Delphoi úgy megriadt, hogy majdnem leesett a belső párkányról. Lyle állt a szertár ajtajában.

– Mit keresel itt?

– Láttalak a folyosón. Úgy tűnt, hogy szomorú vagy. – Lyle kissé zavartan közelebb lépett. – Te is jó voltál hozzám, szóval gondoltam megnézem, tudok-e segíteni valamiben.

Delphoi felhúzta és átkarolta a térdét, állát azon pihentette, úgy nézett le a kisfiúra.

– Hány éves vagy egyáltalán? Nyolc?

– Már kilenc! – húzta ki magát Lyle.

Delphoi végigmérte. Az a fajta törékeny alkatú fiú volt, ártatlan arccal, lányos hanggal és szőkésbarna fürtökkel, aki a védtelensége miatt gyakran a gúnyolódások céltáblájává válik.

– Miért piszkál Leo?

Fájdalmas rángás futott végig a kisfiú arcán, majd leült a szertár közepén lévő asztal mellett a padlóra.

– Első héten, amikor ide kerültem, véletlenül összetörtem Leo zsebóráját. Nagyon-nagyon dühös lett. Azt mondta, a nagybátyja adta neki, az volt az egyetlen öröksége a családjától. De nem direkt volt, Delphoi! Tényleg nem! Én csak… én véletlenül nekimentem Leónak. Kiesett a kezéből és… Én bocsánatot kértem, de azt… mondta, hogy ez vérbosszút kíván.

A lány egy ideig nézte a reszkető kisfiút. Tudta, hogy Lyle valószínűleg mindennap rettegve várja, mikor jelenik meg előtte Leo.

– Mi történt a szüleiddel?

– Apukám eltűnt, amikor még kicsi voltam. Egyszer anyukám azt kiabálta neki, hogy ő egy részeg strici, aztán nem jött haza. Nem is baj, nem szerettem, de az anyukámat nagyon. – Óvatosan egy fotópapírra nyomtatott fényképet húzott elő az egyenruhája alól, majd megmutatta Delphoinak. Egy kedves, barna hajú nő mosolygott rajta.

– Mi történt vele?

– Megbetegedett. Egyedül ez a kép maradt meg róla. Anyukám egyszer azt mondta, az ember az emlékekben örökké élhet. Ő örökké fog. – A legnagyobb óvatossággal rakta el a képet a ruhája belsejébe. Ingujjával megtörölte a szemét, és Delphoira nézett. – Mindig meg akartam kérdezni, milyen név az a Delphoi.

– Pici koromban nagyon beteg voltam, úgy tűnt, meghalok. Kat anya sokat sírt miattam. Egyszer a nappaliba lépve észrevette, hogy egy fatáblát rágcsálok, mert jött a fogam. Előtte sosem törődött a táblával, a lakásban találta, de akkor elolvasta, mi áll rajta: Ismerd meg magadat. Semmit sem túlságosan. Légy ura lelkednek. Kerüld az igazságtalanságot. Olyan bátorítóak voltak a szavak, hogy az idézet alá írt nevet adta nekem. Reményt jelentett neki ez a név. Legalábbis így mesélte.

– Mi történt a szüleiddel? – kérdezősködött tovább Lyle.

Delphoi Amber baba mélyfekete szemét bámulta. Megsimogatta a haját, és megigazítgatta a ruháját. Úgy rémlett neki, hogy a fatábla történetében szereplő Kat anya egy létező személy. Annyira fájdalmasak voltak a múlt töredékei, hogy inkább hagyta őket a homályba veszni. Nem akarta, hogy újra rettenetes képekké álljanak össze.

– Nekem nincsen senkim.

– De, hát… – döbbent meg Lyle. – Az előbb azt mondtad…

– Nekem nincs senkim! – ismételte meg Delphoi.

A fiú nem kérdezett többet, még ücsörgött egy kicsit, majd csendben kiment a szertárból. Delphoi egy ideig megint az ablakot nézte, és kint a szeles márciusi délutánt. Végül elszakította tekintetét az ablakról, egyetlen beszélgetőtársa szemébe nézett.

– Csak te és én, Amber, mint régen, igaz?

A baba nem válaszolt, de mintha mosolyra húzódott volna a szája. Olyan cinkos mosolyra, ami két barátnő közt milliónyi szót helyettesít.

Nyikordulás hallatszott a szertár ajtaja felől. Delphoi felnézett, de nem látott semmit.

– Néha olyan ijesztő ez a ház. Te szereted?

Úgy tűnt, Amber szája lebiggyed kissé.

– Én sem. A felnőtteknek olyan könnyű. Senki nem bántja őket, senki nem parancsol nekik, azt csinálnak, amit akarnak. Mikor leszünk már felnőttek. Amber? Akkor majd elmehetünk a belső városba. Vernice mesélt róla, emlékszel? Ott nincs igazságtalanság. Megkeressük a kettőnk üvegbolygóját! – nevetett Delphoi.

Ekkor cipőcsikordulás hallatszott. A kislányt erős kezek ragadták meg, és a fejére húztak valamit. Ráborult a sötétség. Érezte, hogy felemelik, és kirángatják a szertárból. Próbált szabadulni, de az erős fiúkezek lefogták, esélye sem volt. Alig kapott levegőt, a szíve hevesen vert, egész testében remegett.

Fojtott suttogást hallott.

– Erre menjünk!

– Nem, arra nevelőnő lehet!

– Pszt! Halkabban!

Delphoi felismerte Edgar hangját. Ekkor még jobban megrémült, könny csordult le az arcán. Fulladozott a fején lévő zsáktól. A szaga földre és krumplira emlékeztette, amitől olyan érzése támad, mintha élve eltemették volna. Elrablói lépcsőkön futhattak lefelé, mert iszonyúan rázkódtak.

– Arra! De menjél már!

– Jól van, fogd be!

A léptek zaját és a suttogásokat egyre hangosodó morajlás nyomta el. A kezek elengedték, és lerángatták a fejéről a durva szövetű zsákot. Köhögve tápászkodott fel.

Ez volna a Pokol?

A pincére emlékeztető, nyirkos helyiség falai szűkösen borultak köré, mellettük hordókat halmoztak fel, másutt felhasogatott fák álltak rakásban, koszos ronggyal leterítve. A nyers téglafalakban itt-ott kormos beugrók látszódtak, ahol árnyak laktak. Delphoi mögött sötétségbe veszett minden, az egyetlen kivezető út, amit látott, egy rozoga, felfelé vezető falépcső volt, amelyet Leo Seal és három haverja állt el. A hőt és világosságot egy vasszörnyeteg adta a fal mellett. Brutálisnak és rémisztőnek tűnt, szemei vörösen izzottak, rácsos fogai mögött lángok táncoltak, és füstszagot árasztott. Delphoinak borsódzott a háta tőle.

– És most mi lesz, kicsi Delphoi? – kérdezte Leo Seal. – Nincs itt a démoni barátnőd, hogy verekedjen helyetted. Hiába kiabálsz, itt senki nem fogja meghallani.

– Hol vagyok? – remegett Delphoi hangja.

– Ez a kazánház – mondta Edgar, majd elővette a háta mögül Amber babát. Nézegette, megigazgatta a haját. Delphoi szoborrá merevedett a látványtól.

– Kérlek, ne!

– Mitől olyan fontos neked ez a hülye baba? – kérdezte Edgar, majd odasétált a vasszörnyhöz. Egy kallantyúval kinyitotta rácsos száját, és Delphoit arcul csapta a szörny forró lehelete. Edgar a vasszáj közelébe tartotta Ambert, a ruhájáról, hajáról kilógó apró szövetszálak összepöndörödtek.

– Ne! Ne! Kérlek, ne tedd! – könyörgött Delphoi. Mindenáron meg kellett akadályoznia, hogy Ambernek baja essen! – Nagyon szépen kérlek, ne bántsd! Bármit megteszek!

– Láttuk, hogy nagyon összebarátkoztál azzal a buzi Lyle-lal – morogta Leo Seal. – Azt akarom, mondj el mindent, arról a mocsokról! Tudni akarom, hogy mik az álmai, mik a félelmei, mi a legféltettebb titka. Hallod? – A fiú hangjából olyan hátborzongató gyűlölet áradt, mint még soha.

Delphoi nem tudta, mitévő legyen. Úgy érezte, a vizslató tekintetek úgy lemeztelenítik őt is, mint Vernice-t. Leblokkolt. Nem árulhatta el Lyle-t, de Amber babát sem hagyhatta cserben. Beleharapott az ajkába, és becsukta a szemét. Nem akart itt lenni.

– Ha nem mondod el, a babád bánja!

– Kérlek, ne tegyétek! – Delphoi csak ezt tudta ismételgetni. A rettegés szürke kígyói a gyomrában mintha maguk is égettek volna.

– Akkor mondj valamit!

De hát nem árthat a kis Lyle-nak! Hogy is tehetné? A fiú is tehetetlen és kiszolgáltatott. Nem direkt törte össze az órát. Még bocsánatot is kért!

– Jól van! Te akartad! – köpte dühödten Leo Seal, majd intett társának.

Edgar a lángok közé hajította Ambert.

– Ne! – sikította Delphoi, majd a kazánhoz ugrott.

Ambert egyetlen lobbanással emésztették el a lángok, és égett szövet bűze töltötte be a pincét. Delphoi csupasz balja megégett, ahogy hozzáért a forró vashoz, jobb kezével pedig a lángok közé nyúlt. Felüvöltött az iszonyatos fájdalomtól.

– Megégeti magát! – kiabálta az egyik fiú.

A következő pillanatban Leo Seal valósággal elsodorta Delphoit a kazántól, és Edgar becsapta a kazánajtót.

– Mondd el, amit tudni akarok! Beszélj! – követelte Leo. A vállánál fogva megrázta Delphoit, mint egy rongybabát, majd a földre lökte.

Azonban Delphoi már képtelen volt beszélni. A szeme vörös volt, és teste rázkódott a zokogástól. Elviselhetetlenül fájt a keze, de ez semmi volt ahhoz az érzéshez képest, hogy elvesztette Ambert. Üres tekintettel nézett a fölé tornyosuló Leóra.

Leo Seal tekintetéből eleinte perzselő gyűlölet áradt, aztán feléledt benne valami még sötétebb. A fiú leguggolt, és végigsimította Delphoi karját, majd markolászni kezdte. Hangosan szuszogott, a mellkasa egyre gyorsabban emelkedett és süppedt.

– Mi a f…? – A kiáltást tompa puffanás vágta el.

Üvöltözés és dulakodás hangja követte. Hirtelen léptek kavarták fel a port. Delphoi nem látta, mi történik, de azt észrevette, hogy Edgar vérző fejjel dől a földre mellette. Leo Seal káromkodva fordult meg, mire akkora ütést kapott az arcába, hogy elterült.

Raul Ramsey állt a helyiség közepén, jobbjában egy véres fahasábbal. Az összes fiú fájdalomtól vonaglott a földön.

– Gyere, tűnjünk el! – Elhajította a rönköt, és megragadta Delphoi kezét.

Szűk lépcsősorokon és oldalfolyosókon rohantak végig. Delphoi néha alig bírta tartani a lépést.

– Honnan tudtad? – lihegte Delphoi.

– Láttam, amikor levittek téged, és ismertem egy titkos járatot a kazánházba.

– Köszönöm!

– Pszt, és gyere!

Sikerült elkerülniük a gyerekeket és a nevelőnőket. A keleti szárny első emeleti folyosójának a végében Raul kulccsal kinyitott egy ajtót, majd betessékelte a lányt. Egy pókhálós irodahelységbe jutottak, a fakó padlószőnyegen sötét téglalapok jelezték, hol voltak régen a bútorok. Néhány korhadt, polcos szekrény és a sarokba borult irodai szék még árulkodott a hely egykori rendeltetéséről. Valaki egy piszkos matracot húzott a szoba ablaka alá. A levegőt porszag és az elfeledettség érzése ülte meg.

– Ez a búvóhelyed? – csodálkozott Delphoi.

– Igen. Elveszhetett a kulcsa, amikor az intézetet átalakították, de én megtaláltam. Sok szoba kihasználatlan, de úgy tűnik, ez senkit sem érdekel. – A fiú bezárta az ajtót. – Sokszor jövök ide, van, hogy itt is alszom. Csak vigyázni kell, hogy ne jöjjenek rá. Gyere!

Raul hellyel kínálta Delphoit a matracon.

– Köszönöm, hogy megint megmentettél! – Delphoi bágyadtan mosolygott. Megégett kezét kacskán tartotta az ölében. – Egy igazi hős vagy. Olyan lovag, mint abban a mesében, amit Mrs. Metzger mutatott nekünk.

Raul mosolyogva letelepedett Delphoi mellé a matracra.

– És tudod, hogy a megmentett hölgyek hogyan hálálták meg a lovagok tettét? – Közelebb húzódott a lányhoz.

Delphoi szíve hevesen dobogott a fiú közelségétől. Raul barna szeme csillogott, a lány látta benne a tükörképét. Tudta, hálásnak kell lennie, mert olyat tett érte, amit még soha senki: megvédte. Azonban Delphoi még mindig irtózott az érintéstől. Nagy levegőt vett, becsukta a szemét, majd Raul felé hajolt, miközben csücsörített a szájával. Érezte, hogy a fiú ajka finoman az övére tapad.