TIZENHARMADIK FEJEZET
Isten védelmezi Franciaországot.

Abban a pillanatban, midőn II. Fülöp és a szavójai herceg elhatározták, hogy nem vonulnak haladéktalanul Páris ellen, Páris tényleg meg volt mentve.

Hogyan követhettek el ilyen hibát? A spanyol király bizalmatlan és határozatlan jellemének következménye volt-e, vagy az Isten különös kegyelmének volt-e köszönhető, amellyel Franciaországot a legnagyobb veszély idején mindig elárasztja. Emlékszünk arra a levélre, amelyet II. Fülöp abban a pillanatban tartott kezében, midőn Don Luis de Vargas, Alba herceg titkárja, Rómából megérkezett. A levelet Arras püspöke, a király egyik tanácsosa küldötte, akiben a király gyanakvó természete ellenére is megbizott.

II. Fülöp ugyanis futárt küldött a püspökhöz, hogy tanácsot kérjen. Tudni akarta, hogy mit tegyen a Szent-Lőrinc napi csata után s mihez fogjon, ha mint előre látható bevették Saint-Quentint. A püspök természetesen, mint az egyház embere válaszolt és nem mint katona.

Granvella kardinális gyüjteményében, amely állami okiratokból áll, fennmaradt számunkra ez a levél, amely döntő fontosságu volt Franciaország sorsára.

Beérjük azzal, hogy ideiktatjuk a levélnek azt a részét, amelyet II. Fülöp Don Luis de Vargas megérkezésekor figyelmesen átolvasott.

- Nem volna okos dolog, ha az évnek hátralevő részében békességben hagynók a franciákat, ámbár az évszak s az ország éghajlata nem nagyon kedvezőek valamilyen vállalkozás számára. Ezzel veszélyeztetnők az eddig kivivott előnyöket és a spanyol hadsereg dicsőségét és becsületét. Legjobb volna az ellenséget gyujtogatás és pusztitás által a Somme környékén levő területén nyugtalanitani.

Arras püspökének véleménye tehát az volt, hogy a spanyol király a Saint-Quentin melletti győzelem és a város bevétele ellenére is ne hatoljon Franciaország szivébe.

Alba herceg véleménye, amelyet mások nem tudtak volna megérteni, annál világosabb volt II. Fülöp előtt.

- Sire, emlékezzék Tarquiniusra, aki botjával leütötte a legmagasabbra nőtt mákvirágok fejét!

Ez volt a véleménye ennek a hadvezérnek és államférfinek, akinek félelmetes esze olyan jól illett V. Károly utódjának rettenetes jelleméhez, mintha az Isten haragjában teremtette volna II. Fülöpöt Alba herceg számára és Alba herceg számára II. Fülöpöt.

Nem Philibert Emmanuel volt az a mákfej, amely oly gyorsan nőtt nagyra?

Igaz, hogy a herceg szerencséjének csillaga a csatamezőn emelkedett és győzelmei által szerzett hirnevet. Mennél inkább növekedett azonban a szavójai herceg tekintélye, annál inkább kellett félni tőle.

Mi volna elég nagy jutalom Philibert Emmanuel szolgálataiért, ha a Szent-Lőrinc napi győzelem és Saint-Quentin bevétele után még Párist is kezébe keritené? Elegendő volna, ha Károly herceg fiának visszaadnák országát, amelyet erőszakkal vettek el tőle. II. Fülöpnek azonban, aki ennek az országnak egy részét kezében tartotta, nem volt-e egész sereg oka arra, hogy a hercegnek ne adja vissza országát? Ha a herceg birtokába kerülne Piemont, ki tudja, hogy akkor nem szerezné-e meg a milánói és a nápolyi királyságot is. A spanyol koronának e két olaszországi birtoka, amelyre Franciaország két okból is jogot formált XII. Lajosnak és I. Ferencnek sok véráldozatába kerültek. XII. Lajos elfoglalta a nápolyi királyságot, I. Ferenc pedig a milánói hercegséget s miért nem tudta egyik sem megőrizni birtokát? Mert egyik sem tudott meggyökeresedni Olaszországban és mert az Alpokon tul kellett segitséget keresniök. Azonban ugyanaz történne-e azzal a herceggel is, aki az Alpok keleti lejtőire támaszkodnék s aki ugyanazt a nyelvet beszéli, amelyet a milánóiak és nápolyiak. Nem válnék-e ebből az emberből Olaszország meghóditója helyett Olaszország felszabaditója.

A Jóreménység foka körül hajózó hajósok szeme elé gyakran varázsol a délibáb ködből és párából ijesztő alaku óriásokat, ilyen óriás állott Saint-Quentin és Páris közé is.

Ezért II. Fülöp mindenki s főleg Philibert Emmanuel véleményével ellentétben, - aki azt akarta, hogy haladéktalanul a főváros ellen vonuljanak s ne engedjenek II. Henriknek időt ahhoz, hogy magához térhessen - elrendelte, hogy a győzedelmes hadsereg egy lépést sem fog előre menni. Ebben a hadjáratban be kell érni azzal, hogy Catelet-t ostromolják s ugyanugy Ham-ot és Chauny-t, Saint-Quentint ez alatt ujra fel fogják épiteni, hogy ez a város legyen a spanyol hadsereg ujabb hóditó hadjáratának védőbástyája.

Ez volt az a hir, amelyet Yvonnet, ha nem is részletesen elhozott Franciaország királyának II. Henriknek s amely arra késztette, hogy e reményteljes kiáltásban törjön ki: - Páris meg van mentve!

II. Henrik alig akarta elhinni ezt a hirt, melynek következtében minden irányban ujabb parancsokat küldöttek széjjel. Compiégne-ből Laonba, Laonból Párisba és Párisból az Alpokhoz.

Az egyik hadiparancs ugy szólt, hogy mindazok a katonák, akik fegyvert tudnak fogni, akár nemesek, akár nem, testi fenyiték és nemességük elvesztésének terhe alatt azonnal kötelesek Nevers herceghez menni Laonba.

Dandelot-t megbizták, hogy utazzék a kis kantonokba s ott sürgesse meg annak a négyezer svájcinak toborzását, akiknek toborzása elhatározott dolog volt. Két német ezredes, Rockrod és Reiffenberg Elszász-Lotharingián át közeledett négyezer emberrel, akiket a Rajna partján soroztak be.

Továbbá mindenki tudta, hogy az olasz hadsereg nyolcezer embere átkelt az Alpokon és gyorsan közeledik.

Ugyanakkor, mintha csak meg akarták volna nyugtatni II. Henriket, aki annak ellenére, hogy az ellenség Noyonig tört előre, Campiégnében maradt, az a hir érkezett, hogy Catelet ostroma miatt az angolok és a spanyolok közt viszálykodás tört ki.

Az angolok megsértődtek a spanyolok fenhéjázó viselkedése miatt, mert az utóbbiak a Szent-Lőrinc napi győzelmet és Saint-Quentin bevételét saját érdemüknek akarták feltüntetni s az angolok ezért el akartak vonulni. Ahelyett, hogy a két népet kibékitette volna, II. Fülöp a spanyoloknak adott igazat s megengedte az angoloknak, hogy elvonuljanak a haditáborból. Az angolok ezt meg is tették, aznap, midőn az engedélyt megkapták. Nyolc nappal később a németek lázadtak fel. Azt állitották, hogy megkárositották őket, mert a király és a szavójai herceg a saint-quentini hadifoglyok váltságdijait a saját céljukra forditották. Ennek következménye az volt, hogy harmincezer német megszökött és átpártolt Nemours herceghez.

Ezek a csapatok Compiégneben gyülekeztek, mely várost Nevers herceg rendkivül gondosan erősittetett meg. Az erőditmény ágyuinak védelme alatt a város mellett sánccal körülvett tábor terült el, amelyben százezer ember számára volt hely.

Szeptember utolsó napjaiban egész Párisban hirtelen az a hir terjedi el, hogy Guise Ferenc herceg megérkezett Olaszországból.

Már másnap reggel fényes lovascsapat hagyta el a Guise-palotát. A csapat élén a herceg lovagolt, tőle jobbra a lotharingiai kardinális és balra Nemours herceg. Kétszáz nemes követte őket, akik a Guisek szineit viselték. A csapat a város bástyáin lovagolt végig és a folyó partján tért vissza s a városháza mellett. A párisiak éljenezve kisérték a herceget, ugy érezték, hogy megmenekültek a veszélytől, mert szeretett hercegük visszatért.

Ugyanaznap este Párisban minden utcasarkon kürtszóval kihirdették, hogy Guise Ferenc herceget nevezték ki a francia hadsereg főparancsnokává.

II. Henrik király ez alkalommal talán elfelejtette atyjának azt az intelmét, amelyet ez halálos ágyán intézett hozzá, hogy főleg a Guise-házat sohase engedje tulságosan hatalmassá válni. Azonban a helyzet rendkivül komoly volt s ezért a király nem törődött a bölcs tanáccsal. Másnap, tehát szeptember 29-én a herceg Compiégne-be utazott s ott mindjárt uj hivatalának teendőit látta el, megszemlélte a csapatokat, amelyek mintha csoda történt volna, gyülekeztek a sánccal körülvett táborba.

Augusztus 9-én este az egész királyságban talán tizezer felfegyverkezett ember volt, beleszámitva a megerősitett városok védőrségét. Ezek a katonák is annyira el voltak csüggedve, hogy egy részük a csatamezőn, a többiek pedig a városokban megfutamodtak, illetőleg kinyitották a kapukat. Szeptember 30-án Guise herceg már ötvenezer embert számláló hadsereg felett tartott szemlét. Ezek a csapatok tehát egyharmaddal voltak erősebbek, mint a spanyol király hadserege, amely mint tudjuk, megfogyatkozott, mióta az angolok és a németek elhagyták. A francia hadsereget lelkesedés hatotta át s a katonák hangos kiáltozással kérték, hogy vezessék őket az ellenség ellen.

Szerencsés ország, amelyben a király és a nép nevében földből lehetett teremteni hadsereget! Végre október 20-án mindenki megtudta, hogy II. Fülöp király, a szavójai herceg és az udvar kiséretében elhagyta Cambrait, hogy Brüsszelbe utazzék. Ilykép tehát Fülöp a hadjáratot befejezettnek tekintette.

Mindenki azt mondhatta tehát, amit Yvonnet mondott, midőn visszatért a compiégne-i kastélyba:

- Jó hir! Páris meg van mentve!

S nem csak ezt, hanem azt is, hogy: Jó hir, Franciaország meg van mentve.