NYOLCADIK FEJEZET.
A kalandorok sátra.

Mialatt Coligny minden intézkedést megtett a közbiztonság érdekében, mert hiszen ő volt felelős a város védelméért s mialatt, mint ahogy említettük, az admirális a katonák buzgóságát és a polgárok bátorságát látva, kissé megnyugodott és visszavonult pihenni a helytartó kastélyába, kalandoraink gondtalanul és nyugodtan várták a kürtjelet és a dobpergést. Ők is készek voltak a városért küzdeni, mert az admirális úgy fogadta őket zsoldjába, hogy elismerte azt a kikötést, amelyet Prokop vett bele a szerződésbe. Az isle-i kaputól néhány százlépésnyire ütötték fel sátrukat, és azt a szabad térséget választották erre a célra, amely a Wager-utcától a várfal kanyarulatáig terjedt.

Coligny admirálisnak a városba való érkezése következtében mind a kilenc társ együtt volt.

Elszámoltak egymással.

Yvonnet hűségesen átadta a közös pénztárnak azt az összeget, amelyet II. Henrik király bőkezűségének köszönhetett. Prokop hozzátette azt a pénzt, amelyet a végrendeletek írásával szerzett. Maldent vezetői díjának felét szolgáltatta be, Malemort pedig annak az összegnek felét, amelyet az admirálistól kapott, mert a spanyolok jöveteléről értesítette. S végül Pilletrousse átadta a haszon felét, amelyre a két Scharfenstein által szerzett ökör húsának eladása révén tett szert.

Minthogy még nem kellett verekedni, a két Scharfenstein nem tehetett mást a társaság jó voltáért, mint azt, hogy megsütötték annak az ökörnek utolsó negyedrészét, amelynek háromnegyed részét Pilletrousse eladta. Nem kellett attól tartaniuk, hogy a hosszú ostrom alatt elfogy az eleségük.

Lactance két zsák gabonát és egy zsák babot hozott s ezt pénz helyett adta át a közös célra. A Szent Jakab-rendi szerzetesek ajándékozták ezt a kalandoroknak, mert mint tudjuk, a barátok fegyveres csapatot alakítottak és Lactance-t választották parancsnokuknak.

Fracasso még mindig azzal bíbelődött, hogy rokon értelmű szót keresett ehhez a kifejezéshez: elvesztette életét.

Néhány szál deszkából gyorsan összerótt istállóban álltak Yvonnet és Malemort lovai és rágták a zabot.

Kis hordozható kézi malom is állt az istállóban, de nem a lovak kedvéért, hanem azért, hogy esőtől védett helyen legyen és így Scharfenstein Henrik, és Ferenc jobban tudjanak dolgozni vele.

A társaság pénzügyei a legnagyobb rendben voltak. A közös pénztárnak átadtak negyven aranytallért, amelyeketProkop gondosan megolvasott, Maldent átnézett és Pilletrousse összerakott.

Prokop kijelentette, hogy ha a társaság még egy évig marad ugyanilyen körülmények közt együtt, akkor jegyzőséget vagy bírói hivatalt vásárolhat. Maldent a La Fereből Ham felé vezető úton levő kis gazdaságot akarta megvásárolni, amelyet már régóta kiszemelt. Mint említettük, Maldent picardiai születésű volt. Yvonnet egy gazdag örökösnőt akart elvenni feleségül, akinek kezére, mint gazdag és előkelő ember kétszeres joggal tarthat számot. Pilletrousse ellenben nagy mészárszéket akart nyitni, vagy a fővárosban, vagy nagyobb vidéki városban. Fracasso kiadót keresett, mert ki akarta nyomtattatni költeményeit, mint Ronsard és Jodelle. Malemort pedig kénye-kedve szerint és saját hasznára akart verekedni. Ilyképp nem lesznek társai és nem lesz gazdája, akinek szolgálatában áll, akik szemrehányásokat tegyenek neki. Mert így folyton azt kell hallania, hogy vigyázzon életére és egészségére.

A két Scharfensteinnek nem voltak tervei, ők nem gondolkoztak a jövő felett.

Maldent az utolsó tallérokat számlálta; Pilletrousse az utolsókat rakta egymás fölé; hirtelen sötét árnyék vetődött a kalandorokra. Át nem látszó test nyomulhatott közéjük és a napsugár közé.

Prokop önkéntelenül is a pénzre tette kezét, Maldent pedig gyorsan a kalapját tette rá.

Yvonnet megfordult.

A sátor küszöbén az a fiatalember állt, aki a la-ferei haditáborban meg akarta venni Yvonnet lovát.

Akármilyen gyorsan takarta is el Maldent kalapjával a pénzt, az idegen mégis észrevette. Olyan ember tekintetével, aki ilyfajta becslésekben járatos, a pénzt, amelyet szeme elől el akartak rejteni, körülbelül ötven aranytallérra becsülte.

- Ah, ah, - mondotta az idegen, - úgy látszik, jó volt az aratás... Így tehát nem alkalmas a pillanat arra, hogy munkát ajánljak önöknek... Teringettét! Nehezen fogják rászánni magukat.

- Attól függ, hogy mennyire fontos a dolog, - felelte Prokop.

- Nagyon különböző ügyek vannak! - mondotta Maldent.

- Van rá kilátás, hogy azon felül, amit öntől kapunk, is szerzünk valamit? - kérdezte Pilletrousse.

- Ha kardcsapásokat kell osztogatni, nem leszünk fösvények! - mondotta Malemort.

- Csak akkor tudunk majd megegyezni, ha nem templom vagy kolostor ellen irányul a dolog! - mondotta Lactance.

- S főképp akkor, ha minden holdvilág mellett kell, hogy történjék! - sóhajtotta Fracasso. - Én csak az éjjeli vállalkozásokat szeretem, mert ezek költői és festői hatásúak!

Yvonnet nem szólt semmit, csak nézte az idegent. A két Scharfenstein teljesen a hús elkészítésével volt elfoglalva.

Az összes megjegyzéseket, amelyek oly jól jellemezték az illetők egyéniségét, csaknem egy időben tették.

Az idegen fiatalember mosolygott.

Egyszerre felelt valamennyi kérdésre s mindig arra a kalandorra nézett, akinek felelt.

- Igen, - mondotta, - a dolog fontos, sőt nagyon fontos! Ámbár az általam ajánlott jutalmon kívül is lesz alkalom a szerzésre, s arra, hogy kardcsapásokat osztogassanak és kopjanak, arra számítok, hogy az általam ajánlott összeggel még a legtöbbet kívánók is meg lesznek elégedve. S hogy végül a jámbor lelkek is meg legyenek nyugodva kijelentem, hogy nincs szó sem kolostorról, sem templomról, s valószínű, hogy biztonság kedvéért éjjel kell majd cselekednünk. De hozzá kell tennem jobb, ha sötét az éjszaka, mint hogyha holdvilágos!

- Tehát, - mondotta Prokop, aki hozzá volt szokva, hogy a társaság ügyeit vezesse, - mondja el az ajánlatát, s meglátjuk, hogy elfogadható-e.

- Arról van szó - mondotta a fiatalember, - önök köteleznék magukat arra, hogy elkísérnek engem, akár éjjeli vállalkozásban, akár rajtaütök valakin, akár fényes nappal nyílt ütközetben!

- S mi dolgunk volna az éjjeli vállalkozás alkalmával, a rajtütésnél, vagy a nappali ütközetben?

- Meg kellene, hogy támadják azt, akit én támadok meg, körül kellene keríteniük az illetőt, s halálos csapást kellene mérniük reá.

- De ha megadja magát?

- Megmondottam már, hogy nem kegyelmezünk neki.

- Mi az ördög! - mondotta Prokop.

- Ez tehát halálos gyűlölet?

- Halálos, - jól mondotta, barátom.

- Jó! - mormogta Malemort és kezét dörzsölte, - ezt jól mondotta!

- De ha nagy váltságdíjat adnak érte, - mondotta Maldent, - akkor azt hiszem, jobb volna a váltságdíjat megkapni, mint megölni?

- Tehát egyszerre fogok tárgyalni a váltságdíjról és az illető holttestéért kitűzött díjról, hogy mindkét esetről gondoskodjak.

- Ez hát annyit jelent, hogy elevenen vagy holtan megveszi tőlünk azt az embert? - kérdezte Prokop.

- Elevenen, vagy holtan, úgy van!

- Mit fizet az élőért s mit a halottért?

- Ugyanannyit!

- Jó! De azt hiszem, élő ember többet ér, mint a holt? - kérdezte Maldent.

- Nem, mert csak azért veszem meg az élőt, hogy tüstént megöljem!

- Nos mennyit ad? - ismételte Prokop.

- Egy pillanatra Prokop, - kiáltotta most közbe Yvonnet. - Waldeck úr meg fogja nekünk mondani, hogy kiről van szó.

A fiatalember hirtelen hátra lépett és így szólt:

- Ön nevet mondott...

- Amely az ön neve! - kiáltotta Yvonnet, míg a többi kalandorok rámeredtek s kezdték megérteni, hogy Gudula kedvesére kell bízniuk érdekeik védelmét.

A fiatalember összeráncolta sűrű vörös szemöldökét.

- Honnan ismer? - kérdezte.

- Azt akarja, hogy megmondjam?

Waldeck habozott, hogy feleljen-e.

- Emlékszik a Park-kastélyra! - mondotta Yvonnet. Waldeck elsápadt.

- Emlékszik a saint-pol-sur-ternois-i erdőre!

- Éppen azért vagyok itt, mert emlékszem reá! - felelte Waldeck. - Ezért tettem maguknak azt az ajánlatot, amelyet az imént beszéltek meg!

- Akkor hát arról van szó, hogy megöljük Philibert Emmanuel szavojai herceget!

- Láthatja, hogy jó, ha elmondja az ember gondolatait! - mondotta Yvonnet és társaira nézett.

- S miért ne ölnők meg a szavojai herceget, - kiáltotta Malemort.

- Nem mondottam; hogy nem kell megölni, - mondotta Prokop.

- Csakugyan! - kiáltotta Malemort, - a szavojai herceg ellenségünk. Mi pedig, az admirális úr szolgálatában állunk s így nem látom be, hogy miért ne ölhetnők meg a herceget, ugyanúgy, mint más ellenséget.

- Teljesen igazad van, Malemort, - mondotta Prokop, - a herceget épp úgy meg lehet ölni, mint minden más embert... de ez sokkal drágább.

Maldent helyeslőleg bólintott.

- Igen sokkal drágább! - mondotta.

- Nem is szólva arról, hogy az ember az életét kockáztatja, ha meg akarja tenni - kiáltotta Lactance.

- Bah! - mondotta Waldeck és gonosz mosoly játszadozott ajka körül, - azt hiszed talán, hogy Benvenuto Cellini a pokolba került azért, mert megölte a Bourbon connetable-t?

- A Bourbon connetable lázadó volt, distinguo! - mondotta Prokop.

- S minthogy VII. Kelemen pápa ellen harcolt, egyházi átokkal sújtották, - tette hozzá Lactance, - tehát jót tett, aki megölte.

- Azonkívül a ti szavojai hercegetek még IV. Pál pápa barátja, - mondotta Waldeck, és vállát vonogatta.

- Lássuk csak! Nem arról van szó, - mondotta Pilletrouse, - a jutalomról van szó.

- Jól van! Tehát arról, hogy térjünk vissza a tárgyra!... Nos, mit szólnának ötszáz aranytallérhoz, száz tallér a foglaló s négyszázat akkor fizetek, ha elvégezték a dolgot? - kérdezte Waldeck.

Prokop lehorgasztotta fejét:

- Azt mondom, hogy ennél sokkal többre számítottunk!

- Sajnálom, - mondotta Waldeck, - mert nem akarom hiába pazarolni időmet, ezért az, az utolsó szavam és nem alkuszom. Ötszáz aranytallért fizetek és egy fityinggel sem többet! Ha visszautasítják ajánlatomat, más emberek után nézek!

A kalandorok egymásra tekintettek. Hét közül öt lehorgasztotta fejét. Malemort volt az egyedüli, aki szerette volna elfogadni az ajánlatot, mert azt remélte, hogy bőven osztogathatja majd a kardcsapásokat, s ő is kap néhányat. Fracasso ismét elmerült költői álmodozásába.

- Különben a dolog nem sürgős... - mondotta Waldeck. - Fontolják meg. Ismerem mindnyájukat, és maguk is ismernek engem; ugyanabban a városban lakunk. Könnyen meg tudnak majd találni.

Waldeck alig észrevehető fejbólintással köszönt a kalandoroknak, sarkon fordult és elsietett.

- Visszahívjuk-e? - kérdezte Prokop.

- Teringettét! - mondotta Maldent, - ötszáz aranytallért nem talál az ember olyan könnyen, mint a lópatkót!

- S talán ez az egész vagyona... a világ legszebb leánya sem adhat többet, mint amennyije van! - mondotta Yvonnet.

- Testvéreim, - mondotta Lactance, - a hercegek földi élete a mindenható oltalma alatt áll. A lelke üdvösségét kockáztatja az ember, ha hozzájuk nyúl. Ha azonban mégis vállalkozunk rá, akkor ezt csak azzal a feltétellel tehetjük, ha mindegyikünk olyan összeget kap, amellyel megvásárolhatja a bűnbocsánatot, akár sikerül a dolog, akár nem. A szándék testvéreim, - Szent Jakab rendjének derék főnöke éppen tegnap mondotta nekem, - ugyanannyi, mint a tett!

- Bizonyos az, - mondotta Pilletrousse, - hogy többet kell kérnünk, mint amennyit ígértek nekünk... S ha a dolgot magunk végeznők, mi?

- Igen! - mondotta tüstént Malemort - csináljuk egyedül!

- Uraim, - vágott közbe Prokop, - az eszme Waldeck gróf szellemi tulajdona. Ha elvennők tőle a gondolatot, amelyet közölt velünk, ez lopás volna... Hiszen ismerik jogi elveimet...

- Nos jó, - mondotta Yvonnet, - ha a gondolat, mint mondod Waldeck, ha az ő szellemi tulajdona... akkor azt tartom jó lesz, ha elfogadjuk az ötszáz aranytallért.

- Igen, fogadjuk el és verekedjünk! - kiáltotta Malemort.

- Óh, csak ne siessük el a dolgot! - mondotta Maldent.

- S ha Waldeck másokkal is tárgyalt? - mondotta Yvonnet.

- Igen, s ha másokkal is tárgyalt? - ismételte Prokop.

- Fogadjuk el és verekedjünk! - bömbölte Malemort.

- Igen, fogadjuk el! - kiáltották egyhangúan mindnyájan.

A két Scharfenstein is, akik ebben a pillanatban léplek be, és deszkára téve sült húst hoztak, csatlakozott a többség határozatához, ámbár nem is tudták, hogy miről van szó. Mint mindig, most is tanújelét adták béketűrő természetüknek.

- Akkor egyikünk fusson Waldeck úr után és hívja vissza, - mondotta Prokop.

- Én! - mondotta Malemort.

S nekiiramodott.

Azonban alig futott néhány lépésnyire Isle külváros irányából, lövéseket hallott, amelyeket a következő pillanatban valóságos sortűz követett.

- Ütközet! Ütközet! - kiáltotta Malemort, kivonta kardját és a harci zaj irányába futott. Éppen az ellenkező oldalra rohant, mert Waldeck fattyúja a víztorony felé vette útját.

- Óh, az Isle külvárosban verekednek! Meg kell néznünk, hogy mi történt Gudula kisasszonnyal! - kiáltotta Yvonnet.

- De mi lesz a munkával! - kiáltotta Prokop.

- Vállald el! - mondotta Yvonnet, - mindent helybenhagyunk, amit teszel! Meghatalmazlak!

S elrohant Malemort nyomában. Az pedig, már átment az első hídon s arra a szigetre lépett, amely a Szent Péter földszorost alkotja.

Kövessük Malemort és Yvonnet barátainkat, hogy megnézhessük, mi történt az Isle külvárosban.