HATODIK FEJEZET
A bíró.

Mint már említettük, az erdő, mint valami dárdának a hegye, negyedmérföldnyi távolságra Hesdin felé terült el és az olvasóink által ismert síkságot két medencére osztotta. Abban az irányban, amelyben kalandoraink tartottak az erdő széle felé, a magas fák után sűrűség következett, amely az egymáshoz közelálló fatörzsek és az egymásra hajló ágak miatt nagyobb árnyékot terjesztett és biztosabban lehetett benne elrejtőzni. A csapat tehát az erdő széléig jutott anélkül, hogy valamilyen élőlény megpillantotta volna őket.

Körülbelül tizenöt lépésnyire az ároktól, amely az erdőt a szabad mezőtől elválasztotta, a kalandorok megálltak. Az árok szegélyezte azt az utat, amelyre olvasóink figyelmét az első fejezetben felhívtuk, és amely a Park-kastély, a császári haditábor és a szomszédos helységek közt lehetővé tette a közlekedést.

A hely jól volt megválasztva ahhoz, hogy ott rejtőzzenek el. Egy óriási tölgyfa néhány más ugyanolyan fajtájú és növésű fával ezen a helyen maradt meg, mintegy jelezni látszott, hogy milyenek voltak azok a faóriások, amelyek egykor a fejszecsapások alatt kidőltek. A fák sűrű lombozatai boltozatot alkottak az emberek feje felett, akiknek csak néhány lépést kellett előre menniük, hogy észrevétlenül megfigyelhessék az előttük elterülő síkságot.

Mindannyian egyszerre emelték fel szemüket a hatalmasra nőtt százéves fára. Yvonnet tüstént megértette, hogy még mit várnak tőle. Helybenhagyólag intett fejével és Fracassótól kis zsebkönyvet kért kölcsön, melynek lapjait könnyen ki lehetett szakítani, és amelyben még egy tiszta lap volt. A költő erre az egy lapra tette figyelmessé Yvonnet-t s kérte őt, hogy kímélje a többi lapokat, amelyek éjjeli álmodozó munkájának eredményeit tartalmazták. Yvonnet a két Scharfenstein közül az egyiket odaállította a kérges fatörzs mellé, amelyet nem tudott kezeivel átkarolni, azután az óriás összekulcsolt kezére lépett, onnan fellépett annak vállaira s így elérte a fa legalul levő ágait. A következő pillanatban lovagolva ült a hatalmas ágak egyikén, olyan fesztelenül és biztosan, mint a matróz az árboc tetején.

Gertrud nyugtalan tekintettel követte kedvesét, mialatt felkúszott. A leány azonban már megtanulta, hogy aggodalmait eltitkolja, és félelemkiáltásait elfojtsa. Egyébként, midőn a leány észrevette, hogy Yvonnet milyen fesztelenül ül le az ágon, s hogy milyen könnyen forgatja a fejét jobbra és balra, megértette, hogy eltekintve a szédüléstől, mely esetleg elfogja, nem érheti kedvesét veszély.

Yvonnet egyik kezét napellenzőül szeme elé tartotta, majd észak felé, majd dél felé nézett és úgy látszott, hogy figyelmét két különböző és egyformán figyelemreméltó dolognak szenteli.

Ezek a folytonos fejmozdulatok felkeltették a kalandorok kíváncsiságát, akik a sűrűségben elrejtőzve nem láthatták azt, amit Yvonnet a helyzet magaslatáról tudott megfigyelni.

Yvonnet megértette türelmetlenségüket, amelynek fejük emelgetésével és kérdő tekintetükkel adtak kifejezést. Még azt is meg merték tenni, hogy félhangosan felszóltak hozzá: - Mi van?

A kérdezősködők közt, akik jellel és hanggal akartak célt érni, volt Gertrud kisasszony is - és az igazság kedvéért meg kell állapítanunk, hogy a leány egyike volt a legrangosabbaknak.

Yvonnet kezével társainak olyan értelmű jelt adott, hogy néhány pillanat múlva ugyanolyan tájékozottak lesznek az eseményekről, mint ő volt abban a pillanatban. Kinyitotta Fracasso zsebkönyvét, kiszakította abból az utolsó üres lapot, és ceruzával néhány sort írt a papírosra. Azután ujjai közt összegöngyölte a papírost, nehogy a szél elvihesse és ledobta.

Minden kéz kinyúlt a papíros után, még Gertrud kicsiny fehér keze is. A papíros azonban Scharfenstein Ferenc széles markába hullott.

Az óriás vihogott a szerencsés véletlen felett és a papírost odanyújtotta szomszédjának.

- Önt éri a megtiszteltetés, Prokop úr! - mondotta, - én nem tudok franciául olvasni.

Prokop, aki nem kevésbé kíváncsi volt, mint a többi, kibontotta a papírost, és általános figyelem közepett a következőket olvasta fel:

- A Park-kastély ég.

Gróf Waldeck, két fia és negyven lovasa eltávoznak és arra az útra térnek, amely a kastélyból a császári haditáborba vezet.

- Körülbelül kétszáz lépésnyire vannak az erdő szélétől, amelyben mi rejtőzünk.

- Ennyit látok jobbra.

- Most egy másik kis csoport lovagol azon az úton, amely a haditáborból a kastélyba vezet.

- A csoport hét lovasból áll, egy parancsnok, egy csatlós, egy apród és négy katona.

- Amennyire innen meg tudom ítélni, a parancsnok Philibert Emmanuel herceg.

- A csoport tőlünk balra ugyanolyan távolságban van, mint Waldeck gróf csoportja tőlünk jobb kéz felé.

- Ha mindkét csapat egyforma gyorsasággal halad előre, akkor éppen az erdő szélénél fognak, találkozni és abban a pillanatban fognak szemben állani egymással, amelyben legkevésbé várják.

- Ha, ami nagyon valószínű, Philippin tudtára adta Emmanuel hercegnek a kastélyban történteket, akkor mindjárt nagyon különös dolog fog szemünk előtt lejátszódni.

- Vigyázat, bajtársak! Valóban a herceg az! Így végződtek Yvonnet sorai. Nehezen lehet kevés szóval többet mondani és egyszerűbben megjósolni valamely látványt, amely, ha a kalandor a személyekben és szándékaikban nem tévedett, valóban nagyon érdekfeszítőnek ígérkezett.

Az összes bajtársak óvatosan az erdő széléhez közeledtek, hogy a legnagyobb élvezettel és a lehető legkisebb veszéllyel szemléljék azt a látványt, amelyet Yvonnet jelzett előre, és amelyhez a véletlen a legjobb helyet biztosította nekik.

Ha az olvasó kalandoraink példáját akarja követni, akkor kevesebbet kell, hogy törődjünk Waldeck gróffal és fiaival, akiket már Gertrud kisasszony elbeszéléséből ismerünk, és az erdő bal szélére kell lopóznunk. Itt az Yvonnet által jelzett másik személyiséget kell szemügyre vennünk s ez nem csekélyebb, mint elbeszélésünk hőse.

Yvonnet nem tévedett. A parancsnok, aki apródja és csatlósa közt a négy emberből álló lovascsapat élén lovagolt, olyan nyugodalmasan, mintha egyszerű nappali őrjárat volnának, Emmanuel Philibert szavojai herceg volt, V. Károly császár németalföldi hadseregének főparancsnoka.

Azért volt oly könnyű őt távolról felismerni, mert mint rendesen, sisakját nyergének bal felére akasztotta, amit akár szép idő volt, akár esett az eső, sőt az ütközet közben is legtöbbször meg szokott tenni. Ezért azt beszélték a hercegről, hogy katonái, akik látták a hideggel, hőséggel és kardcsapásakkal szembeni érzéketlenségét, elnevezték vasfejűnek.

Abban az időben a herceg huszonhét éves, szép fiatalember volt, középtermetű, de erőteljes, nagyon rövidre nyírt hajú és magas, nyílt homlokú. Szépen ívelt szemöldöke volt, kék színű, élénk és átható szeme, egyenes orra, jól megnőtt bajusza és hegyesre nyírt álszakálla. Nyaka kissé bemélyedt vállai közé, amint ez hadakozó ősök utódjánál lenni szokott, akik sok nemzedéken át, viselték fejükön a sisakot.

Hangja végtelenül enyhén hangzott s mégis feltűnően határozott volt. Ez elég szembeötlő jelenség volt. Ez a hang veszedelmesen fenyegetővé tudott válni, anélkül, hogy magassága számba vehetően emelkedett volna. A növekvő harag a herceg beszédmódjának megfoghatatlanul mérsékelt volta miatt rejtve maradt.

Csak a herceg legszűkebb környezetének tagjai tudták, hogy milyen veszélyben forognak azok az elővigyázatlan emberek, akik a herceg haragját kihívták maguk ellen. Ez a harag azonban a herceg önuralma miatt annyira rejtve maradt, hogy mértékét és horderejét csak abban a pillanatban lehetett megítélni, midőn a herceg szemei villámokat szórtak, midőn haragja kitört, és mint a mennydörgés és a villám lecsapott a bűnösre. Mint ahogy azonban a mennydörgés és villámlás szűntével a vihar is megszűnik, és az ég kiderül, úgy a herceg arca is azután ismét nyugodt lett és barátságos, mint rendesen. Szemeinek tekintete békés és biztos lett, szája ismét mosolygott jóakaratú, fejedelmi mosolygással.

A csatlós, aki a hercegtől jobbra lovagolt, fején hordotta nyílt sisakját és fiatal, szőke ember volt, csaknem ugyanolyan termetű és korú, mint a herceg. Világoskék szemei bátorságot és büszkeséget árultak el, szőke szakálla melegebb színű volt, mint haja és orrcimpái tágak voltak, mint az oroszláné. Pelyhedző bajusza nem tudta elfedni vastag, élénk színű ajkait és arcát a sütő nap és az egészség színezték be. Minden nagy testi erőre vallott ennél az embernél. Nem, mint szokták az oldalán, hanem a hátán hordotta rettenetes hosszú kardját, amelyet két kézre kellett fogni és hosszúsága miatt a válla fölé kellett emelnie, ha le akart csapni ellenfelére. Ilyen kardot, amilyen ott mozgott és zörgött a csatlós hátán, I. Ferenc hármat tört össze a marignani csatában. A csatlós nyerge mellett elöl csatabárd függött, amelynek egyik fele éles volt, a másik tompa és három élű vashegyben végződött. Ezzel a fegyverrel egyszerre lehetett hasítani, mint a baltával, zúzni, mint a kalapáccsal és szúrni, mint a tőrrel aszerint, hogy mire volt szükség.

A herceg bal oldalán apródja lovagolt. Ez szép ifjú volt, alig 16 vagy 17 éves, kékesfekete, német módra nyírt hajú, amilyet Holbein lovagjai, vagy Raphael angyalai viselnek. Hosszú, selymes pillák árnyékolták be szemét, amely abban a más színnel össze nem hasonlítható barnából lilába átmenő színben csillogott, amilyet csak az arabok, és a szicíliaiak szemében lát az ember. Arcszíne halvány volt és oly különösen fénytelen, amelyet az olasz félsziget északi vidékein lehet látni s carrarai márványhoz hasonlított, amelynek halványsága hosszú ideig és szerelmesen szívta magába a római napsugarat. Az apród kicsiny, fehér és karcsú keze feltűnő ügyességgel, kis tuniszi lovat kormányzott, amelyen ülésül nyereg helyett takaró volt. Ez a takaró leopárd kikészített bőre volt, melynek fejében olvasztott üvegből való szemek voltak betéve. A fogak és a karmok aranyozottak voltak. Gyeplőül csak vékony selyemzsinór szolgált. Az apród egyszerű, de előkelő öltözéke fekete bársonyból való zubbony volt, amely ki volt hajtva és alóla cseresznyepiros kabátka látszott ki. A zubbony spanyolmódra szabott ujjai ki voltak vágva és alóluk fehér atlasz látszott ki. A kabátkát a csípőnél aranyöv fogta össze és az övön tőr lógott, melynek markolata egyetlen hatalmas achát volt. Az apród szépformájú lábát szattyánbőrből való csizma burkolta és a térd felett ugyanolyan bársonyból készült nadrág látszott, amilyenből a zubbony készült.

Végül az apród homlokát ugyanabból a bársonyból való kalpag árnyékolta. A kalpagot hosszú piros toll szegélyezte, amely elöl gyémánttal berakott csattal volt a kalpagra erősítve. A toll vége a szellő legcsekélyebb fordulatára kedvesen lengedezett az apród vállánál.

Új szereplőink bemutatása és leírása után térjünk vissza ismét a cselekményhez, melyet ezáltal egy pillanatra félbeszakítottunk s látni fogjuk, hogy ez most rövidebben és határozottabban fejlődik tovább.

Ez alatt, Philibert Emmanuel herceg, két társa és a kíséretében levő négy ember továbbhaladtak anélkül, hogy lovaikat jobban ösztökélték, vagy lassították volna.

Azonban amilyen mértékben közeledtek az erdő csúcsához, olyan mértékben komorult el a herceg arca, úgy látszott, mintha a herceg előre sejtette volna, hogy milyen vigasztalan látvány tárul majd szeme elé, amint túlértek az erdő csúcsán. Hirtelen mindkét csapat, amelyek mint Yvonnet előre megmondotta, egyszerre érték el az erdő csúcsát, egymással állott szemben és különös, hogy a nagyobb csapat volt az, amely előbb állott meg. Megállott, mintha hirtelen a földhöz szögezték volna és olyan meglepetés vett rajta erőt, amely szemmel láthatólag egy kis félelemmel párosult.

Anélkül, hogy testének vagy kezének mozdulatával, vagy arcvonásainak változásával elárulta volna érzelmeit, melyek abban a pillanatban uralkodtak felette, Philibert Emmanuel folytatta útját és egyenesen Waldeck gróf felé lovagolt, aki a herceget két fia közt várta be.

Tízlépésnyire a gróf előtt Philibert Emmanuel jelt adott kíséretének, amely katonás engedelmességgel és egyszerre megállt, hogy előre engedje lovagolni a herceget.

Midőn a herceg közel ért a fiatal Waldeck grófhoz, aki mint valami sánc állt a herceg és atyja közt, Philibert Emmanuel is megállítatta lovát.

A három nemesember tisztelgés jeléül kezét sisakjához emelte. Csakhogy Waldeck gróf törvénytelen fia, midőn kezével érintette sisakját, ugyanabban a pillanatban leengedte ennek rostélyát, mint aki kész akar lenni minden eshetőségre.

A herceg a három ember tisztelgését fedetlen fejének bólintásával viszonozta.

Azután a fiatal Waldeck grófhoz fordult és azon a kellemes hangon, mely beszédét olyan zengzetessé tette, így szólt hozzá:

- Waldeck gróf úr, ön derék és tiszteletreméltó nemes, amilyeneket én szeretek és ezért becsüli önt nagyra felséges uram és parancsolóm V. Károly is. Hosszú ideje gondolkodom azon, hogy tegyek valamit önért és éppen egy negyed órával ezelőtt kínálkozott az alkalom, amelyet megragadtam. Éppen azt a hírt kaptam, hogy egy százhúsz dzsidásból álló század, amelynek őfelsége nevében azt a parancsot adtam, hogy a Rajna bal partján kössön ki, Speyerben ütött tábort. Kineveztem önt e század parancsnokává.

- Nagyságos uram... - dadogta a fiatalember elcsodálkozva és egyúttal elpirulva az örömtől.

- Itt van a kinevezési okirat, - amelyet aláírtam, és amelyen rajta van a császári pecsét is! - folytatta a herceg, egy pergament vett elő kabátjának belső zsebéből és átadta a fiatal grófnak. - Vegye át, lovagoljon el azonnal anélkül, hogy csak egy pillanatig is vesztegelne!... Valószínűleg ismét hadba fogunk vonulni és önre és embereire szükségem lesz. Menjen Waldeck gróf úr, mutassa meg, hogy méltó arra a kegyre, amellyel megajándékozták, és Isten óvja!

Ez valóban nagy jóakarat volt. A fiatalember minden kérdés nélkül követte a kapott parancsot, hogy azonnal lovagoljon el, tüstént búcsút vett atyjától és fivérétől és a herceg felé fordult.

- Nagyságos uram, - mondotta - ön valóban igazságszolgáltató, mint ahogy mindenütt hívják, méltányolja a jogos cselekedeteket, üldözi a jogtalanságot, ítél a jóság és gonoszság felett... Önnek bizalma volt hozzám s be fogom igazolni, hogy ez a bizalom indokolt volt. Isten tartsa meg sokáig, nagyságos uram!

Erre a fiatalember megsarkantyúzta lovát s nemsokára eltűnt az erdő csúcsán.

Philibert Emmanuel követte tekintetével, míg teljesen el nem tűnt szem elől.

Azután megfordult és szigorú tekintettel meredt az öreg Waldeck grófra.

- S most ön kerül sorra, gróf úr, - mondotta a herceg.

- Nagyságos uram, - szólt közbe a gróf, - engedje meg, hogy megköszönjem előbb nagyságodnak azt a kegyet, amelyben fiamat részesítette.

- A kegy, amelyben a fiatal Waldeck grófot részesítettem, - felelte hidegen Emmanuel, - nem érdemli meg a köszönetet, mert ő megérdemelte... De ön hallhatta, hogy a fiatal gróf igazságszolgáltatónak nevezett engem, aki ítél a jogos és jogtalan cselekedetek, a jóság és gonoszság felett. Adja át nekem kardját, gróf úr!

A gróf megremegett és olyan hangon, amely azt mutatta, hogy a kapott parancsnak nem fog minden továbbiak nélkül engedelmeskedni, ezt felelte:

- Én? Én adjam át önnek kardomat? De hát miért?

- Ismeri határozatomat, mely tiltja a rablást és a fosztogatást, és pedig közlegényeknek a megvesszőztetés és bitófa terhe mellett a tiszteket pedig, fogság vagy börtönbüntetés éri. Ön határozatom ellenére cselekedett és idősebb fia ellenvetései ellenére is behatolt a Park-kastélyba, hogy ott a kastély úrnőjétől aranyat, drágaköveket és ezüstöt raboljon... Ön rabló és fosztogató! Adja át nekem kardját Waldeck gróf úr!

A herceg úgy mondotta e szavakat, hogy nem emelte fel hangját. Csak a csatlósa és az apródja, akik csak most kezdték megérteni, hogy miről van szó, néztek egymásra aggodalmasan.

Waldeck gróf elsápadt. Említettük már azonban, hogy idegen ember Philibert Emmanuel hangjáról nehezen tudta volna megítélni, hogy igazságérzete mennyire meg volt sértve, hogy milyen ijesztően felgerjedt haragja.

- A kardomat, nagyságos uram? - mondotta Waldeck. - Óh, ahhoz kétségkívül más gonosztettet kellett volna elkövetnem... nemes ember nem adja át kardját ilyen jelentéktelen dolog miatt.

S megkísérelte, hogy megvetően nevessen.

- Igen, uram, - felelte Emmanuel, - igen, ön más dolgot is cselekedett. De Németország becsülete és dicsősége érdekében, hallgattam arról, amit cselekedett. Azt akarja, hogy beszéljek? Jól van, hát hallja! Ön nem elégedett meg azzal, hogy a drágaköveket, aranyat és ezüstöt elrabolta. Hanem odakötöztette a kastély úrnőjét az ágy lábához, és ezt mondotta neki: - Ha két óra leforgása alatt nem szolgáltat kétszáz aranytallért kezeinkhez, akkor fel fogom gyújtatni kastélyát! Ezt mondotta ön és midőn a szegény asszony, aki utolsó fillérjét is odaadta önnek, két óra leforgása alatt nem volt képes kétszáz aranytallért előkeríteni, ön nem törődve idősebb fiának kérésével, felgyújtatta a kastély egyik részét, hogy a szerencsétlen áldozatnak még legyen ideje meggondolni a dolgot, mielőtt az egész kastély lángok martalékává, lesz... S nemde, ön nem fogja azt állítani, hogy ez nem igaz. Hiszen látszanak innen az égő kastély lángjai és füstje. Ön gyújtogató! Adja át nekem kardját, Waldeck gróf úr!

A gróf fogait csikorgatta, mert lassanként kezdte megérteni, hogy a herceg nyugodt, de határozott szavai rendíthetetlen elhatározását fejezik ki.

- Minthogy ön olyan jól van értesülve a dolog kezdetéről, nagyságos uram, - felelte a gróf, - akkor kétségkívül nem kevésbé helyesen értesítették a dolog végéről is.

- Igaza van, uram, mindent tudok. Csak azt akartam, hogy ön elkerülje a bitófát, amelyet megérdemel.

- Nagyságos uram! - kiáltotta Waldeck gróf, fenyegető hangon.

- Csendesen, uram! - mondotta Philibert Emmanuel, - féljen vádlójától és reszkessen bírája előtt!... A vége? Megmondom önnek! A lángok láttára, amelyek mindinkább felcsaptak, az ön fattyúja, aki magánál tartogatta annak a szobának kulcsát, amelyben a nő feküdt megkötözve, bement abba a szobába. A szerencsétlen nő amint a közeledő lángokat látta, nem kiáltott, mert ezek csak a halált jelentették. De felkiáltott, midőn az ön fattyúja feléje közeledett és megragadta, mert ez a megbecstelenítést jelentette! A fiatal Waldeck gróf hallotta a segélykiáltásokat és a szobába sietett. Felszólította öccsét, hogy engedje szabadon a nőt, akivel olyan gyalázatos módon akart elbánni. Az azonban nem hallgatott arra, hogy a becsület parancsára hivatkoznak előtte, hanem a megkötözött nőt az ágyra dobta és kihúzta kardját. Waldeck gróf is kihúzta kardját hüvelyéből és elhatározta, hogy saját életének veszélyeztetésével megmenti a szegény nőt. A két fivér elkeseredetten egymásra támadt, mert már hosszú idő óta gyűlölték egymást. Ekkor ön belépett, s mert azt hitte, hogy két fia a nő bírásáért akar megküzdeni, ezt jelentette ki: - A világ legszebb nője sem ér, egyetlen vércseppet sem, mely a katona eréből folyik ki! Le a fegyverekkel, gyerekek! Egyezségre fogunk jutni... az ön hangja arra késztette a két fivért, hogy leengedjék fegyvereiket, ön közéjük lépett és mindketten követték önt tekintetükkel, mert nem tudták, hogy mit szándékozik tenni. Ön az ágyon fekvő megkötözött nő felé közeledett és mielőtt még az egyik vagy a másik meg tudta volna akadályozni a gyalázatos tettet, ön tőrét a szerencsétlen teremtés mellébe mártotta... Ne mondja, hogy ez másképp történt, ne mondja, hogy ez nem igaz. Tőre még nem száradt meg, keze még véres, Ön gyilkos! Adja át nekem kardját, Waldeck gróf!

- Ezt könnyű mondani, nagyságos uram, - mondotta a gróf. - De egy Waldeck sohasem fogja önnek átadni kardját, akár koronázott, akár koronázatlan herceg ön s ezt akkor sem tenné meg, ha egyedül lenne, és heten lennének ellene. S annál kevésbé fogja ezt megtenni akkor, ha fia van jobbja felől és negyven katonája a háta mögött!

- Nos, akkor - mondotta Emmanuel és hangja kissé remegett a felindulástól - az én dolgom lesz, hogy erőszakkal elvegyem öntől kardját, amelyet, szépszerével nem akar átadni!

S a herceg megsarkantyúzta lovát és egyszerre Waldeck gróf mellett termett.

Minthogy a herceg lovával túlságosan közel ugratott hozzá, a gróf nem tudta kivonni kardját és kezével pisztolytartójához nyúlt. Mielőtt azonban a gróf ki tudta volna nyitni a pisztolytartó gombját, Philibert Emmanuel kihúzta pisztolytartójából saját töltött pisztolyát.

Ez a mozdulat oly gyors volt, hogy sem a Waldeck-fattyú, sem a csatlós, sem a herceg apródja, sőt maga Waldeck gróf sem tudták volna megelőzni. Olyan nyugodt és biztos kézzel, mintha a megtestesült igazságszolgáltatás keze volna, a herceg pisztolyával főbe lőtte a grófot, akinek arcát bekormozta a puskapor, és agyát szétloccsantotta a golyó.

A grófnak annyi ideje sem volt, hogy kiálthatott volna. Széttárta karjait és lassan lovának hátuljára hanyatlott. Hátrahanyatlott, mint a birkózó, akit láthatatlan ellenfele lassan két vállra fektet, előbb a bal, azután a jobb kengyelszárból csúszott ki a lába, legurult és tehetetlen tárgyként zuhant a földre.

Az igazságszolgáltató igazságot szolgáltatott, a grófot azon a helyen kivégezte.

Az egész idő alatt a Waldeck-fattyú vasfegyverzetében ült ott, mint a lovas szobor. Azonban abban a pillanatban, amint a lövést hallotta, amint atyját látta lehanyatlani, felordított a dühtől sisakjának rostélya mögött és fogait csikorgatta:

Azután odafordult a megijedt és elámult lovasaihoz:

- Hozzám, bajtársak! - kiáltotta németül - ez az ember itt nem közülünk való... Halál! Halál Emmanuel hercegre!

A lovasok azonban nem feleltek, ellenszegülésük jeléül csak fejüket csüggesztették le.

- Ah! - kiáltotta a fiatalember, és mindinkább elragadtatta magát a düh által. - Ah, nem hallottátok, mit mondtam? Vonakodtok megbosszulni annak halálát, aki úgy szeretett titeket, mintha atyátok lett volna, aki arannyal ajándékozott meg benneteket, aki elhalmozott zsákmánnyal? Jól van, akkor én állok bosszút érte, ha olyan hálátlanok és olyan gyávák vagytok!

Kivonta kardját és a hercegnek akart rontani. Ekkor két lovas a herceg háta mögül odaugratott a fattyú lova mellé s két oldalról megragadták a lovat zablájánál, míg egy harmadik lovas két kézzel a fattyú karját fogta le.

A fiatalember dühödten védekezett és megfékezőit szidalmakkal halmozta el.

A herceg némi szánalommal nézte ezt a jelenetet. Megértette a fiú kétségbeesését, aki lábai elé látta lerogyni atyját.

- Fenség, - mondották a lovasok - mit parancsol, mi történjék ezzel az emberrel?

- Engedjétek el, - felelte a herceg - fenyegetett engem, és ha lefogatnám, azt hihetné, hogy félek tőle!

A lovasok kiragadták a kardot a fattyú kezéből, azután elengedték.

A fiatalember megsarkantyúzta lovát és közelebb ugratott a herceghez.

Ez pedig, pisztolyának fogantyújára tett kézzel várta.

- Philibert Emmanuel, szavojai herceg, piemonti trónörökös! - kiáltotta Waldeck fattyúja és fenyegetőleg emelte fel kezét a herceg felé. - Érted, ugye? Érted, hogy mától fogva halálos gyűlölő ellenségek leszünk?... Emmanuel Philibert, te megölted az atyámat! (Itt feltolta sisakjának rostélyát)... Nézd meg jól ezt az arcot, s ahányszor viszont fogod látni, akár nappal, akár éjszaka, akár mulatozás közben, akár csatában... Jaj neked! Jaj neked, Philibert Emmanuel!

A lova felágaskodott, azután elvágtatott a fattyú, s még egyszer megrázta kezét, hogy így kiáltsa vissza a hercegnek: - Jaj neked!

- Nyomorult! - kiáltotta Emmanuel csatlósa, s lovát sarkantyúzta, hogy a menekülőt üldözőbe vegye.

A herceg azonban parancsoló jelt adott kezével:

- Egy lépést sem tovább, Scianca Ferro, - mondotta - parancsolom neked!

Azután odafordult az apródhoz, aki halálsápadt volt s úgy látszott, hogy lefordul a lóról.

- Mi az, Leone? - kérdezte a herceg, közeledett az apródhoz és kezét nyújtotta neki. - Valóban, ha így látja valaki sápadtan és remegve, félénk nőnek tarthatná.

- Óh, szeretett uram, hercegem, - mormogta az apród - mondja nekem ismét, hogy nem sebesült meg, különben meghalok...

- Gyermek! - felelte a herceg - nem Isten kezében vagyok-e?

Ezután a lovasokat szólította meg:

- Barátaim, - mondotta s Waldeck gróf holttestére mutatott - temessétek el keresztényi módon, ezt az embert. - Az ítélet, amelyet előttetek tartottam felette, legyen nektek bizonyíték arra, hogy az én szememben, mint a mi Urunk az Isten szemében, egyenlőek a főrangúak és az alacsony származásúak!

A herceg intett Scianca Ferronak és az apródnak, elindította lovát, hogy embereivel együtt visszatérjen a táborba. A szörnyű esemény, amely az imént lejátszódott, semmiféle nyomot sem hagyott a herceg arcán, csak a homlokán látszott a szokott redő s a gondolkodásnak ez a jele valamivel mélyebbre vésődött, mint egyébként.