TIZENKETTEDIK FEJEZET
Yvonnet megtudakolja mindazt, amit tudni kiván.

Az ürügy, amellyel a picardiai paraszt és leánya a táborba léptek, igen jól volt megválasztva. Philibert Emmanuel méltányolta az állitólagos figyelmességet, amely neki és a spanyol királynak szólt.

Ha hihetünk Mergey urnak, La Rochefoucauld környezetéhez tartozó nemes emberek egyikének, - Mergeyt ugyanis éppen azon az estén vezették a spanyol haditáborba, mert elfogták a Szent Lőrinc napi csatában, - akkor a szavójai herceg asztala valóban nem volt tulhalmozva élelmiszerekkel, igy beszéli el Mergey, akinek rendes szokása ellenére vizzel kellett beérnie, ami nagyon lehangolta; igaz, hogy gazdája Delarochefoucauld sem részesült jobb bánásmódban. - Heten ültek az asztalnál s minden eledelük, - mondja ugyancsak a bor hiánya miatt lehangolt Mergey, - ökölnagyságnyi tehénhus volt, amelyet sótlan vizben főztek ki s amelyhez sem szalonna, sem főzelék nem volt. Mindegyik előtt bádogtál állott, amelyben a husból főzött sótlan leves volt. A tehénhust azután annyi részre szeletelték, ahányan az asztalnál ültek s mindegyiknek csak kis darab kenyeret adtak. Nem lehet tehát csodálkozni rajta, ha a katonák, a főzelékfélékkel megrakott szamárra vetették magukat, hiszen még a tisztek is nélkülöztek, mennyivel inkább a közlegények. Scharfenstein Henrik fáradozása ellenére igyekeztek megkaparintani az élelmiszereket, midőn Philibert Emmanuel, aki figyelmessé lett a zajra, kijött sátrából és rendet teremtett.

Ugy látszott, hogy a paraszt és leánya Gaetano különös védelme alatt is csak nagy nehezen tudják kipihenni a kiállott ijedelmet. A szamár azonban kevésbé érzékeny kedélyünek látszott s midőn elengedték, nagy örömmel látott hozzá, hogy az ütközet hevében földre hullatott főzelékféléket felfalja.

A paraszt és leánya ugy látszik csak akkor nyerték vissza kissé nyugalmukat, midőn Philibert Emmanuel hercege másodszor lépett ki sátrából, hogy eltünjék a spanyol király sátra irányában. Tulajdonképpen azt kellett volna kivánnniok, hogy a herceg, aki megvédelmezte őket, közelükben maradjon, ahelyett, hogy elmenne. Ezt a szokatlan dolgot azonban csak az a férfi vette észre, aki a connetable páncélját tisztogatta és figyelemmel kisérte a herceg távozását. Ami Scharfenstein Ferencet illeti, ő leült a padra, amelyről felkelt, hogy a spanyol katonák embertelenségének két áldozatát megmentse és ismét erőt vett rajta a sötét bánat, amely folyton emésztette.

Néhány kiváncsi még körülállta a parasztot és leányát, akiknek ugy látszott, hogy meglehetősen kellemetlenek voltak a bámészkodók. Gaetano azonban csakhamar kimentette őket a zavarból, mert odaszólt nekik, hogy lépjenek be szamarukkal együtt abba a kis kertbe, mely a herceg sátora mellett volt s amelyet kerités vett körül.

Gaetanonak most még csak a szamár drága terhét kellett leraknia és az általános szükség ellenére is oda kellett adatnia a két ember számára azt az ételt, amelyet a herceg igért nekik.

Mikor a főzelékeket lerakták, a paraszt egy kenyeret, egy darab hideg hust s egy korsó bort kapott Gaetanotól. Ez mint láttuk, több volt mint amennyit Delarochefoucauld gróf és hat nemese kapott.

A paraszt és leánya, - kétségtelenül azért, hogy a katonákat az eledel látása kisértésbe ne vigye, - nagy óvatossággal jöttek ki a kertből, s jobbra, balra nézegettek, hogy a kiváncsiak eltüntek-e már.

Azonban a csatatéren, amelyről Philibert Emmanuel jelenlétében elhordták a halottakat és sebesülteket, nem maradt más, mint a connetable fegyvertisztogatója, aki még nagyobb buzgósággal tisztogatta a mellvértet, mint azelőtt és Scharfenstein Henrik, aki amióta a paraszt és leánya eltávoztak, meg sem mozdult.

Yvonnette a közelben levő magányos kunyhó felé indult, mig apja, aki meg akarta hálálni az óriásnak szolgálatát, odament Scharfenstein Henrikhez és hivta, hogy ossza meg velük az eledelt, amelyet a herceg adott nagylelküen. Henrik azonban fejét csóválta és mély sóhajjal igy mormogott:

- Mióta Franz meghald azóda nekem nincsen étvágy döbbé!

A paraszt szomoru tekintetet vetett Henrikre, azután a fegyvertisztitóval váltott sokatmondó pillantást s leányához ment. A leány zabosládát állitott oda asztalnak és szalmanyalábon ülve várta nemzőjét.

Alig foglak hozzá az evéshez, hirtelen árnyék rajzolódott asztalukra, a fáradhatatlan páncéltisztogató volt.

- Terringettét, - mondotta - ez aztán lakoma! Szeretném idehivni a connetable urat, hogy egyék velünk!

- Hitemre mondom, - mondotta a paraszt tiszta francia kiejtéssel - elenné előlünk a legjobb falatokat!

- Nem is szólva arról, - mondotta a fiatal parasztleány, - hogy mint mondják, tisztességes leány nagy veszélyben forog a vén hadfi társaságában.

- Te félsz a fiatal vagy vén hadfiaktól? Terringettét! Micsoda ökölcsapást mértél arra a spanyolra, aki megakart ölelni. Már azelőtt is gyanitottam, hogy ki vagy, de a hatalmas ökölcsapásról tüstént rád ismertem!... De mi az ördögnek jöttetek ide ezeknek a jöttment mezétlábas spanyoloknak a táborába s teszitek ki magatokat annak a veszélynek, hogy felkössenek, mint kémeket.

- Mindenekelőtt meg akarjuk tőled tudni, hogy mi ujság, kedves Pilletrousse-om s hogy mi történt társainkkal, mondotta a parasztleány.

- Ön tulságosan is jó, Yvonnette kisasszony s ha meg akarja tölteni ezt a harmadik poharat, amelyet ugy látszik, az én számomra állitott ide, akkor előbb inni fogunk készséges szolgájának egészségére, aki mint egyedül meggyőződhetett róla, nagyon jól érzi magát. Azután többi társainkra fogjuk emelni poharunkat, akik nem menekülnek el olyan szerencsésen.

- S én, - mondotta Yvonnet, - bizonyára mindenki reáismert már kalandorunkra, annak ellenére, hogy álruhába öltözött és két betüt függesztett nevéhez, - azután majd elmondom, hogy mit akarok tenni itt s te tőled telhetőleg segiteni fogsz, hogy el tudjam végezni feladatomat.

Yvonnet teletöltötte Pilletrousse poharát és némi félelemmel várta, hogy társa elmondja neki, mi ujság.

- Ah, - mondotta Pilletrousse s csettintett nyelvével, ami a borhoz értők előtt mindig imádság a pohár bor felett, amelyet meg akarnak inni, - milyen nagy öröm, ha régi barátjait viszontlátja az ember.

- Rám érted, vagy a borra? - mondotta Yvonnet.

- Mindkettőre, magától értetődik, mindkettőre!... De hogy ismét barátainkról beszéljünk, itt van Maldent, aki Prokopról, Lactanceról s magáról mindent elmondhatott, amit tudni kiván, mert hiszen azt hallottam, hogy együtt voltak eltemetve.

- Igen, - felelte Maldent - s hozzá kell füznöm, hogy nagy ijedelmünkre két nappal tovább voltunk a sirban, mint Mi Urunk, Jézus Krisztus!

- Azonban dicsőségesen kijöttetek belőle, ez a fontos! Derék Szent Jakab-rendiek! Mivel tápláltak ez idő alatt?

- A barátok minden tőlük telhetőt megtettek és halottakat még sohasem tápláltak és gondoztak olyan jól... még az efezusi özvegy férjét sem!

- Nem látogattak meg sirotokban a spanyolok?

- Kétszer vagy háromszor hallottuk lépteiket a lépcsők fokain. Midőn azonban a koporsók hosszu sorát látták, amelyet egyetlen lámpa világitott meg, mindig elmentek ujra. Ha felemelték volna koporsónk fedelét, jobban féltek volna tőlünk, mint mi őtőlük!

- Jó! Ez három, vagyis inkább négy társunkra vonatkozik, mert látom, hogy te is ép és egészséges vagy és a connetable páncélját tisztitod!

- Ugy-e kitalálod? Az volt a szerencsém, hogy tudok spanyolul s a győzők azt hitték, hozzájuk tartozom. Később aztán a connetable sátrába lopóztam, megkezdtem ujra tizenöt nappal azelőtt abbahagyott munkámat és senki sem vette észre, hogy eltávoztam és visszatértem.

- Hát Ferenc? Hát Malemort?

- Látod, hogyan sir szegény Henrik és kitalálhatod, hogy mi történt Ferenccel.

- Hogyan ölhetett meg emberi lény olyan óriást, mint amilyen az volt? - kérdezte Yvonnet és mélyen felsóhajtott. Hiszen emlékszünk rá, hogy a legfiatalabb kalandort meghitt barátság füzte a két némethez.

- Tulajdonképpen, - felelte Pilletrousse, nem is ember ölte meg, hanem démon, akit ugy hivnak, hogy „vastörő”, a szavójai herceg tejtestvére, csatlósa, barátja. A nagybácsi és unokaöccse husz lépésnyire voltak egymástól, azt hiszem a tizenegyedik rést védelmezték. Ez a vastörő, vagy máskép Scianca Ferro az unokaöccsre vetette magát; szegény Ferenc már vagy husz embert ölt meg s kissé fáradt volt és elkésett, midőn a csapást ki akarta védeni. A kard kettészelte sisakját és széthasitotta fejét szeméig. Dicséretére legyen mondva azonban, Ferenc koponyája olyan kemény volt, hogy az átkozott Scianca Ferro hiába erőlködött, hogy kardját kihuzza belőle, s mig ezzel bajlódott, a nagybácsi észrevette, hogy mi történt, de már késő volt. Nem siethetett unokaöccsének segitségére s ezért teljes erejével az ellenség felé hajitotta buzogányát. A hajitott löveg talált, bezuzta az ellenség mellvértjét és ugy látszik belehatolt a husba. Azonban mindez nem segitett. Ferenc az egyik oldalon, „a vastörő” pedig a másik oldalon lehanyatlott. Csakhogy Ferenc nem szólt egy szót sem, mig a lezuhanó Scianca Ferro még ezt tudta mondani: - Nehogy valaki bántsa azt, amelyik oldalbordám közé dobta a buzogányát! Ha felépülök, meg akarok ismerkedni azzal a hajitógéppel. Ezzel elvesztette eszméletét. Kérését azonban teljesitették és Scharfenstein Henriket élve fogták el, ami nem volt nehéz dolog. Henrik ugyanis odasietett unokaöccséhez, leült a résnél és kihuzta a kardot a halott koponyájából. Azután levette Ferenc fejéről a sisakot és két térdére fektette, anélkül, hogy törődött volna vele, mi történik körülötte. Minthogy ő és unokaöccse voltak a fal utolsó védői, ezért a harc is be volt fejezve. Körülvették a szegény embert s azt mondották neki, hogy adja meg magát, nem lesz semmi bántódása. - El fognag engem válaszdani az én gyermegem tesdétől? - kérdezte Henrik. - Nem, - felelték neki. - Hád, agor mekadom magam: tegyeteg velem, amid agartok. - Két karjába fogta unokaöccse holttestét és a szavójai herceg sátráig vitte. Egy nap, egy éjszaka magánál tartotta a holttestet. Azután sirt ásott a folyóparton, eltemette a halottat, adott szavához hiven visszatért és azóta ott ül azon a padon, amelyiken még most is láthatjátok. Mondják, hogy unokaöccse halála óta nem evett és nem ivott semmit.

- Szegény Henrik! - mormogta Yvonnet, mig Maldent vagy azért mert nem volt olyan lágyszivü, vagy mert meg akarta akadályozni, hogy tovább is olyan szomoru dolgokról beszélgessenek, ezt kérdezte:

- És Malemort, remélem, hogy ezuttal méltó véget ért?

- Nos, - felelte Pilletrousse - ebben csalódsz.

- Malemort két uj sebet kapott. Régi sebeivel együtt tehát, pontos számitás szerint huszonhat sebe van s minthogy azt gondolták, hogy halott, sőt, hogy egészen halott, beledobták a folyóba. Azonban ugy látszik, hogy a hideg viz magához téritette. Midőn a connetable ur lovát elvittem itatni a folyóhoz, hirtelen valami félig megfulladt szegény ördög nyöszörgését hallottam. Odafutottam és ráismertem Malemortra.

- Ugy látszik tehát, hogy csak jó barátot várt, hogy ennek karjai közt lehelje ki lelkét?

- Dehogy is! Csak vállat várt, hogy arra támaszkodhassék és ujra életre kelhessen, - mint ahogy költőnk Fracasso mondotta volna. Különben ő az egyetlen, akiről nem tudok semmit!

- Ah, - mondotta Yvonnet - volt olyan jó és személyesen mutatta meg nekem, mi történt vele.

E szavakra a kalandoron végigfutott a hideg a borzalomtól.

S Yvonnet elbeszélte mi történt vele augusztus 27-ikéről 28-ára virradó éjszakán. Midőn befejezte elbeszélését, a táborban keletkezett sürgés-forgás mutatta, hogy a király sátorában befejezték a tanácskozást. A spanyol, flamand és angol hadseregek parancsnokai ismét visszatértek sátraikba, magukhoz szólitották altisztjeiket és közölték velük a kapott parancsokat. Valamennyien rosszkedvüeknek látszottak.

Egy pillanattal később Philibert Emmanuel is megjelent. A herceg is a király sátrából jött ki és még rosszkedvübbnek látszott mint a többiek.

- Gaetano! - kiáltotta messziről udvarmesterének, - add ki tüstént a parancsot, hogy bontsák le a sátrakat, szedjék össze a podgyászt s nyergeljenek!

Ez a parancs arra vallott, hogy el fognak utazni, de a kalandorok nem is sejtették, hogy hova megy el a spanyol hadsereg. Minden valószinüség szerint Páris forog veszedelemben. Milyen uton vonul majd azonban az ellenség Páris ellen? A Somme partja mentén fog-e haladni Ham-on, Noyon-on és Picardián át vagy a Laon, Soissons, Isle de France avagy Chalons és Champagne utvonalat fogja-e választani? A Laonban Nevers herceg parancsnoksága alatt álló francia csapatokon kivül és Ham és La Fere erőditményeken kivül, amelyeket könnyen el lehet kerülni, mint tudjuk, a spanyol hadseregnek semmi sem állná utját.

Yvonnet számára tehát rendkivül fontos volt annak megtudása, hogy a spanyol hadsereg a három ut közül melyiket fogja választani.

Pilletrousse megértette, hogy a helyzet milyen komoly. A boroskorsót, amelyet kétharmad részéig kiüritettek, ajkához emelte s kiitta a bort belőle, nehogy időt veszitsen. Azután a connetable sátorához futott s azt remélte, hogy itt mindent meg fog tudni.

Az ál-paraszt s az ál-parasztleány visszatértek szamarukkal a kertbe. Azzal az ürüggyel, hogy a nagy lótás-futás közepett a herceg jószágához tartozónak nézhetnék a szamarat, kihozták az állatot s Maldent zablájánál fogva tartotta, mig Yvonnet Cadet hátán ült és két lába a szamár oldalán lelógó kosarakba mélyedt. Mindketten azt remélték, hogy valamelyik szolga fecsegése révén megtudnak majd egyet-mást.

A remény csakhamar valóra vált.

Gaetano magánkivül jött ki a sátorból, hogy az öszvérhajcsároknak, az istállószolgáknak s a béreseknek tudtára adja a herceg parancsát. Ekkor megpillantotta a parasztot és leányát.

- Micsoda? Ti még itt vagytok, derék emberek! - kiáltotta.

- Igen, - felelte Yvonnette - mert csak neki volt szabad megértenie a francia nyelvet. Az apám azért vár, mert meg akarja tudni, hogy hova hozza ezután a főzeléket.

- No lám! Ugy látszik tetszik neki ez a mesterség! Nos hát akkor jöjjön Cateletbe, mert azt fogjuk ostromolni.

- Köszönöm uram! - mondotta a paraszt, - akkor a csacsinak szaporán kell majd szedegetnie lábait! De az nem baj! Eljövünk!

- Cateletbe! - mormogta magában Yvonnet.

- Terringettét! Hiszen akkor hátat forditanak Párisnak! Jó hirt vihetek II. Henrik királynak!

Öt perccel később a két kalandor elérte a Somme balpartját. Egy órával később Yvonnet, aki levetette parasztruháját és ismét saját ruhájában volt, amelyet jól ismerünk, a laferei országuton vágtatott tova.

Délután három órakor belépett a compiégne-i kastélyba, kalapját lengette és igy kiáltott:

- Jó hir, uj hir! Páris meg van mentve!