JARRED
2066. július

Egész éjszaka észak felé mentek a négyhetvenhatoson. A nap első sugaraira Jarred álmosan pislogott, semmit nem aludt. Alice nemrég kelt fel, épp a kicsiket szoptatta. Mióta elhagyták Philadelphia falait, nem sokat beszéltek egymással.

Jarred és Alice is a bal csuklóján ezüstös karkötőt viselt. Hickmantól kapták, aki interferencia-karkötőnek nevezte. A férfi elmagyarázta, hogy ez elnyomja a chipjük jelét, így nem lehet bemérni őket, ha a Neuex valami módon hozzáférne a műholdak adataihoz. Ezután elnézést kért, majd a jármű konzoljából kihúzott egy csatlakozókábelt, a halántékán lévő aljzatban dugta, hogy rákapcsolódjon a Hálóra, és kidőlt.

Jarred kifelé bámult az ablakon. A reggeli napsütésben harsogóan zöld volt a táj, csak néha törte meg egy-egy leszakadt vezetékű, régi oszlop vagy elhagyott víztorony. A vidéket visszahódította a természet. Egyedül az út nem illett bele a képbe, amelyen haladtak. Beton védőfalak szegélyezték, a tetejükön elektromos kerítéssel. Jarred néhány mérföldenként őrposztokat is látott, ahol az Államközi Úthálózat Őrszolgálat fegyveresei vigyázták az áthaladó forgalmat. Ezt az egyetlen szervezetet leszámítva a kormány nem foglalkozott a városagglomerátumokon, bányákon, erőműveken és egyéb állami létesítményeken kívüli területekkel.

– Elektromos kerítés? – törte meg Jarred a csendet.

Lana hátrapillantott, de az anyósülésen ásítozó Hickman válaszolt.

– A fosztogatók miatt. Az Őrszolgálat igyekszik megóvni tőlük legalább a városokat összekötő állami utakat, a föld fölötti távvezetékeket és csőrendszereket.

– Hallottam már róla, hogy törvénytelen vadon húzódik a falakon túl, de nem gondoltam volna, hogy ilyen – mondta Jarred. – Mikor az ember a városok közt utazik, odafentről nem sok látszik ebből.

– Azért ne gondolja, hogy itt csak barbárok élnek, ahogy azt el akarják hitetni a gyerekekkel. Értékes és összetartó emberek lakják a kommunákat, majd meglátja.

– Egy kommunába megyünk?

– Ott biztonságban lesznek.

– Na, állj! Hogy mi? Nem veszem be, hogy merő jó szándékból teszik mindezt. Mit akarnak?

– A segítségét. Tisztában vagyok vele, milyen pozíciót töltött be a cégnél, de most szembe került velük. Elmondhatom tehát, hogy az ellenségem ellensége a barátom.

– Nagy szart! Most születtek meg a gyermekeink, a családomat meg akarták ölni. Ugye nem képzeli, Lester, hogy bele fogok folyni egy háborúba?

– Ön is tudja, Mr. Webster, hogy mennek ezek a dolgok. Nem gondolja, hogy a tegnap éjszaka után önök is potenciális célpontok lettek?

– Mi csak békében szeretnénk élni.

– A dolog ennél bonyolultabb – sóhajtott Lester, és megrázta a fejét. – Azt javaslom, hogy ezt inkább a kommunában beszéljük meg.

Amikor Jarred hátradőlt, észrevette, hogy Alice őt nézi.

– Tisztában vagyok vele, hogy magyarázattal tartozom neked – motyogta. – Mindent el fogok mondani, ígérem.

Alice nem válaszolt, csak megbüfiztette a kis Meagant. Jarred elmerengve nézte a gyermekekkel foglalkozó feleségét. Idilli volt együtt látni újdonsült családját, de egyben visszás is a körülmények miatt. Nem így képzelte az első napokat. Mindent meg akart adni a gyerekeinek, hogy ne szenvedjenek hiányt semmiben. Azonban most mégis maguk mögött hagyták a civilizációt, hogy egy félvad, nomádok lakta porfészekben kössenek ki. Mi mutathatta jobban Jarred bukását, mint ez?

Úgy fél óra múlva a gépkocsi letért egy kisebb mellékútra. Egészen más volt, mint amin korábban haladtak. Mocskos és kátyúkkal teli, gaz burjánzott a beton repedései közt. Egyes helyeken a robbanásnyomok között rég megszáradt vér látszott. Később feltűnt néhány kiégett jármű az út mellett, az egyikben emberi csontvázak is voltak. Azonban a legkülönösebb látványt egy régóta oszló lótetem nyújtotta, egyik lába helyén egy barnára rozsdásodott géplábbal. Jarred hátán végigfutott a hideg.

– Ezek a banditák egymást sem kímélik, mi?

– Nem ám! – válaszolt ezúttal Lana. – Néha minket is megtámadnak. Kemény seggfejek, ezért felfegyverkezve, páncélozott járművekkel szoktunk utazni. A vadonban olcsó az élet. Szerencsére ritkán futunk bele banditákba.

Délfelé érték el a kommunát. Akkora volt, mint egy nagyobb falu, és az egészet vaslemezekből, hullámpalákból, drótkerítésből, gerendákból meg sok más szedett-vedett építőanyagból eszkábált, magas fal vette körbe. A falon lövedéknyomok látszottak, a tetején fegyveres őrök járőröztek. A méretes vaskapuhoz vezető út mentén egy öreg tábla hirdette, hogy az utazók Old Sanctuaryba[9] érkeztek.

– Lester vagyok! – kiáltotta Hickman kiszállva a kocsiból, mire a nehéz kapu nyikorogva gördült oldalra.

– Semmi azonosítás? – döbbent meg Jarred.

– Itt mindenki ismer mindenkit. Majd megérti – válaszolta Hickman, miközben begördültek a településre.

Egy nagyobb térre érkeztek, az autó kerekei alatt porzott a csupasz föld. Nem messze tőlük egy hatalmas busz parkolt. Az oldalát súlyos páncéllemezekkel, az orrát tüskés dögtolóval, ablakait vasrácsokkal, tetejét lőállásokkal látták el. Jarred megbámulta.

– Sokan bejárnak Phillybe a rokonokhoz, vagy ők látogatnak ide – magyarázta Hickman.

Jarred kiszállt a kocsiból. Jó érzés volt végre kinyújtóztatni a tagjait. A szemébe és a szájába belement a felkavart por. A szél gépolaj és állatok szagát hozta. A falu házai közé girbegurba földutak vezettek be, a távolban egy templomtorony magasodott. A nap forrón tűzött a tiszta, nyári égboltról. A házak, kertek díszes festéseikkel és szélcsengőikkel mind saját történetről árulkodtak. Látszott, hogy a virágoskerteket és zöldségeságyásokat nagy gonddal művelik.

Emberek szállingóztak a főutca irányából, és érdeklődve néztek a jövevényekre. Meleg színű, kézzel varrott ruhákat hordtak, sok férfi bozontos szakállt viselt, a nők hosszú tincsekbe fonták a hajukat. Volt köztük öreg is, gyermek is.

– Segítsenek, kérem! A feleségem nemrég szült. – Jarred kisegítette Alice-t a babákkal a járműből.

Egy középkorú férfi sietett oda hozzájuk.

– Doktor Reynolds vagyok – mutatkozott be, majd óvatosan belekarol Alice-be. – Jöjjön, hadd vizsgáljam meg!

Az orvost egy idős házaspár kísérte. A nyurga, mindent tudó tekintetű asszony segített Alice-nek vinni az egyik kicsit.

A férfi Jarredhez ment, és kezet fogott vele.

– Üdv, Jedthro McGee! – A szorítás erőssége és a tenyér érdessége elárulta, hogy a férfi az életét kétkezi munkával töltötte. Buffalobarna, indián stílusú kabátot viselt rojtokkal és csontokkal, rövidre nyírt hajából egy hosszú tincset hagyott meg oldalt, amelybe gyöngyöket fűzött. A férfi az Alice-szel távozó asszonyra mutatott. – Ő pedig a feleségem, Virginia.

Jarred is bemutatkozott, majd Alice után sietett volna, de Hickman a vállára tette a kezét.

– Ne aggódjon! Reynolds remek orvos, és a feleségének amúgy is pihennie kell. Jöjjön inkább, Mr. Webster, bemutatom néhány embernek!

Jarred sok kezet megrázott, de egy idő után nem tudta követni a neveket. A bemutatottak között voltak egyszerű falusiak, Titokjog hackerek, olajos kezüket törölgető szerelők, a falut védő harcosok, és a kommuna papja. Többen kifejezték az örömüket, hogy van olyan városi ember, aki a vidéki életet választja.

Hickman végül sofőrjükhöz fordult, a termetes fekete nőhöz, hogy őt is bemutassa.

– Lana felel a falu védelméért, illetve ő szokta kiképezni a fiatalokat is. És remekül vezet.

Egy fekete labrador retriever rohant oda Lanához, aki leguggolt, hogy gépkarjával megsimogassa. A kutya féktelen örömében arcon nyalta, majd Jarredhez somfordált, és óvatosan megszagolta a lábát.

– Ő Eddie – mondta a nő. – Még kölyökkorában találtam rá, nem messze a falutól. Azóta elválaszthatatlanok vagyunk.

Jarred is leguggolt, és megvakargatta a kutya füle tövét. Hickman elégedetten nézte.

– Virginia és Jedthro mellett van egy üres ház. Ők majd segítenek önöknek megtanulni a vidéki élet minden csínját.

– Köszönöm! – mondta Jarred, miután felállt a kutya mellől.

– Tudja, a kormány elképesztő mértékben szarik a vidékre – intett körbe Hickman. – Ez az újfajta gondolkodás. Csak az számít modern embernek, aki a városokban lakik. Akkor kezdődött a vidék leromlása, amikor a szétszakadás után a gazdaság zuhanórepülésbe ment át. A vertikális kertek megjelenése csak rontott a helyzeten. Az itt élőknek jó így. Már előre félnek attól a pillanattól, amikor a Themisz elkezd a vidékfejlesztésre vonatkozó javaslatokat tenni. Na, de jöjjön, megmutatom a falut!

Hickman körbevezette Jarredet Old Sanctuaryban. Megmutatta Cunningham tiszteletes templomát, majd a közösségi ház masszív, háromemeletes épületéhez vitte.

– Itt a földszinten vannak a közös pihenőszobák, plex szoba, ahol együtt szoktuk nézni a műsort, hátul a szertárakban találhatóak sportszerek, pingpongasztal. Esténként gyakran össze szoktak gyűlni itt – mutatta meg a fotelekkel teli pihenőszobát. – A második emeleten kondi- és edzőtermek vannak – indult Lester felfelé a lépcsőn. – Itt edzenek Lanáék.

Jarred benézett a konditerembe, és elhúzta a száját. Sehol nem látott sokktréner kádat, VR-küzdőteret vagy kemoadagolót. A helyiség régi súlyokkal, csigás gépekkel és futópadokkal volt teli. Nem is igazán tudta, hogyan kell használni ezeket a szerkezeteket.

– Ó, és még valami – állt meg Hickman. Szembefordult Jarreddel. – Tudnia kell, hogy az interferencia-karkötőket csak három hétig biztonságos viselni. Egészségügyi okokból.

– És utána?

– Utána? Utána dönteniük kell, hogy mennek vagy maradnak.