TIZENKETTEDIK FEJEZET
A szavójai herceg hazatérése.

II. Henrik mint igazi francia király halt meg. Csak azért ült fel a halálos ágyon, hogy adott szavát megtartsa.

1559 junius 3-án adták ki azokat a nyiltparancsokat, amelyeknek értelmében Philibert Emmanuel szavójai herceg visszakapja hercegségét.

A herceg három nemest, akik szerencsétlensége idején hivek maradtak hozzá, előre küldött országába, hogy tegyék meg az előkészületeket Szavója birtokbavételére.

Ezek voltak Valpergue Amadeus piemonti tábornok, Chatam marsall, szavójai tábornok és De-la-Beaume Philibert, Montfalcounet ura, aki Bresciában volt a szavójai herceg tábornoka.

II. Henrik hüsége Franciaország egész nemességét kétségbe ejtette. Brantôme tolmácsolja emlékirataiban ezeket az érzelmeket. Ezt mondja:

- A dolgot megvitatták a tanácsban és hevesen ellenezték. Némelyek azt állitották, hogy II. Ferenc nem köteles megtartani azt, amire apja kötelezte magát és főleg kisebb hatalommal szemben nem. Mások azt ajánlották, hogy be kell várni mig az ifju király nagykoru lesz. Azt mondották, hogy a szavójai hercegnő által férje elég jelentékeny előnyökhöz jutott és hogy tiz királyi hercegről való gondoskodás nem került volna annyiba az államnak. Mert, - igy folytatja Brantome, - csak akkor igazságos az osztozkodás, ha a nagyok osztozkodnak, de ha nagyok osztoznak kicsinyekkel, akkor nem. Ilyenkor a nagy dönti el, hogyan osztozkodjanak s a kicsinynek azzal kell beérnie, amit a nagy juttat számára és a nagy határozza meg saját érdeke szerint a kicsiny jogait.

Ezt az elvet, mint láttuk, könnyen meg lehetett valósitani. Napjainkban, ha a gyakorlatban alkalmazzák, a hatalmasok igyekeznek eltitkolni, hogy ennek értelmében cselekszenek.

A franciák, akik huszonhárom év óta Piemontban megtelepedtek, boldogtalanoknak érezték magukat, hogy el kell hagyniok az országot és kis hija volt, hogy a királyi udvar rendelete ellen mint egy ember fel nem lázadtak.

Három parancsot kellett kiadni egymás után, mig Bourdillon marsall kiüritette a várakat s mielőtt átadta ezeket a piemonti tiszteknek, azt kivánta, hogy az átadási parancsot irásban terjesszék a parlament elé.

Philibert Emmanuel szeretett volna lehetőleg gyorsan visszatérni országába, de halaszthatatlan teendők miatt meg kellett hosszabbitani franciaországi tartózkodását.

Majd el kellett utaznia Brüsszelbe, hogy elbucsuzzék II. Fülöp királytól és hogy átadja a spanyol királynak Németalföld helytartóságát, amely méltóságot Fülöp a szavójai hercegre ruházott.

II. Fülöp ezután a flandriai államok helytartójává, természetes nővérét, Ausztriai Margitot, Párma hercegnőjét tette meg. A spanyol király, minthogy régóta nem volt Spanyolországban, fiatal nejével oda szándékozott visszatérni.

Emmanuel kijelentette, hogy addig nem hagyja el II. Fülöpöt, mig a király lába alatt meg nem szünik a szárazföld. Ezért Middelburgig kisérte el a királyt, ahol II. Fülöp hajóra szállt. Azután Philibert Emmanuel visszatért Párisba, hogy jelen legyen az ifju király koronázásánál.

II. Ferenc egész udvarával a villers-cotterets-i kastélyba költözött, állitólag azért, hogy ott egy ideig pihenjen. Valójában pedig kénye-kedve szerint akart ott mulatni. Az olyan atyákat, akik trónt hagynak örökségül fiaikra, nem soká szokták gyászolni.

- A király, - mondja Montleinchamp, Philibert Emmanuel egyik életrajzirója, - Villers-Cotteretsben szórakozni akart és nagybátyját, Philibert Emmanuelt is magával vitte. A szavójai herceg ott azonban lázas betegségbe esett.

A villers-cotterets-i kastély, amelyet I. Ferenc kezdett el épittetni, csak II. Henrik alatt épült fel teljesen. A kastélynak a templom felé eső homlokzatán még máig is látni lehet II. Henrik király és Medici Katalin nevének kezdőbetüit. H és K - Katalin abban az időben K betüvel irta nevét - és mindkét betüt Poitiers Diana három félholdja veszi körül. Különös kapcsolat! Legalább is ma sokkal kevésbé tudják megérteni, mint abban az időben, midőn megengedett dolognak tartották, hogy feleségén kivül szeretőt s is tartson az ember.

A jó Margit hercegnő, aki szép szavójai hercegét bálványozta, lett a herceg betegápolónője s nem engedte, hogy más szolgálja ki a herceget, mint ő. Szerencsére a herceg láza csak a tulságos fáradalmaktól és a levertségtől eredt. Emmanuel visszakapta hercegségét, de elvesztette szivének kincsét. Leona visszatért Szavójába és Oleggio faluban várta november tizenhetedikét, mert ugy egyeztek meg Emmanuellel, hogy ezen a napon találkoznak minden esztendőben.

Végre az a hatalmas tündér, amelyet ifjuságnak hivnak, legyőzte a fáradtságot és a betegséget. A láz a nyár utolsó napsugarával együtt eltünt, ez szeptember 21-én volt. S Philibert Emmanuel elkisérhette Reimsbe az ifju Ferenc királyt és Stuart Mária királynőt, - akik ketten együttvéve voltak harmincnégy esztendősek, - hogy a koronázási ünnepségeken jelen lehessen.

Abban a pillanatban, amint Isten letekintett arra, akit a szentelt olajjal kiválasztottjává kentek fel, bizonyára sajnálta azt a királyt, akinek életéből még egy esztendő volt hátra, hogy azután nagyon különös halállal haljon meg és bizonyára sajnálta az ifju királynőt, akinek később husz évet kellett töltenie a börtönben, hogy azután a vérpadon haljon meg. Egy másik könyvben, amelynek első fejezeteit már megirtuk, meg fogjuk kisérelni, hogy leirjuk ezt a négyhónapos és huszonöt napos uralmat, amely idő alatt olyan fontos dolgok történtek.

A koronázás és a király Párisba való visszatérése után Emmanuel ugy érezte, hogy egyik uralkodónak sem lekötelezettje többé és elbucsuzott II. Ferenc francia királytól és II. Fülöp spanyol királytól. Philibert Emmanuel végre visszatért országába, amelyben oly régóta nem volt.

Margit hercegnő Lyonig kisérte el férjét. Itt elvált tőle. Az idegenek huszonhárom évi uralma után a szegény Szavójai hercegség sajnálatraméltó állapotban volt és Emmanuel herceg elég hiu volt ahhoz, hogy előbb kissé rendbehozza országát, mielőtt megmutatja nejének. Hozzá kell füznünk, hogy közeledett a november hónap s mióta Emmanuel Ecouenban elvált Leonától, november tizenhetedike mint ragyogó pont maradt meg emlékezetében. Olyan volt, mint az eltévedt hajó kormányosa, aki a szomoru és sötét éjszakában egyetlen mentő csillagra szegezi tekintetét.

Scianca Ferro visszakisérte a hercegnőt Párisba, mig a herceg Bresciába utazott el, majd visszatért Lyonba. Itt a Rhone folyón szállt hajóra és csaknem szerencsétlenül járt a viharban. Avignonban partra szállt és szárazföldön tette meg az utat Marseilleig. Ott a szavójai nemesek várták, akiket Provana André vezetett eléje.

Ez a küldöttség olyan emberekből alakult, akik hüek maradtak a herceghez és annyira türelmetlenek voltak, hogy nem tudták bevárni, mig a herceg országukba érkezik. Fiatal uralkodójuk elé siettek, hogy már Marseilleben hódoljanak neki.

Az ünnepségek közepette, amelyeket Marseille város rendezett a herceg tiszteletére, érkezett el Philibert Emmanuelhez a királyi kegy ujabb jele. II. Ferenc a Szent Mihály-rend láncát küldte el nagybátyjának. Egyébként ez az ajándék nem valami ritka volt, mert Franciaország királya nem nagyon válogatta meg azokat, akik elnyerték, hanem tizennyolc embert ajándékozott meg vele, akik közül tizenkettőnek az érdemei kétesek voltak. Ezt a láncot - mondja az a történetiró, akinek munkájából ezeket a részleteket meritettük, - minden kutya számára való láncnak nevezték. Philibert Emmanuel veleszületett udvariasságával fogadta el a kitüntetést, megcsókolta az aranyláncot és igy szólt:

- Minden, amit II. Ferenc küld, drága nekem; nagy becsben tartom a francia király ajándékát!

A szavójai herceg azonnal nyakába tette a láncot, az aranygyapjas rendjel lánca mellé és ezzel azt akarta jelezni, hogy nem tesz különbséget a francia király és a spanyol király kitüntetései közt.

Marseilleben a herceg hajóra szállt; utjának célpontja Nizza volt. Elsősorban Nizzába akart ellátogatni, ez volt az egyetlen város, amely megmaradt birtokában, midőn az összes többi városokat elvesztette, vagy elhagyták őt. Nizza nevét a görög nike szóból származtatják, amely azt jelenti, hogy győzelem és az akkori kor történelemirói közül néhányan, akik költői nyelven szerettek beszélni, erre céloztak, midőn azt mondották, hogy Philibert Emmanuel herceg minden szerencsétlensége ellenére hü maradt hozzá, - Nike, a győzelem.

Emmanuel számára nagy öröm volt s egyuttal mélabus emlék, midőn mint férfi, mint herceg és dicsőségtől övezve léphetett ismét abba a kastélyba, amelybe egykor mint menekülő gyenge gyermek jött el. Csak Nizzában ismertették előtte Piemontban, Bresseben és Szavójában maradt hivei tartományainak állapotát. A szavójai herceg tartományai, hogy röviden fejezzük ki magunkat, tönkre voltak téve!

Az Alpokon tul fekvő tartományok, amelyeket a franciák birtokai vettek körül, ketté voltak osztva Nemours herceg hübéri birtoka által és a herceg a franciák szolgálatában állott.

Ez még I. Ferenc politikájának maradványa volt.

I. Ferenc ugyanis, hogy megnyerje a maga számára III. Károlynak, Emmanuel atyjának legközelebbi rokonait is, III. Károly öccsének, Fülöpnek igyekezett kedvezni. Szavója fele Fülöp hübéri birtoka lett. Midőn a király később udvarába szólitotta Fülöpöt, Orleansi Sarolta hercegnőt adta hozzá feleségül és neki adta a Nemours hercegséget. Olvasóink emlékeznek reá, hogy Saint Germainban láttuk Nemours Jakabot, Fülöp fiát s megtudtuk, hogy a herceg hüségesen ragaszkodott a francia királyi házhoz. Másrészt Bern és Vallis nem akarták visszaadni a genfi tó partján fekvő területeket, amelyeket a herceg apjától vettek el. A független Genf, amely az eretnekség fészke volt, támogatta ezeket a városokat s nyilvánvaló volt, hogy tárgyalásokba kell majd bocsátkozni velük.

Piemont, Bresse és Szavója tartományoknak nem voltak várai; a franciák lerombolták ezeket, mert utjukban voltak. Csak öt város volt megerősitve és a békeszerződés értelmében ezekben francia őrség maradt, mig a szavójai hercegnő fiutóddal ajándékozza meg Emmanuelt. A franciák állapitották meg és szedték be az adót is, ugy hogy egyelőre minden pénzforrás ki volt meritve. A hercegi paloták berendezéseit elkótyavetyélték, a hercegi korona drágaköveit és az örökölt családi ékszereket, a herceg már rég pénzzé tette abban a reményben, hogy egy nap majd vissza tudja vásárolni azokat.

A nyomor enyhitésére a herceg csak öt- vagy hatszáz arany tallért hozott országába, ez a pénz részint Margit hozományából, részint Montmorency és Dandelot váltságdijából származott.

A hosszas távollét és a balsors, a szeretetnek, barátságnak és az odaadásnak e két ismert megszüntetője, itt is elvégezték munkájukat. A nemesség, amely gyermekkora óta nem látta Emmanuelt, elfelejtette a herceget és gyorsan beletörődött abba, hogy ugy éljen, mintha köztársaságban lennének. A tizenöt és tizenhatodik században ez még azoknak az uralkodóknak országaiban is megtörtént, akik trónon üllek, hát még akkor, ha az uralkodót az ellenség elüzte.

Igy például Comines Fülöp elhagyta a burgundi herceget, hogy testtel lélekkel XI. Lajos szolgálatába álljon. Tanneguy de Chatel és Rohan vicomte, akik a bretagnei herceg alattvalói voltak, francia alattvalók lettek. Ellenben Durté, aki a francia király alattvalója volt, a bretagnei herceghez pártolt át. Azonkivül a nemesek közül igen sokan, ámbár szavójaiak maradtak, kegydijat kaptak Fülöp királytól vagy Ferenctől és francia vagy spanyol vállszalagot viseltek. Amilyen mértékben voltak hálátlanok és hitszegők a nagyok, ugyanannyira közömbösek és önzők lettek a kicsinyek.

Ilykép Piemont városai lassanként megszokták a franciák jelenlétét. Igaz, hogy a győzők nagyon szerényen viselkedtek. Csak annyi adót szedtek, amennyire okvetlenül szükség volt és nem zsarnokoskodtak. A hivatalnokok legnagyobb része megvesztegethető volt és a városi elöljárók, akik örültek, hogy visszakapták hivatalukat és jövedelmüket, nem tettek ez ellen semmit, mert maguk is megvesztegethetők voltak. Erre vonatkozólag Brantome emlékirataiban a következőket olvassuk:

XI. Lajos és I. Ferenc idejében nem volt olyan helytartó, akit három évi hivatalviselése után lopás és zsarolás miatt fejvesztésre ne lehetett volna itélni. Milánó minden baj nélkül Franciaország kezébe került volna, ha ott is nem loptak és zsaroltak volna ugyanugy. Igy azonban elvesztettük.

Ennek következtében mindazokat a személyeket, akik a herceghez hüek maradtak, elnyomták és mellőzték, mert ha valaki hüséggel viseltetett Philibert Emmanuel iránt, - aki az osztrák, flandriai és spanyol hadsereg vezére volt és Franciaország ellen küzdött, - ez természetesen annyit jelentett, hogy a hercegségnek a franciák által való megszállását erőszakosságnak és elnyomatásnak tekinti.

Az a néhány nap, amelyet Emmanuel Nizzában töltött el, valódi ünnepnap volt. A gyermek, aki hosszu idő után atyját látja viszont, az atya, aki ismét keblére ölelheti elveszettnek hitt gyermekét, nem fejezheti ki örömét nagyobb gyengédséggel, mint a nizzaiak tették. Philibert Emmanuel háromszázezer aranytallért rejtett el a vár kincseskamrájában, hogy a város erőditményeit ujjá lehessen épiteni. Ennek a pénznek egy részéből épitettek a Montalban kastélyt is, amely sziklás félszigeten a villafrancai és a limpiai kikötő közt emelkedik s amelyet Lipomano velencei követ kicsinysége miatt egy épitendő kis erőd kisebbitett másának nevezett. - Nizzából a herceg Coniba utazott; Nizza után ez a város maradt meg leghivebben Philibert Emmanuel pártján. Pedig Coni városának nem voltak erőditményei és igy keservesen megsinylette, hogy ragaszkodott a szavójai herceghez. Emmanuel hálából megengedte, hogy a város cimerébe felvegyék a szavójai keresztet, Coni lakosai pedig a polgár cim helyett az állampolgár cimet vehették fel.

A szavójai hercegnek sok bajt okozott azonkivül még egy dolog is. Mint ahogy Franciaországnak megvoltak a hugenottái, akik mint tudjuk, megrázkódtatták II. Ferenc és IX. Károly trónját, ugyanugy Emmanuelnek meg voltak Alpeseiben a maga reformátorai.

1535-ben Genf lutheránus vallásra tért és nemsokára Kálvinnak és tanitványainak székhelye lett, de már a tizedik században elterjedtek keletről az Alpesek közt a különböző szekták.

A tizedik század közepe táján, amelyről ezek a szekták azt tartották, hogy ebben az időben következik el a világ vége, a paulicianusok, akik a manicheusokkal rokon szekta voltak, seregestől menekültek Olaszországba, az itélet napjától való félelmükben. Később a paterinus nevet vették fel és a pragelasi, luzerni és saint-martini völgyekbe vándoroltak.

Ezekben az elhagyott völgykatlanokban gyökeret vertek, mint a vadvirág és ismeretlenül éltek ott, nem háborgatta őket senki. A paterinusok az akkori eretnekek közül egyiket sem tekintették vallásuk alapitójának. Azt tanitották, hogy az első keresztények tanitásait eredeti tisztaságukban megőrizék s hogy a római egyház a tévedések tengerébe merült el, mig ők a frigyszekrényt őrzik a hegyi sziklák közt. Ezért nem reformátusoknak, hanem reformátoroknak nevezték magukat.

A paterinusok szertartásai rendkivül egyszerüek voltak s ruházatuk is; törvénykönyvük az evangélium volt. Testvéri közösségben éltek egymással, az imádság és a szeretet füzte őket egybe.

Az egyház ellen azzal érveltek, hogy Nagy Constantinus császár megrontotta a kereszténységet, midőn nagy vagyonnal ajándékozta meg a pápákat s ezt az evangéliumból vett két idézettel igyekeztek bizonyitani. Az első: - A rókáknak vagyon barlangjuk és az égi madaraknak fészkük; de az ember fiának nincs hová fejét lehajtani; - a második: - Mert könnyebb a tevének a tü fokán átmenni, hogynem a gazdagnak az Isten országába bejutni.

A paterinusokat és a velük rokon szektákat az egyház a hit és társadalom ellenségeinek tekintette és ezért a hitnyomozó törvényszéket állitotta fel ellenük.

Négy századon át folyt a küzdelem, mert a paterinusok utódjai voltak később Languedocban az albiak, Csehországban a husziták és Apuliában a valdiak. Az üldözések ellenére is nemcsak hiven követték tovább vallásukat, hanem tériteni is igyekeztek: hittéritőik folyton utaztak, hogy meglátogassák egyházaikat és hogy ujakat alapitsanak. Legnevezetesebb hittéritőik voltak: Valdo Péter lyoni kereskedő, akiről valdiak néven ismerték őket; azután a hirhedt Berengár; Pasquale Ludovica kalábriai predikátor; Guivanni de Luzerne, genfi predikátor és más predikátorok, akik molinisták néven voltak ismeretesek és Csehországban, Magyarországban és Dalmáciában igyekeztek az uj hitet elterjeszteni.

A szavójai hercegek kezdetben elszigetelt, ártalmatlan kis néptörzsnek tartották a valdiakat, akiknek erkölcsi és vallási tanai ellen nem lehet kifogást emelni. Midőn azonban felléptek a nagy ujitók, a világnak nagy felforgatói, akiket ugy hivtak, hogy Luther és Kálvin, a valdiak csatlakoztak hozzájuk és az uj vallás fájának egyik ága lettek, már nem lehetett a valdiakat ártatlan szektának tekinteni, hanem mint politikai párttal kellett számot vetni velük.

III. Károly balszerencséjének idején, mint már emlitettük, a valdiak a pragelasi, luzerni és saint-martini völgyekben telepedtek meg és sokakat megnyertek a maguk számára Piemont, Chieri, Avignon és Turin városokban is. I. Ferenc, aki a töröknek és a németországi protestánsoknak szövetségese volt, 1534-ben a turini szenátusban elrendelte, hogy a valdiakat a törvény teljes szigorával üldözni kell és megparancsolta hadvezéreinek, hogy támogassák az inkviziciót s kényszeritsék a valdiakat arra, hogy megtérjenek, vagy hagyják el az országot. A valdiak elleni küzdelem folytatódott II. Henrik alatt is.

Midőn Philibert Emmanuel november 16-án megérkezett a verseili kastélyba, amelyben mint tudjuk, gyermekkorát töltötte, a valdiak különösen lázongtak völgyeikben.