DELPHOI
2048. MÁRCIUS

A kicsi lány nagyon korán megtanulta, hogy vannak emberek, akik sokra viszik, és vannak, akiknek muszáj megragadniuk a legjelentéktelenebbnek tűnő fénysugarakat is a boldogsághoz.

Az egyik ilyen fénysugár ötéves korában, egy tavaszi hajnalon talált rá az égből a szomszéd házak fekete kéménysziluettje fölül. A korhadt fakeretes ablakban könyökölt, és a hullámos üvegen keresztül csodálta a fényt, élvezte a nap meleg ujjainak cirógatását az arcán. A két réteg üveg között rég elpusztult legyek és muslincák hevertek. Delphoi sosem értette, hogyan kerültek oda, és Kat anya sem tudta megmagyarázni.

Delphoi nem tudta visszatartani a köhögést. A szája elé kapta a kezét, rázkódott a teste, majd érezte a nedvességet a tenyerében. A ruhájába törölte. Legszívesebben a nappaliban időzött, ez a helyiség volt a legvilágosabb, és itt érződött legkevésbé a poshadt nedvesség, ami pókhálóként tapadt a bőrre, és a szájon meg az orron át beférkőzött a tüdőbe is.

– Milyen szerencse, hogy nem vagyunk cserepes virágok, nem igaz, kicsim? – viccelődött néha Kat anya, miközben mosolyogva megsimogatta Delphoi fejét. Azonban a szeme ilyenkor szomorúságról árulkodott.

A kislány nemrég kelt, és aggódott, mert nem találta Kat anyát. A bejárati ajtó megvetemedett fáját bámulta, ám az csak nem mozdult. Amikor elfogyott a türelme, lemászott az ablakból, és kiment az előszobába, hogy ott várja meg nevelőanyja érkezését.

Gyűlölte ezt a lakást. Örökké sötét volt, a sarkokban penészgombatelepek terpeszkedtek, a hálószoba ablaka egy sikátorra nézett, ahonnét húgyszag terjengett, és hátborzongató hangok szűrődtek be éjszakánként. Azt mondják, az ember nem emlékszik a születésére, Delphoi az álmaiban néha mégis látta azt a narkótól lesoványodott arcú, karikás szemű nőt, akit az igazi anyjának gondolt.

– Bocsáss meg nekem, hogy a világra hoztalak! – sírt az eltorzult arcú álomanya. – Bocsáss meg, hogy nem lehetek jó anya, de ha apád megtalál, végez veled!

Delphoi megtámaszkodott a kopott ajtófélfában, mert újabb köhögőroham tört rá. Nagyon sokat betegeskedett, Kat anya szerint az is csoda volt, hogy egyáltalán életben maradt. Miután rátalált a síró csecsemőre abban a sikátorban, mindent megtett érte, de az első hónapok kritikusak voltak. A kislány átesett koraszülött tüdőbetegségen, bélgyulladáson és több fertőzésen, nem is beszélve a remegésről, görcsökről, a folyamatos hányásról és hasmenésről. Pokoli kínszenvedés volt ez az időszak. Delphoi emlékeiben Kat anya sírástól eltorzult arca maradt meg.

– Az a ribanc, drogos anyád tehet minderről!

Ismerős nyikordulással nyílt a bejárati ajtó. Mosoly ragyogott fel a kislány arcán. Kat anya azonban nem egyedül jött, vele volt Doktor Fred is. Az orvos sokszor meglátogatta őket, általában elvégzett pár vizsgálatot, vagy gyógyszert hozott. Türelmetlen és mogorva ember volt, ezért Delphoi nem szerette.

A doktor most is köszönés nélkül a kislányhoz lépett.

– Nyisd ki a szád! Mondd, hogy á! Köhögj! – Delphoi engedelmeskedett, pedig a férfi sötét kéményként tátogó szájából émelyítő szag áradt. Amikor Doktor Fred végzett, a fejét csóválva kiment a konyhába Kat anyával. Delphoi utánuk osont hallgatózni.

– Menthetetlen – mondta a doktor. – És egyébként is, miért foglalkozom én veletek?

– Kérlek! Csak most utoljára! – Kat anya térden csúszott Doktor Fred előtt a konyhakövön, belecsimpaszkodott a férfi kabátjának szegélyébe. – Esküszöm, legközelebb elviszem kórházba.

– Ugyan, hogyan vinnéd? Hiszen még chippelve sincs, csak egy ENV. Ha ez kiderül, a karrieremnek annyi, és a szabálysértés bekerül a profilomba. Még fizetni sem tudsz! – Doktor Fred olyan erővel pofozta fel Kat anyát, hogy a nő elterült a földön. Az ajtó rejtekéből leselkedő Delphoi a szája elé kapta a kezét, és könnyek csordultak végig az arcán, de nyikkanni sem mert, nehogy a doktor meghallja.

– Tudod, hogy nem vihetem el chipeltetni! – nyögött Kat anya, amikor sikerült feltápászkodnia. – Azt akarod, hogy elvegyék tőlem a gyámügyesek? Ő az egyetlen öröm az életemben! És a fogadalmad?

Válaszként újabb pofont kapott. Végül olyasmiket ajánlott, amiket Delphoi nem értett, de ezek már láthatóan jobban tetszettek a doktornak, mert az alkudozást az áporodott szagú mosókonyhába zárkózva folytatták. Nem először vonultak oda vissza kettesben. Delphoi hiába hallgatózott, csak ütemes dobogást hallott az ajtón túlról.

A doktor ez után sokkal készségesebb lett. Undorító ízű kanalas gyógyszert hozott, és tanácsokat adott, Delphoi hogyan gyógyulhat meg a leggyorsabban.

Az ilyen alkalmak után Kat anya mindig hosszú napokig ücsörgött a konyhában, és az aknát bámulta, amelyre az ablak nézett.

– Kat anya, mit látsz odakint? – kérdezte a kislány, miután a férfi távozott, de nevelőanyja szégyenkezve elfordította az arcát.

A mosókonyhában történtek titkát eltemette lelkének egy sötét aknájába, ahová üres tekintetének ablaka nyílt.