TIZENHARMADIK FEJEZET
A dél démona.

Csaknem egyidejűleg a Philibert Emmanuel sátrában történt s az imént elbeszélt dologgal, a császári haditáborban más jelentőségteljes esemény történt, amelyet a katonák hangos éljenzése és a kürtök harsogása adott tudtára a világnak, és amely az egész császári táborban nagy izgalmat keltett.

Brüsszel irányából kis lovascsapatot jeleztek. Amint az első jelentés megérkezett, lovasokat küldtek eléjük a táborból. A lovasok vágtatva tértek vissza és örömteljes izgalommal jelentették, hogy a közeledő lovascsapat parancsnoka nem más, mint a felséges császár egyetlen fia, Fülöp, Spanyolország trónörököse, Nápoly királya és Angolország királynőjének férje.

A kürtharsogás és azoknak kiáltozása, akik a trónörököst először megpillantották, mindenkit előcsalogattak a sátrakból, s az emberek összecsődültek az útvonalon, amelyen az érkező uralkodó végighaladt.

Fülöp alatt szép fehér ló volt, amelyet nagyon ügyesen ült meg. Ibolyaszínű köpönyeget és fekete mellényt viselt, - ami a királyoknál kettős gyászt jelentett, - ugyanolyan színű nadrágot, mint amilyen a köpönyeg volt, magas szárú, bivalybőrből készült csizmát s fején kis fekete kalpagot, mint amilyent abban a korban viseltek, s amelyet szélén selyemszalag, oldalt pedig, fekete toll díszített.

Nyakán az aranygyapjas rendjel nyakláncát viselte.

A trónörökös abban az időben huszonnyolc éves férfi volt, nem túlságosan magas termetű, inkább testes volt, mint karcsú és kissé duzzadt orcáit szőke szakáll vette körül. Ajkait állandóan összeszorította, és csak ritkán húzta őket félre mosolyogva. Az orra egyenes volt és szempillái alatt olyan szempár rezgett és fénylett, amely a nyúl szemére hasonlított. Ámbár inkább lehetett szépnek, mint rútnak mondani, arca mégsem keltett kellemes benyomást, és aki látta, sejtette, hogy idő előtt megráncosodott homloka mögött több komor, mint vidám gondolat rejlik.

A császár mindig nagyon gyengéden bánt fiával. Úgy szerette gyermekét, mint anyját. Olyan pillanatokban azonban, amelyek a két szívet bensőséges érzésben egyesíthették volna, V. Károly mindig azt érezte, hogy Spanyolország trónörökösének szívét jéghideg páncél veszi körül, amelyet semmiféle gyengéd öleléssel sem lehetett felolvasztani.

Néha, midőn fiát már hosszabb idő óta nem látta, midőn a fiatal herceg gyakran zavaros és pislogó tekintete mögött rejlő gondolatvilágot nem figyelhette meg, a császár nyugtalankodva kérdezte magától, hogy milyen csapásra terelték a nagyravágyódás rejtekútjai e komor ifjút, akit mindig titokzatos cselszövések foglalkoztattak. A közös ellenség ellen tört? Vagy talán maga a császár ellen? Ilyenkor azután a kételkedő szívű apa ajkát olyan rettenetes megjegyzések hagyták el, mint amilyet aznap reggel nyilvánított unokaöccse, Philibert Emmanuel előtt, midőn az elfogott gonosztevőről volt szó.

Már a herceg születése is olyan szomorú volt, mint amilyen élete lett. Vannak olyan gyászos hajnalhasadások, amelyek az egész nappalra hatással vannak. A császár 1527. május 31-én vette fia születésének hírét, keddi napon, a Bourbon connetable halálának hírével egyidejűleg s ugyanakkor tudta meg, hogy Rómát bevették és hogy VII. Kelemen pápa fogságba esett. A császár fiának születése alkalmával tehát nem lehetett semmilyen vigalom, mert ez túlságos ellentétben állott volna a kereszténység általános gyászával.

Csak egy évvel később ismerték el a királyi ivadékot Spanyolország trónörökösének. Igaz, hogy akkor nagy ünnepséget rendeztek. A gyermek azonban, aki miatt később, férfikorában oly sok könny omlott, az egész ünnepség alatt sírt.

Alig volt tizenhat éves, midőn a császár már próbára akarta tenni a hadviselésben való ügyességét. Azzal bízta meg, hogy felszabadítsa az ostrom alól Perpignant, amelyet a franciák a dauphin vezérlete alatt igyekeztek bevenni. S hogy a herceget e vállalkozása közben baj ne érhesse, hat spanyol grand, tizennégy báró, nyolcszáz nemes, kétezer lovas és ötezer gyalogos kísérte el.

Ilyen erős segítősereg ellen mit sem lehetett tenni. A franciák feladták az ostromot, és a spanyol trónörökös győzelemmel kezdte el katonai pályafutását.

V. Károly császár azonban azokból a jelentésekből, amelyeket erről a hadjáratról kapott, csakhamar észrevette, hogy fia éppenséggel nem harcias természetű. Tehát a császár maga vezényelte a kockázatos háborúkat és változó szerencséjű ütközeteket, hatalmának örökösére pedig, a politika tanulmányozását bízta, amire úgy látszik, inkább rátermett.

Tizenhat éves korában a fiatal trónörökös már annyira előrehaladt az uralkodásnak e nagy tudományában, hogy V. Károly egy percig sem habozott, hanem kinevezte fiát Spanyolország uralkodójává.

1543-ban Fülöp feleségül vette unokanővérét, portugáliai Máriát, aki ugyanazon a napon és ugyanabban az órában született, mint a trónörökös.

Fülöpnek Máriától egy fia származott, Don Carlos, aki egy megindító történet hőse és két vagy három tragédiát írtak róla. Ez a fiú 1545-ben született.

Midőn Fülöp 1548-ban elhagyta Barcelonát, hogy meglátogassa Olaszországot, a hatalmas tengeri vihar, amely Dória hajóhadát is szétszórta, arra kényszerítette a királyt, hogy visszatérjen a kikötőbe. Azután, midőn ellenkező szél fújt, ismét megkísérelte a tengeri utazást és szerencsésen el is érkezett Genuába. Genuából Milánóba ment el és megtekintette a paviai csatateret. Ott megmutattatta magának azt a helyet, ahol I. Ferenc átadta a győzőnek kardját, ahol a francia királyság megásta saját sírját. Majd hallgatagon és gondolataiba merülve elhagyta Milánót, hogy Olaszországon át a császárhoz utazzon Wormsba.

V. Károly, aki nemcsak flandriai születésű volt, hanem szívvel-lélekkel is flamand, most bemutatta fiát namuri és brüsszeli honfitársainak.

Namurban Philibert Emmanuel fogadta Fülöpöt és a város ünnepi díszt öltött. A két unokafivér szeretettel ölelte meg egymást, midőn találkoztak. Majd Emmanuel a trónörökös előtt kis hadijátékot rendezett, amelyben Fülöp természetesen nem vett részt.

Brüsszelben ugyanolyan fényes, ünnepségekkel fogadták a trónörököst, mint Namurban. Már a város kapuja előtt hétszáz herceg, báró és nemes fogadta a világ legnagyobb birodalmának örökösét. Midőn mindenki eleget gyönyörködött a trónörökösben és eleget hódolt neki, atyja visszaküldte Spanyolországba.

Philibert Emmanuel Genuáig kísérte el. Ezen utazása alatt látta utoljára atyját a piemonti herceg.

Három évvel Fülöp Spanyolországba való visszatérése után meghalt VI. Eduárd angol király és koronáját nővére, Mária örökölte, aki leánya volt Katalinnak, a császár nagynénjének. V. Károly, mint tudjuk, nagyon szerette ezt a nagynénjét; mint ő maga mondta, azért tanult meg angolul, hogy Katalinnal beszélni tudjon.

Az új királynő kénytelen volt gyorsan férj után nézni. Már negyvenhat éves volt és ezért nem volt vesztegetni való ideje. V. Károly fiát, Fülöpöt ajánlotta férjül Máriának.

Fülöp eközben özvegyember lett. A bájos portugáliai Mária meghalt ifjúságának virágában. Négy nappal Don Carlos infáns születése után a királynő szolgálóasszonyai egyedül hagyták a gyermekágyban fekvő királynőt, akinek szobájában különböző gyümölcsökkel telerakott asztal állott. A betegnek meg volt tiltva, hogy gyümölcsöt egyék. A szegény hercegnő, aki minden tekintetben Éva leánya volt, nem tartotta be a tilalmat. Felkelt és szép és fiatal fogaival nemcsak almába harapott bele, hanem dinnyébe is belekóstolt és huszonnégy órával később meghalt.

Most már semmi akadálya sem volt annak, hogy Don Fülöp infáns elvegye feleségül Tudor Máriát, s ezzel Angolországot Spanyolország szövetségesévé tegye, és az északi sziget s a déli félsziget közt fekvő Franciaországot megfojtsa.

Ez volt ennek a házasságnak tulajdonképpeni nagy célja.

Fülöpnek két vetélytársa volt:

Polus kardinális, aki nem is volt pap és kardinális lett és Courtenay herceg. Az előbbi Györgynek, a clarencei hercegnek fia volt és V. Eduard öccse. Tehát a királynőnek éppen olyan közeli rokona volt, mint Fülöp, a spanyol király. Courtenay herceg VIII. Henrik unokaöccse volt és a királynővel ugyanolyan rokonsági viszonyban volt, mint a két másik vetélytárs.

V. Károly úgy akarta megvalósítani célját, hogy magának Mária királynőnek beleegyezését igyekezett elnyerni. Pater Henrik, a királynő anyjának gyóntatóatyja volt a császár közbenjárója és V. Károly gyorsan tudott ilyképp cselekedni, mert Mária hercegnő, buzgó katolikus nő volt.

A császár azzal kezdte, hogy elidegenítette Máriától Courtenay herceget. A herceg, harminckét éves fiatalember volt, szép, mint az angyal, bátor, mint egy Courtenay s most azzal vádolták, hogy az eretnekek szenvedélyes védelmezője. S valóban Mária királynő úgy vette észre, hogy éppen azok a miniszterei tanácsolták neki leginkább ezt a házasságot, akik jó hírüket az annyira gyűlölt felekezethez való tartozással szennyezték be. Ennek az új felekezetnek pápája a királynő apja VIII. Henrik volt, aki azért változtatta meg vallását, mert nem akarta, hogy dolga legyen a római püspökökkel, mint ahogy a király nevezte a pápákat.

Minthogy a királynő ezt a körülményt jól megfontolta, Courtenay hercegtől többé nem kellett tartani.

Hátra volt még Polus kardinális, aki lehet, hogy nem volt olyan bátor, mint Courtenay, de szépség tekintetében vetekedett vele. Bizonyos azonban, hogy Polus mint politikus kiválóbb volt, mert a pápáktól tanulta el ezt a tudományt.

A kardinálistól annál is inkább félni kellett, mert Tudor Mária - akit talán más szándék is vezérelt midőn ezt cselekedte, - III. Gyula pápát levélben arra kérte, hogy Polus kardinálist, mint pápai követet küldje Angolországba, mert itt vele együtt akar munkálkodni annak a szent célnak az érdekében, hogy a katolikus vallás Angliában újra megerősödjék.

V. Károly szerencséjére a pápa, aki nagyon jól tudta, hogy mennyit kellett Polusnak III. Henrik alatt szenvednie s milyen veszélyekben forgott, egyelőre habozott hogy elküldje-e a nagytekintélyű pápai követet Angliába, ahol még mindig nem szűnt meg a forrongás. Előbb Commendon Ferenc János pápai intendánst küldte el, tehát Angliába. Mária azonban minden körülmények közt Polushoz ragaszkodott. Visszaküldte Commendont, akit arra kért, hogy szorgalmazza és siettesse Polusnak Angliába való küldetését.

Polus elutazott, de a császárnak voltak kémei Rómában. Ilyképp V. Károlyt idejekorán értesítették, s minthogy a pápai követnek különleges megbízatással Németországon át kellett utaznia és útba kellett ejtenie Innsbruckot, V. Károly megbízta Mendorát, az innsbrucki lovashadosztály parancsnokát, hogy tartóztassa fel útjában a kardinálist. Erre az szolgált ürügyül, hogy az egyházfejedelem a királynőnek túlságosan közeli rokona, s így Fülöp infánssal való házasságára vonatkozólag nem tud a királynőnek önzetlen tanácsot adni.

Mendoza valódi parancsnok volt, amilyenre az uralkodóknak ilyen körülmények közt szükségük van. Csak a parancsot tartotta szem előtt. S ez most úgy szólt, hogy fogja el Polus kardinálist. Elfogta, és mindaddig fogságban tartotta, míg Fülöp és Mária angol királynő házassági szerződése alá nem volt írva.

Azután szabadon engedte. Polus úgy viselkedett, mint okos emberhez illik, és mint rendkívüli követ nemcsak Mária angol királynőnél tett eleget megbízatásának, hanem Fülöp spanyol infánsnál is.

Az angol királyi család egyik törvénye úgy szólt, hogy Tudor Mária, Anglia királynője, csak királyhoz mehet nőül. Ez nem hozta zavarba V. Károlyt: megtette fiát Nápoly királyává.

Ez a siker kissé megvigasztalta a császárt. Két szerencsétlenség miatt szomorkodott az utóbbi időben. Innsbruckban éjnek idején Móric szász fejedelem váratlanul rajtaütött és a császárnak hanyatt-homlok kellett menekülnie. Annyira, hogy kardja helyett sietségében csak kardsallangját kötötte fel, kardját pedig, ott felejtette. A második szerencsétlenség Metznél érte, ahol abba kellett hagynia az ostromot. Az esős időjárás következtében az utakat mocsarak borították és ezért a császár ágyúi, hadiszerekkel megrakott kocsijai, egyéb hadifelszerelése, és hadseregének egyharmada a mocsárban rekedt.

- Óh, - így kiáltott fel a császár, midőn fiának házassága sikerült, - ismét kedvez nekem a szerencse.

1554. július 24-én, tehát kilenc hónappal elbeszélésünk kezdete előtt, Szent Jakabnak, Spanyolország védőszentjének napján tartották meg Mária angol királynő és II. Fülöp esküvőjét. Az a nő, akit észak tigrisének neveztek, feleségül ment ahhoz, akit a dél démona melléknévvel ruháztak fel.

Fülöp huszonkét hadihajóval és hatezer emberrel útra kelt Spanyolországból. Azonban a hamptoni kikötőből hazaküldte összes hajóit, hogy Angliában csak azokkal a hajókkal kössön ki, amelyeket menyasszonya Mária királynő küldött fogadtatására.

Ezeknek száma tizennyolc volt. Élükön a legnagyobb hajók haladtak, amelyek eddig Angliában készültek, és amelyeket ez alkalomból bocsátottak először vízre.

A hajók hárommérföldnyire mentek a nyílt tengeren a spanyol trónörökös elé és Fülöp ágyúk dörgése, dobok pergése és kürtök harsogása közepette szállt arra a hajóra, amelyet, menyasszonya küldött eléje.

Fülöp kísérete hatvan nemesből állt, akik közül tizenkettő spanyol grand volt. Négy grandot negyven apród kísért, a castiliai admirálist, Medina-Coeli hercegét, Ruy Gomes de Sylvát és Alba herceget. Leti Gregorio történelemíró, aki megírta V. Károly élettörténetét, azt írja, hogy ez alkalommal a hatvan nemest ezerkétszázharminc apród és szolga kísérte el, olyan dolog, - teszi hozzá a történelemíró, - amely hihetetlennek látszik, és amelyhez foghatót addig nem látott senki sem.

Az eljegyzést Winchesterben tartották meg. Azok, akik tudni akarják, hogy hogyan fogadta Tudor Mária királynő vőlegényét, milyen ruhát viselt, milyen ékszer volt rajta, milyen volt az a félkör alakú emelvény, amelyen a főrangú jegyespárra várakozó két trón állott, azok, akik még több apró részletet akarnak tudni, így például, hogy milyen volt az ünnepélyes szertartás, hogyan foglaltak helyet az asztalnál, és végül, hogy őfelsége a király és királynő hogyan keltek fel az asztaltól, s tűntek el a vendégek szeme elől a terem egyik rejtett kárpitajtóján, hogy visszavonuljanak lakosztályukba, azok mindezeket a részleteket és még többet megtalálják az említett történetíró könyvében.

Mi ha mindezeket leírnók, bármilyen festői és mulatságos dolog volna is, túlságosan eltérnénk tárgyunktól, és ezért inkább ott folytatjuk az elbeszélést, midőn második Fülöp kilenc hónappal lakodalma után ismét megjelent a szárazföldön, és abban a pillanatban lovagolt a császári haditáborba, midőn legkevésbé várták. Dobpergés, kürtharsogás és a német és spanyol katonák éljenkiáltása köszöntötte amint köztük elhaladt.

V. Károly volt az elsők egyike, aki értesült fia jöveteléről. A császár boldog volt, mert Fülöpnek ezúttal nem volt oka rá, hogy eltitkolja Flandriába érkezését, és felkeresi apját a haditáborban (legalább is úgy látszott). S V. Károly feltápászkodott és egyik tisztjének karjára támaszkodva sátorának kijáratához vánszorgott.

Alig hogy megpillantotta fiát, Don Fülöpöt, aki üdvrivalgás, trombitaharsogás és dobpergés közepette jött feléje, minthogyha már ő volna az uralkodó, a császár így szólt:

- Előre, előre, Isten úgy akarja!

Amint Fülöp atyját megpillantotta, gyorsan megállította lovát és leszállt róla. Azután kitárt karokkal, fedetlen és mélyen lehajtott fővel közeledett és a császár lába elé borult.

Ez a megalázkodás V. Károly minden rossz sejtelmét elűzte.

Felemelte fiát a földről, megölelte, azután odafordult mindazokhoz, akik Fülöpöt kisérték:

- Köszönöm, uraim, köszönöm, hogy kitalálták, mily nagy örömet fog okozni nekem, midőn megtudom, hogy szeretett fiam megérkezett és előre tudatták ezt velem üdvrivalgásuk és éljenkiáltásaik által!

Azután a császár fiához fordult és így szólt:

- Don Fülöp, csaknem öt év telt el, azóta amióta nem láttuk egymást. Jöjjön! Nagyon sok mondanivalónk lesz egymás számára!

V. Károly most fia karjára támaszkodott és üdvözölte a tiszteket és a katonákat, akik seregestől tódultak a császár sátra köré. Azután V. Károly bement Fülöppel a sátor belsejébe s ez a kiáltás hangzott, amelyet ezren meg ezren ismételtek: - Éljen Angolország királya! Éljen Németország császára! Éljen Don Fülöp! Éljen V. Károly!

Mint ahogy a császár előre megmondotta, az apának és fiúnak sok mondanivalója volt egymás számára.

S ez alatt V. Károly a kereveten foglalt helyet és Fülöp, aki szerénységből nem akarta elfogadni azt a megtiszteltetést, hogy a császár mellé üljön, egy székre ült. Ezután egy pillanatig csend lett.

V. Károly törte meg először a csendet, mert Fülöp, apja iránti tiszteletből nem mert, elsőnek szólni.

- Fiam, - mondotta a császár, - nem csekélyebb dologra volt szükség, mint az ön jelenlétére, amely oly kedves nekem, ahhoz, hogy azt a sok rossz hírt, amelyet ma kaptam, kissé elfelejtsem!

- Egyik rossz hír, éspedig a legszomorúbb, már fülembe jutott atyám, mint ahogy ruházatomról is láthatja! - mondotta Fülöp. - Mindkettőnket nagy csapás ért, mert ön anyját én pedig, nagyanyámat veszítettem el.

- Belgiumban tudta meg ezt a hírt, fiam?

Fülöp lehorgasztotta fejét.

- Angolországban, uram! - mondatta. - Onnan közvetlen összeköttetésben vagyunk Spanyolországgal, míg felséged futárjának Genuától idáig a szárazföldön kellett az utat megtennie, ami megmagyarázza a késedelmet.

- Ez alighanem így van! - mondotta V. Károly - De eltekintve ettől a csapástól, fiam, ugyanakkor még más nagyon nyugtalanító hírt kaptam.

- Felséged talán IV. Pál pápa megválasztására gondol és a szövetségre, amelyet a pápa Franciaország királyának ajánlott fel, és amelynek feltételeit ebben az órában írják alá?

V. Károly csodálkozva nézett fiára.

- Talán ezeket a pontos értesüléseket is angol hajó hozta el, fiam? Nekem úgy tetszik, hogy ehhez mégis csak hosszadalmas az út a vízen Civita Vecchiától Portsmouthig!

- Nem uram, ez a hír Franciaországban ért engem. Ezért tudhattam meg ezt a dolgot előbb. Az alpesi hágókon való átkelés Tirolban a nagy havazás következtében igen sok időt rabol el és az ön futárjainak késniük kellett, míg a mi hírnökeink Ostiából Marseillebe, innen Boulogneba s ezután Londonba jöttek.

V. Károly összeráncolta homlokát. Mindig a saját kiváltságának tartotta, hogy elsőnek értesüljön a világ legfontosabb eseményeiről és most azt kellett megtudnia, hogy fia nemcsak Johanna királynő halálának és IV. Pál pápa megválasztásának hírét kapta meg előbb, mint ő, hanem azt is, amelyről a császár még nem tudott semmit sem, II. Henriknek az új pápával kötött szövetségéről szóló hírt.

Fülöp azonban nem vette észre atyjának elcsodálkozását.

- Végül, - folytatta, - a Caraffák és párthíveik oly jól tették meg az összes előkészületeket, hogy a szerződést már a konklavé ideje alatt elküldték a francia királynak. Ez magyarázza meg azt a vakmerőséget, mellyel II. Henrik Bouvenes és Dinant ellen vonult, midőn Marienburgot már bevette és célja kétségkívül az volt, hogy ön elől elvágja a visszavonulás útját.

- Óh, - mondotta V. Károly, - hát csakugyan annyira előretört volna a francia király, mint ön mondja, és talán ismét olyan meglepetés érhet, amilyen Innsbruckban?

- Nem, - felelte Fülöp, - mert mint remélem, felséged nem fogja visszautasítani azt az ajánlatot, hogy II. Henrikkel békét kössön.

- Lelkemre mondom, - kiáltotta a császár - nagyon bolond volnék, ha visszautasítanám, sőt akkor is, ha nem javasolnám!

- Uram, - mondotta Fülöp, - ha ön ajánlaná ezt a békét, a francia király túlságosan elbizakodnék. Ezért Mária királynő és én elhatároztuk, hogy meg fogjuk óvni az ön tekintélyét, és mi vesszük kezünkbe a béke közvetítését.

- S most felhatalmazást akarsz kérni tőlem, hogy cselekedhess? Legyen! Cselekedj, és ne késsél egy pillanatig sem! Küld el legügyesebb követedet Franciaországba, akárhogy siet, sohasem lesz korai az odaérkezése!

- Mi is ezt gondoltuk uram és azzal a fenntartással, hogy felséged cselekvési joga szabad, már elküldöttük Polus kardinálist Franciaország királyához, hogy a békéről tárgyaljon.

V. Károly fejét csóválta.

- Nem fog idejekorán megérkezni, - mondotta, - II. Henrik már rég Brüsszelben lesz, még mielőtt a kardinális Calaisban partra száll!

- Polus kardinális azonban Ostendén át, utazott és már Dinantban elérte a királyt.

- Akármilyen ügyes ez az ügyvivő, - mondotta sóhajtva a császár, - mégis kételkedem benne, hogy eredményt fog tudni elérni ebben a dologban.

- Úgy, akkor boldogan adom tudtára felségednek, hogy a követ máris eredményt tudott elérni - mondotta Fülöp. - A francia király beleegyezik, ha nem is a békekötésbe, de a fegyverszünetbe, és pedig annyi időre, amely alatt majd békét lehet kötni. A tárgyalások helyéül a Cambray melletti Vacellesben levő kolostort választotta és Polus kardinális, aki Brüsszelben közölte velem küldetésének ezt az eredményét, egyúttal azt is megjegyezte, hogy e tekintetben nem tett ellenvetést.

V. Károly bizonyos bámulattal nézett fiára. Hiszen Fülöp most a legnagyobb tisztelet hangján olyan bonyolult dolog megoldását adta tudtára, amelynek elintézését a császár maga is csaknem lehetetlennek tartotta!

- S meddig tartana ez a fegyverszünet?

- Valóban, vagy csak papíroson?

- A szerződés értelmében.

- Öt évig, uram?

- S valóban?

- Ameddig Istennek tetszik.

- S mit gondol, Don Fülöp, meddig tart majd a fegyverszünet Isten akarata szerint?

- Valószínűleg annyi ideig, - mondotta Angolország és Nápoly királya kifürkészhetetlen mosollyal, - amennyire önnek van szüksége ahhoz, hogy Spanyolországban tízezer emberből álló hadsereget tudjon toborozni, és amíg én önnek Angolországból tízezer angolt tudok segítségül küldeni.

- Fiam, - mondotta V. Károly, - ez a megegyezés leghőbb óhajom volt... s minthogy ön volt az, aki létrehozta, megígérem, hogy egyúttal ön lesz az, aki ezt kívánsága szerint betarthatja, vagy megszegheti.

- Nem értem, hogy mit akar a felséges császár ezzel mondani... - mormogta Fülöp, aki nem tudott még annyira uralkodni magán, hogy e szavaknál elrejtse vágyódó és reményteljes tekintetét.

Hirtelen kézzelfoghatóan közel volt hozzá Spanyolország és Németalföld jogara, sőt a császári korona is előtte feküdt.

Nyolc nappal később a következő szerződést terjesztették a király elé:

- Öt évig fegyverszünet lesz, úgy tengeren, mint szárazföldön s e fegyverszünetnek, amennyire a császáron, Franciaország királyán és Fülöp királyon múlik, minden nép, állam, királyság és tartomány örvendeni fog.

Ez idő alatt fegyverszünet lesz, és nevezett uralkodók mindegyike megtartja a maga számára mindazt, amit a háborúk folyamán meghódított.

Őszentsége IV. Pál pápa is kötelezőnek ismeri el a maga számára ezt a szerződést.

Fülöp saját kezűleg adta át a szerződést a császárnak, aki ekkor csaknem megrémülve tekintett fiának mozdulatlan arcára. Az okiraton csak a császár aláírása hiányzott még.

V. Károly aláírta.

Midőn nagy üggyel-bajjal leírta nevének betűit, így szólt és először illette fiát a következő címmel:

- Sire, térjen vissza Londonba, de legyen készen arra, hogy első hívásomra megjelenjen Brüsszelben.