HATODIK FEJEZET
Saint Quentin.

Mint ahogy Yvonnet a connetablenak megmondotta, Saint Quentin hatmérföldnyire volt, La Feretől.

A lovak reggel óta Párizstól, La Fereig már jókora utat tettek meg és közben csak egy órahosszat pihentek. Igaz, hogy La Fereben kétórás pihenőt tartottak. Minthogy azonban a lovasokat most semmi sem ösztönözte arra, hogy siessenek, csak Yvonnet szerette volna minél előbb Gudula kisasszonyt látni, - csaknem három óra hosszat tartott, míg megtették a hat mérföldet Saint Quentinig.

A lovasok előbb a vár külső bástyáin haladtak át és jobb kéz felé elhagyták a Guise felé vezető utat, amely a „régi várfalnál” ágazik el. A kapunál megmondották nevüket, elhaladtak a kapuboltozat alatt és elérték Isle külvárost.

- Hadnagy úr, kérem, elmehetnék-e tíz percre? - kérdezte Yvonnet, - vagy akar-e hadnagy úr kis kerülőt tenni, hogy megtudjuk, mi újság a városban?

- Ah, ah! - felelte nevetve Theligny. - Úgy látszik, hogy Gudula kisasszony lakásának közelében vagyunk?

- Úgy van, hadnagy úr!

- Nem volna tapintatlanság?... - kérdezte Theligny.

- Legkevésbé sem. Nappal csak egyszerű ismerőse vagyok Gudula kisasszonynak, köszönök neki, és néhány szót váltok vele. Teljes életemben azt tartottam, hogy szép leányok lakását nem kell elkerülni.

Yvonnet jobbra fordította lovát és egy utcába lovagolt, amelyet jobb oldalán hosszú kertfal szegélyezett és bal oldalán néhány ház állott. A házak közül csak egyiken volt ablak, amelyet folyondár díszített.

Yvonnet felágaskodott nyergében és éppen elérte az ablak párkányát. Az ablak alatt a fal tövében mérföldkő állott, úgyhogy gyalogos is épp úgy, mint Yvonnet, elérhette volna az ablakot, ha udvarlás céljából vagy más célból beszélni akar azzal, aki a szobában van.

Mint varázsszóra, kinyílt az ablak, abban a pillanatban, midőn Yvonnet kopogtatott és a virágok közepett bájos és az örömtől elpirult leányarc jelent meg.

- Ah, ön az, Gudula! - mondotta Yvonnet. - De hogyan találta ki, hogy megérkeztem.

- Nem találtam ki. Másik ablaknál voltam, amelyből a la fere-i országútra lehet látni. Távolban két lovast láttam közeledni, s ámbár nem látszott valószínűnek, hogy a két lovas egyike ön lehet, nem tudtam szememet levenni róluk. Mennél jobban közeledtek, annál jobban ráismertem önre. Azután reszketve a félelemtől idefutottam, mert attól féltem, hogy el fog lovagolni házunk előtt és nem áll meg egy percig sem. Először is, mert másodmagával volt, másodszor, mert külseje olyan derék és szép lett, hogy azt hittem, nagyon felvitte Isten a dolgát, mióta nem láttam.

- Az, akit kísérek, s aki megengedte, hogy néhány percig beszélgethessek önnel, a hadnagyom, Theligny úr, aki szintén szeretne megkérdezni egyet-mást a város jelenlegi állapotáról.

Gudula félénk tekintetet vetett a hadnagyra, aki udvariasan köszöntötte.

- Isten segítse, nagyságos uram! - mondotta a leány meghatott hangon.

- Ami a ruházatomat illeti, Gudula, - folytatta Yvonnet, - a király kegyének köszönhetem, aki megtudta, hogy ismerem önt, és ezt az aranykeresztet küldi velem ajándékul.

Yvonnet kivette zsebéből az ékszert és oda akarta adni Gudulának, aki nem nyúlt utána, hanem így kiáltott:

- Mit beszél, Yvonnet. Miért gúnyolódik egy szegény leánnyal?

- Nem gúnyolódom, Gudula és hadnagyom tanúsítani fogja, hogy minden állításom igaz.

- Valóban jelen voltam, szép gyermekem, midőn a király megbízta Yvonnet-t, hogy elhozza ezt az ajándékot önnek! - mondotta Theligny.

- Ön tehát ismeri a királyt? - kérdezte Gudula.

- Tegnap óta Gudula és tegnap óta a király önt is ismeri. S épp úgy ismeri nagybácsiját, Panquet Jánost, azt a derék embert, akinek számára hadnagyom levelet hozott az admirálistól.

Theligny ismét helyeslőleg bólintott fejével és Gudula, aki kezdetben habozott, most kinyújtotta kezét a virágok közt. Yvonnet megcsókolta a leány remegő ujjait és átadta a keresztet.

Azután a hadnagy közelebb lépett.

- Kérem, kedves Yvonnet, kérdezze meg Gudula kisasszonytól, hogy hol van nagybácsija, és mit csinál?

- Nagybátyám e percben a városházán van, uram, - felelte a fiatal leány, aki nem tudta szemét levenni a keresztről, - és azt hiszem, hogy a város védelmezéséről gondoskodik.

- Köszönöm, szép gyermekem!... Menjünk Yvonnet!

Gudula összetette kezeit, mint hogy ha imádkozni akarna és feje búbjáig elpirult.

- Ha atyám kérdi, - mondotta Gudula és Theligny felé fordult, - hogy honnan vettem a keresztet...

- Megmondhatja neki, hogy őfelsége küldötte! - mondotta nevetve a fiatal tiszt, aki megértette, hogy mitől fél Gudula. - Megmondhatja, hogy elismerése jeléül küldötte a király, azokért a jó szolgálatokért, amelyeket őfelségének az ön nagybácsija, János és atyja, Vilmos, tettek és tenni fognak. S végül, ha nem akarja, - mert ezt lehetségesnek tartom, - Yvonnet nevét említeni, akkor azt mondhatja, hogy én, Theligny, a dauphin csapatának hadnagya, hoztam el az ön számára a keresztet.

- Óh, köszönöm, köszönöm! - kiáltotta örvendezve Gudula s tapsolt kezével. - E nélkül sohasem viselhettem volna a keresztet.

Azután a leány halkan, de élénken ezt tette hozzá:

- Mikor láthatom viszont, Yvonnet úr?

- Midőn két-vagy hárommérföldnyire voltam öntől, minden éjjel látott Gudula, - felelte Yvonnet - s most ugyanabban a városban lakom. Így hát találja ki, hogy...

- Csitt, - mondotta Gudula.

Azután még halkabban ezt tette hozzá:

- Jöjjön idejekorán! Azt hiszem, hogy atyám egész éjjel a városházán fog tartózkodni.

S visszahúzta fejét, mely eltűnt a zöld levelek s a virágok függönye mögött.

A két fiatalember továbblovagolt azon az úton, amely a Somme és a Ferrée-forrás közt feküdt. Midőn útjuk fele részét megtették, balkéz felől elhagyták a Saint Quentin-en-Isle templomot és az apátságot és átlovagoltak a hídon, amely ahhoz a kápolnához vezetett, amelyben a szent vértanú ereklyéit fellelték. Az azután következő hídon át a Saint Pierre-közbe értek s midőn még egy harmadik hídon is áthaladtak, két torony előtt álltak, amelyek az isle-i kaput szegélyezték.

Ezt a kaput annak a csapatnak egyik katonája őrizte, amelyhez Theligny is tartozott és a városnak néhány polgára.

Ezúttal Thelignynek nem kellett nevét megmondania. A katona amint megpillantotta a hadnagyot eléje sietett, hogy megtudja mi újság. Mert mindenki azt beszélte, hogy az ellenség közeledik. Az ötven emberből álló kis csapat pedig, melyet az alhadnagy vezényel, nagyon elszigetelt helyzetben van a polgárok közt. A polgárok szakadatlanul rémülten futkosnak ide-oda, és arra pazarolják a drága időt, hogy gyűléseket tartanak a városházán. A gyűléseken se vége, se hossza a sok beszédnek, de tenni senki sem akar, semmit sem.

Saint-Quentin egyébként úgy festett, mintha lázadók kerítették volna hatalmukba. A főutca, amely a várost hosszában két részre osztja és amelybe, mint a patakok a folyóba, jobbról a Wager, Cordeliers, Issenghien, Lignieres, balról pedig, a Truic qui file- és Brebis-utcák torkolnak, tömve volt emberekkel. S ez a néptömeg, amely a Sellerie-utcában még növekedett, a város főterén olyan sűrű volt, hogy a két lovas, mint valami szilárd fal előtt volt kénytelen megállni előtte.

Yvonnet kardja hegyére tette s magasra tartotta kalpagját, felágaskodott nyergében és hangosan így kiáltott:

- Helyet, helyet az admirális úr küldötteinek!

A tömeg, amely azt a hírt várta, hogy segítséget kap, addig tolongott, míg utat szorított a két lovas számára. Így Szent Jakab-templomától eljutottak a városháza előcsarnokának lépcsőjéig, amelyen már Varlet de Gibercourt polgármester vár reájuk.

Theligny és Yvonnet jókor érkeztek, éppen tanácsülés volt. Hála a város lakosai hazaszeretetének, és Panquet János és öccse Vilmos szónoklatának, egyhangúlag elhatározták, hogy Saint-Quentin város híven királyához és bízva védőszentjében, a végsőkig fog védekezni.

Viharos lelkesedéssel fogadták tehát azt a hírt, amelyet Theligny hozott, hogy az admirális segítőcsapatokkal nemsokára megérkezik.

Nyomban, még a gyűlés tartama alatt, a polgárok csapatokba sorakoztak és megválasztották parancsnokaikat. Minden egyes csapat ötven emberből állt.

A polgármester kinyittatta a városháza fegyverraktárát. Szerencsétlenségre a fegyverkészlet nagyon csekély volt. Csak tizenöt ágyút, ugyanannyi mozsárágyút és tarackot találtak s némelyik nagyon rossz állapotban volt és harminc különbözőféle puskát. Alabárdot és lándzsát azonban többet találtak, mint amennyi kellett.

Panquet Jánost kinevezték az egyik csapat parancsnokának és öccse Vilmos tiszt lett egy másik csapatban. Láthatjuk, hogy elárasztották a családot kitüntetésekkel, amelyek azonban veszélyt hoztak azokra, akik részesültek benne.

A városban tehát a következő csapatok voltak: a dauphin csapata, százhúsz vagy százharminc emberrel; Saint-Quentin helytartója, Breuil száz embert vezényelt és néhány nappal azelőtt megérkezett velük Abbevilleből és a polgárok négy csapata, amelyek közül mindegyik ötven emberből állott. Három csapat nyilakkal, lándzsákkal és alabárdokkal volt felfegyverezve s csak a negyediknek voltak puskái.

S ekkor hirtelen azt vették észre, hogy ötödik csapat jelenik meg, amelyet nem vártak s nagy lelkesedéssel fogadták, midőn észrevették, hogy kikből áll.

A csapat a Croix-Belle-Porte-utca felől jött és lándzsákkal s alabárdokkal felszerelt Szent Jakab-rendi szerzetesekből állott. Vezetőjük, aki kivont karddal haladt a menet élén, szerzetesi öltözéke alatt páncélinget viselt.

A csapat énekelve haladt előre és Yvonnet közelebb lépett hozzá, hogy jobban szemügyre vehesse vezetőjüket.

- Vigyen el az ördög, - kiáltotta Yvonnet, - ha ez nem Lactance!

A vezető csakugyan Lactance volt. Sejtette, hogy a védelmi harc nehéz lesz és ezért félrevonult a világtól a Rosiers-utcába a Szent Jakab-rendi szerzetesekhez, hogy bűnbánatot tartson és imádkozzék, s ez által amennyire lehet, a kegyelem állapotába kerüljön. A jó atyák tárt karokkal fogadták és Lactance, aki náluk gyónt és náluk vette magához az Úr testét, csakhamar észrevette, hogy a barátok milyen hazafias érzelműek. Elhatározta, hogy hasznosítani fogja e nemes érzelmet. Minthogyha csak az ég sugallatára tette volna. Lactance azt ajánlotta a szerzeteseknek, hogy alakítsanak katonai csapatot, és ő ki fogja képezni őket. A rendfőnök megengedte, hogy Lactance minden nap reggel egy óra hosszat és este másfél óra hosszat gyakorlatozhasson a szerzetesekkel és három nap alatt annyira beletanultak, hogy kivonultak a kolostorból, és mint már mondottuk a Lactance vezetése alatt a tömeg tetszéskiáltásaitól kísérve, a városháza felé tartottak.

Saint-Quentin most tehát a dauphin csapatának százhúsz emberére, Breuil csapatának száz emberére, a polgárőrség kétszáz emberére és száz szerzetesre számíthatott: összesen ötszázhúsz emberre.

Alig hogy a polgármester a városparancsnok és a város más vezető emberei kiszámították csapataiknak erősségét, midőn a várfal irányából nagy kiáltozás hallatszott. S azt látták, hogy az Orfevreie és Saint André-utcából emberek közelednek, akik kétségbeesve emelik ég felé karjaikat.

Megkérdezték az emberektől, hogy mi történt. Az emberek az Homlilieres és Mesnil Saint Laurent közt elterülő síkságon földműveseket láttak, akik futva menekültek a mezőkön át és amennyire messziről ki lehetett venni, rémülten integettek.

Erre elrendelték, hogy be kell zárni a város kapuit és meg kell szállni a falakat.

Lactance, aki a nagy izgalom közepett, mint jó keresztényhez illik, megőrizte hidegvérét, azt parancsolta a szerzeteseknek, hogy fogják be magukat az ágyúk elé, és nyolcat vontassanak fel arra a falra, amely az isle-i kaputól a damensi-i kapuig terjed, azon kívül kettőt vigyenek a régi piac falaira, hármat a nagykapu hídjára és végül kettőt az Isle külvárosban „a régi falnál” állítsanak fel.

Theligny és Yvonnet, akik még lovon ültek, de azt tartották, hogy az állatoknak az előző napi lovaglás ellenére is még elég erejük lesz, kilovagoltak a remicourt-i kapun, átkeltek a folyó gázlóján s a síkságra vágtattak, hogy a földművelő lakosság menekülésének okát megtudják.

Az első ember, akivel találkoztak, az orrán és fél orcáján tartotta tenyerét és ügyelt, hogy ez a két becses testrész le ne essék. Bal kezével pedig, Yvounet felé integetett.

Yvonnet tüstént odalovagolt és megismerte Malemort barátját.

- Fegyverre! - kiáltotta teli torokkal Malemort. - Fegyverre!

Yvonnet megkettőztette lovának lépteit, és midőn észrevette, hogy barátja vérzik, leszállt a lóról és megvizsgálta a sebet.

A seb valóban borzalmas volt. Azonban csak akkor lehetett ennek mondani, ha ép arccal hasonlítottuk össze. Malemort arcát annyi sebforradás éktelenítette el, hogy eggyel több vagy kevesebb varrás már mit sem számított.

Yvonnet négyrét hajtogatta zsebkendőjét, közepébe lyukat tépett, hogy Malemort orrához levegő és napfény juthasson, azután a sebesültet lefektette a földre, és fejét a térdére fektette. Azután bekötözte a sebesült arcot, olyan gyorsan és ügyesen, hogy a legügyesebb seborvos sem tudta volna jobban.

Ez alatt Theligny mindenfelé kérdezősködött. A következő dolgok történtek:

Reggel Origny Sainte Benoite környékén az ellenség felbukkant a láthatáron. Malemort ebben a helységben tartózkodott és jól sejtette, hogy az ellenség erről az oldalról fog támadni, tehát arra buzdította a lakosokat, hogy védekezzenek. Ezért az emberek fegyvereikkel és minden lőszerükkel a kastélyba vonultak. Itt azután négy óra hosszat védekeztek. Minthogy azonban a spanyolok egész előőrse támadott, a kastély az ellenség kezébe került. Malemort csodálatos ügyességgel végezte feladatát, de végül is arra kellett rászánnia magát, hogy visszavonuljon. Három vagy négy spanyol közvetlen közelből támadt reá, ezért Malemort megfordult, az egyiket kardszúrással, a másikat tőrdöféssel megölte, de mialatt harmadik támadóját szorongatta, a negyedik karddal közvetlen a szem alatt levágott Malemort arcából egy darabot. Malemort rögtön belátta; hogy nem tud tovább védekezni, mert szemét is elborította a vér, ezért hatalmas kiáltással földre hanyatlott, minthogyha halálos csapás érte volna. A spanyolok kirabolták, magukhoz vették azt a három vagy négy párizsi sout, amelyet zsebében találtak, azután társaikhoz siettek, akik éppen fosztogattak és igyekeztek jelentékenyebb zsákmányra szert tenni. Malemort pedig felkelt, rendes helyére tette orrát és orcáját, kezével leszorította és úgy futott a város felé, hogy az őrséget hívja. Ilyképp Malemort, aki máskor az első volt a támadók és az utolsó a visszavonulók közt, szokása ellenére a menekülők élénk haladt.

Theligny és Yvonnet most tehát tudták, amit tudni akartak. Yvonnet maga mögött lovára ültette Malemort barátját és mindhárman - fegyverre! - kiáltással a város felé tartottak.

A városban mindenki őket várta. Most megtudták, hogy az ellenség már négy- vagy ötmérföldnyire megközelítette a várost. Azonban a város lakóinak elszántsága oly nagy volt, hogy ahelyett, hogy csüggedés vett volna erőt rajtuk, e hír hallatára lelkesedtek.

Véletlenül Breuil száz embere között negyven tüzér volt. Ezekre bízták azt a tizenöt ágyút, amelyeket a Szent Jakab-rendi barátok vittek fel a falakra. Mindazonáltal minden ágyúhoz még három ember kellett volna. A barátok ajánlkoztak, tehát erre a szolgálatra és örömmel fogadták őket. Egy órai gyakorlatozás után azt hihette az ember, hogy egész életükben sem tettek egyebet.

Ideje is volt már, mert egy óra múlva a távolban az első közeledő spanyol csapatokat lehetett látni.

A városi tanács elhatározta, hogy hírnököt küldenek az admirálishoz és értesítik a helyzetről. A veszély pillanatában azonban senki sem akarta elhagyni a várat.

Yvonnet azt ajánlotta, hogy Malemort barátját küldjék el, mint futárt, La Ferebe.

Malemort azonban nagy hangon szabadkozott. Azt erősítgette, hogy csak sebesülése után jött meg igazában a verekedő kedve. Már tizenöt hónap óta nem verekedett, időközben az arca nagyon vérmes lett s csak most, a vérveszteség után érzi igazán jól magát.

Yvonnet most azt mondotta neki, hogy lovat kap, amelyet azután megtarthat. S azt, hogy már három vagy négy nap múlva az admirális kíséretében visszatérhet a városba, s hogy lóval, támadások alkalmával, sokkal jobban bír majd előrenyomulni, mint az egyszerű gyalogos ember.

Ez az utóbbi körülmény, döntően befolyásolta Malemort elhatározását.

Tegyük hozzá, hogy Yvonnet is befolyásolta, mint ahogy a gyengébb és érzékenyebb idegzetű emberek hatással szoktak lenni az erősebbekre.

Malemort lóra szállt, és La Fere irányába elvágtatott.

Mindenki meg lehetett nyugodva, mert a kalandor olyan sebes vágtatva indult el útjára, amelyből szemmel látható volt, hogy az admirális másfél óra múlva tudni fogja, hogy mi történt.

Közben kinyitották a kapukat, hogy Origny Saint Benoite szegény lakosait beengedjék. A polgárok mind siettek vendégszeretően fogadni őket. Azután az összes környékbeli falvakba, Harly, Remicourt, Chapelle, Rocourt és Abiettebe embereket küldtek, hogy minden lisztet és gabonát hozzanak el azokból a városba.

Az ellenség óriási szélességben, menetelő csapatokkal vonult előre és a csapatok hosszából is arra lehetett következtetni, hogy egy egész spanyol hadsereggel kell majd szembeszállni. A spanyolokkal együtt német és wallon hadak is érkeztek s így az ellenséges haderőt körülbelül ötven-hatvanezer emberre lehetett becsülni.

Mint mikor a Vezúv vagy az Etna kráteréből lefelé folyik az izzó láva, elönti a házakat, s felgyújtja a fákat, úgy gyulladtak meg a házak és égtek lobogva a falvak a lassan előrenyomuló hatalmas, fekete tömeg mögött.

A város egész lakossága nézte ezt, a látványt a remicourt-i falakról, a fogadalmi templom tornyából, amelyből az egész várost látni lehetett; Szent Jakab templomának tornyából, a vörös toronyból, a víztoronyból. Minden fellobbanó tűz láttára átkokat kiáltottak, amelyek mint a vészjósló madarak serege emelkedtek az ég felé, hogy onnan csapjanak le az ellenségre.

Azonban az ellenséges csapatok szüntelenül nyomultak előre és úgy hajtották maguk előtt a lakosságot, mint a szél az égő házak pernyéjét. Egy ideig nyitva hagyták a kapukat, hogy a menekülők bejöhessenek, de az ellenség fenyegető közelsége miatt csakhamar be kellett a kapukat zárni. Erre látni lehetett, hogy a felgyújtott falvak szerencsétlen lakosai hátat fordítottak a városnak és Vermand, Pontru, Ganlaincourt irányába menekültek.

Nemsokára dobpergés hallatszott.

Ez a jeladás azoknak szólt, akik nem tartoznak a fegyveres harcosokhoz, hogy hagyják el a várfalat.

Végül csak a harcosok maradtak helyükön s csendesek voltak, mint az olyan emberek, akiket a közös veszély vezetett egy helyre.

Lassanként kibontakozott az ellenség előőrse. Elöl pisztolyos lovasok haladtak, akik Rouvroy és Harly közt nagy sietséggel átkeltek a Somme folyón, félkör alakban körülvették a várost és elzárták a remicourt-i, szentjakabi és poutheillei kapuk felé vezető utat.

A pisztolyosok mögött három vagy négyezer ember haladt és egyöntetű mozgásukból arra lehetett következtetni, hogy régi spanyol katonák voltak, olyan csapatok, amelyeknek az volt a híre, győzhetetlenek a háborúban. Ezek is átkeltek a Somme-on és az Isle külváros irányába haladtak.

- Az én számításom szerint, - mondotta Theligny Yvonnethoz, - valószínűleg éppen ott fog kezdődni a tánc, ahol szép nőismerősének háza áll. Ha tudni akarja, hogy honnan fúj a szél, akkor jöjjön velem.

- Nagyon szívesen! - felelte Yvonnet, akit, mint minden ütközet előtt, most is a hideg rázott.

Ajkát összeszorította, orcái kissé elsápadtak s Thelignyvel az islei kapu felé tartott. A hadnagy csaknem csapatának felét helyezte el ezen a ponton, míg a többit a polgárok buzdítására és támogatására a városban hagyta.

Látni fogjuk azonban, hogy ezúttal a polgárok adtak példát a katonáknak, ahelyett hogy ők vettek volna példát a katonáktól.

Elérték az Isle külvárost. Yvonnet száz lépéssel előre lovagolt s volt annyi ideje, hogy bekopogtathatott Gudula ablakán. A leány remegve jelent meg az ablakban. Yvonnet azt tanácsolta Gudulának, hogy vonuljon a földszinten levő szobákba, mert az ellenség ágyúgolyói fognak nemsokára tekézni a ház kéményeivel.

Alig mondotta ezeket, midőn, mint hogyha csak szavainak megerősítéséül történt volna, kartácsgolyó röpült át sivítva a légen és annyira összezúzta a tetőnek egy részét, hogy a cserepek, mint a hulló csillagok estek le a fiatalember feje mellett.

Yvonnet felállt a határkőre, mindkét kezével megkapaszkodott az ablak párkányában és a virágok közt ajkával a leány remegő ajkát kereste. Gyengéden megcsókolta, azután ismét lelépett az utcára.

- Ha szerencsétlenség ér Gudula - mondotta Yvonnet, - ne feledkezzék meg túlságosan gyorsan rólam, s ha elfelejt is, ne spanyol, német, vagy angol kedvéért tegye.

Anélkül, hogy a fiatal leány feleletét bevárta volna, aki örökké tartó szerelmet akart ígérni neki, Yvonnet a régi várfal felé futott és nemsokára nem messze volt attól a helytől, ahol éjjeli látogatásai alkalmával fel szokott kúszni.

Mint ahogy Theligny előre látta, aki különben nemsokára lovásza után megjelent a harc színhelyén, valóban ezen a helyen kezdődött a tánc.

A tánc zenéje rettenetesen lármás volt és sokan, akik hallották, lehorgasztották fejüket. A polgárok azonban nemsokára hozzászoktak a zajhoz, sőt bátorítóan mosolyogtak a katonákra és később ők küzdöttek legelszántabban.

Közben a támadó spanyolok száma annyira megnövekedett, hogy a polgárok kénytelenek voltak elhagyni a külső sáncokat. Kezdetben igyekeztek ezeket megvédeni, de minthogy a környékbeli hegymagaslatokról az ellenséges ágyúk tüzét ide lehetett irányozni, a polgárok nem tudták tartani ezt a helyet. Két ágyú és a puskások fedezete alatt tehát nagy rendben visszavonultak „a régi falakról” és három halottat hagytak hátra. A sebesülteket persze magukkal vitték.

Yvonnet egy spanyolt hurcolt magával, akit keskeny kardjával átszúrt. Elvette a spanyoltól puskáját, de mert nem volt annyi ideje, hogy a lőszert is kivegye a spanyol övén lógó táskájából, magával vitte a halottat, mert azt remélte, hogy fáradságának jutalmául nemcsak lőszert, hanem telt zsebeket is lel.

Yvonnet nem csalódott várakozásában: a háromhavi zsoldon kívül, amelyet előző nap fizettek ki a spanyoloknak, hogy nagyobb bátorságuk legyen, még rabolt pénz is volt a spanyolnál, amelyre öt-hat napig tartó útja alatt tett szert. Nem tudjuk megmondani, hogy Yvonnet spanyolja többet rabolt-e, mint a többi, de midőn Yvonnet átkutatta zsebeit, meg volt elégedve azzal, amit talált.

Midőn Theligny katonái és a polgárok visszavonultak, két spanyol vezér, Romeron Julien és Carondolet foglalták el a külső sáncokat és mindazokat a házakat is, amelyek a Guise felé vezető úton és a La Fere felé vezető úton voltak, tehát az úgynevezett „magas külvárost”. Amikor azonban a spanyolok a külső sáncok és a „régi várfal” közötti részen át akartak haladni, a várbeliek olyan sortűzzel fogadták őket, hogy kénytelenek voltak meghátrálni és behúzódtak a házakba. A házak ablakaiból azután addig lövöldöztek vissza, míg beállt a sötétség s mindkét fél kénytelen volt a küzdelmet félbeszakítani.

Csak most tartotta Yvonnet megengedhetőnek, hogy hátranézzen. Ekkor tíz lépésre maga mögött egy bájos fiatal leány fejét látta felbukkanni a sánc szélénél, aki azzal az ürüggyel, hogy atyját keresi, a tilalom ellenére a harc színhelyére jött.

Yvonnet előbb a leányra s azután hadnagyára nézett.

- Kedves Yvonnet, - suttogta Gudula, - már bizonyosan fáradt, mert két nap, két éjszaka harcol. Bízza hát a többiekre, hogy őrködjenek a várfalakon és igyekezzék olyan helyet találni, ahol holnap reggelig jól és kellemesen kipihenheti magát. Meg fog találni engem a régi helyen.

Ezt nem kellett Yvonnetnek kétszer mondani. Köszönt hadnagyának, Gudulára vetett egy tekintetet és azután úgy tett, mint aki ügyet sem vet a leányra s az utcára ment, mint aki vissza akar térni a városba.

Azonban Yvonnet kétségkívül a sötétség miatt eltévedt a külvárosban. Mert tíz perccel később abban a kis utcában volt és szemben azzal a kis ablakkal, amely alatt a mérföldkő állott s erre, ha felállt az ember, mint tudjuk, sok mindenfélét el lehetett intézni.

Yvonnet pedig mást nem tett, minthogy megkapaszkodott két kis fehér kézben, amelyek nemsokára kinyúltak az ablakon. S ezek a kezek ügyesen felhúzták a kalandort a ház belsejébe. Szemmel látható volt, hogy nem először végzik ezt a gyakorlatot.

Az elbeszélt dolgok pedig, 1557. augusztus 2-án történtek.