NEGYEDIK FEJEZET
Hirek Skótországból.

Junius 20-án ugyanazon a kapun Párisba másik lovascsapat vonult be, mely Brüsszelből érkezett és ugyanolyan fényes volt, mint Alba herceg csapata.

A csapat élén Philibert Emmanuel, Franciaországi Margitnak, Bery hercegnőjének jövendőbeli férje lovagolt.

Ecouenben utközben megpihentek. A herceg apródjával ott betért egy házba, amelyet fogadtatására rendeztek be.

Ez a ház, mely zöld lombok közt rejtőzött el, a város határán tul volt száz lépésnyire az országuttól.

A herceg kisérete, ugy látszott, nem csodálkozik Emmanuel eltávozása felett, az országut tulsó oldalán leszálltak lovaikról és várakoztak.

Két óra mulva a herceg visszatért egyedül. Ajka körül az olyan ember bánatos mosolya játszadozott, aki az imént nagy áldozatot hozott.

Az emberek halkan és csodálkozva mondották egymásnak, hogy az apród, aki még sohasem hagyta el urát, most nem követte Emmanuelt.

- Előre, uraim! - kiáltotta Emmanuel. - Várnak bennünket Párisban, tovább lovagolunk!

Azután mégegyszer hátranézett, mintha néma köszöntéssel bátoritani s türelemre inteni akarta volna azt, akit hátrahagyott, majd megsarkantyuzta lovát s a csapat élére lovagolt, hogy folytassák utjukat Páris felé.

Saint-Denisben a herceg egykori hadifoglyával, a connetableal találkozott, akit ugyanugy a király küldött eléje, mint Alba herceget: A connetable a király üdvözletét és jókivánságait adta át Emmanuelnek.

Emmanuel a connetable figyelmességét barátságosan, de egyszersmind szomoruan és komolyan fogadta. Észre lehetett venni, hogy Emmanuel, ha el is jött Párisba, elhagyta szivét az uton.

Páris és Saint-Denis közt ujabb lovascsapat jött a herceg elé, Emmanuel udvarához tartozó nemesek, akiket Párisba rendelt. A herceg Robert de Rovere-t, gárdakapitányát küldte a lovascsapat elé, amelyben kétszáz szavójai és piemonti nemes volt, akik fekete bársonyruhát viseltek és nyakukban aranylánc függött. Raconis gróf lovagolt a csapat élén.

A lovascsapat csatlakozott a herceg kiséretéhez.

Midőn Páris kapujához értek a lovasok, megpillantották a királyi istállómestert, aki lovon ült és nyilván a herceg megérkezését várta. Amint Emmanuel csapatát megpillantotta, tüstént elvágtatott Saint-Antoine külváros irányába. Ugy látszott, hogy a királynak kell hirt vinnie a herceg megérkezéséről.

A Boulevardnál a lovasok balra fordultak és a Bastille felé tartottak.

A király palotájának küszöbén várta a herceget s Margit nővérét fogta kézen. A király mögött a lépcső első fokán Katalin királynő állott öt gyermekével. S feljebb kis csoportokban a többi hercegnő és lovag félkörben vette körül a királyi családot.

Philibert Emmanuel a lépcsőtől tiz lépésnyire megállitotta lovát és leszállt. Azután odament a királyhoz és kezet akart csókolni neki. II. Henrik azonban kitárta karjait és igy szólt:

- Öleljen meg, szeretett testvérem!

Most bemutatta a hercegnek Margit hercegnőt.

A hercegnő rikitó pirosszinü ruhát viselt, mely bársonyból készült s amelynek ujjait csipkék diszitették. A hercegnőn egyetlen ékszer volt, a zománccal diszitett öv; mint tudjuk, öt aranykulcs függött rajta és a kalmár adta át a hercegnőnek a Louvreban jövendőbeli férje nevében.

Midőn, Emmanuel Margithoz közeledett, ugy látszott, hogy a hercegnő arca hirtelen ruhájának szinét vette fel.

A hercegnő kezét nyujtotta Emmanuelnek s mint már a kalmár tette a Louvreban, Emmanuel féltérdre ereszkedett és megcsókolta a szép királyi kezet.

A király bemutatta a szavójai herceget az összes többi hercegeknek és hercegnőknek egymás után.

A herceg tiszteletére az összes hölgyek azt az ékszert vették fel, amelyet a piemonti kalmár vett elő ládájából. Minthogy a két kalmár nem jött el pénzéért, mindenki meg volt győződve, hogy az ékszerek és a szövetek a vőlegény ajándékai.

Valentinois asszony fején a hármas félholdalaku diadém volt, Castro Diana kezén az arab karperec, Erzsébet hercegnő nyakán a gyöngyfüzér, amely nem volt olyan ragyogóan szép, mint a hercegnő nyaka, sőt a dauphin is oldalára kötötte flórencei tőrét.

Csak Stuart Mária nem tudta magával hozni az ajándékot, amelyet kapott, de ez legdrágább disze lett annak a szobának, amelyben a királynő imádkozni szokott. Harminc évvel később, a királynő halála napját megelőző éjszakán, ebbe az ereklyetartóba tették a fortheringay-i kastélyban a Rómából küldött szent ostyát, hogy ezt vehesse magához Stuart Mária, midőn kivégzése előtt a szent áldozáshoz járul.

Philibert Emmanuel is bemutatta a királynak és az udvarnak a nemeseket, akik elkisérték.

Ezek voltak Egmont és Horn grófok, a Szent Lőrinc-napi és a gravelingeni csata hősei, akiket kilenc évvel később ugyanaz az Alba herceg, aki most mosolygott rájuk s alig várta, hogy kezet szorithasson velük, együtt lefejeztetett. Nassau Vilmos, aki abban az időben huszonhat éves, szép férfi volt, komoly és szemlélődő természetü. Később „a hallgatagnak” nevezték el s az orániai herceg cimet nyerte, mert nagybátyjától, Nassau Renétől az orániai hercegséget örökölte.

Végül Brunswick herceg és Schwarzburg s Mannsfeld grófok, akik szerencsésebbek voltak később, mint a többiek, mert sem gyilkosságnak nem estek áldozatul, sem pedig ki nem végezték őket.

S hirtelen, mint hogyha senkinek sem lett volna szabad hiányoznia az urak és hölgyek közül, akiket a sors kiszemelt s mintha a gondviselés vezette volna utján, sebes vágtatva egy lovas közeledett, aki midőn megpillantotta a Tournelles palota előtt álló pompás csoportot, megállitotta lovát, leszállt és a gyeplőt odadobta az egyik lovászfiunak. Azután szótlanul várta, hogy a király megszólitsa. A lovag meg lehetett nyugodva, sokkal is gyorsabban lovagolt oda, sokkal is ügyesebben állitotta meg lovát és sokkal is szebben szállt le a lóról, semhogy ez II. Henriknek, aki maga is kitünő lovas volt, fel ne tünt volna.

A király felemelte fejét az őt körülvevő fényes környezetben és igy kiáltott:

- Ah, Lorges, Lorges! Skót gárdánk kapitánya, akit háromezer emberrel küldöttünk az ön anyjának segitségére, kedves Mária s aki, hogy e szép napon semmi sem hiányozzék, hireket hoz nekünk Mária királyságából, Skótországból. Jőjj csak ide, de vigyázz a tüzre, mert nagy örömünnepeket akarunk rendezni! Azt mondja a közmondás, hogy a tüzzel nem szabad játszani!

A király e szavakkal Montgomery Jakabra, Gabriel apjára célzott, aki balesetnek volt az okozója, mely harcjáték közben történt. Montgomery ugyanis lovagi tornán a Saint Paul palotát védelmezte a király ellen és ekkor fáklyával véletlenül megégette a király állát. A király égési sebe lett az oka annak, hogy a francia udvarban több mint száz évig rövid hajat és állszakállt kellett viselni.

Montgomery a király felé közeledett és nem is sejtette, hogy sokkal nagyobb szerencsétlenséget fog okozni, mint atyja a király atyjának uralkodása alatt, hogy a harcjátékok alatt, melyeket Henrik oly nagy örömmel várt, a kegyetlen sors őt fogja használni eszközéül.

Montgomery Skótországból jó politikai hireket hozott, de rossz hireket hozott vallási tekintetben. Angolországi Erzsébet nem támadta meg szomszédnőjének határait, ezeket tehát nem fenyegette veszély, azonban Skótország lángba borult.

A tüzvész a reform volt s a gyujtogató Knox János.

Franciaországban még alig ismerték e félelmetes nevet, amelyet most Lorges Gabriel, Montgomery grófja megemlitett. Mi köze volt ehhez a névhez a Valois-k udvarának, amely a tournelles-i és fontainebleau-i kastélyokban s a Louvreban élte napjait? Mit törődött volna ezzel a névvel I. Ferenc, akit csak Detampes hercegnő, Leonardo da Vinci, Andrea del Sarto, Benvenuto Cellini, Bosso, Primatice, Rabelais, Bude, Lascaris és Marot érdekelt? Mit törődött ezzel a névvel II. Henrik és Valentinois hercegnője, mit törődtek vele Ronsard, Delorme Fülöp, Montaigne, De Beze, Du Bellay, Amyot, Hospital kancellár, Goujou János, Serlio, Germain Pilon, Medici Katalin és udvarhölgyei?

Mit törődött a Knox névvel ez a könnyelmü, vidám és atheista társaság, amelynek ereiben francia és olasz vér folyt s amely a történelmet folyton összetévesztette a regénnyel, a lovagi szokásokat a politikával, amely Párist ugy akarta átalakitani, hogy az Róma, Athén és Cordova legyen együttvéve. Mit jelentett a Knox név ezeknek a királyoknak, hercegnőknek, hercegeknek, nemeseknek, szobrászoknak, festőknek, iróknak, épitőmestereknek, akik felett a dicsőség, a müvészet és a költészet szivárványa ragyogott? Mit törődtek ők azzal, hogy mi történik a földkerekség ama zugában, amelyről azt hitték, hogy ott végződik a polgárosult világ, ahol szegény, tudatlan és faragatlan nép lakott? A véletlen Franciaországhoz csatolta ezt az országot is ugy, mint ahogy valamilyen tetszetős tárgyat, amely inkább értékes a ráforditott munka, mint az anyaga miatt, egy királynő kulcskarikájára csatolnak. Felkelhet-e Skótország valaha a fiatal Ferenc király vagy a fiatal Stuart Mária királynő ellen? Jó, akkor néhány kis hajóval áthajóznának, mint ahogy Vilmos tette, midőn meghóditotta Angliát vagy Roger Sicilia meghóditásakor! Megragadják majd Skótországot, aranyláncokba verik és Eduard unokájának s V. Jakab leányának ölébe fogják tenni!

Lorges Gabriel szavainak hallatára a francia udvarnak meg kellett hogy változtassa Skótországról való véleményét. Montgomery azt adta tudtára a csodálkozó Stuart Máriának, hogy legnagyobb ellensége nem Erzsébet, Anglia hirneves királynője, hanem egy szegény eretnek pap, akit ugy hivnak, hogy Knox János.

Montgomery elbeszélte, hogy látta ezt a Knox Jánost egy zavargás alkalmával, borzasztó érzéseket ébreszt benne, ha emlékszik reá és igyekezett Stuart Máriának megmagyarázni, hogy Knox milyen veszedelmes ember.

Montgomery megjegyezte mindazt, amit Knox beszélt lázadáskor a népnek:

- Láttam Dagon bálványt összezuzva heverni a földön, a papok és szerzetesek hanyatthomlok menekültek. Eldobott pásztorbotokat, széttépett mitrákat, elveszitett miseingeket és rongyos papisüvegeket láttam. Szürke barátokat tátott szájjal, fekete barátokat dagadt orcával és sekrestyéseket láttam, akik károgva röpültek el, mint a varjak, hogy amilyen gyorsan csak lehet, fészkükbe érjenek. Az Antikrisztus fajzata sohasem volt még jobban megrémülve!...

Annak, akinek szájából olyan szél fujt, amely ekkora vihart keltett, óriásnak kellett lennie.

Valóban Knox János egyike volt ama emberi ábrázatot öltött természeti erőknek, amilyenek nagy politikai és vallási átalakulások alkalmával szoktak megjelenni.

Ha Skótországban vagy Angliában születnek, a presbiteriánus egyház keletkezésekor Knox Jánosnak, vagy Cromwellnek hivják őket.

Ha Franciaországban születnek, a politikai reformok idején Mirabeau vagy Danton a nevük.

Knox János East-Lothianban született 1505-ben. Abban az időben tehát ötvennégy éves volt. Szerzetesrendbe akart belépni, midőn Luther szózata visszhangzott Worms-tól Edinburgig. Knox ekkor szokott hevességével a pápa és a mise ellen kezdett el prédikálni. Knox 1552-ben VI. Edvard király káplánja lett s midőn a véres Tudor Mária lépett a trónra, Knoxnak el kellet hagynia Nagybritanniát s Genfbe menekült, ahol szoros viszonyba lépett Kálvinnal. Midőn Mária halála után Erzsébet lépett a trónra, Knox elérkezettnek látta a pillanatot, hogy Skótországba visszatérjen. S elvitte magával Skótországba azt a röpiratot, amelyet sokezer példányban nyomtattatott ki Genfben s amely Lotharingiai Mária és a jövendőbeli királynő, Stuart Mária ellen irányult.^[10]

Knox távollétében megnőtt a vetés, amelyet elvetett, a fa, amelyet ültetett, Skótország háromnegyed részére boritott árnyékot. Mint katholikus országot hagyta el hazáját és mint protestánst látta viszont.

Ez volt az az ember, akitől Stuart Máriának félnie kellett.

Vajjon kellett-e valóban félnie valamitől Stuart Máriának?

Skótország nemcsak a földkerekség távoli pontján volt az ő számára, hanem az is a jövő titka volt, hogy lesz-e a királynőnek köze ehhez az országhoz.

Mit kezdjen ő mint Franciaország dauphinjének felesége Skótországgal, akinek apósa alig negyvenegy éves, erős, egészséges és ifjui tüz lobog ereiben s akinek férje tizenkilenc esztendős?

Milyen lehetett a legrosszabb jóslat?

Mária apósa, a francia király, husz évig élhet még, férje a jövendőbeli király is él még majd legalább negyven esztendeig... Akkor még nem sejtette senki, mi van megirva a sors könyvében, hogy a Valois-k fiatalon fognak meghalni!

Szüksége volt-e Máriának ilyen körülmények közt arra a sziklákon nőtt vadrózsára, amelyet ugy hivtak, hogy Skótország koronája? Hiszen bizonyos volt, hogy el fogja nyerni Franciaország királyi koronáját.

Igaz, hogy a jóslat, amelyet az asztrológus olvasott ki a csillagokból a király születése napján, mást mondott. A connetable gunyolódott a jóslat felett, a király pedig, minthogy le volt irva, átadta az irást Aubespine urnak, hogy tegye el. A jóslat ugy szólt, hogy II. Henriket párviadalban fogják megölni. Azonkivül V. Károly különös vonásokat fedezett fel Delorges Gabriel homlokán, midőn egy izben találkozott vele és a császár asztrológusától kért tanácsot. V. Károly csak akkor nyugodott meg kissé, midőn az asztrológus azt mondotta neki, hogy a jel csak olyan herceg számára vall veszélyre, akinek cimerében liliom van.

Vajjon csak legkevésbé is valószinü volt-e, hogy a kereszténység egyik fejedelme párviadalra fog kiállani? Vajjon ugyanugy valószinü volt-e az, hogy Delorges Gabriel, Montgomery gróf, a legkirályhübb nemesek egyike, a skót testőrgárda kapitánya, aki a saint-germaini erdőkben, vadászat alkalmával a király életét mentette meg, valaha is annak a királynak élete ellen fog törni, akinek halála által az ő szerencséje is leáldozna?

Sem a valóság, sem a jóslat, sem pedig a jelen vagy a jövő gondjai által nem komorult el tehát az a sok szép arc, amelyet a királyi udvarban lehetett látni. Mert a Notre-Dame öregharangja azt hirdette, hogy mindenki kész résztvenni II. Fülöp lakodalmának első ünnepségén, akit Alba herceg képvisel, aki Franciaországi Erzsébetet fogja elvenni. Ennek a házasságnak oly nagy befolyása volt a világ békéjére, hogy a hercegnőt béke-Erzsébetnek nevezték el s talán még az égben is öröm volt e házasság miatt.