MÁSODIK FEJEZET
A kalandorok.

Ami a toronyban álló ember szeme előtt rejtve maradt volna, akármilyen átható lett volna is pillantása, az a saint-pol-sur-ternois-i erdő legsűrűbb és legsötétebb részében történt. Egy lombos fáktól eltakart és zöld repkénnyel borított barlang mélyében fontos és titkos összejövetelt tartottak. A barlangban lévő emberek biztonságára őrszem vigyázott, aki a sűrűben hasmánt feküdt a füvön, oly mozdulatlanul, mint a sok fatönk, mely körülvette. Vigyázott, hogy be nem avatott ember meg ne zavarja az értekezletet, melyen mi regényírók, mint a mágusok, akik átlátnak a falakon, olvasóinkkal együtt részt fogunk venni.

Használjuk fel erre azt a pillanatot midőn az őr, aki minket látott, félrefordította fejét, mert mellette megzörrent a haraszt, melyen egy megriadt gímszarvas törtetett keresztül. Lopózzunk észrevétlenül a barlangba, húzódjunk meg egyik kiszögellő szikla mögött, és figyeljük meg az ott történő dolgoknak minden egyes részletét.

A barlangban nyolc ember van, különböző formájúak és ruházatúak s különböző az egyéniségük, bár fegyvereik azt mutatják, hogy valamennyinek ugyanaz a foglalkozása. A fegyverek egy része náluk van, a többit a földre rakták, közel magukhoz, hogy kéznél legyenek.

Egyik közülük kőasztal mellett ül, amely tömör lábakon áll. Ez a ravasz arcú ember tintás ujjai közt tollat fog és ír valamit. A tollat tintatartóba mártja, amely szaruból készült és olyan, amilyet az íródeákok és törvényszolgák szoktak övükön hordani. Koronként két ujja közé fogja tollának hegyét, s leveszi róla a szálat, mely a rossz minőségű papírosról beleakadt. Mozdulatlanul s türelmesen, mint a réz gyertyatartó, áll mellette a másik ember, aki égő fenyőfaágat tart a kezében s nemcsak arra világít rá, aki ír, mert a fáklya lobogó és le-lecsapódó lángjának fénye a szerint, amint közelebb vagy messzebb állnak, megvilágítja a másik hat cimborát is.

Az okirat kétségkívül rendkívül fontos lehet, és az egész társaság mindegyik tagját érdekelheti. Ezt könnyen ki lehet találni abból, hogy mindegyik nagy buzgósággal vesz részt az okirat fogalmazásában.

Három közülük azonban kevésbé van elfoglalva a többi ember, anyagi természetű dolgaival.

Az első: csinos fiatalember, körülbelül huszonnégy-huszonöt éves lehet, ruhája előkelő emberre vall. Bivalybőrből készült páncélt visel, amely ha nem is golyóálló, szúrás biztosan nem hatol át rajta. Azon kívül gesztenyebarna bársonyból készült kabát feszül testén és ez a kabát, bár kissé viseltes, de azért még mindig nagyon tekintélyes formájú. Ujjai válltól kezdve spanyol módra hasítékosak, tehát a legutolsó divat szerint készültek. Vagy négy ujjal lejjebb ér, mint a bivalybőr alsó széle és sok ráncával zöld posztóból való bugyogónadrágra ereszkedik. A nadrág is ugyanolyan hasítékos, mint a kabát és hatalmas csizmaszárba van dugva. A csizma elég magas ahhoz, hogy lovagláskor a lábszárakat védje, és egyúttal elég bőre van szabva, hogy ha gyalogolni kell benne, meg lehessen hajlítani a térdet benne.

Lovagunk Clément Marot egyik kördalát dúdolja, egyik kezével fekete bajuszát simítgatja, és a másikkal fésüli a haját, melyet valamivel hosszabbra növesztett, mint az akkori divat szerint szokták. Kétségkívül azért, hogy lágyan omló hajfürtjei göndörödésének szépségét ne csökkentse.

A második: alig harminchat éves ember. Különböző sebhelyek mindenütt annyira eléktelenítik arcát, hogy belőle lehetetlen volna életkorát kitalálni. Karja és mellének egy része meztelen és testének látható részeit nem kisebb sebek borítják, mint amelyek arcát eltorzítják. Éppen be akarja kötözni egyik sebét, mely oly mély, hogy kilátszik belőle az egyik karizma. Szerencséjére bal karján van a seb, és ezért nem jár olyan súlyos következményekkel, mint ha jobb karján sérült volna meg. Egy vászoncsík egyik végét fogával tartja, a másik végét pedig, rászorítja és rátekeri arra a marékra való, tépésre, melyet gyapot helyett sebére rakott. A vásznat átitatta balzsammal; cigánytól tanulta ennek a készítését és azt mondja, hogy mindig meggyógyul tőle. Egyébként pedig, még csak fel sem szisszen, mert olyan érzéketlen a fájdalommal szemben, mintha karja, melynek gyógyításával van elfoglalva, tölgyfából vagy fenyőfából volna.

A harmadik: magas, szikár, negyvenéves ember, sápadt arcú és olyan külsejű, mintha valami vezeklő zarándok volna. A barlang egyik sarkában térdel, és egy rózsafüzér szemeit forgatja ujjai közt és egy tucat Pater noster-t meg egy tucat Ave-t hadar el olyan gyorsasággal, mely különösen nagy gyakorlatról tesz tanúságot. Koronként elengedi a jobb keze a rózsafüzért, hogy a mellét verhesse, és ilyenkor olyan döngés hallatszik, mint amikor a kádár kalapáccsal nagy üres hordóra üt. Alighogy a mea culpát kétszer vagy háromszor elmondta, ismét teljesen rózsafüzérjének szenteli idejét, és olyan sebesen forgatja ujjai közt, mint a barát az olvasóját, vagy mint a dervis a comboliót.

Annak a három embernek az egyénisége, akiket még ezen túl le kell írnunk, hála Istennek, nem kevésbé különböző, mint azé az öt emberé, akiket az imént felvonultattunk olvasóink szeme előtt.

A hátralevő három közül az egyik mindkét kezével reátámaszkodik arra az asztalra, amelyen a szerződés írója végzi munkáját. A támaszkodó embernek egy tollvonás sem kerüli el figyelmét, folyton szemmel kíséri a betűk dűlő és kerekülő vonalait. Ő az, aki az okirathoz, amelyet fogalmaznak, a legtöbb megjegyzést fűzi s tagadhatatlan, hogy megjegyzései, bár kissé önző szándékúak, mindig rendkívül körmönfontak és mégis - a két dolog látszólag ellentmond egymásnak - mindig világosan érthetők. A körmönfont megjegyzések szerzője negyvenöt éves és sűrű, szőke szemöldöke alól pislog ravasz tekintetű, apró szemével.

A második: a földön fekszik. Homokkövet lelt, melyen pompásan lehet kardot élesíteni és tőrt hegyesíteni. S most megragadja az alkalmat, hogy meghegyesítse tört hegyű tőrét, melyet a kövön dörzsöl, s e munkához bőven használja nyálát. Munka közben fogai közé, szorítja nyelvét úgy, hogy az egyik szájszögleténél kilátszik, ami azt mutatja, hogy minden figyelmét és igyekezetét ténykedésének szenteli. Mindazonáltal ez a figyelme nem annyira kizárólagos, hogy fél füllel meg ne hallhatná a tanácskozást. Ha egy-egy rész fogalmazása kedvére való, fejbólintással fejezi ki helyeslését. Ha ellenben az okirat valamelyik részének fogalmazása érzése szerint nem felel meg a jogosság kívánalmainak, vagy más okból nem találkozik helyeslésével, akkor feláll, odalép ahhoz, aki ír, tőrének hegyét odailleszti a papíroshoz, s ezt a három szót ejti ki - Bocsánat... hogy mondja? - S tőrét csak akkor veszi el, midőn a magyarázattal már teljesen meg van elégedve. Megelégedésének jeléül azután még serényebben feni tőrét, és még bőségesebben nyálazza a követ. Hála e dörzsölésnek, a csinos kis eszköz remélhetőleg csakhamar ugyanolyan hegyes lesz, mint azelőtt.

Az utolsó: - be kell vallanunk, öreg hibát követtünk el azzal, hogy ama férfiak közé soroztuk, akik az okirat fogalmazójának és a többi jelenlevőnek anyagi természetű tanácskozásaiban élénken részt vesznek, - az utolsó: hátával a barlang falának támaszkodik, lógatja karját, szemét pedig égnek emeli, vagyis inkább a nyirkos és sötét égboltozatra, amelyen a gyantás fáklyák imbolygó fénye lidércfényként ide-oda futkos; ez az utolsó, álmodozó embernek és költőnek látszik. Ugyan min tűnődik e pillanatban? Talán olyan kérdést akar megoldani, amilyet Kolumbus Kristóf és Galilei oldottak meg sikeresen rövid idővel azelőtt. Talán Dante terzinái, vagy Tasso valamelyik nyolcsoros versszakasza után kutat emlékezetében? Ezt csak az a jó vagy gonosz lélek tudná nekünk megmagyarázni, amelyik megszállva tartja, s amelyik oly kevéssé törődik az anyagi dolgokkal, - minthogy teljesen a csak képzeletben létező dolgok szemléletébe merül el, - hogy rongyokban engedi lecsüngeni a derék költő egész ruházatát, mely nem vasból, bőrből, vagy acélból készült.

Ezek tehát e férfiak többé-kevésbé sikerült vázlatos arcképei. Írjuk most még reá mindegyik arcképre a hozzátartozó nevet.

Azt, aki a tollat forgatja, úgy hívják, hogy Prokop; normandiai születésű és olyan tanulmányokat folytatott, hogy félig-meddig jogtudós; beszédét a római jogból vett alapvető igazságokkal szokta megspékelni és Nagy Károly Kapituláréiból való idézetekkel. Attól a perctől kezdve, amelyben elkészített számunkra valamely okiratot, nyugodtan nézhetünk szembe bármely perrel. Valóban, ha ahhoz ragaszkodunk, amit ő mond, minden szava aranyat ér, csak nem mindig fér össze azzal, amit köznapi emberek „tisztesség” néven szoktak nevezni és követni. Csak egy példát akarunk megemlíteni; azt, amelyiknek következtében Prokop arra a kalandos életre adta fejét, amelyben találkozunk vele. Egy nap felkereste Prokopot I. Ferenc udvarának egyik főnemese, hogy neki és három társának jövedelmező vállalkozást ajánljon. A nemes ember tudta, hogy a király kincstárnoka aznap este fog elvinni ezer aranytallért az államkincstárból a királyi palotába. Prokopnak, és három társának tehát azt ajánlotta a nemes ember, hogy támadják meg a Saint-Paul-utca sarkán a kincstárnokot, rabolják el tőle az ezer aranytallért, és osszák el a következőképpen: ötszáz aranytallér a nemes embert illeti, aki a Place Royale-on fogja bevárni a támadókat, míg elvégezték a dolgot, s aki mint előkelő ember, az összeg felét a maga számára követeli; a másik fele Prokopé és három társáé, s ily módon mindegyik százhuszonöt tallért kap. Ebben kölcsönösen megegyeztek és a dolgot annak rendje és módja szerint el is végezték. A kincstárnokot, mint ahogy megbeszélték, kirabolták; azután meggyilkolták a szerencsétlent és beledobták a folyóba. Prokop három társa pedig, most elég vakmerő volt azt ajánlani, hogy menjenek inkább a Nôtre Dame felé, ahelyett, hogy a Place Royalera mennének és ahelyett, hogy a nemes embernek átadnák az ötszáz tallért, tartsák meg az ezer aranytallért a maguk számára. Prokop azonban figyelmeztette őket adott szavukra.

- Uraim, - mondotta komolyan, - önök elfelejtik, hogy így megszegnők szerződésünket és megrövidítenék ügyfelünket!... Lelkiismeretesen kell eljárnunk. A hercegnek (az előkelő nemes ember ugyanis herceg volt) markába leolvassuk az ötszáz tallért, mely megilleti, az elsőtől az utolsóig. De - folytatta Prokop, aki észrevette, hogy javaslata némi zúgolódást kelt - distinguamus:^[3] amint a herceg zsebre tette a pénzt és elismerte, hogy becsületes emberek vagyunk, semmi sem akadályoz minket abban, hogy lesbe álljunk a Saint Jean-temetőnél, mely mellett a herceg el fog haladni. A környék arra, annyira elhagyott, hogy különösen alkalmas útonállók számára. A herceggel ugyanúgy fogunk bánni, mint a kincstárnokkal, s minthogy a Saint Jean-temető nincs messze a Szajnától, holnap reggel mindkettőt Saint-Cloudnál fogják kihalászni. Így százhuszonöt tallér helyet mindegyikünkre kétszázötven jut, mindegyikünk örülhet neki, és lelkiismeret furdalás nélkül rendelkezhet a kétszázötven tallér felett, mert a derék herceggel szemben szavunkat megtartottuk.

A javaslatot nagy lelkesedéssel elfogadták, és ahogy mondták, úgy is tettek. Prokop szerencsétlenségére azonban a négy cimbora nem vette észre, hogy a herceg, midőn sietve beledobták a folyóba, még lélegzik. A friss víz magához térítette a herceget és ahelyett, hogy Saint-Cloudig sodorta volna az áradat, mint ahogy Prokop remélte, partra vetette a sévres-i rakparton. Onnan pedig, a herceg gyalog folytatta útját a folyó partján a Châtelet-erődig s ott Párizs városbírójának, akit Estourville úrnak hívtak, a négy rabló olyan pontos személyleírását adta meg, hogy ezek másnap reggel jónak látták, hogy Párizst sietve elhagyják. Attól féltek, hogy törvény elé állítják őket, s akkor Prokop alapos jogi ismeretei ellenére is azt fogják elveszíteni, amitől, akármilyen nagy filozófus is az ember, nem válik meg szívesen, tudniillik az életüket.

Négy emberünk tehát vígan kereket oldott Párizsból és mindegyik más-más világtáj felé vette útját. Prokop észak felé indult. Így esett, hogy a saint-pol-sur-ternois-i barlangban van szerencsénk őt viszontlátni, amint a tollat forgatja. Látjuk, hogy barátai egyhangúlag választották meg, érdemeinek elismeréséül, és okiratot szerkeszt, amely olyan fontos, hogy mindjárt behatóbban fogunk foglalkozni vele.

Azt, aki Prokopnak világít, úgy hívják, hogy Scharfenstein Henrik. Luther tanainak méltó követője és V. Károly rossz bánásmódja, amelyben a hugenottákat részesítette, űzte őt a francia hadsereg soraiba unokaöccsével, Scharfenstein Ferenccel együtt, aki ebben a percben künn őrködik. Két óriás ember, akikről azt lehet mondani, hogy egy lélek lakozik bennük, és csak egy akarat mozgatja őket. Sokan azt állítják, hogy az egy lélek két hat öl magas testnek aligha elégséges, ők azonban nem így gondolkodnak, s meg vannak elégedve ezzel az elrendezéssel. Egyébként kevésre becsülik valamely segítség, vagy segédeszköz értékét, akár más emberek segítségét, akár valamilyen szerszámét vagy gépezetét, midőn valamilyen célt el akarnak érni. Ha céljuk az, hogy valamilyen élettelen tárgyat elmozdítsanak helyéből, akkor négy karjukkal bátran megfogják azt, s azzal a rendszerességgel és egymáshoz való alkalmazkodással dolgoznak, mely minden mozdulatukat jellemzi s olyan fáradhatatlanul, hogy az elmozdítandó tárgy helyébe feltétlenül odakerül a másik tárgy, amelyikkel fel akarják cserélni. Így cselekszenek, ahelyett, hogy - mint a mi modern tudósaink - azt kutatnák, hogy milyen erőművi eszközökkel vitette át Kleopátra hajóit a Földközi-tengerből a Vörös-tengerbe, vagy hogy Titus milyen emelődaruk segítségével emelgette azokat az óriási kőtömböket, amelyekből a Flaviusok amfiteátrumát építették. Ha arról van szó, hogy valamilyen falat megmásszanak, vagy feljussanak valamilyen magas ablakba, ahelyett, hogy mint társaik teszik nehéz létrát vinnének magukkal, - mely csak kolonc, ha vállalkozásuk sikere után el akarnak távozni, vagy amelyet bizonyítékul a tett színhelyén kénytelenek hagyni, ha balul üt ki a dolog, - ők üres kézzel mennek el arra helyre, ahol dolguk van. Az egyik közülük - egyre megy, hogy melyik - falhoz áll, a másik pedig, a vállára áll a társának. Ha szükséges, a fal mellett álló ember feje fölé emeli két karját, és két tenyerét úgy tartja, hogy a másik reáléphessen. Az, aki fenn áll, ugyancsak kinyújtja két karját, melyek segítségével fel tud érni tizennyolc-húsz öl magasra is s ez legtöbbször elég ahhoz, hogy valamely fal peremét vagy valamely ablak kiálló párkányát meg tudja fogni. Az ütközetben hasonló módon egyesítik testi erejüket: egymás mellett járnak egyforma lépésekkel, és míg az egyik a csapásokat méri, a másik vár. Mikor az, aki vagdalkozik belefáradt, átadja a kardot, buzogányt vagy bárdot társának s csak ezt mondja: - Rajtad a sor! - Ekkor szerepet cserélnek: aki vagdalkozott, vár, aki várt, vagdalkozik. Azon kívül mindenki ismeri, és nagyra becsüli azt a módot, ahogy vagdalkozni szoktak; de, mint mondtuk, mindenki többet tart karjuk, mint fejük erejéről és így általános a vélemény, hogy több bennük az erő, mint az ész. Ezért bízták meg az egyiket azzal, hogy künn őrködjék, a másikat pedig, azzal, hogy világítson a barlangban.

Ami azt a feketebajuszú és fürtös hajú fiatalembert illeti, aki bajuszát simogatja, és haját fésüli, úgy hívják, hogy Yvonnet, születésére nézve párizsi és szívvel-lélekkel francia. Már említett testi előnyein kívül keze és lába szembetűnő, olyan mintha női kéz és női láb volna. Ha béke van, állandóan panaszkodik. Mint az ókori szibaritát, már az is bántja, ha a rózsa szirma lehull; lusta, ha gyalogolnia kell, szédül, ha magaslatra kell felmennie, idegessé válik már e puszta gondolattól is. Gyenge és érzékeny, mint valami fiatal leány és megköveteli, hogy legnagyobb kímélettel legyenek iránta. Nappal átkozza a pókokat, fél a békától és rosszul lesz, ha egeret lát. Arra, hogy éjjel olyan helyre menjen elkalandozni, ahol sötét van, csak az bírhatja rá, ha annyira ingerült, hogy magánkívül van. Végül - és ezt, hogy igazságosak legyünk iránta, meg kell említenünk - mindig valamilyen nagy szenvedély uralkodik felette. Ha azonban éjjelre adtak neki találkát, ijedten és remegve érkezik meg kedveséhez és megnyugtatásához olyan sok bátorító szóra, annyi hízelgésre és annyi gondos figyelemre van szükség, mint amennyiben Hero részesítette Leandert, midőn belépett hozzá a toronyba, melyet a Marmara-tenger habjai mostak körül. Igaz, hogy ha trombitaszót hall, ha a zászlót látja lengeni, Yvonnet többé nem ugyanaz az ember; teljesen megváltozik: eltűnik restsége, eltűnik szédülése, eltűnik idegessége. A fiatal leányból dühös vitéz lesz, aki üti-vágja az ellenséget, valóságos vaskörmű és acélfogú oroszlán. Az, az ember, aki azelőtt habozott, ha meredek lépcsőn kellett felmennie valamelyik szép nő hálószobájába, a harcban létrákon mászik fel, kötelekbe kapaszkodik meg, és sokszor vékony zsinegen himbálózik, hogy elsőnek érjen fel a falra. Mikor a harc véget ér, nagy gonddal megmossa kezét, arcát és más ruhát, fehérneműt vesz fel. Lassanként ismét olyan fiatalemberré válik, amilyennek e percben láttuk: bajuszát simogatja, haját fésüli, és két ujja hegyével szedi le ruhájáról a rátapadt alkalmatlan szőrszálakat.

Azt, aki bal karja izmának sebét kötözi, úgy hívják, hogy Malemort. Borús, komor kedélyű ember, akinek csak egy szenvedélye, egy szerelme, egy öröme van: a háború! Átkos szenvedély ez, mint a viszonzatlan szerelem; rövid és gyászos örömöt jelent. Mert alig ízlelte meg Malemort a vérfürdőt, vakmerő dühe miatt, mellyel az ütközetbe veti magát és vigyázatlansága miatt, amellyel nekimegy az ellenségnek, rendszerint rettenetes lándzsadöfés éri vagy borzalmas lőtt sebet kap és elterül a földön, ahol aztán iszonyúan ordít, nem a fájdalomtól, melyet sebe okoz, hanem azon való bánatában, hogy csak néző lehet, míg a többi nélküle folytatja a táncot. Szerencséjére sebei könnyen gyógyulnak, és csontjai hamar összeforrnak. E percben huszonöt seb borítja testét, tehát hárommal több, mint amennyi Caesar testén volt! S azt a reményt táplálja, hogy ha a háború tovább tart, még huszonöt sebet fog kapni, mielőtt azt a sebet ejtik rajta, mely dicsőséges pályafutásának egykor biztosan véget fog vetni.

A sovány embert, aki a barlang egyik sarkában térdel, és a rózsafüzérrel kezében imádkozik, úgy hívják, hogy Lactance. Buzgó katolikus és csak nehezen tudja elviselni, a két Scharfenstein közellétét, mert mindig attól fél, hogy őt is megfertőzi az eretnekség szelleme. Mestersége arra kényszeríti, hogy Jézus Krisztus nevében testvérei ellen harcoljon, és olyan sokat megöljön közülük, amennyit csak lehet, miért is nem győz eleget vezekelni, hogy bűnbocsánatot nyerjen tetteiért, melyekre a kegyetlen sors kényszerítette. Kámzsaszerű szőrös ruháját ing vagy mellény nélkül meztelen testén viseli, s a ruhája páncélinggel van bélelve, de néha a ruha szövete válik béléssé, a páncélingből pedig, kabát lesz. Mert ütközetekben kívül viseli a páncélinget, mely akkor mellvértül szolgál neki, ütközet után azonban alul hordja a páncélt, amely most vezeklő ruháját egészíti ki. Végül is annak, akit Lactance öl meg, van némi vigasza, mert aki e szent ember kezétől hal meg, biztos lehet benne, hogy elég imát mondanak majd érte. A legutóbbi csetepatéban két spanyolt és egy angolt ölt meg és az értük mondandó imákkal még hátralékban van. Mert az angolért, aki eretnek volt, nem elég a De profundis-t elmondania, hanem még számos Pater noster és Ave is szükséges és ezért Lactance reábízza társaira, hogy intézzék el helyette a hívságos földi dolgokat, hogy ő ez alatt imádkozhassék. Csak ha számadását elvégezte az éggel, fog ismét a földre leszállni, akkor majd elmondja megjegyzéseit Prokopnak és az okiraton levő jegyzetek és törlések alá, oda fogja írni nevét, mert ezek miatt később nem szólalhatna fel.

Azt az embert, aki mindkét kezével az asztalra támaszkodik és Lactance-szal teljes ellentétben, Prokop minden tollvonását lankadatlan figyelemmel kíséri, úgy hívják, hogy Maldent. Noyonban született és atyja Mans-ból, anyja pedig, Picardiából származott. Fiatalkorában tékozló és esztelen életmódot folytatott, de most, midőn az érettebb férfikort elérte, helyre akarja hozni, amit elmulasztott és igyekszik anyagi gondjaival törődni. Számtalan kalandon esett keresztül és kalandjait olyan ártatlan ábrázattal mondja el, hogy az ember kedvesnek találja őket. El kell azonban mondanunk, hogy ez az ártatlansága rögtön eltűnik, midőn Prokoppal valamilyen jogi kérdésen hajba kap. Ilyenkor megismétlődik a két Gaspard-ról szóló legenda, melynek mintha csak ők volnának a megelevenedett hősei, az egyik mans-i, a másik normandiai ember lévén. Egyébként Maldent bátran méri, és bátran viseli el a kardcsapásokat, és bár koránt sincs akkora ereje, mint Scharfenstein Henriknek vagy Ferencnek, akkora a bátorsága, mint Yvonnet-nek, nem olyan heves, mint Malemort, épp ezért szükség esetén olyan bajtárs, akire számítani lehet, és aki barátját sohasem hagyja cserben.

Azt az embert, aki tőrét élesíti, hegyesíti, és ujja hegyével vizsgálja, hogy elég jó-e már, úgy hívják, hogy Pilletrousse. Igazi kalandor. Egymás után szolgálta a spanyolokat és az angolokat. Az angolok azonban túlságosan sokat alkusznak, a spanyolok pedig, nem fizetnek. Ezért elhatározta, hogy a saját számlájára fog harcolni. Pilletrousse a nagy országutakon csatangol. Ezeken a nagy közlekedő utakon főleg éjszaka, mindenféle nemzetiségű rabló, tanyázik. - Pilletrousse pille les pillards, - szokta mondani és ez a szójáték annyit jelent: „Pilletrousse a rablókat rabolja ki.” Csak a franciákat kíméli, mert úgyszólván honfitársai, - Pilletrousse provencei ember lévén. Pilletrousse azon kívül még jószívű is: ha szegény honfitársával találkozik, megsegíti, ha gyenge, pártfogásába veszi, ha beteg, ápolja. Ha pedig igazi honfitársára lel, vagyis olyan emberre, aki a Viso-hegység és a Rhône torkolata, Comtat és Fréjus közt lévő vidéken született, akkor ennek a földijének Pilletrousse testtel és lélekkel rendelkezésére áll, vérét és pénzét is kész áldozni érte, - mennydörgés adta! - ilyenkor Pilletrousse olyannak tekinti magát, mint aki örök hálára van kötelezve honfitársa iránt.

Az utolsót, a kilencediket, aki a falhoz támaszkodik, lecsüggeszti karját, és égnek emeli szemét, úgy hívják, hogy Fracasso. Mint már mondtuk, álmodozó ember és költő. Távolról sem hasonlít Yvonnet-re, aki fél a sötétségtől, mert Fracasso a szép csillagos éjszakákat szereti. Szereti a folyók meredek partjait, szereti a tenger zátonyos partvidékét. Szerencsétlenségére nem követheti hajlamait, hanem kénytelen mindenhova követni a francia hadsereget, - mert bár olasz, II. Henrik ügyének szentelte kardját - de hiszen ez nem tesz semmit! A költőt minden meg tudja ihletni; az álmodozó ember mindenütt tud álmodozni. Csakhogy az álmodozók és a költők szórakozott emberek s a szórakozottság azon a pályán, melyet Fracasso választott, végzetes tulajdonság. Fracasso gyakran a harc hevében megáll, hogy a harsogó kürt hangját hallgassa, hogy a tovaszálló felhőt nézze, vagy valamilyen szép fegyveres mérkőzést nézzen, mely előtte folyik. Ekkor az ellenség, mellyel Fracasso szemben áll, felhasználja szórakozottságát, hogy kénye-kedve szerint lecsaphasson reá; az azután felriasztja álmodozásából az álmodozót, s elkergeti a költő ihletét. Rosszul jár az ellenség, ha könnyen le is tudott csapni Fracassora, de rosszul végezte dolgát és Fracasso nem kábult el az ütéstől. Ilyenkor Fracasso megtorolja a dolgot, nem azért, hogy bosszút álljon a vágásért, amelyet kapott, hanem hogy megbüntesse azt a szemtelen embert, aki őt leráncigálta a hetedik égből, ahová a képzelete tarka szárnyain felemelkedett. És most, midőn az isteni vak költő, Homérosz módjára felsoroltuk kalandorainkat, - akik közül néhány nem lesz teljesen ismeretlen ama barátaink előtt, akik Ascanio-t és a Két Dianá-t olvasták - mondjuk el, hogy milyen véletlen egyesítette őket ebben a barlangban, és hogy mit tartalmaz az a titokzatos okirat, melynek fogalmazására oly nagy gondot fordítanak.