TIZEDIK FEJEZET
Flórenci politika.

Vesale André odalépett a sebesülthöz, megvizsgálta s elmondatta Paré Ambrosiussal az addigi kezelés módját, amelyet minden tekintetben helyesnek és jónak talált s midőn ezeket elintézte, azt a fadarabot kivánta látni, amelyet a sebész kihuzott a király sebéből.

Paré Ambrosius a fadarabra tett jellel megmutatta, hogy ez milyen mélyen hatolt a sebbe.

Vesale megkérdezte, hogy a fadarab milyen irányban hatolt be, merőlegesen, vagy más szögben.

Paré azt felelte, hogy rézsut; kezébe vette a fejet, amelyen vizsgálódásait végezte és a fadarabot ennek szemébe tolta, körülbelül olyan mélyen, amennyire a király szemébe furódott és ugyanolyan irányban.

- Itt van ez a fej, - mondotta Paré Ambrosius, - éppen fel akartam boncolni, hogy megállapitsam, milyen sérüléseket okozott a lándzsa a király agyában.

Négy halálraitéltet végeztek ki abból a célból, hogy a halálraitéltek levágott fején Paré Ambrosius megtehesse azokat a kisérleteket, amelyeket Vesale-al együtt ismételni akart.

Vesale azonban félbeszakitotta kartársát.

- Felesleges, - mondotta Vesale, - a fadarab hosszából s az irányból, amelyben behatolt, elég biztossággal tudok az okozott sérülésre következtetni... a fadarab behatolt a jobb szemen, átfurta a szemgödröt és a koponyacsontot, tehát a koponyacsont törésével állunk szemben és megsérült a kemény-, a lágy- és a pókhálóburok, valamint az elülső jobb agyvelőburok alsó része is, kivül ugyanennek a buroknak felső részét sértette meg a lándzsa. Ezáltal mindkét agyfélteke homloki része gyulladásban van és vérzik.

- Pontosan igy van! - mondotta Paré Ambrosius álmélkodva, - ugyanezt állapitottam meg a halálraitéltek levágott fején is.

- Igen, - mondotta mosolyogva Vesale, - de a gyulladást nem láthatta, mert levágott fejeket vizsgált.

- S mi a véleménye erről a sebesülésről? - kérdezte Paré Ambrosius.

- Azt mondom, hogy halálos.

Az anatómus háta mögött elfojtott, ijedt kiáltás hallatszott.

Medici Katalin Vieilleville kiséretében abban a pillanatban lépett a szobába, midőn Vesale közölte vizsgálatának eredményét társával. Katalin tehát hallotta Vesale véleményét. Csak az elfojtott kiáltás tette figyelmessé az orvosokat a királynő jelenlétére, mert beszélgetésükbe elmerülve, nem hallották, midőn Katalin belépett.

- Halálos! - mormogta Katalin. - Tehát azt mondja uram, hogy a seb halálos?

- Kötelességemnek tartom, hogy megmondjam, asszonyom! - felelte Vesale, - ismételnem kell felséged előtt azt, amit tudós kartársamnak, Parénak mondottam... Egy király halála nem közönséges esemény és azokat, akik az uralmat öröklik, idejekorán kell értesiteni, hogy pontosan tudják azt az órát, amelyben az uralom a halottról az élőre száll. Akármilyen fájdalmas is az, amit én megállapitottam, ismétlem, asszonyom, a király sebesülése feltétlenül halálos.

A királynő verejtékező homlokára tette zsebkendőjét.

- Ugy fog meghalni a király, hogy nem is tér eszméletre? - kérdezte Katalin.

Vesale az ágyhoz lépett, megfogta a sebesült kezét és érveréseit számlálta.

Majd kis idő mulva igy szólt Paréhoz:

- Kilencven érverés!

- Akkor csökkent a láz, - felelte Paré, - mert az első két napon százhuszra emelkedett az érlökések száma.

- Asszonyom, ha tovább is igy csökken az érverések szaporasága s ha a vérömlés rövid időre felszivódik, várható, hogy a király mielőtt elköltözik az élők sorából, még egyszer-kétszer vissza fogja nyerni eszméletét.

- S mikor? - kérdezte szorongó szivvel Katalin.

- Ah, asszonyom, ön az emberi tudománytól olyan dolgot kiván, amely tulterjed annak határain! Teljesen bizonyosat nem mondhatok, de valószinünek tartom, hogy a király körülbelül holnap déltájban fog eszméletére térni, - mondotta Vesale.

- Vieilleville, - mondotta erre a királynő, - értse meg, hogy mit mondok... Azt akarom, hogy amint a király kinyitja szemét, azonnal értesitsenek! Okvetlenül itt akarok lenni, én egyedül, hogy mindazt hallhassam, amit a király még mondani akar.

Másnap délután három órára az érverés hetvenkettőre szállt le, a sebesült megmozdult és mélyen felsóhajtott.

- Vieilleville, - mondotta Vesale, - értesitse a királynő őfelségét. A király valószinüleg magához fog térni s néhány szót fog szólni.

A kancellár, kirohant a szobából és midőn öt perccel később a királynővel megjelent, II. Henrik lassanként eszméletre tért és a következő, alig érthető szavakat mormogta:

- A királynőt... hivják ide a királynőt!

- Itt vagyok, uram, királyom! - mondotta Katalin és térdreesett az ágy előtt.

Paré Ambrosius csodálkozva tekintett arra a férfiura, aki midőn nem az élet vagy halálról kellett véleményt mondania, nagyon jól tudta megitélni az emberek titkait, mert Vesale igy szólt:

- Azt parancsolja, felséged, hogy Paré és én itt maradjunk, vagy azt, hogy eltávozzunk?

A királynő a sebesültre nézett.

- Maradjanak, - mormogta Henrik, - olyan gyenge vagyok, hogy attól félek, ujra elájulok...

Vesale megnyugtató kézmozdulatot tett és zsebéből elővett egy üvegcsét, amelyben vérpiros folyadék volt. Néhány csöppet ezüstkanálra öntött a folyadékból és a király szájába töltötte.

Henrik megkönnyebbülten sóhajtott fel, orcáira az élet halvány pirja tért vissza.

- Ah, - suttogta, - jobban érzem magam.

Azután körülnézett.

- Te vagy az, Vieilleville, nem hagytál el engem?...

- Oh nem, - mondotta zokogva a gróf, - egy percre sem!

- Megmondtad neked előre... megmondtad nekem előre... - mormogta Henrik, - de nem akartam hinni neked, ostobán cselekedtem! Ne felejtsétek el, hogy Coligny valóban jó barátom, többet mondott; mint mindenki más: megmondotta, hogy Montgomery az az ember, aki meg fog ölni engem!

- Megnevezte Montgomeryt? - kiáltotta Katalin.

- Hogyan tudhatta ezt?

- A jóslatból, amelyet V. Károlynak mondtak... különben remélem, hogy Montgomeryt nem fosztották meg szabadságától?

Katalin nem felelt.

- Remélem, hogy ugy van! - folytatta Henrik. - Azt kivánom s ha kell azt parancsolom, hogy semmiféle bántódása sem történjék.

- Igen, uram, - felelte Vieilleville, - Montgomery szabad. A napnak és az éjszakának minden órájában érdeklődik felséged állapota iránt; a kétségbeesés szélén van.

- Vigasztalódjék... szegény Delorges! Mindig hü szolgám volt; legutóbb Skótország királynőjének ügyében.

- Sajnos, - mormogta Katalin, - nem maradt Skótországban.

- Asszonyom, parancsomat teljesitette, mert én hivtam vissza... vonakodott megmérkőzni velem... parancsom kényszeritette reá... sorsom akarta ugy... Montgomery teljesen ártatlan! Ne vétkezzünk tehát Isten ellen, hanem használjuk fel azokat a pillanatokat, amelyekkel csodálatos módon megajándékoz arra, hogy legsürgősebb ügyeinket rendezzük.

- Óh, uram, királyom! - mormogta Katalin.

- Előbb beszéljünk azokról az igéretekről, amelyeket barátainknak tettünk... azután az ellenségeinkkel kötött szerződésekkel fogunk törődni. Tudja, asszonyom, hogy mit igértem Vieillevillenek?

- Igen, uram!

- Franciaország marsalljává való kinevezését, annak a napnak estéjén kellett volna aláirnom, amelyen a borzasztó szerencsétlenség ért... azt hiszem, fel van jegyezve nálam.

- Igen, uram, - felelte Vieilleville, - felséged azt parancsolta nekem, hozzam el a kinevezési okiratot, hogy alkalomadtán alá lehessen irni... itt van! Ama szerencsétlen napon, junius 30-án nálam volt s minthogy azóta nem öltöztem át, mert szüntelenül felséged mellett voltam, még mindig nálam van.

E szavakkal Vieilleville átadta az okiratot a királynak.

- Nem tudok mozdulni anélkül, hogy nagy fájdalmaim ne volnának, - mondotta a sebesült Katalinnak, - legyen olyan jó, irja alá helyettem a kinevezési okiratot. Lássa el mai kelettel és irja reá, hogy miért irja alá az én nevemben. Azután adja át az okiratot régi barátomnak.

Vieilleville zokogásba tört ki, térdreesett és megcsókolta a király kezét. II. Henrik pedig mozdulatlanul feküdt és olyan fehér volt, mint ágyának lepedője.

Ezalatt Katalin a kinevezési okiratra a következő sorokat irta:

„A sebesült király helyett, a király parancsára és ennek betegágya mellett.

1559. julius 4.

Katalin királynő.”

A királynő ujra átfutotta a sorokat és megmutatta a királynak az aláirást.

- Jól van igy, uram? - kérdezte Katalin.

- Igen asszonyom, most adja át az okiratot Vieillevillenek.

Katalin teljesitette a parancsot, de egész halkan igy szólt a kancellárhoz:

- Itt van a kinevezése, barátom, de tartsa meg igéretét, mert különben még elég időnk lesz hozzá, hogy visszavonjuk!

- Legyen nyugodt, asszonyom, szavamat adtam és meg fogom tartani! - felelte Vieilleville. Azután összehajtogatta az irást és zsebébe tette.

- S most... nővérem már férjhez ment? - kérdezte a király.

- Nem, uram, - mondotta Katalin, - rosszul választottuk volna meg az időt lakodalom számára.

- Ellenkezőleg... ellenkezőleg! - mondotta Henrik. - Azt kivánom, hogy minél előbb férjhez menjen... Vieilleville hivja ide a szavójai herceget és nővéremet!

Katalin helybenhagyólag mosolygott a királyra, azután elkisérte Vieillevillet az ajtóig.

- Gróf, - mondotta a királynő Vieillevillenek, - előbb nem fogja elhivni a herceget és hercegnőt, mint akkor, midőn ezt az ajtót ujra kinyitom! Magam fogok parancsot adni reá. Várakozzék az előszobában és szabadságára, életére és lelkiüdvösségére fogadja meg nekem, hogy senkinek sem árulja el a király magához térését, főleg Valentinois asszonynak nem!

- Legyen nyugodt, asszonyom! - felelte Vieilleville.

Vieilleville valóban az előszobában maradt és Katalin a becsukott ajtón át hallotta a fel és alá járkáló uj marsall lépteit.

- Hol van, asszonyom? Mit csinál? - kérdezte a király, - nem szeretnék időt vesziteni!

- Itt vagyok uram. Csak megmondottam Vieilleville urnak, hogy hol találhatja meg biztosan a szavójai herceget, ha nem találja odahaza.

- Hogyan? Ha nem találja odahaza?

- Bizonyára otthon lesz... a herceg csak este hagyja el a kastélyt és hajnaltájban mindig hazatér.

- Ah, - mondotta a király bánatos mosollyal, - valamikor én is lovagoltam szép lovon a szép éjszakában: per amica silentia lunae, mint ahogy menyem, Stuart Mária mondja... milyen szép volt, midőn a friss éjjeli szellőt éreztem arcomon s láttam remegni a faleveleket a hold sápadt fényében! Nem emésztett a láz, mint most... Óh, én Istenem, én Istenem! Könyörülj meg rajtam, mert borzasztóan szenvedek!

Ezalatt Katalin az ágyhoz közeledett és intett a két orvosnak, hogy távozzanak.

Paré Ambrosius és Vesale André tiszteletteljesen meghajoltak és mert tudták, hogy a királynak s a királynőnek, mielőtt elválnak, igen fontos dolgokat kell egymással megbeszélni, a szoba egyik távolabbi falmélyedésébe huzódtak, ahová már nem hallatszott el a királyi pár beszélgetése.

Katalin leült Henrik ágya mellett.

- Ugy-e jönni fognak? - kérdezte a király.

- Igen, de mielőtt jönnek, engedje meg felséged, hogy az államügyekről szóljak egyetmást.

- Beszéljen asszonyom, ámbár nagyon fáradt vagyok s ámbár csak ködfátyolon át látom már a földi dolgokat.

- Egyre megy... Isten át fog világitani ezen a ködfátyolon s lehetővé fogja tenni, hogy a földi dolgokat jobban tudja megitélni, mint hogyha teljesen egészséges lenne.

Henrik nagynehezen Katalin felé fordult és láztól csillogó, de értelmes tekintetü szemével a királynőre nézett.

A király utolsó erőfeszitést tett, hogy összeszedje szünőfélben lévő szellemi képességeit, hogy át tudjon látni a flórenci nő ravaszságán, akinek cselszövő természetét elég alkalma volt kiismerni.

- Beszéljen asszonyom! - mondotta a király.

- Bocsásson meg, uram, nem az én véleményem és a két orvos sem állitja, akik a legjobb reményeket táplálják, de az ön véleménye ugyebár, hogy élete nagy veszélyben forog.

- Én halálosan megsebesültem, asszonyom és valóságos Isten csodája, hogy beszélni tudok.

- Ha csoda, uram, akkor igyekezzünk kihasználni a magunk javára, hogy hiába ne tegyen csodát értünk az Isten.

- Hallgatom, asszonyom! - mondotta a király.

- Uram, emlékszik, hogy mit mondott az én szobámban Guise herceg abban az időben, midőn ön alá akarta irni a szerencsétlen cateau-cambresesi békét.

- Igen, asszonyom!

- Guise herceg nagy barátja Franciaországnak...

- Jó, jó! - mormogta a király. - Lotharingiai...

- De én uram, nem vagyok lotharingiai nő! - mondotta Katalin.

- Nem, hanem...

A király elhallgatott.

- Csak fejezze be szavait, én flórenci nő vagyok s ezért a francia királyi család valódi szövetségestársa... Jó! Meg akarom magyarázni, uram, hogy a lotharingiai és a flórenci nő ezuttal inkább voltak franciák, mint némelyek, akik Franciaországban születtek!

- Nem mondom, hogy nem, - mormogta Henrik.

- A lotharingiai és a flórenci nő azt mondták önnek: Uram! Érthető volna, ha olyan békeszerződést, amilyet most ajánlanak, vagy amilyet talán ön ajánlott, közvetlen a Szent Lőrinc napi csata vagy Saint-Quentin bevétele után irt volna alá. Ma azonban, amikor Guise herceg visszatért Olaszországból, amikor bevettük Calaist, s ötvenezer embert számláló hadseregünk van s azonkivül harmincezer katonánk a várakban, ma az ilyen szerződés nevetséges dolog. - Ezt mondták a lotharingiai és a flórenci nő és ezt nem akarta megérteni!

- Ez igaz, - mondotta a király, mintha álomból ébredt volna fel - nem volt igazam...

- Ezt hát elismeri? - kérdezte Katalin csillogó szemmel.

- Elismerem, de sajnos, most már késő.

- Sohasem késő, uram!

- Nem értem.

- Engedje, hogy én cselekedjem, - mondotta Katalin - bizzék meg bennem. S én visszaszerzem Franciaország városait és Piemontot, Nizzát és Bresciát s utat nyitok Milánóig!

- És mit kell tenni ezért, asszonyom.

- A dauphin nagykorusága ellenére is ki kellene jelenteni, hogy tekintve Ferenc gyenge egészségi állapotát és járatlanságát, a király államtanácsot nevez ki, amely egy évig fog uralkodni, szükség esetén tovább is. Az államtanács tagjai a következők lennének: Guise herceg, a lotharingiai kardinális és én. Az államtanács volna egyedül hivatva arra, hogy az összes politikai, vallási és más kérdéseket rendezze.

- És mit fog Ferenc szólni hozzá?

- Boldog lesz! Csak annak a szerencsének örül, hogy a kis skót királynő férje lett és más becsvágy nem sarkalja.

- Igen, valóban, - mondotta Henrik, - nagy szerencse, hogy fiatal az ember és olyan asszony férje, akit szeret...

S a király felsóhajtott.

- De egy dolog mégis meggátolja a javaslatot, - füzte hozzá. - Ez az, hogy Ferenc francia király s egy francia királynak az országgal kell törődnie, nem pedig szerelmével.

Katalin oldalról nézett Henrikre; nagy kedve lett volna hozzá, hogy ezt kérdezze tőle:

- Óh, király, aki ilyen jó, tanácsot adsz, miért nem követted ezt egyedül?

Azonban félt attól, hogy ezekkel a szavakkal eszébe juttatja a királynak Valentinois asszonyt s ezért hallgatott. Azután ujra az előbbi tárgyra igyekezett terelni a beszédet:

- Én mint uralkodónő, Guise herceg mint a katonaság fővezére s a kardinális mint az ország többi ügyeinek intézője, magunkra vállalnók a felelősséget mindenért.

- Mindenért?... Hogy érti azt, hogy mindenért?

- Meg fogjuk szegni a békeszerződést, uram, vissza fogjuk venni a százkilencvennyolc várost és Piementot, Bresciát, Nizzát, Szavóját és Milánót is!

- Igen! És én közben ugy fogok az Isten szine elé lépni, hogy esküszegés terheli lelkemet, - mondotta a király. - Halálomat használjam ürügyül arra, hogy ne tartsam meg az igéretemet. Ez tulságosan nagy bün volna asszonyom, nem venném a lelkemre. Ha életben maradnék, akkor megfontolhatnám a dolgot... volna időm hozzá, hogy megbánjam tettemet...

Ezután Henrik hangosabban igy szólt:

- Vieilleville ur!

- Mit parancsol? - kérdezte a királynő.

- Vieilleville urat hivom, aki biztosan nem ment el a szavójai herceghez.

- Miért hivja?

- Hogy elmenjen végre.

Vieilleville ur, aki hallotta, hogy a király szólitja, belépett.

- Jól tette uram, hogy második parancsra is várakozott! - mondotta a király Vieillevillenek. - A királynő parancsolta önnek ezt. Most hát másodszor is megparancsolom! Menjen tüstént és öt perc alatt itt akarom látni a szavójai herceget és Margit hercegnőt!

A király, minthogy érezte, hogy mindinkább gyengül, körülnézett és megpillantotta a két orvost, akik midőn hallották, hogy a király hangosan szól, közelebb jöttek.

- Az imént orvosságot adtak be nekem, amely nagyon jót tett, - mondotta Henrik, - még egy órát élni akarok, adjanak még néhány cseppet az orvosságból.

Vesale fogta az ezüstkanalat és öt vagy hat cseppet öntött rá a vérvörös folyadékból, mig Paré Ambrosius a párna alá tette a kezét és a haldokló fejét felemelte, ezután Vesale a király szájába töltötte az orvosságot.

Ezalatt Vieilleville, aki kénytelen volt a királynak engedelmeskedni, elment a szavójai herceghez és Margit hercegnőhöz. Katalin az ágy mellett maradt állva. Mosolygott a királyra, de belül tajtékzott a dühtől.