TIZEDIK FEJEZET
A párisiak.

A hirek, amelyeket a két hirnök hozott, azok közé tartoztak, amelyeket hamar el lehet mondani, amelyekről azonban még soká beszélnek. Dandelot előbb röviden összefoglalva mondotta el a királynak a város bevételének történetét. A király azután az egyes részletek iránt érdeklődött s egyrészt a parancsnoktól, másrészt a kalandortól mindazt megtudta, ami Saint-Quentinben és ennek környékén történt.

Ilykép tehát a város elveszett s a connetablet és Coligny admirálist, vagyis a távollevő Guise herceget nem számitva, a királyság két legkiválóbb hadvezérét elfogták. S nem tudta senki sem, hogy az ellenség azzal fog-e szórakozni, hogy a rosszul megerősitett városokat ostromolja, vagy egyenesen Páris ellen fog-e vonulni.

A félénk és habozó természetü II. Fülöp hadviselésének módját jellemezné, ha a földhányásokat ostromolná.

Viszont Philibert Emmanuel kalandos természetével egyeznék, ha egyenesen Páris ellen vonulnának.

E két dolog közül melyikre határozzák majd magukat a győzők?

Ezt Dandelot és Yvonnet egyformán nem tudták.

Dandelot véleménye az volt, hogy a szavójai herceg és a spanyol király haladéktalanul Páris ellen fognak indulni.

Ami Yvonnet illeti, ő nem volt annyira járatos a haditudományokban, hogy véleményt tudott volna formálni, minthogy azonban a király mindenáron azt akarta, hogy legyen véleménye, Dandelot véleményéhez csatlakozott.

Megegyeztek tehát abban a tekintetben, hogy a győző egy pillanatig sem fog késlekedni, következőleg a legyőzött sem vesztegelhet egy pillanatig sem.

Ugyanakkor elhatározták, hogy a két hirnök kis ideig pihenni fog s azután utrakel. S mindegyik olyan megbizást kapott, amely megegyezett társadalmi és katonai rangjával. Dandelotnak Katalin királynőt kellett elkisérnie Párisba. II. Henrik, aki nem akart eltávozni az ellenség közeléből, azért küldötte Párisba a királynőt, hogy a párisi polgárokat hazafias kötelességükre figyelmeztesse.

Yvonnet Laonba fog elutazni, hogy Nevers hercegnek elvigye a király leveleit. Azután valamilyen álruhában meg fogja közeliteni a spanyol hadsereget, hogy Spanyolország királyának szándékát megtudja. Igaz, hogy ez a megbizatás azzal a veszéllyel járt, hogy kalandorunkat elfogják és felkötik, azonban Yvonnet, aki legutóbbi kalandja miatt éjjel elborzadt volna erre a gondolatra, nappal cseppet sem félt tőle. Vállalkozott a dologra, mert csak éjszaka kinozták idegei, de ilyenkor aztán annál jobban.

Dandelot-t felhatalmazta a király, hogy a lothringiai kardinálissal megegyezzen az anyagi eszközök tekintetében, mert ugy ő, mint öccse olyan helyzetben voltak, hogy pénzre volt szükségük. A kardinális volt ugyanis az ország kincstárnoka. Yvonnet husz aranyat kapott az utra. Azonkivül, mint azelőtt, most is megengedte neki a király, hogy a legjobb lovat válassza ki a maga számára a király istállójából.

Tiz órakor délelőtt, tehát hatórai pihenés után a két megbizott utrakelt. A kapunál hátat forditottak egymásnak, az egyik kelet felé, a másik nyugat felé tartott.

Yvonnet-vel, aki kevésbé fontos személyiség, később még találkozni fogunk, vagy ha nem találkozunk is vele, el fogjuk mondani mindazt, amit hallottunk róla. Kisérjük el Dandelot-t és vele együtt Medici Katalin királynőt, aki kisérőjének védelme alatt Páris felé utazik, olyan gyorsan, amilyen gyorsan azon a nehéz kocsin, amelyet négy ló huz, utazni lehet.

Régi igazság, hogy a veszély távolról mindig nagyobbnak látszik, mint közelről s ezért Párisban sokkal jobban meg voltak rémülve az emberek, mint Compiégne-ben. Csak abban az időben vett erőt hasonló rémület Páris lakosságán, midőn az angol hadsereg a Saint-Denis sikságról nézte a Notre Dame és a Saint-Chapelle tornyát. A Saint-Quentin melletti csata hire a Somme partjáról eljutott a Szajna partjára s másnap reggel már mindenféle holmikkal megrakott kocsikon ülő nőket és férfiakat lehetett látni Páris utcáin. Aki ezeket a kocsikat látta, azt hihette volna, hogy Páris lakosságának egyharmada lakást változtat. Pedig a lakosság nem költözködött, hanem menekült. Midőn azonban azt látták, hogy nem érkeznek riasztóbb hirek, azok, akik Párisban akartak maradni, igyekeztek megnyugtatni a többieket. Ezt igen megkönnyitette a francia nép aranyos kedélye, amely minden más néptől megkülönbözteti s amely ezt a népet arra birja, hogy mindenen nevessen. Azok, akik Párizsban maradtak, kinevették azokat, akik elmenekültek, ugy hogy az utóbbiak lassanként visszatértek s most már semmi áron sem akarták elhagyni a várost.

Ilyen volt a hangulat 1557. augusztus 28-án délután, midőn Dandelot és Katalin királynő Párisba érkeztek. A Szent Lőrinc-napi csata hirénél sokkal borzasztóbb hirt hoztak a párisiaknak. Saint-Quentin bevételének hirét.

A hatás, amelyet az ilyen hir tesz, sokszor attól függ, hogyan mondja el az ember.

- Barátaim, - mondotta Dandelot azoknak a polgároknak, akikkel leghamarabb találkozott - dicsőség Saint-Quentin polgárainak! Csaknem egy hónapig védelmeztek olyan várat, amelyről mindenki azt hitte, hogy a legbátrabbak sem tudják majd nyolc napnál tovább védelmezni. Ezáltal időt nyertek Nevers herceg számára, aki azalatt hadsereget gyüjtött, amelyet a király folyton ujabb csapatokkal egészit ki. Velem jött őfelsége Katalin királynő, aki Franciaország szeretetére és a királyi ház iránti hüségükre akarja önöket figyelmeztetni.

E szavakra a királynő kinézett a kocsi ajtaján s igy kiáltott:

- Igen, jó barátaim, én jöttem el s a király nevében adom mindenkinek tudtára, hogy a többi városok is készek követni Saint-Quentin példáját! Világitsátok tehát ki ablakaitokat, a király iránti szeretet és bizalom jeléül! Ma este tanácskozni fogok a városházán a lothringiai kardinálissal és Dandelot urral az intézkedésekről, amelyek ahhoz szükségesek, hogy az ellenséget, amely az ostromlás által már ugyis kifáradt, visszaverhessük!

Jól ismerte a népet az, aki ilyen módon közölte vele a legrettenetesebb hirt, amelyet valaha főváros lakosságával közöltek. Dandelot beszédje egyuttal bevezetés volt a királynő beszédjéhez.

Az eredmény az volt, hogy a nép, amely ha egyszerüen azt mondották volna neki: „Saint-Quentint bevették, a spanyolok Párizs ellen vonulnak”, szétszaladt volna és uton-utfélen ezt kiáltozta volna: „Minden elveszett! Meneküljön mindenki!” Most ellenkezőleg, torkaszakadtából ezt kiáltotta: „Éljen II. Henrik! Éljen Katalin királynő! Éljen a lothringiai kardinális! Éljen Dandelot!” S körülvették Katalin kocsiját és a hirneves nemes ember lovát s nagy lármával és örvendezve kisérték el őket a Saint-Denis külvárostól a Louvreig.

Midőn a Louvrehoz érkeztek, Dandelot felállt kengyelvasán, hogy az óriási tömeg, amely a téren várakozott, láthassa és dörgő hangon igy szólt:

- Barátaim, őfelsége a királynő azzal bizott meg, adjam tudtukra, hogy egy óra mulva a városházán lesz, ahol a városi tanácsosok összegyülekezve várják. A királynő lóháton megy majd el odáig s iránta való szeretetüket olyan nagynak fogja tartani, amilyen nagy számban fognak várakozni reá. Ne feledkezzenek meg arról, hogy kivilágitsák házaikat és a fáklyákról!

Hatalmas éljenkiáltás harsant fel és a királynő meg lehetett győződve arról, hogy az egész lakosság, amelyet néhány szavával megnyert a maga számára, kész feláldozni mindent, ugyanugy, mint Saint-Quentin polgárai.

Medici Katalin ezután Dandelot kiséretében a Louvreba ment el. A lothringiai kardinálist nyomban odahivatták s azzal bizták meg, hogy a város tanácsosait, polgármestereit, biráit, a kereskedők küldötteit, a kolostorok főnökeit, a céhmestereket s más tekintélyes polgárokat hivja össze kilenc órára a városházán.

Láttuk, hogy Dandelot ügyes szinpadi rendező módjára rendezte a dolgokat s a mondott időpontot is hatáskeltés céljából választotta.

A Louvre kapuit körülálló sokaságból legtöbben azt határozták el, hogy nem mozdulnak helyükről, egyrészt azért, hogy a királynő kiséretéhez csatlakozhassanak, másrészt, hogy senki sem foglalhassa el helyeiket. Csak néhányan, akiket a nép ezzel megbizott, távoztak el, hogy fáklyákat vásároljanak.

Azonkivül a népvezérek, akik minden nagy esemény alkalmával magukra vállalják a kikiáltó szerepét, bejárták a Louvreból a városházára vezető utcákat s ezt kiáltozták:

- Páris polgárai, világitsátok ki ablakaitokat. Medici Katalin királynő fog elhaladni erre, midőn a városházára megy!

A kikiáltó nem kényszerithetett senkit, sőt ellenkezőleg, minden polgár saját belátása szerint cselekedhetett. Ennek ellenére is a házak, amelyek előtt a királynőnek el kellett haladnia, olyanok lettek, mint valami hatalmas méhkas. Mindenki tevékenykedett, elmentek, hogy lampiónokat, lámpákat s gyertyákat hozzanak. Minden egyes ablakban felragyogott a világosság a lakosság lelkesedésének bizonyitékául. Az égő viaszgyertyák és a pislogó faggyumécsesek mind erre vallottak.

Mondottuk, hogy a kikiáltók az utcákon mentek végig, mert ösztönszerüleg kitalálták, hogy a királynő az utcákon át lovagol el a Louvreba s nem a folyóparton. Azok a felvonulások, amelyek a folyóparton haladnak végig, célt tévesztenek, mert nem keltenek lelkesedést. Igaz, hogy ez a folyó partján is nyomukban jár, de sántit, mint az igazságszolgáltatás. S a folyó tulsó partján természetesen minden néma.

Midőn elérkezett a kitüzött idő, a királynő Dandelot és a lothringiai kardinális kiséretében előbb a Saint-Honoré utcán lovagolt végig, egészen a Château d’Eau magaslatáig. Katalin többi kisérete csekélyszámu és szegényes volt, mint az olyan királynőhöz illik, aki a királyi szerencse változékonyságát akarja népének eszébe juttatni. Azután a királynő a Des Fourreurs-utcán haladt végig, majd a Jean Pain Mollet-utcába tért s a Gréve-piacon át elérkezett a De l’Epine-utcába.

Ez a lovaglás, amelynek a történt dolgok szerint gyászmenetnek kellett volna lennie, diadalmenetté lett, amely eszébe juttatta az embernek Sergent festőmüvész jelszavát, aki „a haza veszélyben van” cimen szokott ilyenfajta körmeneteket rendezni. Minden előre el volt rendezve, azonban a királynő mindezt a lelkesedés önkéntelen megnyilvánulásának vélte.

A királynőnek délután négy órától este kilenc óráig bőven volt ideje ahhoz, hogy Ferenc dauphint Saint-Germainból elhozassa. A sápadt és beteg gyermek jól illett ehhez a szinjátékhoz. Mintha csak a Valois-ház sorsát személyesitette volna meg. Priamuson kivül sohasem volt még királyi családnak annyi utódja, mint a Valois-háznak s mégis ki kellett halnia. Négy fiugyermek! Igaz, hogy ezek közül hármat valószinüleg megmérgeztek s a negyediket meggyilkolták!

Ezen az estén azonban, amelyet megkisérlünk leirni, szerencsére még fátyol takarta el halandó emberek szeme előtt a titokzatos jövőt. Mindenki csak a jelennel törődött s a jelen elég alkalmat nyujtott a tevékenykedésre a legmozgékonyabbak s az izgalmak után leginkább vágyódók számára is.

Százezer ember kisérte el a királynőt, százezer állt sorfalat arra, amerre elhalad s az ablakokból talán kétszázezer nézett ki. Azok, akik elkisérték s azok, akik sorfalat álltak, fáklyát tartottak kezükben, amelyeknek fénye a kivilágitott ablakok fényével együtt, ha nem is árasztott nappali világosságot, szemkápráztatóan világitott. Az utcákon álló emberek fáklyáikkal integettek s az ablakokban állók zsebkendőiket lobogtatták és virágokat szórtak a királynőre.

Mind ezt kiáltották: Éljen a király! Éljen a királynői Éljen a dauphin!

Koronként azonban halálos fenyegetések hallatszottak a tömegből, komor, morgó hangokat lehetett hallani, amelyek az összemért kardok csattogását, kivont tőrök pengéinek villogását és puskalövések dördülését juttatták az embernek eszébe.

Nem lehetett tudni, honnan eredt ez a kiáltás, amely messze távolban halt el:

- Halál az angolokra és a spanyolokra!

A legbátrabb ember is megborzongott, midőn ezt hallotta, mert érezte, hogy e kiáltásban az egész nép gyülölete testesül meg.

A királynő, a dauphin és kiséretük, akik kilenc órakor indultak el a Louvreból, csak féltizenegykor érkeztek a városházára. Az egész uton a szó szoros értelmében szét kellett oszlatniok a tömeget, mert ezuttal nem kisérték el őket katonák vagy szolgák sem gyalog, sem lóháton, akikre az a hálátlan feladat hárult volna, hogy eltereljék a tömeget a felséges lovasok utjából. Mindenki megérinthette a királynő és a trónörökös lovát, ruháját, sőt kezét is. S a nép mohón ragadta meg az alkalmat, hogy megérintse a lovakat, amelyek csaknem eltaposták, a pompás ruhákat, amelyek olyan nagyon elütöttek a nép ruházatától s a kezeket, amelyek elszedték tőle utolsó souját: örömkiáltás hagyta el a nép ajkát erre az érintésre, holott orditania kellett volna fájdalmában.

Az örömkiáltások és a nép hódolatának megnyilvánulásai közepett érkezett el a menet a Gréve-piacról a városházához. Ezt rövid idővel azelőtt épitették ujjá s a renaissance müvészetének egyik drágagyöngye volt, amelyet később Lajos Fülöp parancsára elrontottak, mint általában azokat az épületeket, amelyekhez hozzányult ez a király, akinek nem volt érzéke a müvészetek szépsége iránt.

Az összes városi tanácsosok, elöljárók és testületek ott várakoztak a városháza lépcsőin, amelyek egyrészt a térre nyiltak, másrészt az épület magas boltozatai alatt ágaztak el.

A királynőnek, a dauphinnak, a lothringiai kardinálisnak és Dandelotnak teljes negyedórára volt szükségük ahhoz, hogy a téren áthaladhassanak.

Nero cirkuszai sem voltak fényesebben kivilágitva, még azokon az éjszakákon sem, midőn a szurokban és kénben meghempergetett első keresztényeket égették el bennük. Minden ablak fénylett, mindenütt lobogtak a fáklyák, az utcákon, a folyóparton, sőt még a Notre Dame tornyának erkélyén is. A Szajna olyan volt, mintha vize folyékony tüzzé vált volna.

A királynő és a dauphin eltüntek a városháza előcsarnokában, hogy kis idő mulva megjelenjenek az erkélyen.

Nagy lelkesedéssel adták tovább szájról szájra Katalin mondását, amelyet talán csak a nép adott a királynő szájába! - Ha meg találna halni az apa, aki titeket védelmez, Páris derék polgárai, akkor fiát hozom el nektek!

S midőn megpillantották a fiut, akiből később a szegény, boldogtalan emlékü II. kis Ferenc lett, éljeneztek s ujjongtak, orditoztak örömükben.

A királynő az erkélyen maradt, hogy a lelkesedés ne lanyhuljon el s a kardinálisra és Dandelotra bizta, hogy a városi tanácsosokkal tárgyaljanak.

Jól tette a királynő, mert elvégezték ezt a dolgot és jól végezték.

Lambert abbé „II. Henrik története” cimü könyvében ezt mondja erről: Hangsulyozták Páris város tanácsosai és polgármesterei előtt, hogy a király változatlan szeretettel és jóakarattal gondol reájuk és életét kész feláldozni, hogy megmentse őket a veszélytől. Kijelentették, hogy akármilyen sulyos veszteség érte is Franciaországot, ez a veszteség nem pótolhatatlan, ha őfelsége bizhatik népének hüségében és buzgóságában, amelyek eddig mindig dicsőséget szereztek az országnak és előmozditották annak jólétét. S hozzáfüzték, hogy a király nem akar nagy terheket róni népeire, ezért saját vagyonát ajánlotta fel. Őfelsége tehát csak a nép önkéntes áldozatkészségére számit, amelyet ez iránta való szeretetből hozni kész. Mennél nagyobb a veszély, annál inkább kell igyekeznie a francia népnek segiteni királyát abban, hogy elég erős hadsereget tudjon szembeállitani az ellenség hadseregével.

E két beszédnek meglett a kivánt hatása: Páris városa ezen a gyülésen háromszázezer livres-t szavazott meg a hadviselés költségeire és a főbb királyi városokat felszólitotta, hogy ugyanugy cselekedjenek.

Dandelot a következő szükséges és azonnal megteendő védelmi intézkedéseket javasolta. Elsősorban hivják vissza haladéktalanul Olaszországból Guise herceget és hadseregét. Mint tudjuk, ez már elhatározott dolog volt és az erre vonatkozó parancsot rég elküldötték a hercegnek. Azonkivül harmincezer francia és huszezer idegen katonát kell toborozni. Végül a gyalogosok és a könnyü lovasok számát kétszeresre kell emelni.

Ez óriási költségek fedezésére, olyan időpontban, midőn az államkincstár teljesen üres volt s a király vagyona is nagyon megcsappant, Dandelot a következőket ajánlotta:

A papságot kivétel nélkül fel kell kérni arra, hogy egy évi jövedelmét ajánlja fel a királynak ajándékul.

A nemesség, ámbár kiváltságai révén semmiféle adót sem köteles fizetni, adóztassa meg sajátmagát vagyonához mérten.

S Dandelot, aki elől akart járni a jó példával, kijelentette, hogy ő és az admirális minden jövedelmükről lemondanak s csak kétezer tallért tartanak meg a maguk számára, amely megélhetésükhöz szükséges.

Végül a lotharingiai kardinális, aki az állam pénzügyeit intézi, vizsgálja meg, hogy mennyi az államkincstár vagyona.

Szegény államkincstár! Mindenki óvakodott attól, hogy felbecsülje, milyen nagy összeg folyik be évenként az államkincstárba. Tartsa ezt számon az államkincstár maga.

E javaslatok egy részét nagy lelkesedéssel megszavazták, a többit elnapolták. Magától értetődik, hogy azokat szavazták meg, amelyek a papságot és a nemességet adóztatták meg hadsereg toborzása és fentartása céljából.

Haladéktalanul elhatározták azonban, hogy tizennégyezer svájcit fognak toborozni és nyolcezer németet fogadnak zsoldjukba. Azonkivül a királyság minden tartományában besorozzák a fegyverfogásra alkalmas fiatalembereket.

Igy egyetlen estén nagyon sok határozatot hoztak; éjfélkor már minden egyes javaslatot megszavaztak és megbeszélték, hogy milyen módon valósitsák meg azokat.

Éjfél után néhány perccel a királynő lefelé haladt a városháza lépcsőin és kézen fogva vezette a dauphint. A kis trónörökös, aki olyan álmos volt, hogy csaknem állva aludt el, kis selyemsapkáját lengetve üdvözölte a tömeget.

Éjjel félkettőkor a királynő visszatért a Louvreba és száz évvel előbb, mint honfitársa Mazarin, méltán igy szólhatott: - Kiáltoztak, fizetni fognak!

Óh nép, nép! Gyengeségedet mutatta, hogy ilykép nyilvánult meg a benned rejlő erő! Pazarolták véredet s aranyadat, ugy mutatták meg, hogy milyen gazdag vagy! Akik uralkodtak feletted, a legkevélyebb király és a legbüszkébb királynő, hozzád jöttek el az ünnepélyes pillanatban koldulni s eléd tartották a trón örökösének selyemsapkáját, hogy alamizsnául dobd bele véredet és pénzedet!